Varga Imre

Jelenések

Ég

Honnan kezdjem? Fiatal koromról vagy öregségemrül? Hát, édes fiam, én bizony sokat dógoztam. Akármelyik csoportban vótam, mindenhol az elsõ munkás. Munkavezetõ. Mindenhol dicsírtek, böcsûtek. Akárhová kerûtem. „Ki lesz a bandagazda?” Mondták a nevem. „Megfelel.” Mindenhol elsõ munkás vótam. Büszke vótam rá. De most már koros vagyok. Nagyon sokat csappantam. Az életsorsom még elég jó, csak már tehetetlen vagyok, mert koros lettem. Nyolcvanhárom esztendõt taposom, bizony ez már sok idõ nekem. Nem mondom, hogy a lábaim elkoptak, mert alacsony vótam mindig. De azért sok terhet elbírtam. Egy mázsát úgy elvittem, mint máma tíz kilót. Erõ vót bennem, hálá istennek! Apró termetû vótam, de erõ vót bennem. Hordtam a méteres zsákokat. Nem adta föl nekem senki. Hordtam a zsidókhoz az üzletekbe. Nekem köllött a kocsirú levenni a rizskását, cukrot. Méteres zsákokba vót mind. Ezt meg köllött fognyi. Gazdaember nem vitte vóna el. A szegény, aki rá vót terhelve a munkára állandóan, muszájból robotolt, az elvitte.

Egyszer elmentem a cséplõgéphöz. Gyerekek vótunk még. Anyámék után mentünk oda, mert õk tizenhárom esztendeig ott arattak annál a családnál. Mi akkor utánuk! Mert otthon nem találtunk ennivalót. Nem vót semmi, mert anyánk nem fõzött. Elmentünk, hogy valami ételmaradék lesz ott a cséplésnél, megmarad, amit a munkások nem fogyasztanak el, és abból jut majd nekünk is. A gazda bizony durmancs ember vót, mindig be volt kapva, vagy jobban mondva sose vót rózan, azt mondja: „Mit kerestek itt?! Sindigrécek! Takarodjatok rögtön haza!” Úgy bujkáltunk be a kapu alatt, mert magas vót a kapu alja, úgy is bujkáltunk ki. Amikor az öregasszony meglátta, hogy elszökdöstünk (mert látta azt is, amikor bebujkáltunk), kihozta a tálat. „Hun vagytok hát, gyerekek?”

Nemcsak a mi családunkból vótak ott, hanem a négy pár arató mindegyikének vót családja, gyereke, azok is ott sündörögtek. Már úgy mondom, hogy nem is az apától születtek akkor a gyerekek, hanem a munkaadóktól. Olyak vótak a munkaadók, hogy aki nem adta velük össze magát, azzal szóba se álltak. Tele vótak a munkásasszonyok mind gyerekkel egytõl egyig. Nekik, a tehetõsebbjinek, csak egy-kettõ vót, ha vót. Hát így járta, ilyen vót az ílet. A szeder elhányta virágját, már ott csügedtünk a fán, azt ettük.

Dögöltünk éhen mindig.

Amikor kiöntött a Garam, a rétek mind víz alá kerültek. Elmentünk körülnézni, mert mikor lehúzódott a víz, vótak helyek, tavacskák, ahol a halak ott rekedtek. Egy solyócskán folyott be a víz a patakba, a Szincébe a réteknél. Mentem arra, megnézem. Akkora halak, mint a dagasztóteknõ! Ez való igaz. Úsztak, egymás után három. Gondolkodtam, mit csináljak. Elébe állok? Megfordulni már nem tud. De mihez kezdtem volna én akkora hallal? Semmihez. Az úton keresztülfolydogált a víz. De ott már sekély lett az úton, mert ez a rész magasabban volt, mint a rét, a víz éppen csak átkerült rajta. Akkor kibukott rá az elsõ, megrázta a farkát, neki, beszaladt a Szincébe. Gyütt a másik, utána a harmadik. Egymás után három irdatlan nagy hal. Még gyerek vótam, hát nem tudtam, mit csináljak velek. Nem is bírtam vóna velek. Akkora halak vótak.

Amikor csekkentyûvel vadásztam, az vót az érdekes. Géza bátyám tanított meg rá. Lehajtottunk egy fát, kötelet vetettünk rá, ennek a végére csináltam egy hurkot. A fatörzset, ami ott vót, befûrészeltük egy kicsit, és ezt a kapcsot beleakasztottam. Beleakasztottam a kapcsot, és meghajtottam a fát. Aztán elgyüttünk haza. A hurok meg vót vetve. Fölkötve arra a fára. Amikor gyütt ki a borz, belement a hurokba, megrántotta, erre kioldódott a kapocs, és fölrántotta a borzot. Járkált körbe-körbe a hátsó lábán. Amikor mentem feléje, észrevett, menekült vóna. De nem mehetett messzire, a hurok rajta a nyakán, belerúgtam, majd úgy csaptam agyon.

Egyszer apám azt mondja nekem: „Fiam, én már nem jól látok, gyere velem ki, és majd odaadom néked a puskát.” Tizenkét esztendõs vótam, de a puskát már kézbe kaptam. Azt mondja: „Te megállsz majd ott, ahol a szarvasjárat.” A nyomaikat meg lehetett látni, ahol bejártak az erdõbe, rendes ösvényt gyúrtak arra.

Itt állj meg a közelben, én meg majd elmegyek a szántás másik végére, megfigyelni, hogy nem onnan jár-i a szarvas.

Holnap odamegyünk.

Úgy is vót. Megálltam az erdõ melletti szarvascsapásnál, apám meg elment tõlem jó messzire. Egyszer arra ámulok, hogy valami bokorféle emelkedik. De hát az agancs! Látom már, hogy az agancs tövében fülek is vannak. Ahogy közeledett hozzám, hûha, mekkora állat! Hatalmas! Gyütt egyenest nekem. Remegtem, nem féltem én, az izgalomtól remegtem. Mikor odaért hozzám úgy tizenhárom lépésnyire, lehajolt, árpa vót abba a fõdbe belevetve, beleharapott az árpakalászba, amikor a fejét fölemelve rágta az árpakalászt, akkor már célba vettem nyugodtan. A szügyéhez mértem a puskacsövet. Mindjárt el is sütöttem a puskát. Leesett seggre, majd fölugrott rögtön. Neki a szaladásnak! Ugrott, szaladt felém. Egyik kezemben a puska, a másikkal a fejemet meg a szememet védtem, mert azt hittem, rám ugrik. Nem tudtam, meglõttem-i, vagy csak megijedt a lövéstûl. Beszökkent az erdõbe. Beugrott fölöttem az erdõbe. Még csengett a fülem a puskalövéstûl. Vártam egy kicsit. Kémleltem befelé az erdõbe, zörgíst nem hallottam, hogy szaladt vóna valamõre, a faágak ropognak-i. Nem láttam be az erdõbe se. Sütött a hódvilág, a fáknak árnyékától nem lehetett az erdõbe látni.

Már kezdett verradni, reggel felé járt, amikor látom: gyün egy nyúl. Azon a nyomon gyütt a nyúl is, ahol elõtte a szarvas. Mikor beért a lövés alá, olyan ötven-hatvan méternyire, cílba vettem. Puff! Föl is fordút. Akkorra apám is odaért. Mondom neki:

– Ott a nyúl a.

– Látom – azt mondja –, már azí megyek.

Fölvette a nyulat, én kilépek a helyemrûl, nézek be az erdõbe, ott fekszik egy hatalmas szarvasbika. Kilencéves bika vót. Kilenc ág vót a szarván.

– Gyûjjön ide!

– Minek?

– Gyûjjön ide, no!

Odagyütt.

– Mi van?

– Nézzen ide e!

– Hát ezt mikor lõtted? Én csak egy lövíst hallottam.

– Egyet? Hát ezt még éjfél körül lõttem. A nyúlat meg most reggel. Akkor maga aludt. Elaludt.

– Csak elszunnyadhattam, no, mert nem hallottam az elsõ lövést.

Odamentünk, láttuk, hogy amikor beugrott az erdõbe, az egyik szarva belefúródott a fõdbe, jó félméternyire. Gyükerek vótak, ugyi, fagyükerek, hát nem futhatott tovább.

– Gyerek, eridj haza rögtön! – mondja apám. – Fogd be az üszõt, és gyere vissza kocsival. Abroszt is hozzál, baltát meg egy kaszát. Kibelezem, földaraboljuk, fölpakoljuk a kocsira, és kaszálunk rá füvet.

Úgy is vót.

Szaladtam haza örömmel. Otthon rögtön befogtam a tehenet, mert egy tehénnel jártunk, egyes járatban. Mikor befogtam, felrakodtam azokkal a dolgokkal, amikre szükség vót, avval gyerünk, mentem vissza. Apám már akkor várt. Odaértem, kifogtam a tehenet, az üszõt, és odakötöttem a kocsihó. Apám akkorra fölbontotta bicskájával a szarvast. Kivette neki a gyomrát, azután le a bõrit. Lenyúzta a bõrit neki. Eldarabolta négyfelé, a fejét is levágta, az vót az ötödik. Fölpakoltunk a kocsira, alúra terítettük a füvet, amit apám lekaszált, rátettük az abroszt, a húst, betakartuk az abrosszal, annak megint füvet tettünk a tetejire, mert kaszált apám annyit, hogy oda is jutott. A kaszát föltettem a kocsira, indultam is haza. Olyan boldog vótam, annyi örömmel mentem, hogy csuda! („Otthon a kamra elõtt állj meg”, azt mondja apám, mert többen laktunk egy udvarban, négy vagy öt család. „Nehogy meglássa valamelyik udvarbéli, hogy mit viszõ haza.”) Úgy is vót. Odaálltam a kamra elejb, kifogtam az üszõt, lepakótunk a kocsirú.

Utána egyszer odahív apám:

– Gyerek, ebben meg ebben a kukuricásban vaddisznók járnak. Gyerünk oda!

Úgy is vót. No, nálam is akkor már a puska. Akkorra már kaptam egyet én is. A kukoricásnál ki vót dõve egy cseresznyefa, az ágai még följebb álltak, rá lehetett menni. Apám azt választotta:

– Én fölülök ide a cseresznyefára.

A kukuricás vígin odahánytak egy nagy halom trágyát, csináltam benne egy gödröt, és beleültem. Olyanformán, hogy a fejem azért kilegyen a gödörbû. Vagyis abbú a száraz trágyábú.

Hát egyszer csak nagy fújás hallatszik. Az oroszkai cukorgyárban akkor már folyott a munka. Mondom: most öntik le a rípát.

Hát pont a kukuricának szaladt a disznó. Én meg ott ûcsörögtem a kukurica vígibe, a trágyadombba megbújva. Mikor a kukuricást elírte, cílba vettem, és a füle tövihöz lõttem. Puff! Eldõlt. Fölugrott, neki a szaladásnak! (Apámmal megbeszítük, hogy amelyikünk rálõ a disznóra, meglövi, de nem lövi agyon, fütyül az üres patróvá hármat, hogy a másik rögtön menjen oda. Az egy füttyszó figyelmeztetés: Vigyázz, mert fordul vissza!) Gyorsan fütyûtem egyet a patróvá, apám meg hallotta, hogy a vaddisznó szalad. Amikor közelébe ért, kifordút a kukuricásbú, ahol a cseresznyefa el vót dõve. Apám cílba vette. Puff! A kan vissza megint énfelém. Apám füttyentett megint. No, mondom, megint szalad vissza a kan. Akkorra én már a kilõtt patrót kivettem, tettem bele egy újat. Hogy a kétcsövû puska kétszeri lövísre is biztos legyen. Nagy zörgíssel robog a kan. Mikor közel írt, a nyakára lõttem. Puff! Megfordult, megint vissza. Jeleztem a síppal apámnak. Egyszer csak: Puff! Az apám lõtt. Fülelek: Fûûû-fûûû-fûûû! A három sípszó. No, mondom, megvan. Fölugortam, szaladtam oda. Rám szól az apám:

– Nehogy odamenj!

Csattogtak a kan fogai.

– Ne menj közel, mert beléd harap!

Még akkor nem döglött meg, de az ereje elhagyta már.

– No, most mit csinálunk vele?

Mit csinálhattunk azzal a marha állattal? Nem messze vót egy pince a szõlõhegyen, valamikor pince vót, hajlok, oda vonszoltuk apámmal ketten. Behúztuk a pincegödörbe.

– Most osztán eridj a Béláírt – mondja apám –, gyûjjön ide a lovakká, majd elvisszük a Nagyvõgybe. Megpörzsöljük vagy megnyúzzuk.

Szaladtam a Béláí a Nagyvõgybe.

– Bátya, fogd be rögtön a lovakat! Megyünk!

Odaértünk. Én lemásztam a gödörbe, rákötöttem egy kötelet a kan lábára, majd kihúzattuk a lovakkal. Kivettük a hátulsó kerekeket, föltaszigáltuk a kocsira kínnal-keservesen. Visszaraktuk a kerekeket, és levittük a kant a Nyúzóvõgybe. Apámnak annyi esze nem vót, hogy nem lehet a vaddisznót megpörzsõnyi. Hiába hoztunk szalmát Béla bátyámmal. Végigraktuk szalmával a vadkant kint a Nyúzóvõgybe, meggyújtottuk a szalmát, el is ígett, a kan szõre meg úgy állt fölfelé, mint a kefe. Mit csináljunk vele? Föltettük újra a kocsira (a kerék ki vót víve, a hátúsó), fölhúztuk, föltaszigáltuk, a kocsi rúdjával emeltük föl a szekér farát.

 

 

 

Az lett az õ fuvarjába, amiért ezt megcsinálta

…és föld

Én anyámat nem ismertem. Hároméves voltam, amikor meghalt. Apám anyja meg mamám anyja, velük vótam, míg ide nem hoztak. Meg a nénémnél egy darabig, amikor apáékat Szudétába vitték.

Az öreganya eljárogatott a piacokra. Én meg azidõre elmentem hozzájuk. Az öreganya anyja még élt, mányikának hívtam. Azt mondogatta nekem, hogy odajárnak az ágya fölé a lelkek. Anyámat is ott látta, öregapámat, mamám apját, aki akkor már meghalt, õt is, meg elsorolta mind a többit. Azt mondta, hogy hét lélek vót nála. A család nem akart neki hinni, de õ bizonygatta, hogy észrevette, amint belopakodtak az ablakon. Mikor az öreganya piacozni ment, kilenc-tíz éves koromig járogattam hozzájuk. Én vigyáztam a mányikára. Vót, amikor elszédült. Megijedtem nagyon. Mert több család is lakott abban az udvarban, hívtam be:

– Terus néni, gyûjjön be, mert mányika meghalt.

Hanem csak elszédült. Öregkorára meg is vakult. A dunyhája csücskére csomókat kötött, s úgy tapogatta ki, hol a négy csücske. Meg csináltunk eddig kötözõt kukoricalevélbõl. Ő is csinált. Azzal kötöztük föl a szõllõt. Amikor nem látott már, feküdt sokáig. Menni se nagyon bírt már, csak feküdt.

Öreganyámnak két lánya vót. A mamám hét évvel fiatalabb testvérét nénémnek hívtam. A front alatt menekült a mi családunk is. Az öreganya akkor beteg vót, otthon maradt. Úgy hozták késõbb utánunk az oroszok. Elhozták autóval, ahová menekültünk. Megkeresték, hogy hol vagyunk. Oda én apáékkal mentem, de megkerestem a nénéméket is. Mi Bernecebarátiba menekültünk, õk meg Kemencére. Mikor vége lett a frontnak, hazamehettünk. Otthon dolgoztunk a földekbe. Negyvenhatban, amikor Szudétába vitték a népeket, én a nénéméknél maradtam.

A legrosszabb idõben lánykodtam, a front alatt. A harcok miatt menekülnünk kellett. A kocsiba tettünk valamit, mi azon kuporogtunk, és húzták a tehenek. A testvéreim, a gyerekek még kicsik vótak. Ezeknek a faluknak mind köllött innen menni. Ott fát szedtünk az erdõn, tüzelõt, segíthettünk azoknak, akik befogadtak. Megvártuk ott, amíg a front továbbhaladt, és vissszamehetünk. Üres lett a házunk. Elvittek onnan minden mozdíthatót. A ruháimat is. Amit nem bírtunk magunkkal vinni, elástuk, de megtalálták. Csak a szekrény maradt meg a harmadik szomszédban. Azon aludtak. Vánkust, ágyihuzatot, mindent elvittek tõlünk.

Amikor Szudétába terelték a magyarokat, én itthon maradtam. A néném fölbiztatott, és elbujkáltam, amikor menni köllött. Akkor járta a cukorjegy, lisztet, kenyeret is jegyre adtak. Kaptunk azt is. A néném is otthon maradhatott, mert az ura hadifogságban vót. Igaz, nem mindenkit telepítettek ki a Szudéta-vidékre, vót, aki otthon maradhatott. Inkább a szegényeket vitték, a gazdagabbja maradt. A földeket én dolgoztattam. Vót ott egy ember, neki vótak lovai. Amiért én eljártam hozzá dolgozni, õ elgyött szántani. Már nem is tudom, hogyan lett learatva, ki aratta le.

Öreganya, mamám anyja emlegette, hogy eljárogattak piacokra, sok ojtott szöllõ termett nekik, vitték árulni. Amikor egyszer anyám megázott, meghûlt a hideg szélben. Tüdõbetegsége lett. Őszkor a betegség, májusban már meg is halt. Nem vót rajta segítség. Hároméves voltam akkor. Mindig ott ugrándoztam a betegágya mellett. A mamám azt mondta nekem:

– Megyek én már, kislányom, deszkát árolni.

– Én is megyek, én is magával, mama! – Azt hittem, piacozni készül megint.

Nem emlékszek rá semmi másra.

Az öreganya nagyon sajnálta, mert még olyan fiatal vót. Sajnálta a lányát. Hogy huszonkilenc-harminc évesen. Amikor elszenderült, elmerült volna, öreganyám sírt-zokogott fölötte, föl is rázta:

– Édes Boriskám!

Ő meg az anyjának:

– Édesanyám, mért hítt vissza? Szent Terézke hullajtotta a rózsákat elém, és most már nem mehetek vele.

Három napon át csak énekelgetett. Nem szólt senkihez semmit, hanem sorjában minden szent éneket eldúdolt halkan. Azután behunyta szemét, és meghalt nyugodtan.

Emlékszek rá, vagy mondták nekem, ki tudja, egyszer nem akartam ovódába menni, s akkor zavart. Amikor az elsõ napon mennem köllött volna, én meg akaratoskodtam. De az arcára nem emlékszek. Csak arra, hogy zavart az ovódába. Hogy mennem kell. Azért taztán el is mentem.

Mi úgy a falu közepe táján laktunk, öregapámék meg a falu vége felé. Vót neki nagy szõllõje. Arra járt el mielõttünk. Amikor gyött hazafelé a szõllõbõl, megzörgette az ajtónkat, és kihívott:

– Margitkám, gyere csak!

Kimegyek, ki én. Mindig hozott egy darabka maradék szalonnát, kenyeret, s úgy adta nekem, hogy becsüljem meg, mert a kisnyulak küldték. Olyan jóízûen ettem, hogy az öregapa adta. Minden évben mentem nekik szüretelni örömmel. Font egy kis kézi kast nekem.

– Ha ezt teliszeded szõllõvel, hazaviheted mind. Mindig a legszebbet válaszd, rakd meg a kosarad, hogy legyen mit enned a télen. Ez a tied legyen!

Öreganyám a nénémnél lakott, õ hatvanban halt meg. El-eljárogatott még ide mihozzánk. Mikor már születtek a fiaim, itt vót hetekig. Sokat segített. Én meg örültem neki, hogy van valakim. A gyerekek pelenkáit is kimosta. Mindent segített. Mentünk a határba krumplit ásni õszkor. Segített ebben is. Ügyes öregasszony vót. Szeretett dolgozni. A néném betegeskedett, de azért el-eljárogatott látogatóba õ is.

Már mikor férjhöz mentem, itt köllött fõznöm. Otthon nem hagytak. Vót, hogy elmentek apáék az erdõre fát vágni, a tehenek meg otthon. Apám anyja már nem mert fejni. Azt mondta, fejjek meg én. Jó tehenünk volt. Nem rúgott, nem döfött. Olyan örömmel fogadtam, amikor meggyüttek:

– Jaj, apa, megfejtem!

Örültek neki. Máskor már rám hagyták a fejést. Amikor késõre hazaértek, megvót már a fejés. Ha kukoricát kapálni mentek, oda elhívtak magukkal. Egy domboldalban lakott az erdész. Megcsodáltam, hogyan tudtak ott kutat ásni.

Hogyan mondjam el apát? Nagyon szeretett. Szerettem én is apát. Amikor férjes lettem, õ is idejárogatott. Otthon is, lánykoromban, ha mostohám rossz vót hozzám, õ pártolt. Nagyon jó ember vót. Nekünk itt már lovaink is vótak. Uram elment apáéknak segíteni a hordásban, apa meg nekünk segített vissza. Eljöttek utánam mindenki. Apa hatvanban halt meg. A szívére lett beteg. Vízkóros lett. Még csak ötvennyolc éves vót.

Itthagytatok mind, egyedül vagyok.

Az öregasszonyok gyentölgettek. Ők mondogatták nekem is, hogy ajánlanak egy özvegyembert, ahhoz elmehetek. Van neki háza, földjei, nem éhezünk majd. Én akkor még nem tudtam, ki az. Kora szerint apám is lehetett vóna. Jártak a falunkból a Nagyvõgybe csõszök, és õket kérdezgette, nem tudnak-e asszonyt neki, mert meghalt a felesége. Az öregasszony ajánlgatta, milyen jól járnék vele, én meg: gyentöljön csak a maga fiainak, nekem ne ajánlgasson senkit, ide ne küldjön özvegyembert! Én ahhoz megyek, akihez akarok. Lemondtam róla. Már koszorút is kaptam kölcsön az esküvõre, azt is visszavittem. A tisztlányok, a pajtijaim, akikkel a templomot takarítottuk, mondogatták: Hát mit csinálsz te? Mért mennél özvegyemberhöz? Ne menj férjhöz inkább!

Kigyöttem, õ meg várt a templom elõtt.

– Menjen vissza, mert a lányok is azt mondják, ne menjek özvegyemberhez.

Elment egy darabig, és meggondolta magát, megint vissza. Olyan akaratos vót apád.

Ríttam is. Nénémnél vótam, az is fájt. Mondtam neki, menjen a plébános úrhoz, mondja vissza a kihirdetést. Mert esküvõ elõtt szokás vót háromszor kihirdetni a párokat. Erre a néném:

– Menj, te mondd meg!

Én meg féltem neki megmondani. A pap, amikor elmentem elõször bejelentkezni, azt kérdezte:

– Melyik öregasszony gyentölt össze? Muszáj neked özvegyemberhöz menni? Akadna más is. De azért azon ne veszekedjetek, hogy te mindig templomba mennél.

Négy évig tisztlánykodtam, ismertek, pártoltak ott engem.

A néném, akinél akkor laktam, õ is erõsködött, hogy menjek csak férjhez. Apámék a német határon, oda már nem akartam menni. A keresztapám, néném ura akkor gyütt haza fogságból. Már ott se vót olyan jó sorom. Elgyüttem.

Nagyon rossz vót itt. Senkit sem ismertem akkor. De örültem már, amikor meglett a fiam. Majd a másik is. Nektek örültem.

Most nincs fölöttem mindig valaki, csak néha. Erre nem gondoltam, hogy valaha még egyedül maradok.

Apámék mikor hazaértek, hívtak vissza hozzájuk, de már nem mentem. Jöttem inkább ide, idegenbe.

Pedig én szüreteltem le apáék szõllõjét, én szûrtem le a bort is akkor. Megyek a templomba, rám néz a plébános úr:

– Te Margit, mit csináltál?

Préseltem. Egészen fekete lett tõle a kezem. Azt mondja a pap:

– Hát így nem szabad volna neked járni!

– Nincs a munkára senki. Apáékat elvitték. Nekem köll ezt is megcsinálnom.

Megcsináltam nekik. Elvetettem a gabonát. A teheneket anyám testvére vitte el gondozásra. Azokkal nem vót bajom. A házunk egy darabig üres lett, mert én a nénémnél laktam.

Volt egy legény, aki járogatott hozzánk. De a családnak nem tetszett. Ahhoz ne menjek, mert részeges. A háborúban meglõtték a lábát, akkor én is azt mondtam: nyomorulthoz pedig nem megyek!

Az udvarlóm után meg járt egy másik lány. A legény elgyütt hozzám, a lány meg gyütt érte. Ahhoz is ment azután. Megesküdtek a front alatt. Ez a lány velem egykorú vót, egy évvel öregebb csak. Az ura meg, aki udvarolgatott nekem, csavargó lett. Nem akart dolgozni, bócorgott, ivott. Mivel meglõtték a lábát, már nem vitték vissza katonának.

A front alatt nálunk vótak toborozva, akiket elbocsájtottak a katonaságtól. Vót nálunk húsz ember is becsukva. Az oroszok faggatták õket, hogyan kerültek haza, nem szökevények-e. Az elsõ szobába csukták õket, ahol az utca felé nem vót ablak, csak az udvarra. A szomszédunkban vót egy szlovákul tudó ember, az tolmácsolt az õrizetesek meg az oroszok között. Egy õr mindig fölöttük állt, ha kikéredzkedtek vizelni.

Annak a legénynek, aki hozzám járogatott, azt mondja az õr:

– No, nem muszáj rögtön visszamenni, beszélgessetek!

Sokszor kint is maradt.

– Látod – azt mondja –, még ezek is azt akarják, hogy beszélgessünk.

Ott is rítt fölöttem:

– Gyere hozzám! Hisz tudod, mit csinál a Gizi. Könyörög, hogy õt vegyem el.

Még a front elõtt jártunk teheneket legeltetni. Áthajtottuk az Ipoly túlsó partjára is. Egyszer ott vót egy legény. Olyan szolgaféle. Azt mondja:

– Én ismerem ám a mamádat. Majd elmegyek hozzátok estére, viszek neki üzenetet.

De nem anyámhoz gyütt, hanem utánam. Úgy is köszönt rám:

– Nem az anyáddal akarok ám beszélni, hanem veled. Hozzád gyüttem.

– Hiába jársz utánam – mondom –, mert nekem már van szeretõm.

Akkor nemsokára beköszön hozzánk a falubéli legény is. Az idegen nagyon megijedt tõle, hogy most õt megverik. Együtt mentek el tõlünk. Amikor az udvarlómmal újra találkoztam, kérdezgeti ám:

– Mért járt nálatok ez a gyerek?

– A mamának hozott üzenetet.

El is hitte, mert a másik legény is azt hazudta neki. Amikor megint átjött a szolgalegény, bevallotta:

– Én félek a Jancsitól, ha itt találna.

– Félhetsz is, mert õ az én szeretõm.

Róla leköszöntem. De a másikkal is elszakadtunk a front alatt egymástól.

Jártunk részesgépekhez. A vót udvarlóm akkor már megnõsült. Én még lány vótam. Ő is ahhoz a részesgéphez került éppen, amelyikhez én is. Kéveoldozó vótam a gép tetején, és adogattam a kévéket annak, aki belehajigálta a dobba. A legényem meg az asztag tetején. Úgy adogatta a kévét, olyan szépen, hogy ami be volt kötve, ne kelljen vele bajlódnom. De ez így nem tetszett nekem. Ha látta, hogy fáradok, õ is leült pihenni. A felesége meg járt utána, féltette. Elmentem onnan egy másik géphez. Kicserélkeztem egy ismerõs lánnyal, mert nem akartam csúfságot senki miatt.

Járt a falunkban öt részesgép. Fiatal lányok vótunk, tizenhét-tizennyolc évesek, oda álltunk munkába, ahol befogadtak minket. Amíg csak láttunk, tízig, fél tizenegyig dolgoztunk, azután gyerünk az Ipóra fürödni. Nem volt fürdõszobánk, mentünk az Ipóra. Együtt mind a jányok, gyerekek. A gyerekek, a legények, vótak tizenhárman. Ha jól ment a munka, öt-hat mázsa gabonát is megkerestünk egy nyáron. Mindig siettünk, hogy búcsúhoz, augusztus közepére vége legyen a gépelésnek. Mindenki mulathasson.

Utána meg jártunk a majorokba. Epret szedni, szõllõt kötözni, szüretölni. Meg kukoricát törni, krumplit ásni. Széppatakpuszta. Ez vót az egyik major neve. Hajnalban keltünk, gyalogoltunk odáig. Ha látszott az út mellett zöldséges, találtunk zöld hagymát vagy paprikát, vittünk magunkkal ebédre. Egyet-kettõt, friss legyen. De kaptunk a gazdától is. Ha vót neki almája. Szõllõt is ehettünk, amennyi köllött. A gazda sokszor elhívott magával a többiektõl. Segítsek a feleségének a konyhakertben. Kapálgattam a kertben magamnak, nagyobb fizetésért, mint a többiek.

Télen szõttünk, tollút fosztottunk. Mindig akadt munka. Fontunk. Mindig vetettünk kendert, és azt megszõttük. Ágylepedõnek. Jó erõsek voltak. Maradt máig is belõlük. De ezeket most már rossz mosni géppel, mert vastagok. Eddig szapultuk a ruhát. Beletettük a szapulóba, leforráztuk hamuval. Úgy szapultunk. Voltak nagygazdák, akik nem nyúltak a mosnivalóhoz. Kimosattak a magunkfajta szegényebbekkel. Örültünk, hogy dolgozhatunk, s kapunk érte pár fillért. Dolgozni meg muszáj volt, mert nem lett volna mit ennünk.

Egyszer rettenetes nagy vihar kerekedett. Tépdeste ki a megvadult szél a fákat. A két gyerek meg itthon. Becsukakoztak a két ajtó közé, mert nem tudtak beljebb menni. Mikor elmentünk, a belsõ ajtókat be szoktuk zárni. Ott reszkettek, zokogtak. Akkor megfogadtam, többet nem hagylak magatokra. Akkor égett meg a Mikony Sanyika apja is a réten. Belebújt egy petrencébe, hogy bõrig ne ázzon. Abba meg belevágott a villám. Nagyon megégett, de életben maradt. A Fogás hídnál volt a réten kaszálni, ott érte a vihar.