Szöllõsi Zoltán

Számolva

Szeptember végi égen
Nap pernyéllik fehéren,
  bágyadt fényin, fátylon át
  látszik, fakóbb a világ.

Szellõ ha jön, betegen
vánszorog a kerteken,
  amit megfog, levelet,
  el is ejti, lepereg.

Partra itt hullám futott?
árnyékom sötét homok.
  Holnap mi hoz örömöt?
  fecskénk is elköltözött.

Gyümölcs lóg gyümölcs felett,
egem mégis üresebb.
  Ötvenharmadik õszbe
  vagyok már magam csõsze.

Nincsen dézsmáló kedvem,
meg kell holnap fizetnem,
  idõm számolva töltöm,
  jelenem növõ kölcsön.

Még a kert mindent hordoz,
jövõt bont, köt a múlthoz,
  rózsa nyílik, de nekem
  október végi sebem.

Tekintetem, meglehet,
deres pókháló, rezeg,
  ökörnyál majd az õszben,
  s világít hajam õszen.

Darazsas öklû körte
sújt dühösen a földre.

Nem három nap

Nem három nap nem három éjjel
  Évek Mind kegyetlen
Mértem múlásuk szívveréssel
Most tél van hónak kéne esni
  Nyári fény a kertben
Szürke tollakat ejt a semmi

Ki üzenget nékem galambbal
  Jelképét ha sejtem
Ha visszatérne még az Angyal
Melyik réten hazában õszben
  Hol hagyott el engem
Élek de azóta sosem gyõztem

Márciusi esõ

Hol lámpafények, részeg sátorok,
hazátlanságod minek makogod?
  értik-e szavad, vagy érthetõbb-e,
ha márciusi esõ megbotoz?

Valóság tovább nem segít, hazug,
tájad itt: tanyád, városod, falud
  nincs, de túlélte mindet magányod,
hát megint szabad országod s az út.

Hullnak fogaid, szádban ûr sajog,
kimozdulnak fönt õsi csillagok
  és képzeleted termõ kertjében
árnyékodnak dõlsz, várod a Napot.

Versed is ezért, lóval is gyalog,
megint táj tanyád, városod, falud –
  s értik-e szavad, vagy érthetõbb-e?
vagy megint magad országod s az út?