Ágh István

Múlt századi naptár

Ezerkilencszázkilencvenkilenc június tizedikén
jó hírre ébredek, vége a kiújult háborúnak,
e nemsokára múlt századi naptárból való tény
fejezi be az évezredet is, azonosul az
ország elvesztése az alapítás rémálmaival,
s kopár adattá békül tanulságképpen,
amelyből nem tanul senki ezután sem,

azt is hallom, nem biztos, hogy a cromagnoni
ősök kiirtották volna a neandertáliakat,
inkább magukba emésztették, miként a
pireneusi lánygyermek megőrizte kövületében
mindőjük jellegét, bár ez a fölismerés sem
változtat semmit az ölés-ölelés szótövén,
folyton-folyvást nyilvánvaló az ismétlődés,

hát akkor mivégre akkora ujjongás a parton,
a fényittas hajók felvonulása, megannyi
uszadék a végtelenség szakaszai közt,
ez a nap is csak addig fontos, amíg
átéljük, aztán csütörtökre a péntek,
elavul belőle a szín, a szag, a pillanat
világossága, elveszti madárhangját

holnapra, holnapután is velünk mulandófélben,
s az újkor kezdetén végképp elévülünk
ezzel a régiforma családi bizalommal,
ahogy most épp a reggelizőszokás
késre meg zöldhagymára vezeti ujjainkat,
legalább a jó ízek elképzelt fényessége
áradjon széjjel bennünk szellemünk sötét titkán,

mert most már az sem tudható, kinek s miért
kellene vezekelni, hogy megszelídüljön
az emberképű vadállat, aki nem is magáért
öl, ámokfutó gyanánt tipor a tetemek
poshadó szervein, félholtak arcán, maga is
hibbant, véres tökű herélt, és furkósbottal
ágaskodik az ájult nők ölének,

mielőtt fattyakat nemzett fajtáját bővítendő,
mégis apagyilkosokat hagyott hátra, mint
taposóaknákat az ösvényeken, hogy ne legyen vége,
mert mindig visszatérhet valamikor egy túlélő,
s számon tartja, mit s kicsodán kell megbosszulni,
nemcsak fogat fogért, szemet szemért,
de egy miatt mindenkin.

Képzelgésből fakadt

Képzelgésből fakadt, mégis való igaz,
hogy ezt a verset lezuhant repülő
kapitányának egykori asztalán írom,
s lassan huszonöt éve minden művem
innen indul kétséges útjára, talán
valami fölfoghatatlan akarat következtében
épp ezt vásároltam meg a használt bútorok
közül, ha már figyelmet keltett, mert nem
a fiókjain állt, ahogy a többi irodai szörny,
lábai lefelé vékonyodtak, s a kétoldali
ládaszerű irattartókra íveltek, hogy majd
az egész, a szabad polcokkal együtt,
amit a terjedelmes asztallap fog össze,
repülőformát képezhessen.

Aki túladott rajta, nem gondolhatta végig,
micsoda kíváncsiságot indít el az ismeretlen
tulajdonosban a fiók alá csúszott anziksz,
hogy a mélykékkel lakkozott touloni lapnál
nagyobb talányok csomóit próbálom kibogozni,
pedig csak egy távolban nyaraló férj
küldte el családjának az értesítést,
ami majd eltűnik, nálam is elveszett, lehet,
örökre elkallódott papírjaim közt, s nem emlékszem
világosan, miképpen tudtam meg foglalkozását,
csak azt a képtelen ijedtséget
idézhetem föl most is, ami akkor belém állt,
hátha valamelyik évekkel előbb lezuhant
külföldi magyar repülőjárat kapitánya volt ő.

Én meg valami beláthatatlan szerencsétlenség
kiszemeltje az ő íróasztala által,
bár addig csupán kényszerképzetnek véltem,
miközben ott dolgoztam, és nyárfalevél-árnyakat
figyeltem, amint lankadatlan cicáznak
papírjaim napszítta fedélzetén, amíg
a zuglói Vadász vendéglő söntéspultjánál
mellém nem állt egy félittas zöldségárus fiú,
s beszélt, arról beszélt,
ami föltételezéseimet igazolta,
hogy a történet végre beteljesedjen,
mert minden rejtélynek muszáj egyszer csak
kiderülni, bár az a tengeri képeslap
nem került elő azóta sem, mintha még rólam is
valami titokzatos üzenetet tartogatna.