Molnár Miklós

Szajré

Azt hittem, hazamehetek, de bilincsbe vernek megint. A magányos lelki gyakorlatok cellájából nehéz életû bitangok közé visznek. Rabságom újabb fejezete kezdõdik, de ezt már másokkal együtt, csapatmunkában kell megélnem (és megírnom). Jegyzetfüzetem Karaffa századosnál maradt. Ha bûnjelként lefoglalják, örökre búcsút mondhatok neki.

A megyei börtön (igazából nõi letöltõház) második emeletére, a 48-as zárkába kerülök. Szemben nõk raboskodnak, torzonborz, elocsmányult, csúf bestiák. Csak elvétve akad köztük olyan, akit költõi túlzással csinosnak vagy vonzónak mondhatnék. Lestrapált prostituált szinte mind. A beavatottak szerint e ledérkék zöme leszbikus. De azért az ellenkezõ nemû rabok közt is csíráznak ki szerelmek, bár meglehetõsen plátói formában, alig lépve túl a levelezés vagy a körülményes üzengetés kereteit. A szerelmes levelek a szeneskannában továbbítódnak. Vécépapírba göngyölt cigarettacsikkekkel ígérnek örök hûséget.

Itt a második emeleten nõk a házimunkások, õk fõzik és osztják a rabkosztot. A börtönben egyébként nõi szabászüzem mûködik.

Bele kell tanulnom a dolgokba. Hogy az ébresztõ reggel 6-kor, a takarodó este 8-kor van. A rangjelzéseket kívülrõl kell fújnom, hogy rangjuk szerint szólíthassam a fegyõröket. (A velük való érintkezés minden második szava: a gunyoros meghunyászkodással, sunyi, önfeladó alázattal hajtogatott tisztelettel.)

Beavatódom a ház legendáriumába. A rabtársak híres nagy zsiványokról és fekete lelkû pribékekrõl tartanak szemináriumot. Mire szolgálatos fegyõrként, körletellenõrzésre a zárkába lép a cingár fõtörzs, már tudom, hogy õ a Grízes, akinek 56-ban a fejébe húztak egy csajka forró tejbegrízt. Azóta meghúzza magát, már nem az a vérengzõ fenevad, akitõl valaha az egész börtön rettegett.

A 48-as zárkában két emeletes ágy van (késõbb beállítanak egy pótágyat is), általában tehát négyen vagyunk (vannak 30-40 fõs nagy zárkák is). A berendezés, négy ember élettere: asztal, négy hokedli, két lavór, két vizeskanna, falipolc, kályha, klozet, szeneskanna szeneslapáttal, szemétláda, söprû + lapát, egy láda a rongyoknak s egy vödör a klozetpucoló kefével. Szarnunk nappal ajánlatos, éjjel tilos lehúzni az öblítõt, legföljebb lavórból csurgathatunk vizet az ürülékünkre.

A cella padlója fekete bitumen, mindennap tisztítani kell, parafinnal bekenni, és pokrócdarabokkal, kefével kifényesíteni. Valamelyik õrnek az volt a heppje, hogy fehér mészcsíkot húzatott a fal tövében a padlóra. Most ukázba adják, hogy a csíkot el kell tüntetni. Hiába kenegetjük, mindig újra elõjön. Végül fekete Bagarollal próbálkozunk: egész dobozzal rámegy.

Hozzánk is el-eljut a rabújság, ami részint sajtószemle, részint a „szocialista büntetés-végrehajtás” bárgyú propagandája. Hetente (pénteken) jelenik meg nyolc oldalon, 1 forint 50 fillér az ára, és Heti Híradónak, börtönzsargonban Küblische Zeitungnak titulálják. Kéthetenként kulturális melléklet van benne, abból értesülök Solohov irodalmi Nobel-díjáról; az ilyen hír tudomásulvételére a börtön a legalkalmasabb hely. A keresztrejtvény megfejtését be lehet küldeni. Akinek van börtönkeresménye, elõ is fizethet a rabújságra.

Tiszták és könnyûek az álmaim: lányokról, a tengerrõl, Anucáról, a Kordillerákról. Néha arra ébredek, hogy csurom könny a párnám. Napközben is elõfordul, hogy elbõgöm magam.

Elvileg hetente volna könyvcsere, akárcsak tisztálkodási szerek osztása, gyakorlatilag azonban sokkal ritkábban. A kifüggesztett börtön-KRESZ szerint kérelmi lapot is minden hétfõn osztogatniuk kellene, de egész bentlétem alatt csak egyszer kapok. A nevelõtiszthez, egy karót nyelt, csontsovány alhadnagyhoz nyújtom be kérelmemet a tenyérnyi egyenfecnin: szeretnék hazulról beküldendõ tankönyvekbõl franciául tanulni, tisztelettel. NYET, közli a nevelõtiszt megfellebbezhetetlenül. Dögölj meg!

Hétköznap délelõtt 11 tájban – ha esik, ha fúj – 50 perces kötelezõ séta (a börtönben minden kötelezõ), közben 15 perces, késõbb 30 perces torna. Hátratett kezekkel levonulunk a börtönudvarra (Küblische Zeitung: 1694. november 21-én született Voltaire), menetelés kettesével, végül egy kis szabad séta. Az udvart magas kõkerítés veszi körül, a kerítés tetején szögesdrótsövény, a sarkokon õrtorony géppisztolyos õrrel, mindez a megyeszékhely kellõs közepén, a kintiek bentje, szüntelenül pulzáló sötétítõtorony, sátáni enklávé.

Sétáinkat és a tornát egy-egy kiemelt elõzetes vezeti. Betegek és hajlott korúak nem tornáznak, õk a „kissétán” ténferegnek. Az udvarról befelé nyíló ajtó fegyõri csengetésre, távirányítással nyílik. Férfiaknak kedd, csütörtök és szombat reggel orvosi rendelés. Idõnként lemegyek fenolftaleint kérni – székrekedés ellen. Rabságom egész ideje alatt krónikus székrekedésem van. Letartóztatásom után a rendõrségi fogdán három héten keresztül semmiféle széklet nem volt hajlandó távozni tõlem. Kezdtem azt hinni, hogy megszállt az ördög, és én is bélcsavarodásban fogok kimúlni, mint az anyai nagyanyám.

Október 23-án, szombaton, a forradalom kilencedik évfordulóján bejöhet tízperces beszélõre az apám. Csodálkozik, nem érti, miért kerültem ide. Én sem igazán értem, ilyesmirõl különben is tilos beszélni, így aztán csak a fejét csóválja tanácstalanul és rosszkedvûen.

Másnap anyám jön tízperces beszélõre. Mióta letartóztattak, most látjuk egymást elõször. Az elsõ hetekben hírzárlat vonatkozott rám, senki sem tudatta, hol vagyok. Akár azt is hihette szegény, hogy átkeltem az Óperenciás-tengeren, és már javában gyõzködöm a Bevándorlási Hivatal tisztviselõit: Amerikának senki másra, csakis rám van szüksége, különben lehetetlenség feltartóztatni a vörös dögvészt… Kicsit sírdogál, buzdít, hogy „legyek okos”. Az õr engedélyével a kezembe nyom egy doboz Fecskét. (Hogy átszállítanak a börtönbe, néhány nap múlva újra rákapok a cigarettára, mert a többiek is szívják.)

A 48-as zárkában Kemény Imre a szobafõnök. Negyvenéves, az élettársától tizenhat hónapos kisfia van. Apja csendõr volt. Egykori horogkeresztes „elitnácinak”, 56-os forradalmárnak mondja magát. 57-tõl 63-ig börtönben ült. Amikor amnesztiával kiszabadult, hat évet elengedtek neki. A balhé, amiért bekerült: csizmalopás. Dohányzik; ha más nincs, csikkdohányból vécépapírba sodort cigarettát szív. Erõs szakálla van. Kezdeti mogorvasága után határõr-élményeirõl, a világháborúról, csibészségeirõl, országos börtönökrõl, ávósokról mesél, majd újra komor némaságba burkolózik. Katonás rendet tart a zárkában; engem nemigen szível. Az ágyazásra rettentõen kényes, többször kénytelen helyettem megcsinálni. Ha meggebedek, se bírom szögletesre, „elvágólagosra” igazgatni a szalmazsákot. (A dolognak tétje van: ha az ügyeletes fegyõr bal lábbal kelt föl, és valamelyik ágy nem tetszik neki, az összeset széthányja.) Konfliktusainknak ez az õsforrása.

Folyton olvas, falja a börtönkönyvtár könyveit. Néha leül sakkozni vagy malmozni. Ha hagynák, odakint is „rendes” ember lenne. A sok börtön pedánssá tette. A „komoly” irodalomtól viszolyog, becsmérli Shaw-t és Goethét, vagy inkább engem, midõn kommendálom neki a mûveiket. Utoljára Kecskeméten dolgozott, a magasépítõknél volt segédmunkás. A szakmája cipész. Idült alkoholista, elvonókúrára kötelezték. Három pár kiselejtezett csizma ellopása miatt került be. Hosszú büntetést vár, mert le kell ülnie az elengedett hat évet is; ettõl olyan álmatlan és búskomor. A rendõrségrõl megszökött; többször kísérelt meg öngyilkosságot. Ha megered a nyelve, gyakran használ olyan szavakat, mint hipis, cirkli, vamzer, nagy ház, smasszer.

November közepétõl, amikor beáll a tél, mindennap beadnak fél kanna csapnivaló, palás-mészköves szenet, két vacak fadarabot meg egy TÜKER-alágyújtóst. Ezzel nem lehet begyújtani, de Kemény Imrét nem ejtették a feje lágyára: az ablakkeretbõl, a falipolc szélébõl meg az asztalról hasogat le vékony kis léceket a kincstári bugylibicskával, sõt a privát zsírját sem sajnálja: a kályhára vet egy-egy kanállal, hogy jobban égjen a tûz. Utóbb ráfanyalodunk a szalmazsákok módszeres kibelezésére (igaz, ettõl elvesztik a tartásukat, és még nehezebb elvágólagosra paszszírozni õket). Ha odakint elég jó az idõ, nem gyújtunk be, hanem készletet halmozunk: beöntjük a szenet az ágy alá.

Bevezeti a derékig való mosakodást (egyébként csak macskamosdás járná). Kamaszosan karcsú felsõteste tele van tetoválással. Fogat csak akkor kezd mosni, mikor megkapom hazulról az elsõ tisztasági csomagot. Mint szobagazda, õ jelent, ha az õrszemélyzet valamelyik tagja belép a zárkába. Reggel, délben, este õ teszi ki a vizeskannákat, õ megy le fehérnemût cserélni. A karalábéfõzeléket, a börtönkoszt utálatos, de állandóan visszatérõ fogását a Julisnak adja, akárcsak a többiek, azaz lehúzza a vécén. Azt mondja, 1960-ban részt vett a váci börtönzendülésben: a zsiványok egy hétig nem fogadták el az undorítóan egyhangú kaját. Fogadkozik, hogy bár félresiklott az élete, megjavul, máskor viszont arról beszél: mihelyt kiszabadul, megöli a rendõrszázadost, aki börtönbe juttatta. Séta közben minden csikket felszed az udvaron.

A tárgyalása elõtti éjszakán éjféltõl hajnalig egyfolytában, mindünket virrasztásra kényszerítve, valami fölismerhetetlen, mélabús dallamot dúdol. Reggelre megõszül. (A három pár hitvány csizma ellopása miatt hét év fegyházra ítélik.)

A 48-as zárka másik lakója a huszonkilenc éves, négyszeresen büntetett Szilágyi László Szalkszentmártonból. Márianosztrán, Sataratán (Sátoraljaújhelyen), Sopronkõhidán és a kõbányai gyûjtõfogházban ült két-három éveket, többnyire lopásért. Idült alkoholista. Sûrû fekete haja itt-ott már deresedik. Elvált, két gyereke van. Néhány éve a kunvásárhelyi gépállomáson is dolgozott – traktorosként.

Idén júniusban szabadult, de augusztusban már visszakerült. Egy pesti munkásszállásról ellopta szobatársai ágynemûjét, pénzét, karóráját és ruháit, mindent eladott, amit kapott értük, elitta, egy hónapig bujkált, rózsadombi villákat tört fel, azokban aludt, és alig várta már, hogy letartóztassák. Végül Tabdi mellett kapták el, amint subába tekeredve, részegen szundított egy kukoricaföld közepén. Abszolút egoista és rettentõen gyámoltalan; igazából csak börtönben tud élni.

Remek humorérzéke van, pazarul ad elõ; jeges börtönnapokról mesél. Néha rájön a kötekedhetnék – akárcsak énrám (néha mindenkire rájön). Könnyen megsértõdik. Jó hangú, szeret énekelni. Kemény Imre igen hamisan, de legalább ritkán énekel, õ annál sûrûbben. Már megvolt a tárgyalása, két évre + elvonókúrára ítélték, de még nem öltöztették be rabruhába; majd csak november 3-án szállítják el valamelyik országos börtönbe.

Szeret sakkozni, hébe-korba rám ver egy-egy partit. Sérvmûtétje volt; nem szívesen takarít. Kajájából nem ad, a többiek annál szívesebben, megesik a szívük rajtam, a tejfelesszájú, éhenkórász fantasztán. Volt katona is, pont 56-ban. A vécé a kedvenc ülõhelye, ott is étkezik. Háta görnyedt. Dohányzik, fogat nem mos: „mi a fenének?”

Magányos, kisemmizett csavargónak tartja magát. Meséli, hogy volt egy különleges papagája, amelyik nem beszélni, hanem gondolkozni tudott („beszélni a hülye is tud”), és telepátiával átsugározta õbelé a gondolatait. A papagájtól mindig megtudta, mit kell tennie. Akkor tört derékba az élete, amikor elpusztult a zseniális madárka. Azóta csak züllik, börtönbõl ki, börtönbe be. „Csak az én drága kismadaram tudná megmondani, mit kéne csinálnom, hogy vége szakadjon ennek az eszelõs ámokfutásnak.”

A 48-as zárka gyöngye a huszonnyolc éves Tamás Lajos. Sükösdi lakos, másodszor nõs, három gyereke van. Apja uradalmi tiszttartó volt. Középmagas, enyhén kopaszodik, jégeralsót visel. Azt mondja, csak higiénikus környezetben érzi jól magát. (Nem lesz könnyû sora köztünk…) Kõmûves a szakmája, betongépkezelõi oklevele van, de segédállatorvosi tanfolyamot is végzett. KISZ-titkárként kultúrcsoportot vezetett. Baján vasutasként dolgozott, s huszonöt tagú bûnszövetkezetben huszon-egynéhány rendbeli kocsifosztogatást, „társadalmi tulajdon” elleni lopást követett el. Bûntársaiból vele együtt kilencen vannak bent a megyei börtönben. Ő a harmadrendû vádlott. A szomszéd zárkában van az elsõrendû, Temmer József, és az ötödrendû, Nédó Ottó (roma gyerek). Temmer sváb, a többiek elmebetegnek mondják, mert minden kényszer nélkül köp, mint a vízfolyás, ráadásul mindenre pontosan emlékszik, mert kitûnõ a memóriája.

Huszonnyolc éves, de a szeme alá úgy odaléptek a szarkák, mintha már negyven is elmúlt volna. Gyakran dalra fakad, kellemes a hangja. Maga is szerez börtönkesergõket.

 

Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok,

Fekete fogházban térdig vasban vagyok.

 

Térdig vasban vagyok, könyékig bilincsben,

Kiapadt a szemem a nagy sötétségben.

 

Az én fejem alja egy téglakövecske,

Takaródzó dunnám a börtön teteje.

 

Az én derékaljam a börtön feneke,

Az én égõ gyertyám kígyók, békák szeme.

 

Kecskeméti fogház kõbõl van kirakva,

Az én édesanyám sírva jár alatta.

 

Ne sírj, édesanyám, így kell ennek lenni,

A sok rosszaságért így kell megszenvedni.

 

Leterítik nekem a fekete könyvet,

Abból olvassák ki az én ítéletem.

 

Kellemesen intelligens, sokat olvas, igen tanulékony. Igazságérzete fejlett, jólelkû, nyíltszívû ember. Többször védelmemre kel a szobatársakkal szemben, ha elegük van már a világmegváltó teóriáimból. Régebben sportolt (focizott); katona nem volt. Szívesen sakkozik. A börtönben tanulta meg, napról napra javul a játéka.

Nagyjából egy idõben voltunk a megyei rendõr-fõkapitányságon, de õt már szeptember 29-én áthozták a börtönbe. Általában jól kijövünk egymással. Hajlamos az érzelmességre. Nekiveti hátát a cella falának, úgy énekel. Szívesen gyújt be. Tárgyalásai december elején kezdõdnek, õt meg a társait többször elviszi a rabó Bajára, néhány napot Szekszárdon, a „konokok piszkos börtönében” is eltöltenek. Két év börtönre számít. Talán jóra fordul a sorsa.

Szõke Lajos bácsi ötvennyolc éves, kopasz, mint a kugligolyó, csak mutatóban van egy-két fehér hajszála; állandóan sapkát visel. Szilágyi László beöltözésekor kerül hozzánk. Hentes. Szándékos emberölési kísérletet követett el részegen, valami Dani nevû kisszállási téesztag ellen (fejszével fejbe vágta). Másodszor is nõsült, elõször a 30-as években vett el egy tizenhat éves gazdag parasztlányt a tízezer pengõs hozományáért. Nyíregyházi származék; kalandos élete volt, sokfelé megtilódott. Megjárta a hadak útját; Jegorkáéknál fogságba esett.

Trágárkodásaiban, nyers humorában van valami ellenállhatatlan õserõ. Bõdületes ivászatairól és verekedéseirõl úgy mesél, akár egy vadnyugati kocsmahõs. Akkor látszik csak, milyen jó erõben van, amikor reggelente nekivetkõzik, hogy megmosakodjon. A mellkasa boltozatos, a karja csupa izom. Olyan, mint egy pogány félisten. Jó lenne hozzáérni, megsimogatni, részesülni az erejébõl. Állandóan a legkedvesebb cimboráját, Sinka Sanyit emlegeti. Dohányzik, harsányan köhög, kezét sohasem teszi a szája elé. Volt bányász, párttag (ezt úgy mondja, mintha foglalkozásként ûzte volna), vasutas, a Chinoinban is dolgozott, végül egy kisszállási téeszben kötött ki. A hentességet tartja a szakmák királyának, ezen sûrûn elvitatkozik Tamás Lajossal, a kõmûvessel.

Szinte az egész életét elmeséli. Se hozzátenni, se elvenni nem lehet belõle egy jottányit sem, tökéletes egész. Nem sok iskolát járt, de az élet igencsak kikupálta. Irredenta verseket szaval, Tomiékat (az amerikaiakat) várja. Pár hónapos büntetésre számít. Fiatal korában verekedésért egy-két hetes elzárásokra ítélték. 57-ben határsértésért ült egy hónapot. (Lakóhelyétõl hat kilométerre van a jugoszláv határ.)

Amikor behozzák, megkérdezi tõlem: – Bocsásson meg, de magának olyan becsületes az arca. Miért van itt? – Többször is papnak titulál, talán azért is, mert sötét öltönyömhöz örökké ugyanazt az agyonmosott fehér inget viselem.

December elején egyszer nagyon rám jön a kötekedhetnék: ebéd közben kifogásolom, hogy Szõke bácsi mindig sapkában eszik. Parázs vita támad, Szõke bácsi vérig sértõdik, alig szól hozzám ezután.

Nagyon várja, hogy csomagot kapjon. Fõleg a pápaszemét hiányolja, amikor végre megkapja, madarat lehetne fogatni vele. Kapcát visel, az alattam levõ ágyon alszik. Imád a nõügyeirõl beszélni. Gyakran ingerel kötekedésre, nem is tudom, miért. Talán az állandó intenzív jelenlétével. Vagy mert irigylem tõle a rengeteg nõjét. A sapkaügyig jól megférünk. Többször kettesben maradunk a cellában, közösen sodorgatjuk a csikkdohányt. Néha kissé rigolyás, de kívánni sem lehetne nála jobb szobatársat.

Kemény Imre elszállítása után a rangidõs Szõke bácsira ruházódik a szobafõnöki poszt. Esetlenül jelentget: – Vigyázz! Jó napot kívánok. Őrmesternõ, Szõke Lajos elõzetes tisztelettel jelentem, a 48-as zárka létszáma 3 fõ. 1 fõ távol Baján. Foglalkozás tárgya: kisdolgozás. (Pont akkor vizelek, amikor belép a zárkába egy fõhadnagynõ.)

Szõke bácsi valójában angyal – lumpenangyal. Saját angyali mivoltáról persze sejtelme sincs, talán ezért is lehet angyal. Az élet alsó szféráiban mozog, ott tölt be angyali funkciót; most ebbe a börtönbe küldte a gondviselés.

Balázs János harminckét éves, katonaviselt roma. Maga sem tudja, hányszor volt nõs, és hány rajkója van. Analfabéta. Kiskunmajsán lakik, lótolvajlásért került be. Agresszív ösztönlény, gyûlöl mindenkit, aki nem cigány. (Ő vajon kinek-minek tart engem?) Igen nagyra van a fajtájával. Isten látja a lelkem: nem ok nélkül. Ők soha nem bánnak olyan kutyául egymással, ahogy mi, magyarok a magunk fajtájával, pláne õvelük. Nem én ülök a cigányok börtönében, hanem õ ül a magyarokéban…

Fogmosás és szájápolás nélkül is ép és egészséges a fogazata. Énekel, roma nótákat. Csizmát visel (csizsmának mondja), éjjel sem vetkõzik le, ruhástul alszik. Dohányzik, mindig bõven van cigarettája; a romák segítik egymást. Nem szereti, ha étkezés közben vécéznek, márpedig van, akire mindig olyankor jön rá. Mások elõtt nem tud vizelni (a természeti lény önvédelme, vagy Indiából hozott õsi szenzitivitás?). Vécézéskor mindig elhúzza a körfüggönyt (a többiek csak akkor, ha szarnak, vagy akkor sem). Erõs, mint a bivaly. Azt mondja, lenyelt egy tizenkilenc centis drótdarabot, de a tököli rabkórházban nem tudták kioperálni belõle, most is a hasában van.

Hatalmasakat tud lódítani, fõleg saját rettentõ erejérõl. Azt mondja, egyszer fogadásból négy muraközi lovat fogtak egymás elé, a kezébe adták az utolsónak az istrángját, õ meg belekapaszkodott a majsai mázsaház falába, és a négy ló nem bírta elrángatni onnan. Na, akkor ostorral meg husángokkal kezdték szuttyongatni a négy muraközit. Erre elmozdult ugyan a posztjáról, de vele együtt kiszakadt féloldalt az egész fal, össze is dûlt a majsai mázsaház…

Éjszakánként lónyerítés hallatszik az ágya alól.

A szomszéd zárkák néhány lakója: egy csalásért elítélt mérnök – most börtönírnok. A 47-esben két fiatalkorú, egyikük cigány, rablásért, illetve gyilkossági kísérletért kerültek be. Két eszetlen, infantilis kölyök; nem börtönben volna a helyük. Hanem hol? Talán mégiscsak itt a legjobb nekik? Zárkameszeléskor egy napig náluk vendégeskedünk, aztán egy napra õk jönnek át hozzánk.

Meglehet, latrok õk valamennyien, és szinte mindenki, akit a „szocialista” állam büntetõvegyészei belepárolnak ezekbe az undok fegylombikokba. De ha a bûn bakjait és nõstényeit megkövezik, méltó és igazságos, hogy engem is megkövezzenek, mert egyiküknél sem vagyok különb. Legtöbbjük semmivel sem bûnösebb, de nem is ártatlanabb, mint bármely halandó, mint a diktatúra akármelyik alattvalója. Ezért-azért beszippantja õket a büntetõgépezet, lenyeli õket a telhetetlen bendõjû hétfejû sárkány, s többé aztán nincs menekvés, csak keveseknek, legnagyobb részük a holta napjáig benne pörög a mókuskerékben.

November elején az ügyész színe elé visznek. Sarkvidéki zúzmarát lehelõ, göthös alak. A büntetõapparátusban hemzsegnek az ilyen jeges atmoszférájú, nyiszlett hivatalnokok; olyanok, mint aki mélyhûtõben tölti az éjszakáit. Jegyzõkönyv készül a kurta kihallgatásról. Annyit mindenesetre megtudok, hogy a rendõrségi írókollégák keservesen összepiszmogott szómûvét nem minden tekintetben találta meggyõzõnek. A vádiratban a huszonvalahányból csak négy vagy öt vádpont fog szerepelni. (Zárkatársaim egyébként egy-két éves börtönbüntetést jósolnak nekem.)

Számolom: már nyolcvan napja idebent vagyok. November 26-án kapom meg hazulról az elsõ tisztasági csomagot. Ingek, fogkrém, a cigaretta közt anyám rejtélyes üzenete: Nachricht geht. Suche! Hiába keresem, sehogy sem találom meg a Nachrichtet. Talán gerillák fognak hamarosan kiszabadítani, de legalábbis fúrógép van elrejtve a fogkrémestubusban… Három doboz Fecske meg egy doboz Terv. A Tervet a csomagosztó százados feltépi, és belekotor, anyám üzenetét szerencsére nem fedezi fel. A gyufát is kiborítja. Végre fogat moshatok.

Mindent elolvasok, ami csak a kezem ügyébe kerül. Az MTA pedagógiai szöveggyûjteményét, A forrasztás kézikönyvét, Makarenko neveléselméleti értekezéseit, Cervantes, Victor Hugo, Pierre Courtade, Eric Knight, Bernard Shaw, Goethe, Aragon, Vas Gereben mûveit, válogatás nélkül. Behabzsolom a Don Quijotét és a Nyomorultakat. Makarenkót meg Aragon könyvét, A kommunista embert nyelem, mint kacsa a homokot, sivatag a nokedlit. Revideálom „reakciós” nézeteimet, kívánatos életformának kezdem látni a kommunistaságot. Látom már, hogy méltán kerültem rács mögé. Istenem, be jó, hogy lecsuktak! Engem muszáj volt bekasztlizni, ámde sokkal súlyosabb büntetést érdemelnék! Ügyész úr tisztelettel, ami a vádiratban áll, az smafu! Legsúlyosabb bûneim mind kimaradtak belõle, a nyomozók kontármunkát végeztek. Jelentem, gyalázatos bûnöket követtem el, akasztófára való cégéres gazember vagyok. (1875. december 4-én született Rainer Maria Rilke.) Vezekelni szeretnék. Legszívesebben fölcsapnék komszomolistának, és mennék a poltavai Gorkij-telepre, a Dzerzsinszkij-kommunába – vagy a Távol-Keletre, óriási városokat emelni a semmibõl. (Megihletõm egy szovjet vörösharisnya, Vera Ketlinszkaja Az Ifjú Város címû rohamregénye.)

Kemény Imre nyakló nélkül fingik, orgazmikusakat és sorozatban. Szõke bácsi mindannyiszor indulatosan protestál. Valamelyik zárkában állandóan azt éneklik, hogy Kicsit szomorkás a hangulatom máma. Esténként kinyílnak az ablakok, átdiskurálunk a szomszéd zárkákba. Az ágyamról rálátni az Újkollégium és a Nagytemplom tornyára. Az óra megbízhatóan monoton ütései jelzik, hogy az idõ a rabok egyetlen jóakarója. Megszámolom a kondulásokat. Egy harangozás = 50 kondulás. (1791. december 5-én halt meg Wolfgang Amadeus Mozart.) Takarodó után Szõke bácsi sziporkázó történetekkel traktál bennünket, néha órákon át. Rendszerint a Naszreddin Hodzsa-szerû Sinka Sanyi a fõhõsük. („Ránk szakadtak Ukrajnában a muszkák. Jöttek, mint az õrült, huri-huri, süvített a golyó, robbant a gránát. Beszorítottak bennünket egy ronda ingoványos erdõbe. Szorult a kapca, nem adtam volna egy csorba sliccgombot, hogy megmaradunk. Sinka Sanyinak is tele volt a gatyája rendesen. Egyszer aztán nekiereszti a hangját: – Istenem, segíts rajtunk! Templomi imát én nem tudok. Helyette fogadd el, amit mostan mondok, és rakd össze, ahogy Te szereted. A, á, bé, cé, csé, dé… – És elmondta az ábécét, ahogy tudta, ez volt az õ imája. És az Isten meghallgatta, és összerakta, ahogy Ő szereti, a Sinka Sanyi imáját. Akkora ködöt küldött a muszkákra, hogy az orruk hegyéig se láttak. Takarodót fújtak, mink meg megmaradtunk.”)

Nemigen hagyják, hogy részt vegyek a takarításban, merthogy olyan papos a külsõm. „Tisztelendõ úr, hagyja csak…!” Igaz, Kemény rabtárs nem tartja rendjén valónak az ilyen kivételezést. Orrol rám, mert még az elsõ napokban befaltam egy zacskó töpörtyûjét (õ kurcinának mondja). Cigarettával akartam volna fizetni érte, hiszen én már nem dohányoztam. De mire anyámtól megjön a pakk, már újra szívom. Elengedte az adósságot, de mégis…

Szerelmes verseket írok vécépapírra. Az én kedvesem nem a túlsó soron eped értem. Fölskiccelem a rendõrségen kiötölt regényem tervezetét. Kemény Imre nem nézi jó szemmel, hogy koptatom a ceruzacsonkot, csak titokban használhatnám, de hát itt semmit sem lehet titokban csinálni. Jobb, ha fölhagyok a firkálással.

Fölfedezzük, hogy a „Ki nevet a végén?” nevû szakállas bárgyúságot sakktáblán is lehet játszani. Tamás Lajossal sûrûn belefeledkezünk. Néha Kemény Imre is beszáll. Szerencsejátékot is ûzünk, bár szigorúan tilos: parafinból és szappanból faragott dobókockákkal kockázunk (nem babra: kenyéradagokra és cigarettára megy a játék).

Esténként gyakori az áramszünet. Ilyenkor jó lenne hallgatni a vezetékes rádiót (a Kossuth jön rajta), minden zárkában van belõle, ám mûködésbe csak kívülrõl hozható. Ha meg is szólal néhány percre, az õrök gyorsan kikapcsolják; kár belénk a kultúra. De a fegyõrök közt is vannak angyalok: egy sudár tizedesnõt meg egy alacsony õrmesternõt mindig meg lehet rá kérni, hogy kapcsolja be a rádiót.

Állandóan beleskelõdnek a cirklin: fegyõrök, házimunkásnõk, a folyosón közlekedõ rabok. Recsegõ fingok, rekegõ szitkok tagolják a nyirkos csendet. Mindenki beveszi magát a betûk közé, aki csak olvasni tud. Beatles-songokat dúdolok magam elé: Please, please me; I saw her standing there; Can’t buy me love. Esténként ránk férne tíz perc kötelezõ zokogás.

December 9-én, csütörtökön kézbesítik a vádiratot és a tárgyalásomra szóló idézést. Kemény Imre értõ szemmel tanulmányozza át az egész paksamétát, Szõke bácsi igen jól elszórakozik rajta. Igaz is: ma van az Emberi Jogok Napja.

December 12-én, vasárnap van az e hónapban esedékes beszélõm anyámmal. Felsorakozunk a drótháló két oldalán, Szõke bácsi épp mellettem áll. Anyám papírról olvassa a kérdéseit. De hát magam is csupa kérdés vagyok, honnan volnának válaszaim?

December 20-án, hétfõn két fegyõr átkísér Félegyházára, a járásbíróságon ˝ 9-kor kezdõdõ tárgyalásra.

Egy márianosztrai elítélttel bilincselnek össze; személyvonat másodosztályán utazunk, alig van hely. A motorvonat ványadtan kínlódik át a tar fekete tájon. Senki sem mer hozzánk szólni, meglehet, rablógyilkosnak néznek bennünket. Az állomásról gyalog megyünk be a bíróságra, végig a fõutcán; a platánfák komor vigyázzban állnak. Öveges tanár úrnak, egykori kedves latintanáromnak földbe gyökerezik a lába, amikor a két fegyõr között, rabtársammal összebilincselve, elhaladok mellette.

Egy koncepciós tyúkper fináléja; purparlé a biliben. A bírónõ türelmesnek és jóságosnak látszik, mint egy szép kövér anyakecske. Az ügyész a gyomorfekélyes keszegek jól ismert fajtájából való; kivont karddal védi (tõlem) a „népi demokráciát”. A tanúk unisono betojt, a büntetõbohózathoz készségesen parírozó csapatában egy, csak egy legény akad, akiben megcsillan a magyar huszárvirtus. A többiek: a tetemre hívott osztálytársak, tanárok, az internacionalista ivó- és költõcimbora – mind szánalmasan pitiznek, valahogy mégis megindítóak (mert közben azért szégyellik ám a gyávaságukat). Kunszentmiklósi iskolatársam, a katonamundérban érkezõ Rásó Jóska közlegény két mondattal helyrerak mindent, lemossa a gyalázatot. Bár a termete egyáltalán nem délceg, és a válla sem mondható araszosnak, Toldi Miklós indulatával förmed a bíróságra: – Hát van magukban arányérzék? Azokkal a vádakkal, amikkel õt – és rám mutat – bíróság elé állították, a fél országot le lehetne tartóztatni! – [Az ország másik fele meg akkurátusan megbilincselné, fogságban tartaná, megbüntetné, tanúskodna ellene.] Az ügyészi fej rezegni kezd a csenevész nyakon. – A néphadsereg katonája így nem beszélhet! Vigyázzon a szájára, mert maga is idekerül! – üvölti.

A kirendelt ügyvéd visszabagatellizálja az elefántot bolhává. Védõbeszédében arról próbálja meggyõzni a bíróságot és a vádlottat: elég, ha rendszeresebben olvasom a Társadalmi Szemlét meg a Valóságot, mindjárt jobban megértem a „reális szocializmus problémáit”, az „aktuális társadalmi folyamatokat”, és menten elfogadom a státuskvót… A népi ülnökök mélán bólogatnak.

Csak nehogy mártírt csináljanak itt belõlem.

De megúszom: „népköztársaság államrendje elleni kétrendbeli izgatásért” háromhavi börtönbüntetésre és a bûnügyi költségek megtérítésére ítélnek, és egy évre eltiltanak „közéleti jogaim” gyakorlásától. A büntetést a bíróság kitöltöttnek tekinti, és elrendeli a szabadlábra helyezésem. (Az ügyész súlyosbításért fellebbez.)

Rabtársam, akivel összebilincselve utaztam, négy hónapot kapott gyermektartás-fizetési kötezettség elmulasztásáért (ezt hozzáadják a korábban kirótt büntetéséhez).

A félegyházi rendõrségi fogdán töltöm az éjszakát. Hajnalban az állampusztai rabszállító autón visszavisznek a megyei börtönbe. A 48-as zárkában csak a lókötõ majsai roma, Balázs János gubbaszt magában. Rettentõen nincs ínyére, hogy én máris szabadulok, börtönzsargonban: póterolok. Testi fölényét lelki erõszakká próbálja konvertálni, hogy porig alázzon. Pocskondiáz és fenyeget. Legszívesebben agyonütne. Most én vagyok az õ börtönében. Isten bocsássa meg nekem, amit a fajtám elkövetett az õ fajtája ellen. Csak kibírjam szabadulásig. Nyugi, a karmikus kompozícióban ez a fortissimo. Amit most megtanulhatok, nincs benne semmilyen katekizmusban. Mindjárt megerõszakol. Bizonyára tetszem neki, és rám kívánkozott. Tetszem neki, holott gyûlöl. Szeretne megsemmisülni. El akar emészteni. Kényszerít, hogy a fogkefémmel kibokszoljam, a cipõkefémmel tükörfényesre polírozzam a cellapadlót. Talán föl is kéne nyalnom. Mire való a nyelvem? „Ha ki mersz zörögni, megöllek.” Már-már szerelmi vallomás.

Délelõtt 11-kor kiszólítanak; suvikszomat, cipõkefémet, szappanomat, szappantartómat, befeketedett fogkefémet Balázs Jánosra testálom. Fél óra múlva kilépek a börtönkapun. December 21-e van. Esik a hó, az utcán megbámulják, hogy ilyen idõben kiskabátban flangálok. Segítség, szabad vagyok. Megpróbált engemet az Úr, szentséges neve legyen áldott. A bent levõknek adassék meg a mindennapi kenyér, ámen.

Pár nap múlva karácsony: ollót kell vennem anyámnak, hogy elvághassa a köldökzsinóromat.