Zsávolya Zoltán

Czigány Lóránt: Ahol állok, ahol megyek

Kortárs Kiadó, 1998

Az 1990-es évek most már feltehetõen (és jóvátehetetlenül) olyan idõszakként vonulnak majd be a magyar irodalomtörténetbe, amelyikben a politikai átalakulással kapcsolatos állásfoglalásoké a fõszerep, s az írók – vérbeli elbeszélõk és nagy regények szerzõi is – sokszor inkább az aktualitásokra látszanak figyelni, mintsem esztétikailag maradandó mûveikre. Természetesen jó okuk van erre: az esszéisztikus-publicisztikai tisztázó szándék elõl csak 1989/90 táján hárultak el teljességgel az akadályok, így pedig akkora tér nyílt meg, hogy azt telebeszélni még csaknem egy évtized sem volt elég. Mondja is mindenki a magáét, az ominózus „negyven évhez” (ami mára már szinte ötven…) kapcsolódó belátásoknak, tanulságoknak, sõt: az évszázados történelmi tapasztalatoknak, kulturális megfontolásoknak a mozgósítása megy végbe, éspedig nyilvánvalóan a jelen jobbá tétele érdekében, továbbá nemritkán a jövõféltés indulatától megáldva-megverve. Alapjában véve jó mulatság ez, csakhogy azon is elgondolkozik néha az ember, hogy milyen szívesen olvasna inkább megint valami átütõ, ahogy kifejezni szokás: vérbõ prózát. Valami korszakosat, az sem lenne baj, ha az a korszakos valami éppenséggel a korszakról is szólna… Informális csatornákon keresztül ugyan terjed annak a híre, hogy újabb opus magnumok vannak készülõben, ez azonban – néhány elszórt regényrészlet valamelyest megfogható „ígéretétõl” eltekintve – jobbára a legendák birodalmába tartozik egyelõre.

Ilyen körülmények között, irodalmunknak ebben a várakozó helyzetében sajátos módon a nem elsõdlegesen regényként viselkedõ elbeszélõi-értekezõi struktúrák adják meg a sodró epika élményét. Voltaképpen mindegy, szépíró vagy irodalmár tollából származnak-e, megegyeznek abban, hogy dokumentumértékükön, az egyébként már önmagában is érdekfeszítõ szolgáltatói-adatközlõi szinten jócskán felülemelkedve, akkora szépirodalmi erõvel rendelkeznek, amekkorán ugyan – szerzõik eddigi teljesítményét ismerve – távolról sem kell csodálkozni, de amekkorát a mûfaj (az életrajz, a memoár) maximumát feltételezve sem várna már el tõlük az olvasó. Élvezetesen lírai, egyúttal drámaian intenzív hivatkozási alapként elsõsorban a költõ-történész Kovács István munkáját, A gyermekkor tündökletét kell itt megemlíteni, ami pedig az irodalmárokat illeti, az egyik legsikerültebb, legátütõbb példa kétségkívül Czigány Lóránt Ahol állok, ahol megyek címû önéletírása, amely Kovács István könyvéhez hasonlóan szintén a gyermek- és kamaszéveket tárgyalja elsõsorban (hozzávéve az 1956-ig, tehát a huszonegyedik életévéig terjedõ idõszakot is), ám attól eltérõen csak az alcímben jelzi témaválasztásának idõmeghatározottságát. Kovács István címadása is „költõi” (mellesleg az általa használt pontosítás, a Korai önéletrajz sem szokványos megjelölés), Czigány Lóránt esetében azonban mintha éppen az alcím – Magyarországi tanulóéveim – már-már filológiai szigorúsága adna magának a címnek irodalmi többletet, amely így mintegy emblémájává, gondolati foglalatává válik mindannak, amit a kötet összességében nyújt. Nevezetesen: dinamikát és a statikus figyelem elmélyülésének pillanatait egyszerre, szervesen egymás mellé helyezve; cselekményes, fordulatos, izgalmas életeposzt, emellett kulturális háttéranyagot, történeti és esztétikai adalékokat, eszmefuttatásokat, állásfoglalások rendszerezését, helyenként kész tanulmánybetéteket. Egy személyiség formálódásának egymást követõ állomásait, az õket összekötõ út, a mozgás valóságos képével együtt, valamint az erre való egyéni rálátás jelenben rögzített nézõszögét. A tizen-huszonéves fiatalembert meg az õt bemutató, értékelõ-értelmezõ hatvanas Czigány Lórántot. Az elsõ pillanatban akár még talányosnak is érezhetõ Ahol állok, ahol megyek cím tehát ilyesformán oldandó fel: „Íme, a következõ tapasztalatok, iskolák jártak belém, [egyébként, nem utolsósorban a megtörténtek kapcsán] ez és ez a felfogásom.” Valahogy így ragadható meg az ugyancsak életszeretõ filológus bõ elsõ két évtizedét tárgyaló kvázi-énregény sugallata, így összegezhetõ a tartalma. A könyv egésze megfelel ennek a kettõs szemléleti bázison nyugvó szerkesztésnek.

Remekbe szabott egyéniség jelenik meg a cselekmény, a történések hõseként is. Ez a valaki nincs persze híján az úgynevezett „egészséges önértékelésnek”, azaz meglehetõsen tudatában van kvalitásainak, ami a kisgyerek, az iskolás fiú családi státusát és szellemi kalandjait illetõen elõször kissé eltúlzottnak látszik, azonban ahogy megnyugtató módon mindinkább fény derül a visszatekintõ következetességére, úgy tûnik el fokozatosan az ezzel kapcsolatos averzió. Ugyanis már a szegedi egyetemista – az adott körülmények között is átlagon felüli – teljesítménye (a III. számú egység hét fejezete tárgyalja ezt a korszakot) elegendõ alapot ad a fõhajtáshoz egy kivételes aktivitású, környezetét plasztikus élességgel látó és láttató intellektus elõtt. Az ötvenes évek magyarországi univerzitásának pontos leírása igen jelentõs teljesítmény, amely nem jöhetett volna létre a korabeli – jó értelemben vett – totális részvétel és átélés nélkül. A teljes olvasói élményhez azonban az egész ábrázolás mögött minduntalan felsejlõ folytatás: az oxfordi, londoni diák meg a kaliforniai professzor tapasztalatvilága is hozzátartozik. Az értékelõ, bemutató hang megfelelõ öniróniát is hordoz, tehát hangsúlyozottan azé a Czigány Lóránté, aki nemcsak mindezen ismeretek és szemléleti horizont fényében beszéli el egykori énjének és környezetének históriáját, hanem ezt a komplex együttest állandó, folyamatos jelleggel ténylegesen alá is veti Nyugaton véglegesedett kontrolljának. Bármekkora távolságban helyezkedik is el, mondjuk, a tutori rendszer a magyar felsõoktatás „emelt szintû középiskolájától”, a szegedi egyetem szférájával mutatja a legtöbb genetikus rokonságot a Czigány által felidézett mikrouniverzumok közül, így aztán a valamikori kaliforniai professzor összegzõ-értékelõ, általános megállapításai ennek az életszakasznak a tényeinél, megfontolásainál érvényesülnek a legszervesebben. Az is érthetõ – bár az olvasó némileg didaktikusnak találja –, hogy ez az abszolút „egyetemi lény” szinte minden kis gyerekkori gézengúzságában saját majdani nagyszerûségét igyekszik elõképszerûen megpillantani. Ámbár „a nép államának gimnáziuma”, az ötvenes évek elejének magyarországi középiskolája így is képes lekötni a figyelmet (II. rész). Ugyanez nem mondható el teljességgel az I. rész, tehát a legkorábbi idõszakot tárgyaló fejezetek kapcsán. Itt a Sátoraljaújhely–Gyöngyös viszonylatában lezajlott rokoni bonyolódást néhol meglehetõsen nehéz – s olykor talán nem is érdemes – követni. Mindenesetre regényírónak is becsületére válna a variációs ismétlésnek, az elbeszélõi másként-újraindításnak az a fogása, amelyet Czigány Lóránt a II. rész elején alkalmaz (Újra a kezdet, tudniillik: Sátoraljaújhely).

A vissza-visszautalások és elõvételezések lehetõséget adnak esszéisztikus elrugaszkodások beiktatására is, amelyek az egyéni átélések és történések összefüggésében egyetemes érvényû gondolatokhoz kötõdnek. Így vetõdik fel, mindjárt a bevezetõ sorokban, az önmegismerés lehetségességének kérdése, igénye. Czigány nem hisz a saját személyiség(é)re irányuló értelmi erõfeszítés objektivitásában, úgy véli, bár „…kétségtelen, hogy mindenkiben létezik törekvés az igazság megismerésére, ezt a törekvést az ész ügyesen alárendeli a túlélés hétköznapi érdekeinek”. Ennek ellenére (és: ennek ellenében) vállalkozik tehát önéletírásának összegzõ kísérletére, gesztusát már csak eme, az olvasót kitüntetõ, illúziótlan, becsülendõen õszintének látszó vallomás vagy belátás-közlés alapján is értékelnie kell a nem kizárólag tájékozódni, hanem az olvasmányélmény átélése közben saját lényével, emberségével is szembesülni kívánó befogadónak. Merthogy a Londonban élõ magyar professzor munkája ilyen számvetésre is késztetheti az embert. Ráadásul Czigány, noha következetesen kerüli a pátoszt, kulturálisan mindenképpen tradíciótiszteletre, értékõrzésre rendezkedik be. Igaz, helyenként fanyar irónia, némi frivolitás, egy kevés rezignált gunyorosság is keveredik soraiba, de ez csak a vitathatatlanul hatalmas szellemi bázis következménye, és inkább a letisztult bölcsesség mûködését érdemes tetten érni benne, mintsem elrugaszkodott bíráló, ostorozó, kioktató szándékot feltételezni. Ami persze nem jelenti azt, hogy az Oxfordot, Londont, Kaliforniát megjárt magyar értelmiségi párhuzamain, összevetõ figyelmeztetésein ne kellene elgondolkozniuk az itthon maradottaknak. Példának okáért az egyszerû névhasználat jogának taglalásából kiindulva Czigány Lóránt a közép-európai, poroszos típusú „mindenható állam” olyan érzékletesen lesújtó képét festi, hogy az ember valósággal feltámadni érzi magában a több „civil kurázsi” utáni vágyat…

A szeretet, a szülõföldre való oda- és visszafigyelés azonban végig legalább olyan fontos az önéletírásban, mint a kritikai attitûd. „Magyarországi tanulóéveire” nem egyszerû nosztalgiával, hanem inkább az értelmi-érzelmi máig-birtoklás intenzív állapotában emlékezik az író. Annak hangsúlyozása, hogy – a helyi nyelvhasználatnak megfelelõen – Sátoraljaújhelyben és nem -újhelyen született, továbbá az ehhez a településhez meg a másik, számára meghatározó kisvároshoz, Gyöngyöshöz fûzött eszmefuttatások gazdag, részben a gyermekkor idején szerzett, részben késõbb tudatos filológiai munkával kiegészített ismeretanyaga arra utal, hogy a szerzõ lélekben soha nem szakadt el pátriájától, szakmai értelemben pedig valójában soha nem lépett ki annak kulturális hagyományrendjébõl. Mint tudható, Angliába kerülve „egy ideig az a gondolat is megkísértette, hogy angol irodalommal foglalkozzék, de Cs. Szabó László, Szabó Zoltán és Iványi-Grünwald Béla hatására és ösztönzésére végül is kitartott anyanyelve irodalma mellett”. És a kutatói-értelmezõi életmû, életforma háttérsugárzása, a tudós átható figyelme, pontossága ott érezhetõ az önéletírás egész kialakításában, szerkesztettségében. Oxfordi magyar irodalomtörténetének monumentalitásából, megbízhatóságából, megnyugtató-színes stílusából sokat áthoz Czigány Lóránt mostani vállalkozásába is. Emellett a szó legmagasabb rendû értelmében olvasmányos a mûve: intellektuálisan leköti, fogva tartja azt, aki kézbe veszi, és humorával, nagyvonalú szellemiségével, helyenként szabadszájúságával (vö. Joszif Összevisszaszarjonovics Sztalin) szórakoztatja is.

Ám az Ahol állok, ahol megyek igazi jelentõsége – minden precíz, sõt (az ötvenes évekre vonatkozóan) döbbenetes elemzése-diagnózisa ellenére – a szorosan vett szakmai személyiségrajzban áll. Ez az a „regénymotívum”, ez az a „cselekményszál” ebben az epikus örvénylésben, amely a variációs ismétlések közül a leggyakrabban és a legérdekesebben jön elõ; egyforma intenzitással mindenütt, merüljön fel bár a kezdeti olvasás és betûvetés, az elemi iskolai fogalmazásoknak a bevezetés–tárgyalás–befejezés hármassága alapján történõ kidolgozása, a szinte még gyermekfõvel végiggondolt Tragédia-értelmezés, a középiskolai paródiák vagy a Szegedi Egyetem szerkesztõségében szorgoskodó „kisbekuss” tevékenysége. Ha ezek némelyike (különösen a Madách-alkotás nagyon korainak, majdnem koraérettnek tetszõ vizsgálata) csodálkozásra késztethet is bárkit, vagy már-már hajlandóság mutatkozna az Adyt kipellengérezõ jelenetsor átlapozására, nem szabad elfeledkezni arról, hogy ezek az egyre jelentõsebbé váló írói, irodalmári fegyvertények nem másnak, mint a The Oxford History of Hungarian Literature megalkotójának szellemi fejlõdését mutatják a legkorábbi idõkben. S ha Czigány Lóránt irodalomtörténeti mûve a maga nemében páratlan összegzés, akkor önéletírásának szintén vaskos kötetét bizonyos szempontból még jelentõsebb teljesítménynek tekinthetjük, hiszen ez utóbbi a szakmai igényesség határozott, nem lankadó érvényesítése mellett szerzõjének nagy formátumú személyiségét is megmutatja.