Kemsei István

A dal halála

Bella István: Ábel a sivatagban

Bella István egykor dalköltõ (is) volt. Volt? Mindenesetre költészetének lényegéhez úgy tartozott a dal, ez a sehova le nem horgonyozható, kiterjedés nélküli, idõn kívüli, jószerivel elemezhetetlen költõi mûforma, mint Petõfiéhez, József Attiláéhoz vagy Nagy Lászlóéhoz. Az alkati hajlamokon túl ennek valószínûleg az is oka lehet, hogy pályája elején Bella sokat tanult a népiektõl (és József Attilától), a dalforma szinte kizárólagos mûvelõitõl és megõrzõitõl. Ezeknek a stúdiumoknak a nyomát õrzik az elsõ kötetekben komponált zsánerképszerû anekdotikus versek, az Izmindi József, a Dödögõ stb. is. A mesterek által alkalmazott balladás-epikus mûformának az elemi élmény gyökeréig lehatoló ereje pedig nemkülönben maradéktalanul õrzõdött meg elsõsorban az olyan korai versekben, mint a Válasz nélkül, a Tudsz-e még világul? vagy a Sárkeresztúri ének. Volt azonban ezeknek a hagyományozott kifejezésformáknak valami egyéni, másokéval össze nem hasonlítható, a zenével testvéri viszonyban álló sajátos hangzásuk, dallamlejtésük is. Ez különösen egyedi hangulatúvá tette Bella dalait. Annyi mindenesetre elmondható, hogy ennek a kihalóban, de még inkább erõsen átalakulóban lévõ mûformának mára talán õ lett (volt) a legavatottabb mestere.

„A dal az eredetiség kritériuma” – írta Heine. A nagy német ebben az esetben nyilván az õsi, a népi formára, megnyilatkozástípusúra is gondolt. Az ehhez való csatlakozás vágya és szándéka korántsem állt távol az induló Bellától. Ezt nem csupán a korparancs írta elõ (sokan és sokféleképpen igyekeztek a legendás „hatvanas” években eleget tenni ennek az igencsak homályos jelentéstartományban hagyott, éppen ezért alig teljesíthetõ, a népit fondorlatos álsággal elõtérbe helyezõ kívánalomnak), hanem valami eleve-indíttatás is: a származás, a szülõföld levegõje (ugyan ki érkezik ma már a faluról – de hol is van már az a falu! – a végképp elvárosiasodott irodalomba?), a családiasság atmoszférája, a kényszerûségbõl megélt történelem és talán legfõképpen: a hagyomány tisztelete.

Hagyomány nélkül alig van költészet, s nemcsak azért, mert az új nem elsõsorban a hagyomány kritikátlan elvetésébõl keletkezik (nagy balgasága ez a mindenkori avantgárdoknak, akik mániákusan hiszik magukat egy eddig nem volt világ eddig nem volt hírnökeinek), hanem leginkább a hagyományra építkezésbõl (csak a teljes irodalomtörténet a tanú erre!). Költõ és verse ugyanis önmagában, eredet, forrástájékok nélkül aligha becsülhetõ fel igazi értéke szerint, életmû pedig talán sehogyan sem. Mondhatnánk persze, hogy könnyû dolga van annak, aki nem akar különösen újat mondani, mert tudja, hogy különösen új valójában nincs is a világköltészetben, s éppen ezért untig elegendõ neki a kiteljesedéshez az a terep, amelyet a saját élményvilága médiumaként ki tud tölteni. Valljuk be: rangos költészet építéséhez ez valóban elegendõ és irigylendõ alapállás és kiindulópont.

Bella a hagyományból valamiféle õstudást is hozott magával; vélem, ez volt az, ami elsõ kötetét, az 1966-os Szaggatott világot jelentõségteljessé emelte. Aligha volt kétséges, hogy olyasvalamit folytatott ebben, ami fontos és meghatározó volt addig is a magyar irodalomban: az anyanyelv metaforikus látásmódját, a festõi, megjelenítõ képet, ami a költõi szinten adekvát lesz a mítosszal, a kimondhatatlan kimondhatóval. Márpedig a magyar költészetet – tetszik, nem tetszik – sajátosságánál fogva belengik a különféle forrásokból eredeztethetõ mítoszok. Mítosz van Berzsenyiben, Vörösmartyban, Aranyban, Adyban, Weöresben s a kevésbé számon tartottak sokaságában. Bizonyos kultúrákat – így a magyart is – a mítosz éltet és tart fenn, hiába ábrándoznak e kultúrák képviselõi objektívabb látásmódú, szebben mondva: modernebb világokról, azok nehezebben vagy másképpen, más ösvényeken érhetõek el a mítoszba ragadt elme számára.

Bella költészete tehát ugyanúgy abból a közös mítoszból indult, ami jószerivel megíratlan és megírhatatlan, mert többségében magánjellegû különmítoszok, tabuk halmaza: másként élik meg ugyanis az ország más és más tájain az azonosnak vélt valóságot. Hogy prózából vett hasonlattal éljek: gyökeresen különbözõ életmítosza van például a balmazújvárosi Veres Péternek, mint a biharugrai Szabó Pálnak, pusztán az életformák különbsége miatt; de – költõkrõl is szólva – más-más a nemzedéktársaknak tûnõ Ágh Istvánnak és Bella Istvánnak is. Vagyis ebben az országban (és talán sok más országban is) történelem és környezet adta kismítoszok sokasága él, és teremt külön költõi világokat. Ezek a kismítoszok azonban nemcsak történelmileg hitelesek, hanem költõileg is bejárandónak és kitapasztalandónak mutatkoznak. Nem lehet véletlen, hogy ezeknek a magánmítoszoknak egy része éppen a dalban találta meg a maga költõi kifejezõeszközeit és szintézislehetõségeit, hiszen csaknem két évszázados tradíció kötelezte (?) arra, hogy így cselekedjék.

A dal azonban valójában idõhöz és helyhez kötött állapota a költészetnek. S ki merné állítani, hogy a huszadik század második fele a daltermõ korszakok netovábbja lett volna? A költõbõl is lassan kihalkult a dal. Legtovább a szerelem éltette még a maga tökéletes tisztaságában: „Esik a hó, gyorsul szívverésem, / kócsag sétál sûrû hóesésben, / mintha nem is a hó, vérem hullna, / s egyenest a szívembõl tolulna.” (Esik a hó) Ebbõl a dalihletbõl áll össze majd 1996-ra a gyönyörû Szeretkezéseink-kötet anyaga, ez az önmagában is megálló s hiteles dal-emlékmû a maga lassan elkomoruló szivárványos színeivel. Ezekben a versekben fordul vissza a Bella-dal önmaga mûfajiságába: az abszolút érzelem- és hangulatkifejezésbe.

A pusztán dalköltõ azonban meghal a dalirtó korszakokban, mert megkísérti az egyhúrúság átka: az elhallgatásra ítéltség. Bella költõi tehetségének azonban csupán egyik – de valljuk be, látványosabb, éppen ezért népszerûbb – oldala a dalteremtõ hajlam. Valójában már elsõ könyveibõl is szemléletesen kimutathatóak az építkezõ jellegû költészet megnyilvánulásai, azok az alaptémák, melyek folyton gazdagodó jelentéstartományukkal majd érett költészetének a gerincét adják, például az olyanok, mint az ars poetica visszatérõ és egyre csiszolódó tartalmú újrafogalmazásai, finomításai, gazdagításai vagy a kezdeti zsánerversek történelmi metaforákkal való telítõdései.

Egy új könyvet, így az Ábel a sivatagban-t is illik az eddig befutott pálya csúcsának tekinteni. A bíráló is szükségképpen azokat a gyökereket keresi igazán, amelyek ennek a csúcsnak éltetõ erejét adják: az Ábel-motívumot. A cím kettõs jelentéssíkja ugyanis kétségtelen. A Tamási Áron-i jelentés sajátosan magyar és sajátosan magyar történelmi helyzetbõl fakadó. Ábel azt mondja: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ez az otthonlét az embermértékûen belakható haza, hiszen a Tamási-féle Ábel-metafora ezt keresve kóborol valamiféle (ám nem feltétlenül lakályos és alkatára szabott), helynek csak ráfogással nevezhetõ világban: a rengetegben, az országban, Amerikában. Voltaképpen egytõl egyig embernek való, élhetõs valóságok ezek, amelyeknek alkalmas mivoltáról a szubjektum is dönthet: elfogadja-e avagy sem, képes-e beléilleszkedni vagy nem. Van tehát választási lehetõsége. A sivatagba azonban a közép-európai Ábel-figura legföljebb csak a vakvégzet döntésének következményeképp kerülhet, s legkevésbé sem önszántából vagy kalandvágyból. A sivatag a nincs, az elképzelhetetlen, a legvégsõ hiány, amelynél nincsebb már nem is lehet. A magyar Ábel itt kényszerül számadásra, mégpedig abban a tudatban, hogy visszaút sincs a számára: ha netán nem tetszik a sivatag, akkor sem létezik a viszonylagos megoldás, nincs alku a sorssal. A sivatag: végállomás, a személyiség végsõ leszámolása sohasem volt lehetõségeivel.

Itt, ebbe a helyzetbe lép be a másik, a vele ikerképzetû Ábel-metafora: a bibliaié. Azé az Ábelé, aki áttérve a nomád állattartásról a növénytermesztésre, az Úrnak kedvesebb gesztusokkal tud szolgálni, s ezért természetesen az életével kell fizetnie. Az Úr jobban kedveli Ábelt, mint Káint, tehát a legnagyobb lelki nyugalommal eltûri, hogy Káin megölje Ábelt. A káinság és az ábelség ettõl a pillanattól kezdve maga a kibékíthetetlen ellentmondás, a kínos paradoxon: mert mi végre van Káin, és mi végre van Ábel? Az emberben mindkettõ ott lakik berendezkedve, szinte örökkétig. És valakinek minduntalan vesznie kell. Miért? Csak azért, mert így vagyon megírva. Indokolás persze nincs, hiszen a világ- és embertörténelemben sohasem indokolnak semmit. Az egyik valóság legyilkolja a másikat – ez így természetes. Az abszolút igazság Istennél van, vagy sehol. De mégis, mi végre van a világ?

Az Ábel a sivatagban alapkérdése ez. S ha fel akarjuk fejteni a Bella-költészet szálait, elõször ezen a motívumnyomon kell elindulnunk. De elõbb még valamit a motívumok sorsáról. Egy költõ élete során számtalan motívumot épít be költészetébe. Vannak közöttük elvetéltek, egyszer használatosak, ezeknek a jelképértéke általában kicsi, jelentéktelen. S vannak olyanok, amelyek nagy szimbólumok csírái, egyetemleges felvetések, ennélfogva állandóan viszszatérnek, s a költõi automatizmust kihasználva, a tudat felszínére törekedve témává terebélyesednek. Bellánál ilyen felszínre tört, verseszmévé vált motívum Káiné és Ábelé. Harminc esztendõ telt el azóta, hogy második kötetének, Az ifjúság múzeumának versei kötetté összeálltak, nagyjából ennyi idõsre tehetõ Káin és Ábel versbeli felbukkanása a Komor szárnyakon címû ötrészes kisciklus Mint az ítélet címû versében:

 

Káin szédeleg. Iszonyodva

bámul a világvárosokra.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ábelföld nyüszít, mint az állat.

Tudja, bûnére nincs bocsánat.

 

Látni való, hogy a versrészlet alapgondolata már a késõbbi köteteszme magjával terhes: Káin és Ábel bûne közös, ha eredendõnek, vagyis egyetemesnek tekintjük, s a teremtés magától értetõdõ részeként értelmezzük. Sorsunk magában hordozza önnön tragédiáját, mondja ki Bella. S ezt is: „Káin és Ábel fölcserélhetõ. / Mert Káin lehet Ábel. / És Ábel lehet Káin” – de ezt már tíz évvel késõbb, az Emberi délkörön kötetben, a Perújrafelvétel címû versben, visszatérõen és nyíltan igazolva a korábban felvetett motívum tételeit. Vannak-e ennek a felcserélhetõségnek egyáltalán feltételei? Meghatározó körülményei? Van-e olyan helyzete emberlétünknek, amikor ez lehetetlen? Mert valójában kristálytiszta szituációkat szeretnénk, amelyekben a morálisan jó jó, a morálisan rossz pedig rossz, ha értékítéletünk nem bukna meg örökké egy-egy zsarnoki szeszély hangulatváltozásainak következtében. Tehetetlenek vagyunk, és nemcsak tetteinkben és ítéleteinkben, hanem erkölcsi állapotunkban is: csupán a kikerülhetetlen következmény a miénk, azt kötelességünk meg- és átélni, s mivel kulturális örökösökként a zsidó-keresztény mitológia rabjai is vagyunk: ábeli feladattudattal még az eredendõ bûnt is hordoznunk kell.

Az emberiség egyik nagy alapproblémájával találkozott tehát ez a költészet mindjárt a pálya elején, a költõnek még jórészt dalköltõ korában, olyan szövegkörnyezetekben, amelyek a hagyományozott tartalmakkal terhesek még ugyan, a metaforáknak a tiszta képitõl a konkrét jelentés irányába való elmozdulása azonban jelzi és egyre hangsúlyosabbá teszi a filozófiai alapgondolat jelenlétének fontosságát. A nyers, ám erõs képiséggel átesztétizált élménylíra, valamint érzelemkifejezõ attitûd ennek következtében fokozatosan háttérbe szorul. A Bella-vers a fentebb megtalált paradoxonon épül tovább. Nem pesszimizmus ez, nem is reménytelenség. A költõnek most már van mit számon kérnie azon a világon, amelybe a véletlen kényszerítõ erejének engedve beleszületett: „Semmi gödrébe lõtt / nemzetek. Ábel-arcok. Kik is voltak? / Szuronyra fûzött gyöngysor csecsemõk. / S volt egy-két közös gyakorlat: Hitler, Káin…” (Holnapsírokkal beszélgetve) – magát a saját történelmi helyzetébe kényszerített embernek a sorsát, aki, meglehet, sok mindenért felelõssé tehetõ, csak azért a puszta tényért nem, hogy egyáltalán világra jött. Lapos közhely lenne arra az egyszerû képletre gondolnunk csupán, hogy az ember történelmileg eleve determinált. Persze hogy az, de az iménti megállapítás aligha magyarázza meg a fontos dolgokat, az alapkérdést: mit is kezdhet az ember ezzel a determináltsággal? Hogyan kellene viselkednie abban a helyzetben, amikor a kérdés pusztán kérdést szül, s a várva várt válasz rendre elmarad?

A Káin–Ábel-problematikát Az arcom visszakérem kötet után egy rövid idõre érni hagyja Bella, illetve más, földibb tartalmakat is igyekszik a mondandó köré csoportosítani, olyanokat, amelyek az Ábel-kötetben majd a Holnapfogyatkozás ciklusba rendezõdnek. Így kerül az Arccal a földnek kötetbe Káin próféta elsõ levele címmel egy, a ciklusba nem illõ vers, amelyet aztán Bella átdolgoz, jobban mondva: feszesebbre húz, s A tervezõ álma címmel bocsát újra közre. Ez a bizonytalanság is mutatja, hogy a téma, dacára az elõképeknek, még nincs teljesen kiforrott állapotban, filozófiája még nem kristályosodott ki, a rész és az egész szinte egyszerre van születõben. A figyelmes olvasó számára azonban nem elsõsorban ennek a bizonytalanságnak a felfedése az izgalmas, hanem a kalandos utazás, a bepillantás lehetõsége is a mûhelymunka rejtelmeibe. Két különálló gondolatkör együttes érését láthatjuk itt, ám ezek egyelõre még össze-összekapcsolódnak, a költõösztön mûködése még nem csiszolódott tökéletesre, a tárgyias és a filozofikus megformálás és stílus egy szinten kíván megjelenni, holott már egyre nyilvánvalóbb, hogy nem tartozhatnak együvé. A teljes különválasztás azonban majd csak az Ábel-kötet szerkezetében valósul meg.

Az Ábel a sivatagban címadó ciklusában az igazi hõs Káin. Ábel az áldozat, a filozófus, a költõ. Jobban is illik hozzá a tépelõdõ szerepe, a valójában gyõztesé, akinek gyõzelme önnön halálában teljesedik ki. E szemszögbõl vizsgálva a verseszmét, Ábel szimbólummá nemesedésének lehetünk tanúi. Örök költõszimbólum ez, nem kell a meglepetéstõl feltétlenül felkapnunk a fejünket, hiszen ez a szerep valóban Hamleté, Fausté, Ádámé vagy a kertjét bekerítõ Babitsé. Ábelben az értékteremtõ, az Úr valódi kegyeltje pusztul el elõször a történelem folyamán, de sajnos nem utoljára, akivel a Káin-világ máig nem tud mit kezdeni, sem éltében, sem holtában:

 

Micsoda magzat vagy, kívülõdõ halott!

Együtt kés, korsó, kenyér. Megszülöd a napot:

megtörténsz. Élõ gyolcsod múlt, jelen és jövõ.

 

Kirabolnak néha? Széthordnak? – Tagadod.

Fölkel s lemegy az Isten. Sötétülsz, kiragyogsz.

Mint nem múló sivatag, hullámzik melledben az idõ.

 

A kötetcímadó szonettpár utolsó szextettje szól így. Az apollóni Ábel-világ térképe ez, a belsõ úté, amihez minden erõfeszítése ellenére sem képes hozzáférni a külvilág, tisztaságát nem tudja bemocskolni, világképét lehetetlen rózsaszínûre festeni. Az utolsó sor hasonlat–igei metafora képkombinációja mögött több van, mint képalkotó mesterségbravúr, sõt, ha ezt a képszerkezetet összekapcsoljuk az elsõ tercina utolsó sorának metaforájával, egy teljes világkép tárul föl elõttünk: Ábel metaforikusan mosódik ebben az esetben eggyé az emberiség egyetemes szimbólumával, Krisztussal; az ószövetségi szenvedéstörténet azonosul itt az újszövetségivel, miközben az örök idõ, az élõ gyolcs – „a” temetkezési gyolcsról beszél a vers természetesen – ártatlan holtában egyformán takarja be a világ- és emberiségtörténet összes áldozat-Ábelét…

Ábel belsõ út mivoltából következõen Káin világa a külsõ út, a manipulálható és éppen ezért minduntalan manipulált közeg, s csupán a lélek felszíni lehetõségei motiválják. Ezért Káin egyszerûen nem képes másképp gondolkozni, mint amire adott helyzete kényszerítheti. Életbeli feladata konkrét, egyszerû és egyirányú feladat, a Fölkel s lemegy az Isten mély, pulzáló valósága számára nem kezelhetõ valóság. A cselekvés mikéntjének célirányos kérdése az egyetlen kérdésfeltevés, amit ismer, elismer, és a magáénak vall. Az erkölcsi megfontolásoknak alig van a káini gondolkodásmenetben szerepük. A Káin-ember is vívódik, küzd sorsa ellen, vívódása azonban elsõsorban taktikai, a legközelebbi cél felé irányuló: „Bocsásd meg anyám, / hogy nem öltelek meg, / nem öltem meg minket, / mielõtt megszülettem” (Káin bocsánatot kér), s csupán annak eszköze, hogy bûnének súlyát átháríthassa az õsanyára, minden emberi bûnök õsforrására. De nem nehéz azt sem felfedezni, hogy Káin önzõ erkölcstelensége éppen úgy az eredendõ bûnben gyökeredzik, mint Ábel viktimológiailag agresszív, a Káin-világot örökösen ingerlõ szelídsége. S mivel az eredendõ bûnt hozzájuk hasonlóan hordozza önmagában minden ember, így mindannyian Káinok és Ábelek is vagyunk egy személyben. Az Ábel a sivatagban filozófiája szerint viszont az egyes ember úgy is viszonylik saját civilizációjához, mint rész az egészhez. Ez a felfedett metonimikus viszony lehetõvé teszi számunkra, hogy továbbgondolhassuk a humanitás Ábel-sorsát e Káin-sorsú, Káin-végzetû történelemben:

 

Csak a bárány,

aki mindig ugyanaz.

 

Meg az áldozati füst.

 

Az áldozat nem ítélhet!

 

– írja Bella a Csak a bárány címû versben. A bárány a Bella-metaforikában az örök veszélynek, pusztulásnak kitett, többször megtagadott lélek vagy maga a humánum. Vele teljesül ki a Bella-filozófia, zárul a világkép egységes egésszé, összefoglalva az eddig megalkotott életmû talán leglényegesebb gondolatát, miszerint akár Káin, akár Ábel, a kettejük végzetes és örök harcából mindig a harmadik, a lélek, az egyetlen igaz érték kerül ki vesztesen, õt sújtja le a káini durung, az õ vére hull Ábel vérével.

Hogy mennyire központi helyet foglal el a Bella-lírában az Ábel a sivatagban kötet s benne a kötetcímadó ciklus, azt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy Bella legfontosabb motívumai – a szerelmes versek kivételével – mind e köré a központi gondolat köré csoportosulnak, vagy pedig tézisként és antitézisként ennek a szintézisnek elõkészítõ elemeit alkotják. Persze mindez csak utólag, mintegy a csúcsról visszatekintve látható, mert a kötetek egymásutánját tekintve mindeddig többnyire csak a ciklusszervezõdések és témafejlõdések nyomvonala volt tisztán megfigyelhetõ. Valójában innen tapintható ki érzékletesen az, hogy nem önmagukban álló, egymással pusztán távolról érintkezõ motívumok halmaza ez a költészet, hanem akár tudatosan, akár ösztönösen, de mindenesetre következetesen végrehajtott szerves építkezés, kialakított rendszer, amelyben a legtöbb apró motívum-alkatrésznek helye van, és ezek mindegyike a központi gondolati mag felé törekszik, valamiféleképp az alapprobléma mondandóját támasztja alá.

E rendszer mûködését egyik oldalról a teljes költõi világot át- meg átszövõ ars poeticák hálózatszerû elrendezettsége mutatja meg. A képlet igen egyszerû toposz: miért ír a költõ? Miért van a vers? Kell-e a vers a világnak? Az Ábel-szimbólum univerzuma ez, a Bella-líra tézisoldala, mely szintén a legelsõ kérdésfeltevések közül való. A verstéma útja a hetyke (tanult) elhivatottságérzéstõl a megkeseredésig vezet, mondhatnánk azt is: a kezdetekben (ismét illik itt a Bella-út kiindulópontjától, Az ifjúság múzeuma kötettõl kezdeni a vizsgálódást) Ábel még járni tanul, világa fényes napvilág, hiszi, hogy övé lehet a teljes világegyetem, még nem látja a szívében rejtezõ Káint: „Már világhatalom, / férfi és szerelmes a vers” (A vers születése), vagy egy másik versbõl idézve: „E dalokat el kell temetnem, / hogy dallá magamat tehessem” (Úgy írtam én). Még az Igék és igák kötet költõ-Ábele is ezen a hangon, ezzel az ifjúi ártatlan hévvel dacoskodik a költészet igazságainak érdekében: „Verseim / nem arra valók, / hogy díszzsebkendõk legyenek / holmi múltba öltözött / jelenek csikkzsebében” (Miért a vers?), sõt, egy helyütt némi avítt korszellem jegyében a váteszszerep sem idegen tõle: „mindent magammá mondani / magamat mindenné mondani / mindenkivé kimondani / elmondani kimondani” (Igék és igák). Ha ars poetica megfogalmazásáról van szó, még Az arcom visszakérem kötetben is patetikussá, önmagától meghatódottá emelkedik a hangvétel: „Azt szeretném, ha nem lenne szavam / a semmire, de minden megénedne” (A világot írni). Mondhatnánk azt is: az ars poetica formai követelményei ellenállnak a szövegkörnyezetnek, hiszen ez az álomszerû vágyakozás olyan versek szomszédságában hangzik el, mint a Holnapsírokkal beszélgetve vagy az Ábel elsõ levele Káinnak. A Káin-világ már kikövetelte helyét a Bella-lírában, de a költészetszemlélet még a hagyományos, a bejárt utat követi, jóllehet az utolsó idézet szeretném szava bizonytalanságot sugalló jelentéstartományával már jelzi az elmozdulást.

Az Ábel a sivatagban kötet világképe kell ahhoz, hogy az ars poetica tézisszerepe kiteljesedhessen, vagyis betölthesse az ábeli szerepet: a Káin-világ áldozataként semmizõdjön ki:

 

A jel se kell? A jelentések némák?

Hát jöjjenek az õs némaságmorfémák:

ahogy jajdul az A. Az Ő nyög. O, Ú ugat.

(Megszólalsz-e még?)

 

A hang se kell? Vers, szó, hang, visszhang-néma?

Éljen a siketnéma világmorféma,

ahol tutul a fa. Kõ nyög, Föld, ég ugat.

(… és fölsír a vers)

 

Két szonett szextettjeinek elsõ terzinái ezek a sorok. Lehetetlen nem észrevenni, hogy ezek egymás fokozásai, tartalmi kiegészítései, gondolatpárhuzamai. Bella a sivatagba helyezte a kimondott szót, az antitézis sivatagába, hiszen a két szonett – most már végérvényesen betöltve az ars poetica-sor tézisszerepét – keretbe zárja az antitézist, a Holnapfogyatkozás ciklust s benne a sivatagi történéseket. A Tervezõ álma, a Dolgozik, mint a gödény, a Bal-jobb, bal-jobb és az Üvegvisszaváltó a Káin-világ félreismerhetetlen dokumentumai. Az sem elhanyagolható, hogy ezek, szemben az ars poetica-tartományba tartozó keretszonettekkel, szabad versek. A forma fellazításának itt nyilvánvalóan jelzésértéke van: a tézissel szemben az antitézis egy felbomlott és lepusztulóban lévõ, fegyelmezetlen és fegyelmezhetetlen világot mutat a maga zaklatott, formájától, értékeitõl megfosztott állapotában. Az idézett versekben a lírát felváltja az epikusság, a képet a tárgyiasság, a teljességet a kiüresedés, a fényt a külsõ és belsõ nyomorúság. Ábel elindulhat a sivatagba, hogy beteljesedhessék rajta a Sors. A két Ábel-metafora – a hazai, Tamási Áron-i és a bibliai – ebben a ciklusban egyesül, hiszen az így megtestesült valóságban nem lehet otthon lenni:

 

Állnak: máj- és bukszazsugor.

Szájbiggyedt naplemente.

Likas ózonlyuk-gyomor.

Lift-gégék: fel-le, fel-le.

Csuklik, megcsörren egy szatyor.

Inna egyet, ha lenne.

(Üvegvisszaváltó)

 

És ebben a világban csak áldozat lehet az ember. Hiszen „az adott világ varázsainak mérnöke”, a költõ-Ábel is ennek a világnak a része, és cselekvésbõl kizárt marionettfigurája:

 

Itt a költõ is, avítt

versgöncében, mint a másnap.

Számolgatja verssorait,

a csicsedlivé lett csodákat.

 

Vagyis áldozata. És a bárány, a lélek, tudjuk, halott. Kegyetlen, komor kép ez. Vigasztalan és vigasztalhatatlan. A bárány pedig megírhatatlan.

*

Hagyományra támaszkodó és hagyományból építkezõ költõt és költészetet mutat Bella István eddigi teljesítménye. Született költõ lévén, aligha volt szüksége lírájának „modernségbeli” stúdiumokra. Elsõ lélegzetvétele a dal volt a maga természetes, tiszta hangzásában, éppen ezért nem lehet véletlen, hogy egyik kedvelt versformájául és lényeges mondandói hordozójául a szonettet választotta. Kötetnyi szonettje ugyanakkor a magyar szonettirodalom gyöngyszemei közé is tartozik. Úgy ír szonettet, ahogyan más a levegõt veszi: idegenes hangzás nélkül, természetesen, mint a magyar szonettirodalomnak azon klasszikusai, akik e formát eredeti jelentésében dalnak is tekintették, mint Juhász Gyula vagy Tóth Árpád. Mûfordításízû, újabb kori divatú szonettköltészetünkben feltûnõ, üdítõ látvány a Bella-szonett.

Amikor magyar költõi hagyományról beszélünk, mégsem elsõsorban formai kérdésekrõl esik a legtöbb szó, még akkor sem, ha a hagyományos vershez látszólag elengedhetetlenül hozzátartozik bizonyos köntös. A kimondott szó erejérõl, hitelérõl, érvényes voltáról érdemesebb Bella ürügyén szólni, hiszen újra és újra szembe kell néznünk a hagyomány és a modernség kérdésével. Mintha ez „valódi” kérdés volna, vagy létezõ ambivalencia, holott csupán a költészet színjátékai közé tartozik. Tudomásul kell vennünk, hogy ez a kor a mesterségesen elõállított dogmák kora. Az új dogmák pedig mindig messianisztikus öltözékben jelentkeznek. Így válnak nevetségessé, amikor kiderül, hogy a messiási öltözet valójában farsang idejére érvényes maskara csupán. Az igazi költészet pedig nem csak a szabásminta mikéntjével van elfoglalva.

Ábel–Káin vagy Káin–Ábel Bella pedig sok mindent vesztett az idõk folyamán, csak a kimondott szó erejében való hitet nem. Megtanulta, hogy a világba beleszületni lehet ugyan, de megváltoztatni semmiképpen. Keserû hangja az örök áldozatért, a veszendõ, ártatlan bárány-lélekért emel szót.

Ebbõl a költészetbõl már csak az öregedõ Kálnoky humordús öniróniája hiányzik. (Beza Bt., 1998)