ALBERT GÁBOR

Albert Gábor

Hadsereg nélküli hadvezér

Szemere Bertalan leveleskönyvét olvasom – 1853

Szemere Bertalan Politikai jellemrajzai (Graf Ludwig Batthyany, Arthur Görgei, Ludwig Kossuth. Politische Charakterskizzen aus dem Ungarischen Freiheitskriege) hosszú huzavona után 1852. október 15-én három vékony füzetben a Hoffmann und Campe kiadónál jelentek meg Hamburgban. Szemere azt várta, hogy a forradalom három vezetőjének pályaképét feldolgozó, emlékirat értékű politikai röpirat tiszta vizet önt a pohárba, tisztulási folyamatot indít el, helyes mederbe tereli Kossuth értékelését. A könyv a megjelenését követő néhány hónapban mindazok kezébe elkerült, akiknek Szemere szánta. A hatás azonban korántsem olyan, amilyenre a szerző számított. A bomba puha párnákra hullott, és robbanás helyett csak tollpihék szálltak fel, hangos viták és nyílt sisakrostélyú hadakozások helyett csak félszeg magánlevelekben kapja az elismerést, esetleg az óvatos ellenvéleményt. Ami még bántóbb: ellenfelei hallgatnak, és csak egymás közt, szintén magánlevelekben mondják el olykor jogos kifogásaikat éppúgy, mint alaptalan gyanúsítgatásaikat vagy éppen szidalmaikat. Ezek ellen pedig védekezni nem lehet.

Baráti (?) kritikák

Közben a levelek megszakítás nélkül jönnek-mennek. Hogy a tetemes postaköltséget megtakarítsák, egy borítékban időnként két-három levél is lapul, a Párizsba látogató levelekkel megrakodva érkezik, s visszaútjában neki is vállalnia kell a postás szerepét. Szemere leveleinek – természetesen a hozzáérkezőknek is – minduntalan visszatérő témája Kossuth magatartása, viselt dolgai, újabb politikai sakkhúzása vagy nevetséges kudarca, Egressy itthon megjelent emlékiratának Szemerével foglalkozó, az egykori miniszterelnököt rossz színben feltüntető részletei, olykor elvétve egy-egy kritikai megjegyzés a Jellemrajzokról. A tüskés modorú Ludvigh János például egyik keserű levelében a Szemere könyvéről addig megjelent bírálatokból igen jellemző és helytálló megállapítást szűr le.

(Ludvigh János Szemere Bertalannak – Részlet)

(Brüsszel, 1853) Január 14 én

(...) Ha nekem azon példány után kellett volna nézni, melyet te szántál nekem, bizony könyvedet mostanig sem olvasandám. Teleki ugyan megkínált vele, de akkor már rég olvastam volt, hamarább jutottam hozzá, mint ő maga. Hallottam róla elég kritikát – az egyik igen nagyszerű összehasonlításnak találta (...), a másik a munkát éppen nem tudósnak, a harmadik éppen nem poétikusnak, kritizált még olyan is, ki talán még nem is olvasta vagy meg sem vette a könyvet. Én az egészből egy tanúlságot merítettem, azt, hogy barátod nincs; mert egy sem kritizálta azt, mit könyvben kritizálni kell. Én, mint bálványimádó – mert te határozottan azzá teszesz – a bálványrontásnak nem lehetek pártolója, s hogy ennélfogva könyved megjelenésének nem örültem, természetesnek fogod találni. – Én nem egy költői kép szabályszerű vagy elferdített vonásán akadok meg, hanem azt kérdem, mi a munka célja, mi sikert idézhet elő? – Ha a jövő ivadékot hibáinkra akarja figyelmeztetni, akkor vallj be mindnyájunkéit, ha a nemzetnek a főnököt, mint poltront szándéka bemutatni, akkor kérdezhetni: Ádám, ubi fuisti? [Ádám, hol voltál? – A. G.] – A munka az olvasóra hat – bármit mondjon a sok kritikus, de egyszersmind azon meggyőződést nyeri, hogy Batthyányt magasztalod, hogy Kossuth annál kisebbnek látszassék (...). Kossuth ellen mit mondasz, úgy látszik, mintha a tények súlyaiban nem bíznál, vagy jobban bíznál szavad súlyában. Görgeyt legjobban leírtad, mert benne csak egy szenvedélyed kilátszik, haragod, hogy Kossuthot, ha meg nem buktatta, elugrasztani engedte. Ki munkádban az írót nézi, az a munkát ugyan igen jelesnek, de szenvedélyesnek fogja találni. De ki az első miniszternek memoárjait látja benne, az vele megelégedett nem lehet – mert azt fogja mondhatni: eső után köpönyeg. – Meglehet, hogy e napokban nekem valaki az Examinerrel akart kedveskedni. Itthon nem létem alatt a postáról angol újságlapot hoztak, melyért csak 5 frankot kellett [fizetnem – A. G.]. Én az íly jó barátságból kapott lapot meg sem akartam nézni, s meg sem néztem annyira, hogy nem is tudom, miféle lap volt az. Én néhány centimes levelet sem bírok kiváltani, s aztán 5 frankos újságlapot küldenek! (...)

Kossuth és III. Napóleon kapcsolata az emigráció állandó beszédtémája volt. Aki kedveskedni akart Szemerének, nem kellett mást tennie, mint élceket faragnia Kossuthról, vagy – ami még hálásabb – nevetséges anekdotákat gyártania róla. Szemerének ezt a gyengéjét többen kihasználták, de senki olyan hízelgésbe ágyazott szemérmetlen pimaszsággal, mint Bangya János besúgótársa, a később angol tudóssá avanzsáló, hírhedt Petőfi-gyalázó Zerffy Gusztáv. (Az alábbi levél eredetileg német nyelvű, a szöveget Ziegler Vilmos fordította.)

(Zerffy Gusztáv Szemere Bertalannak)

London 20, Albion Street, Hyde Park Square, 1853. június 9-én

Tisztelt Miniszter Úr! Utolsó levelem óta ismét oly dolgok estek, miktől a mi bölcsességünk ugyan semmit, hanem az emigráció intrikáló szelleme egyet-mást remél. Efféle dolgokat nem a legnevetségesebb oldalukról felfogni annyit jelentene, mint a józan észnek hányni fittyet. A török kérdés az Alpha Roadban lakozó nagy szellemeket még egyre igen erősen foglalkoztatja. Ott még mindig mást sem látnak, mint háborút – s már több úr is vörössipkás egyenruhákat csináltatni készül, már térképeket vesznek elő s hadműveleti terveket tűznek ki. – Most Várnának kellene országunkat, melyet hajdan ott szinte elvesztettünk, ismét visszaszolgáltatnia. – A próféta megint egyszer prófétált, hogy magát, a világot s a prófétikus látnokszellembe vetett összes hitet lerontsa, és a derék Ézsaiást minden hitelétől megfossza. De ez még semmi! A Louis Napoleonnál kezdeményezett szövetség is megint szőnyegre hozatik. L. Napoleon most kénytelen magát Kossuth és társai karjaiba vetni, különben veszve van. – Ezt állítólag L. Napoleon is keveri – s a híres Bangya által minden lépés megtétetett, hogy Kossuth Lajos szívét megenyhítse. Máris, az elismerés jeleként, Mme Favereau, ki Bangya anyósául pályázik, rendkívüli küldetése útján L. Napoleon császártól egy ládácska szivar érkezett a halhatatlan Kossuth Lajos számára, ki az ajándékot készpénznek vette, és kedveltjeinek szemérmeskedő szerénységgel L. Napoleon tárcájából szivarokat kínál és hanyagul odaveti: „Ezt Lajos barátom küldötte Párizsból – tisztelete jeléül.” Csak igaza van a Szentírásnak – „boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa”, és mi egyéb a mennyország, mint jókora darab képzelődés.

Az öreg Beöthy itt van. Még mindig Párizsba akar menni.

Szirmay elment. Rossz nyelvek azt állítják, hogy az ő Amerikája erősen Nagyszombat vagy Tokaj körül fekszik: vagy hogy az egész utazás csak takaró köpönyege volt egy vargabetűnek Bécsbe, ott egy más Amerikát felfedezendő.

Vay még mindig nem kapott amnesztiát. Hazamenetele ennek folytán még igen bizonytalan.

A nagy Derra-féle pör, mint hírlik, július elején jövend el. Derrának valószínűleg végtelen hosszú orral kell levonulnia, mert az ellenfelek több eszközzel rendelkeznek és tevékenyebbek – ha azonban Derra bír némi eszközökkel – úgy rögvest megindul a fékevesztett nagy élet és a pör érdekében semmi sem tétetik.

Pulszky elhalasztotta utazását Amerikába. – Csak akkor kíván menni, ha a keleti kérdés határozottan békés megoldást nyerend – akkor sem augusztus előtt. Meszlényi Zsuzsanna asszonyság azonban máris úton van Amerika felé, csak időtöltésül tartózkodik Manchesterben.

Gaál követ urat sztambuli állomáshelyéről rövidesen ide visszavárják.

Rónayt meglátogattam – de ő a látogatást még nem adta vissza. Rónayt másnak gondoltam. Hiszen Rónay is egyike azoknak, akik Kossuth feliratát szintén aláírták – a Rákossy módjára.

Fülöppöt láttam a közelmúlt napokban, sok haragot visel szívében, de egyébként igen művelt ember. Mindent egybevéve igen visszavonultan élek. Sokat dolgozom irodalmilag. Nőmnek reggel 8-tól este 8-ig ügyfelei vannak, s bevételünk ez oldalról már 9 font 10 shillingre rúg, mi életmódunkhoz több mint elégséges. Ezt Önnek és b. neje kedves bizonyítványainak köszönhetjük.

Duka is nálunk járt legutóbb. Igen tiszteletreméltó férfiú. Orvostudományt tanult, hamarosan szigorlatát is leteszi, s tette mindezt honfitársaitól üldözötten, idegenek között, idegen segéllyel.

Viewegnek [?] mai kelettel némileg gorombán írtam. Csúnya dolog, hogy engem egy honfitárssal szemben ily ferde, zavaró helyzetbe hozott. Remélem, mégis válaszolni fog. Semmi sem szörnyűbb, mintha egy ember, ki teljességgel rá nem szolgált, egy baráttal szembeni barátságtalan cselekedet gyanújába kerül.

Legközelebb ismét nőm öntendi ki szívét az Ön b. nejének, kit mindnyájan szívélyesen üdvözlünk, s kinek javulása legnagyobb örömünkre volna.

Magamat az Ön jóságába ajánlva, kiváló tisztelettel odaadó híve

Zerffy

Az orosz–török háború kirobbanása idején Kossuth szállása Londonban az Alpha Roadon volt. A levélben említett Derra-féle pör háttérbe húzódó főszereplője pedig nem más, mint a londoni emigráció központi alakja, Pulszky Ferenc. Az ő kezdeményezésére indult eljárás bizonyos „Beck bárónő” ellen, aki a szabadságharc idején hírszerző-, magyarán kémtevékenységet folytatott a mi javunkra, s magával Kossuthtal is kapcsolatban állt. Miután kimenekült az országból, valós és képzelet szülte élményeiről nagy sikerű könyvben számolt be az angol közönségnek (Personal Adventures during the Late War of Independence in Hungary). Mikor a sikeren felbuzdult állítólagos bárónő nekilátott új könyve megírásának – a formába öntés művészi munkájában Kászonyi Dániel is segítségére lett volna –, Pulszky Ferenc szélhámosság vádjával feljelentést tett ellene. A szóbeszéd szerint Pulszkynak egyrészt a hiúságát sértette, hogy Beckné regényes kalandokkal átszőtt könyve nagyobb közönségsikert ért el, mint a felesége nevén megjelent, de közösen írt megemlékezésük (Pulszky Teréz: Egy magyar hölgy emlékiratai – Therese Pulszky: Memoirs of a Hungarian Lady), másrészt bosszantotta, hogy Beckné meglehetősen ellenszenves képet festett róla. Ezek után a bárónőt Birminghamben Konstantin Derra nevű titkárával együtt letartóztatták, kihallgatására azonban nem kerülhetett sor. A szívbetegségben szenvedő Beckné ugyanis a vizsgálati fogságban szívszélhűdésben meghalt. Ezután Derra kártérítési pert indított a feljelentő ellen. A „hosszú orr” Zerffy jóslatával ellentétben ezúttal elmaradt. Konstantin Derra a kártérítési pert megnyerte, s a bíróság az alpereseket – Toulmin Smith ügyvédet és a háttérben meghúzódó Pulszky Ferencet – a tetemes összegnek számító, 800 font sterling kártérítés megfizetésére kötelezte.

Az amerikaiak is jelentkeznek

London, Brüsszel, Jersey mellett Amerikából is gyakran érkezik és megy levél. Kósza és hamisnak bizonyuló hírek szerint Kossuth is Amerikában szándékozik végleg letelepedni. Mészáros Lázár, az első felelős minisztérium hadügyminisztere viszont valóban elhatározta, hogy Jersey szigetét elhagyja, és Amerikába költözik. Házmán Ferenc – Szemere egyik leghűségesebb levelezőtársa, már szinte „őshonos” amerikai – azon kevesek közé tartozott, akik elkísérték ugyan Kossuthot kis-ázsiai száműzetésébe, de kiszabadulva megvált Kossuthtól, és a Mississippi hadihajó fedélzetén egyenesen Amerikába emigrált. Monumentális méretű leveleiben nemcsak egyéni bajait önti ki, de eposzokba illő seregszemlében számol be az ott élő, oda vetődőtt, az Újvilágban küszködő és jobbára elbukó emigránsok szomorú sorsáról.

(Házmán Ferenc Szemere Bertalannak – Részlet)

New York, Jul. 26. 1853.

Kedves Barátom!

Leveleidet megkaptam; s fő tárgyaik egyikére azonnal bőven válaszoltam. A másik nem az én hatalmamban lévén, béfejezését akartam eszközölni, hogy legyen reá mit válaszolni. Amerikai emberre bíztad az ügyet [ugyanis Jellemrajzai angol–amerikai kiadását – A. G.], ez rendszerint a kimenetelt is előre láttatja. Nem mentegetőzöm, ismersz. Keveset mondok, de voltam ötvenszer fölkeresni határozott órára azon úri embert, kinek intézetétől lakom két és fél amerikai mérföldre esik; alig találkoztam három vagy négyszer vele, és csak percekre, mert úgy sürgött-forgott, mintha az emberek lélegzetéről ő tartoznék számadással. S mit sajtolhattam ki belőle? Néhány sort Harpertől júniusban, melyben jelenti, hogy a munka kellő hasznot nem biztosítván, ezidő szerint ő azt kiadni nem szándékozik. Később azon ígéretet, hogy más kiadókkal teendi meg a kísérletet; hiába futkoztam, hiába vártam, mai napig nincs válaszom. A szerkesztő, kihez szinte utaltatám, őszintébb vala, kimondván, hogy ő itt a könyv kiadását nem tartja eszközölhetőnek, s okát nem Richard úr rossz fordításában találta, melyen, ha arányos nyereség volna reményelhető, segíteni lehetne; hanem abban, hogy a magyar ügy nem bír itt értékkel, a rövid láz a fogadtatásban találván kiábrándulási gyógyszerét. Most csak a munka átadását kívánom (ha kézirat, amiről nem tudósítál), hogy avval másutt és másként rendelkezhessél. – Általában megütköztem, hogy ezen (...) ember lapját választád orgánumodnak, mely annyi szemtelen hazugságot terjesztett a magyar ügyről, mely minden amerikai szerint (bizonyos személyes előzményeknél fogva) az osztrák diplomácia frigyesének tartatott. Azért nem volt Batthyány [Kázmér – A. G.] és saját nyilatkozványodnak kellő hatása, azért bánt veletek oly könnyedén a világszabadság képviselője [azaz Kossuth – A. G.]. Frigyesed kiválólag a New Yorki Herald, ki maga elegendő volt a nap hősét rövid idő alatt kellő értékére devalválni [leszállítani – A. G.].

Nem akarok veled vitázni affelett, vajon igazságos-e korholásod, tőled ezt elfogadom, ha nem is érdemlém. – Sem nem vizsgálom most, mi oka azon állítólagos szívtelenségnek az emigránsok között, melyet te panaszolsz. Egyet azonban ne felejts, nehogy ítéletedben a méltányosságot felejtsed, a bujdosók valódi állapotát. A bujdosók nem képeznek testületet, se szervezés és kölcsönös kötelességek, sem politikai irány szerint. A magyar emigránsok szélnek bocsáttattak, és nem volt senki, ki a zászló megmentéséről vagy az elveszettnek pótolásáról gondoskodott volna. Mindenki úgyszólván csak az irháját mentette; a szellemi és erkölcsi kincs megőrzéséről senki sem gondoskodott, ki tehette volna. Hazánk függetlensége a bűn, mely miatt szenvedünk, és ez a remény, mely szenvedéseink vígasztalója. De ki tett valamit ezen remény táplálására? (...) Ki tűzött ki a magyar nép elé irányszövétneket, ki csendesíti a máris elhallgató fajzajgásokat a politikai, azaz nemzeti élet túlnyomó igényeivel? stb. stb. – Hiába kérdezzük egymástól. Kinek akaratuk volna, azokban hiányzik a név, a múlt, az anyagi függetlenség; kiknek ez osztalékul jutott, azok hallgatnak. Azon lázítási és fontoskodási viszketeg, mely Kossuthot hajtja, bohózatnak illenék be, ha oly sok szomorú következménye nem volna egyaránt leverő az értelmesre, mint fájdalmas az érzőre. A kormányokat ok nélkül fölrúgja; a magyar népnek, mely saját ura és az övé is, alkotmányt és alaptörvényeket oktrojíroz ölszámra, és ezeket elnyújtja egészen a normális iskolák rendezésére; szövetségeket köt szintoly teljhatalmú emberekkel, mint aminő Ő most még csak Excellenciája; puskaport gyártat, mi nem elég egy zászlóaljnak egy napi csatázásra; nyergeket készíttet, melyre a huszár kínjában sem ülne; – nehány puskát vesz az amerikai függetlenségi harc előtti időből; – roppant kardot ránt a békés hallgatóság rémületére, s villogatása közben esküszik, hogy az emberi nemet ezzel szabadítandja; eladósítja már előzőleg a magyar respublikát, s szemére veti az Uniónak azon fukarságot (Daily Times), melyet iránta, azaz a demokrata ügy iránt tanúsít stb.; ausztriai mód szerint hódoló iratokat eszközöl, s akik a személye és családja iránti tántoríthatlan ragaszkodást és hűséget (stylus curiális bizonylataiban) demokratikus és hazafiúi kötelességnek el nem ismerik, osztrák kémeknek és zsoldosoknak gyanúsíttatja stb. Téged és másokat csak a világ rejtett zuga menthet meg haragjának zúzó hatalma elől s.a.t. Mindezek szánandó tévelygések, igaz, de cselekvést tanúsítanak; és cselekvést követel a magyar jellem, nem taglalást és tagadást; zajt, nem szerénykedést. Barátaimnak, kik bármi viszonyokban csak hazánkat tartják szem előtt, gyakran válaszolnám, hogy Te, Batthyány és mások kevés zajt üttek kétségtelenül, de hiszem, hogy több tapintattal a francia és más kormányoknál kerestek összeköttetéseket az eventualitások [lehetőségek – A. G.] esetére. Ír volt ez mindig a vérző hazafiság sebeire, nem sejtém, hogy válaszom alaptalan. – Nem csodálom tehát Batthyány lépését, ha valónak bizonyodik is, mert egyrészről gyanúsítás és aránylag nyomor, másrészről reményeinek semmi támasza. Mit tegyen oly ember, ki a bőséghez szokott, és kinek nevelését nem a Stoa igazgatta. Mindenki az Ő áldozatait csodálta leginkább, nem volt-e ez maga is elegendő intés, hogy ily férfi reményeit támogatni kell, és számára cselekvési kört nyitni? – Hiába írod a forradalom történetét, avval, valamint a lengyelek, hazánkat nem fogod föltámasztani, bármennyire légyen különben fáradságod dicséretes. Cselekvés kell és mindig cselekvés. Ha arra hivatást kebeledben nem érzesz, van talán más; mindenesetre egyezzetek az alapelvekre nézve, szervezzetek egy rendszert, tűzzetek ki egy zászlót, melynek fölírása van, azon viszálykodási negativus, fonnyadt színű helyett. És ha lesz a magyarnak választása, ha tudja, vagy csak sejtheti, hová dőljön bármi csekély súlyával, nem lesz okod szívtelenségről panaszkodni. A kozmopolitizmus hirdetése sikertelen törekvés, nemzetét a magyar tetszhalottnak láthatja, de halálát elhitetni vele nem fogod. Az embereket vedd számításba sajátságaik szerint, és ne úgy, mint aminőknek képzeled vagy kívánod. – Azt mondod, hogy az értelmesek eltávolodtak Kossuthtól; miért nem közelednek tehát ezen dissenterek [más véleményűek – A. G.], hogy magukkal és hazafiúi kötelességükkel tisztába jőjjenek? – Otthon hogy érez a nép, hogy az értelmiség, hogy az arisztokrácia? Vagy itt is semmi összeköttetéstök? – Mellékesen említéd múltkor ismét a faj-kérdést, sajnálván, hogy én e kérdésben nem látok tisztán. Miért? Ez a sajnálat bennem új meggyőződést nem képes támasztani. Legkevésbé törökországi és amerikai tapasztalataim után.

Ismét visszatérsz Egressy szerencsétlen naplójára. Azt hiszed, hogy a légy, mely tükörre ül, piszkával ennek értékét csökkenti? – hogy a hajó, mit tengerre bocsátanak, súlyával kiszorítja a vizeket a partokra? Valóban meg nem foghatlak, hogy ily csekélységekkel, mik kétség nélkül bosszantók, annyi ideig bíbelődhetsz. Nem vetettél-e számot magaddal, midőn a közéletre kiléptél; vagy azt gondolod, egyedül te maradhatsz menten az irigység, a bosszú, a gyűlölség gyanítása elől? – Ne felejtsd, hogy akik ily alávalóságot hisznek, soha sem voltak barátaid, és érzik, hogy ők hasonló körülményekben kevesebb lélekismerettel cselekedtek volna. Barátaid pedig a bizonyítatlan vádakat a gyanúsítóra lökik vissza. Vajon a gyanúsítások teszik-e Kossuthot gyengévé, vagy cselekvései? – Emlékezz, hogy miniszterelnök valál, és hogy szavad még ellenségednél is fölbiccenti a színészből rögtönzött biztos [azaz Egressy – A. G.], és az ide és oda kapaszkodott, s végre az osztrák kegyelmen megakadt akaratlan emigráns puszta állítását. Engem Kossuth és neje, mert az első Isten kegyelmébőli szuverenitását el nem ismertem, és a másiknak befolyását asszonyiatlannak, károsnak nyilakoztattam, osztrák kémnek híreltettek el vakbuzgó rabszolgáik által. Csekély állásomnál fogva e gonoszság engem legalább hosszú időre megsemmisíthetett. Én három ízben adtam ezt tudtodra, Te e tárgyra nézve nem is válaszoltál. És védőm ki volt eddigelé? – És ily körülményekben tanúságom melletted mi súllyal bírhat! – De ne hidd azért, hogy hírnevedet azért kevésbe veszem. Ahol tőlem függ, becsületedet védem, arra számíthatsz. Azonban nem ily haszontalan mende-mondák zsibbasztják befolyásodat, hanem a két kérdés: „Ha ösmerte Szemere Kossuth cselszövényeit és gyengeségét a hazában, miért nem lépett föl ellene nyíltan a képviselők, a sereg, a nép előtt, kik csak a hazát akarták megmenteni, hiszen ez kötelessége volt a miniszterelnöknek?” 2-szor. „Mit tett a száműzés ideje alatt a hazáért, a népért, az emigrációért! Mert ki nevezi magát kormányzónak, otiosus [felesleges – A. G.] kérdés az előtt, ki cselekszik.” Ez nyom téged a véleményben és semmi más. Ezekre válaszolj szóval és tettel, ne tarts akkor a gyanúsítástól.

(...)

Mitsem közölsz nődről, gyermekeidről; ha igazságtalan is a gúny, mit utolsó leveledben ellenem nyilazál, mégsem vagyok oly szegény érzelemben, hogy mi családodat illeti, közömbös lehetne előttem; idvezlem szende, jó nődet, s ölelem kedves gyermekeidet. – Örülök, hogy Lukács Móric gyakran fordul meg nálad, ritkán találkozánk; de azért az igénytelen míveltséget és mély érzést nem kevesebbé becsültem benne. Írod, hogy Mészáros Amerikába készül. Az Isten szerelmére, mi indította ezen jó öreg embert ily kísértetre. Meggondolta-e jól e lépést? Ha pénze van, miért nem élvezi napjait rokonabb és résztvevő emberek között, kik némileg legalább a múltat is becsülik? Ha nincs, hogy fog itt boldogulni, hol a fiatalabb is csak folytonos erőfeszítéssel biztosíthatja létét? – Nem elegendő még Vetter példája és annyi másé? – Igaz, reá nézve egy szerencsés esemény kivételt is tehet, de szabad-e ezt számításba venni? Álomképekben éltek ti ottan, és éljetek is, mert az itteni valóság kíméletlen lökésivel durván ébresztő. – Igaz, ad vocem [erről a szóról jut eszembe – A. G.] Mészáros. Ti igen siettetek Katonának, ki nevében viseli azt, mi tetteiben hiányzott, bizonylatokat adni, hogy őt egy hozzá illő újabb cselszövény kelepcéiből kibontsátok, én a felebaráti szeretet túlbuzgóságát magam is tudom becsülni, csakhogy helyén legyen. Amint én olvastam, gr. Vay, habár fiatal, mégis túltett rajtatok.

Mit csinálnak társaink? Legjobb akarattal sem mondhatnám el századrészit, mert az Unió nagy, a magyar testületi szellem pedig, hála Kossuth szívélyes működésének, közöttünk felette kicsiny. Mégis néhány mustrát: két őrnagy, kik itt a szenvedéseket többé nem győzték, a panamai vasúthoz szegődtek, mint munkások, szép a táj, de miután több ember hal meg benne, mint a csatatéren, sírásókká avatták, a szegények e feladást nem találták szerződésbelinek, hogy tehát annak tartsák, az amerikai republikánus felügyelő a büntetés azon nemével lepte meg, mely ott a rabszolgákra szabatik. Később az egyik, mint kocsis, a másik, mint inas folytatván a pályát, most végre Kaliforniába szabadultak. (Csomortányi és Becsey.) – Egy alezredes, Fokner, a cukorhordók körül herniát [sérvet – A. G.] kapván, most egy pincében palackmosó. – Őrnagy Veisz a négerekkel cloacocat [pöcegödör, szennycsatorna – A. G.] tisztította, és most már annyira vitte, hogy copial [másol – A. G.] nyomorult bérért. Lukács Sándor egészségét és napája néhány forintját a „boldog” WEST-ben hagyván, most itt néz a nyomornak elébe. Speletics, ki mintegy 8.000 dollárt investiált a Westben, most napszámkodik földje árendásánál, mert ő, mint Lukácsnak írta, nem táblabíró. – Rombauer sok viszontagságok után birtokát potom árendába adván, városban igyekszik más módon nyomorogni számos mívelt fiaival. Nyujtó, tehetős aradi polgár és vitéz huszártiszt mészároslegény és kocsmáros volt, megbetegedett, az amerikai sympathia a vonaglót az utcára lökte, hol meg is halt. Lukács Pál, Sándor testvére, a mész- és festékportól – gyárban – mellbetegségbe esvén tüdővészben meghalt. – Gyurmann két hétig újságíró, három hétig borbély, mindig eloquens Chrysostomus [Aranyszájú Szent János – A. G.] és politikailag figaro itt, figaro ott, most végre múlékony állást kapott a nem sikerült világkiállításnál. – Őrnagy Demeter becsületes, mívelt öregember, kis adósságok beszedője és levélíró, sanyarog beteges nejével. Kovács őrnagy kalapos boltban van, neje asszonyi munkákat készít és adogat el. – Vetter tábornok (még azt sem tudtátok magatoknál tartani) jó reménnyel jött; Ferenczyné számára koncertet arrangirozott [szervezett – A. G.], mi sok pénzbe és fáradságba került, az amerikai szimpathia a termet üresen hagyta, és Vetter, nem tudom, mit lesz teendő. Asbóth alezredes úriasan él, foglalatossága ugyan nincsen, de a saratógai fördőben van, hol Ruttkayné és Zsulavszky is időz, francia és belga csipkéket és egyéb drágaságokat adván el. Zsulavszkyné fényes boarding házat [panziót – A. G.] tartván, hol az ország exfőápolónéja is tartózkodik. Radnics testvérek derék ifjak, egyik rajzmásoló, másik bútormetsző, harmadik ács. Gr. Wratislav hosszú ideig mindenes, most már kertész egy farmernél. Perczel Mór, ki néhány ezer dollárral és feleséggel jött, egy papnál tartózkodott mintegy félévig, ez az egyetlen bőkezűség, mi tudomásomra van, és a papnak, ki azonfelül nagy Krőzusnak mutatkozott, becsületére válik. Mellesleg Perczel német leckéket adott, később, mint segéd, egy üveggyöngyös boltba szegődött, és végre Fehérváryt megragadván, evvel a Westbe indult földekkel üzérkendő, fayint superi. A iovai magyarok pénzben, élelemben és mindenben, mi jobb érzésű és nevelésű ember előtt becses, szükséget szenvednek. Hallom, hogy szegények szégyenletükben mást írtak Európába. Mihálovics főbíró egyideig szivargyártást, azután bútormetszést tanult, és azt most is gyakorolja; megmenti az éhhaláltól, ha egészséges marad. – Szabó budai, állami expedicióval ment Kaliforniába, mindenki irigy szemmel nézte e vak szerencsét; nem tudják, hogy zászlótartó ott a mérnöknek. De van kivétel is, t.i. Damburghy, Vas (magyar ambassadeurek [nagykövetek – A. G.]), Fornet, Molitor, kik mérnökkel és vegyésszel társaságba lévén aranyolvasztás és pénzverés útján, mint mondatik, szép somma pénzt gyűjtöttek Kaliforniában. Meglehet, hogy itt-ott vannak, kik e színvonal fölött állnak, valamint vannak, kik még mélyebbre, egészen az aubourni életbiztosító intézetbe szállottak. – De elég, ezekből is láthatod, hogy van okunk, amiért életünknek örüljünk.

Sajnálom, hogy Meade, a festő, nem volt nálad; hittem, hogy materialis érdeke, és az anyag egy advertissementre [reklámra – A. G.] fogja vezetni, illedelmi fogalmairól azt nem vártam, mert e tekintetben a debreceni kondásnak több tapintata van, mint az amerikai millionaireknek; sebaj, ismét csak amerikai.

Tőlem kérdezed, Pulszky mit csinál itt? Hogy tudjam én, hiszen te sokkal közelebb állsz a pythius ködhez [a jóshelyhez, ahonnan híreket lehet szerezni – A. G.], mint én; és az újabb Egeriák sem oly titoktartók, mint Numáé. Így mondják legalább Kossuth engedelmes jobbágyai, kik, hogy Urukat, Ő Excellenciáját mentsék, otromba és lovagiatlan módon azon gyönge szelid Úrhölgyeket vagy hölgyurakat vádolják, kik (mosatlan állításuk szerint) a kormányzó Úr valóságos belső titkos tanácsosai, nógatói és nemritkán kénszerítői. De ez csak merő rágalom, azt én jobban tudom, mert nékem még Kutájában panaszkodott Kossuth, hogy minden levelének tartalmát tudják a diplomaták, holott mégis vannak tárgyak, miket még nejével sem közöl. Melyek ezen tárgyak, és nagy-e azok száma, azt nem akarhattam kérdezni. – De hogy Pulszkyról beszéljünk, eseményesen [történetesen – A. G.] Washingtonba mentem, és utolsó gombjaimat rászántam az útra, mikkel az a pogány török ellátott bennünket, foglyait, barbár érzéketlenségében, hogy az igazhívő keresztyének felebaráti és vendégszeretetének áldásai ellen legalább egy kis időre védjen. A szerencsének akartam alkalmat nyújtani kedveskedésre, mert itt az a monda, hogy míg van egy európai fillér a zsebben, addig nincsen szerencse. Rajtam még a talpraesett mondat sem igazoltatott, meglehet, hogy a fillérek ázsiaiak voltak. – Szerencse helyett Pulszkyval találkozám, ki szokott leereszkedő hangon kegyeskedett kérdezni: hát kegyed mit csinál itten? Fél percig tusakodtam magamban, magyar legyek-e vagy diplomata? – De azonnal az elsőt választám és mondám: Kéjutat csinálok unalmamban, és azzal béfejeztem a beszédet. Meglehet, jobb lett volna diplomatizálni. De minek, ha tudnak valamit, különben is továbbadják. – Mellékesen hallám, hogy az egyesült demokrácia nevében is vezette az új elnököt, hogy Seward úr volt refugiuma [menedéke – A. G.]; – hogy könyvének igyekezett vevőt találni; hogy némely pénzviszonyokat kellett volna rendbehoznia; hogy két magyarnak applikációját [alkalmazását – A. G.] kellett szorgalmaznia, etc. Hogy a siker nem felelt meg a várakozásnak, Kossuth cikkeiből láthatni a Daily Timesban, melyek az unió kormányával nagyon röviden bánnak el.

De elég már egyszerre, különben akkorára nő a levél, hogy nem győzöm a postabért fizetni. – Idvezeld barátainkat, s írj egyszer lényegesebbeket. Isten áldása veletek. Hű barátod

Házmán

Adresse: F.H. – care of E. Faber 133. Williamstreet 3. floor.

Szemere Bertalan válaszát nem ismerjük, csak sejteni lehet, hogy Házmán szemrehányásait elengedte a füle mellett, mert az Amerikából érkező újabb levél, ha rövidebben is, de hasonló szellemben, enyhén kioktató modorban fogant.

(Házmán Ferenc Szemere Bertalannak)

New-York 25. Okt. 1853

Kedves Barátom! Emlékszem, hogy Ázsiából írtam egyszer, készüljetek az eseményekre, szervezvén mindazt, mi egy ideiglenes kormány vitelére és sikeres hatására Hazánkban szükséges. Történt-é e részben valami, nem tudom. Nem is azért kérdem, mintha jogom volna erre; vagy sejtetni akarnám, hogy jós valék: egyiket sem vehetem igénybe; és jól tudom, hogy könynyebb felszólítani, mint tenni. Azonban itt van, úgy látszik az esemény; vajon nem találand-e bennünket készületlen? – Hogy azé a tér, ki formulázott elvekkel és igazgatási rendszerrel lép fel, azt ti oly jól tudjátok, mint én. A tapasztalások tanítottak bennünket. Legalább néhányan közületek, kiket az Isten ésszel is, jó akarattal is megáldott, oly viszonyokban éltetek és éltek most is, melyekben a mindennapi élelem megszerzése időtöket nem öli, a gond tehetségteket nem zsibbasztja; nem igazságtalan tehát reményem, hogy az előzetesen és azonnali cselekvésre elkerülhetlen irányokra és eszközökre nézve, melyek katonai, financiális, élelmezési, igazgatási s.a.t. ágazatokban haladéktalanul alkalmazandók., tisztában vagyok, és azokat vagy formuláztátok, vagy formulázni bármikor képesek vagytok. Nem ok nélkül írom ezeket, mert válaszod csak azt cáfolta előbbi levelemben, mit én nem állíték; nem szájhősi, nem kuruzslási szereplésre szólítálak fel, hanem férfias cselekvésre; és valamennyi politikai működések között az előkészületek felhalmozása a legháládatosabb; a többi törekvés elég legyen, hogy a név az újra sóvárgó nép emlékezetében eleven színben fentartassék. – Neved fentartásáról e percben a gondot ugyan valaki magára vállalta, de reménylem, saját vesztére, ámbár egy német lap tudni akarja, hogy néked nagy jutalmat küldtek, sőt már arról is értesült, hogy Kossuth Párizsba ment téged személyesen megfenyítendő, csak azt sajnálja, hogy az innepelt szabadsághős bátorságának áldozatul eshetik. Mellékesen mondva, az amerikai sajtó a német lapokat megveti és ignorálja, mi elvből történik ugyan, de a német journalistica ezt éretlenségei miatt szintúgy érdemlené, mint pórias nyelve által. De ez elvezet a tárgytól.

Vetter Tábornagy Európába készül; meglehet, kevés nap múlva indul. Katonai tudományát a török, vagy azon kormány szolgálatában érvényesítendi, mely a népek szabadsági harcára rést nyitand. Meggyőződése a férfiúnak köztársasági, akarata határozott, óhajtása egy független Magyarország, szaktudománya kétségtelen, múltja szeplőtlen, jövőjét az alkalom alapítandja meg. Égő kívánsága Kossuth uralkodását megtörni; és oly manifestumokat bírni, miket, ha háború esetére alkalom mutatkozik, azonnal mint programot terjeszthessen Magyarországban.

(...)

Írtam az okt. 19ikén indult gőzőssel (Arabia) utaltalak Lukács Sándorra (16 Castle street east Oxford London. Care of Rónay esqu.) – ki is újabb rágalomra nézve is némely felvilágosítást adand. – Fontold meg most a körülményeket. Vetter csak az alkalmat várja, hogy nyilván fellépjen, egymaga nem teheti. – Írd meg adressedet is, mert az alkalmasint nem sokára változik. – Hol állnak Perczel, Czecz, Szalay László és mások, kikről mit sem hallék; hol a két Szabó s.a.t.? Tavaszkor ígértél ajánló leveleket, eddig nem kaptam, pedig nevem identitását is alig bírnám bizonyítani, míg Kossuth seregének minden egyedét a leghízelgőbb bizonyítványokkal látta el, mi gyakran hasznukra volt.

Jőjj tisztába jövendő szereped iránt, és légy közlékenyebb, mert az elvonultság legtöbbet ártott neked. Az elvonultság csak ránk fér, kik száz oknál fogva nem tehetünk, Te azonban sem nem szorulsz reá, sem saját és nemzetünk érdekében az nem lehet. – Idvezeld kedves nődet; és örvendeztesd meg mielőbb válaszoddal hű barátodat

Házmán

A levél visszhangjaként Szemere hosszan ír Vetter terveiről, találkozásáról Teleki Lászlóval, aki naplóbejegyzése szerint „már is arról beszél, Kossuth mellé adni (kell) egy comitét, s őt az által korlátozni”.

Tudjuk, a Kossuthot korlátozó „comitéból” 1853-ban semmi sem lett, bár – szintén a naplóbejegyzés tanúskodik erről – Szemere, talán némileg Házmán levelének hatására, reménykedik abban, hogy fel lehet lépni Kossuth diktátorsága ellen.

A párt ellene most eldöntő lehetne – olvassuk az 1853-as év november-decemberi naplóbejegyzésében. – Elvégre is mindenki azon hitre tért át, mely enyém, és azon nézőpontra, melyből brochure-ömben [azaz a Jellemrajzokban – A. G.] kiindultam. Midőn Kutahiából kiszabadult és Angliában oly fénnyel fogadták, minden hódolt neki, minden kívülem. Azok egy része most eltágult tőle, más része szidalmazza mint a leghiúbb és legdicsvágyóbb ember. Vukovics dühös ellene, Thaly, e régi szolgája, szinte, Perczel azonképp, Klapka nem akar vele menni soha, Czecz sem, Katona sem, Vetter és Mészáros ellene fölléptek, Almássinak soha sem kellett, de őt magával rántotta a tétlenségbe Teleki ingadozása, ki fél évenkint egy-egy semmit jelentő levelet szokott Kossuthtal váltani... (Napló. I. 223. l.)

Hogy mi történhetett Szemere és Házmán között, mit tartalmazhatott az a levél, amelyre válaszként az alábbi levelet írta Szemere, nem tudjuk. Sőt még azt sem, hogy a csupán vázlatban fennmaradt levelet egyáltalán elküldte-e a címzettnek.

(Szemere Bertalan Házmán Ferencnek)

(Párizs) Dec. 29. 1853.

Vettem Dec. 6. költ leveledet. Ez tökéletesen kimeríté türelmemet. Sajnálom, hogy kedélyed sötét állapotában rád nem bírok ismerni, s úgy látszik, te is engem egészen elfeledtél, vagy soha nem ismertél. Mit csináljak veled, ki leveleimnek nem szavaiban, de betűiben is idegen értelmet keressz? És még ezen túl kifejezéseid olyan sértők, melyekben a „marás” szóig lesüllyedsz, hogy neked nincs jogod azok eltűrését várni tőlem, nekem nincs sem kedvem, sem okom azokat elfogadni. Utolsó jele legyen régi barátságomnak, hogy megbocsátok érettök, de míg vissza nem vonod azokat, soha nem kapsz tőlem levelet. Irányodban bármi kevés érdemem legyen, több az, semhogy pusztán arra szolgáljak neked, rossz és sötét óráid epés rohamát rám bocsátani ki. Különben is leveleim neked örömet nem okozhatnak, ha ily szerencsétlenül fogod fel azokat, sem nekem élvet nem nyújthatnak egy bizonyos méreggel és keserűséggel és örökös gyanakodással eltölt soraid.

Úgy emlékezem, Batthyányról amit írtam, az csak neked szólt, nem Mészárosnak is, ha ővele közölted, mi nem volt szándékomban, mert közted és közte különbséget teszek, eszközöld, hogy azzal vissza ne éljen.

Kérésedet (...) ezúttal teljesítvén, amit tudok az íme következik.

Sz.

Házmán valószínűleg tisztázta a félreértést, bár Szemere leveleskönyvében majd három évig hiába keressük nevét. A kapcsolat köztük valamikor 1856-ban állt helyre, mikor Mészárossal együtt majd Házmán is segít a csalás áldozatául esett Szemerének, hogy pöre az amerikai jog útvesztőiben nehogy idő előtt zátonyra fusson.

A Szent Korona föllelése

Az 1853-as év nem szűkölködött szomorú, érdekes, jelentős vagy jellemző eseményekben. Ebben az évben követte el merényletét Libényi János székesfehérvári szabólegény a szokásos sétáját végző ifjú császár ellen. Teleki Blankát és társalkodónőjét szintén ebben az évben ítélték várfogságra, s Noszlopy Gáspár és Jubál Károly ekkor került hóhérkézre. Ezek mellett Franz (Frajno) Kulmer zum Rosenpichl báró, az osztrák kormány egykori tárca nélküli miniszterének különös történetét is érdemes feljegyezni. Ő volt az, akinek javaslatára 1848-ban Franz Anton Kollowrath miniszterelnök – István nádor szóbeli beleegyezésével, de a magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos megkérdezése nélkül – az első báni határőrezred ezredesét, a népszerű Josip Jellayi´ bárót horvát bánná nevezte ki. A Bach-kormány Kulmer bárót érdemei elismeréseként annak rendje és módja szerint a Ferenc József-rendjellel tüntette ki. A báró pedig saját tevékenysége, a vélt vagy valós horvát érdekeket szem előtt tartó politikai szereplése fölött halálával hozott ítéletet. Splény Béla két ízben is megemlékezik róla emlékiratában (Splény Béla Emlékiratai I–II. Bp. 1984). Az 1848-as Casino tagjainak felsorolása közben említi először a horvát Kulmert, „ki később nagy részt vett a reactióban, ezért a Ferenc József-nagykeresztet kapta, és még később [azaz 1853-ban – A. G.], mikor látta, mily vége lett a politikai működésének, különös tüntető módon lett öngyilkos, mert magát a Ferenc József-rendjel nagy díszszalagjával felakasztotta”. (I. köt. 581. l.) És hogy ez a tett semmiképpen sem tekinthető értelmezhetetlen arisztokrata extravaganciának, és hogy maga Splény sem tekintette annak, azt a másik idézet igazolja. Itt ugyanis a következőket írja: „A horvátokról azon adoma kering, hogy a horvát hazafi, ha reggel felébred, körülnéz, és ha senki sem látta, pofon ütötte magát. Tény az különben, hogy az 1848-i úgynevezett camarilla egyik fő horvát factora, Kulmer báró, a Ferenc József-rendnek, mellyel őt a Bach-kormány kitüntette, nagy szalagján felakasztotta magát.” (II. köt. 366. l.)

Az 1853-as év legnagyobb szenzációja azonban a Szent Korona föllelése volt, s ez közelről érintette Szemerét. Azt többen is tudták, hogy 1849 júliusában a koronát Szemere menekítette előbb Szegedre, majd végül Aradra, ahol augusztus 10-én a hivatalosan csupán iratokat tartalmazó ládát a szobájába vitette.

Augusztus 10-én este – számol be Szemere a történtekről naplójában – elővettem a kulcsokat, és próbáltam felnyitni a vasláda zárait, hogy meggyőződjem róla, vajon Duschek nem csalt-e meg, s valóban a korona s jelvényei vannak a ládában; fölnyitni azonban nem bírván a födel közepén lévő zárt, lakatost hívattam, kinek a felzárás sükerült anélkül, hogy előtte a láda födele felnyittatott volna.

Magamban maradván fölnyitám a ládát, s benne találtam mindent, ami az utolsó s szinte ott lévő hivatalos lelet-jegyzék szerint a korona jelvényeihez tartozott. Egyenkint kiszedtem minden darabot, jól megvizsgáltam – mivel azelőtt soha nem láttam –, s hallván egykor, hogy Ferdinánd alig bírta viselni fején súlya miatt, fejemre tettem, és meggyőződtem, mikép e föveg nem emberi fejre való. Hiszek Istenben, hogy a koronák nemsokára kimennek a divatból.

Ezután visszaraktam lelkiismeretesen mindent, de bizony rendetlenül, nem oly szépen, mint találtam, a pallos különösen nem akart beleférni, talán hegye el is tört, s úgy emlékszem, a födeli zárt becsukni nem tudtam, a többit igen. A láda csak egy durva vászonzsákkal lévén behúzva, s így az elejére festve volt korona és évszám 1. 16... könnyen meglátható lévén, azt róla egy ollóval levakartam.

Megjegyzem, hogy a koronáról a többi miniszter semmit sem tudott, nem gondoltak rá sem, s Duschek ekkor Lugoson volt, az egyetlen egy miniszter, ki róla tudott, s kitől csodáltam, hogy azt Szegeden visszakapni birtokába nem igyekezett, mit nem elleneztem volna – mert e kincs nekem igen sok gondot okozott. (Napló. I. 197–198. l.)

Hogy végül is mi történt a koronával, azt már csak Szemere három segítőtársa (Házmán Ferenc, Grimm Vince és Lórodi Ede) tudta, akikkel 1849. augusztus 22-én Orsova közelében, a Duna árterében a koronát és a koronázási jelvényeket rejtő ládát elásták. Szemere később minisztertársának, Batthyány Kázmérnak felfedte a titkot, és a korona megtalálásának hírére nehezen tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy a nemrégiben amnesztiáért folyamodó Batthyány Kázmér volt a titok elárulója. Annál is inkább gondolhatta ezt, mert Batthyány semmilyen jelentőséget sem tulajdonított a koronának.

A korona mint egy vámpír faldosta oldalamat – írja naplójában Szemere. – Kivinni lehetetlen volt, itthagyni nem akartam, megsemmisíteni sem, azonban elrejteni sem tudtam. Végre közöltem Batthyányval helyzetem nehézségét. Ő semmi fontosságot nem tulajdonított a dolognak, s mintha egy darab kőről volna szó, hidegen azt felelte: törd össze, vagy vesd a Dunába. Eszerint tőle sem várhattam segedelmet.

Végre beláttam, a titok enyém nem maradhat, ha kiveszem a koronát és jelvényeket, úgy ásom el egyenkint, elromlanak, sem mint históriai emlék nem marad épségben, sem alku alapjául nem szolgálhat, ama roppant nehéz ládával pedig nem bírok, mert azt négy ember alig képes helyből kimozdítani. Eszerint nyilatkoztam Grimmnek, ki republikánus, Házmánnak, ki jellemszilárd ember, és Lórodinak, ki becsületes magyar, fölkérvén őket, hogy egy fontos ládát, mely az ország jövendőjére tetemes befolyással lehet, nekem elrejteni segítsenek. Én nem mondtam: mit rejt a láda? ők nem kérdezték, és e gyöngédség nekem tetszett részökről. A titkot eszerint a levegőég sem hallotta, nyelvünkön sem fordult az meg, csak szíveink bírták. (Napló. I. 200. l.)

Gyanújáról, amely már-már meggyőződéssé erősödött – de végül is alaptalannak bizonyult –, csupán naplójában írt, nyilvánosan sosem vádolta, s naplóbejegyzését a következőkkel zárta: Szóval gyanúm van rá, de ítéletet nem merek mondani. Szomorú dolog, hogy Batthyány Kázmér szavában kételkedni kénytelen vagyok, de én nem tehetek róla. A jövendő, reménylem, az igazat világosságra fogja hozni. (Napló. I. 212. l.)

Szemere lovagiasságára jellemző, hogy Batthyány Kázmér váratlan halála után barátja emlékét gyanúját s szinte önmagát is megtagadó szeretettel veszi védelmébe. Beöthy Ödön ugyanis ekkor az alábbiakat írta Szemerének:

(Beöthy Ödön Szemere Bertalannak – Részlet)

(1854. július 12. után)

(...) saját érdekében sajnálom [ui. Batthyány Kázmért – A. G.], ha már csakugyan meg volt írva a sors könyvében, hogy az élet teljes korában szólíttatik ki, miért nem történt ez mielőtt amnesztiáért folyamodott. Teljesen hiszem, ha végperceiben ép elmével bírt, e lépés, mely saját énjével ellenzésbe hozá, kínosabban marcangolá lelkét, mint a halállali küzdelem. Reánk nézve nagy tanúság merül fel ez eszmémből, az ti., ne előzzük meg az időt, várjuk nyugodtan, bármit hozzon az idő, mert ha ezt tesszük, sohase lesz okunk tettünkért elpirulni. Nyugodjanak békével a békétlen hamvai!

Szemere nem állja meg válasz nélkül hagyni a levelet, mert úgy érzi, hogy „a magyarok nemcsak eszöket, de szívöket is elvesztették. Minden velő kiszáradt belőlük, egy könnycsepp sem maradt, melyet barátjuk sírhalmára ejtsenek”. (Napló. I. 279. l.)

(Szemere Bertalan Beöthy Ödönnek – Részlet)

(Párizs, 1854. július)

(...) Engedj meg, de valóban szűk szempontból ítéled meg az embert és hazafit. Szubjektíve tekintve a dolgot valóban szebb, ha a politikus rendíthetlenül következetes marad magához, de az objektív hazafiság más kötelességeket szab némelyekre. Bámulásra méltó II. Rákóczi F. önmegtagadása, mellyel a szatmári békekötésnek kedvezményeiből magát személyesen kizárta, de hogy a hazafipártot s a nemzeti irányt egy oly hatalmas tűzponttól, támasztól másfél századra megfosztá, az a legnagyobb politikai hiba, mit ő elkövethetett. Kisebb mértékben ez illik Batthyányra. 20-30 milliónyi vagyon sokkal súlyosb érték a magyar nemzet mostani helyzetében, semhogy azt az osztrák kezében szabad legyen hagyni. Mindenki, ki ennyivel bír, az csaknem köteles személyes reputációját a nemzet anyagi eszközeinek megmentésére feláldozni. Annyi vagyonnal benn egy országot boldogíthatni, annyi jövedelemmel künn egy tábort fegyverezhetni fel. Az olaszok is belátták ezt, íme a két Lissa hazament. Ilyen embereknek amnesztiát kérni, ha hazafiúi számításból teszik, csaknem kötelesség, más célból kérni azt, igaz, árulás, de épp ezért tetteikről ítélni csak utólagosan szabad. Ezért megvallom, a te leveled hangja engem igen meglepett, annyival inkább, mivel én téged a praktikus és nem doktriner emberek közé soroztalak. Azonban te egész múltját elfelejted. Ki áldozott annyit, és pedig minden utógondolat nélkül? Ő nem számítgatott, nem oldalgott, midőn tenni kellett, és midőn amnesztiát kért, ő nem kérette, mint sok más, ő nyíltan járt el, ő maga kérte. Én hamarlottam e lépést, de csalatkozol, ha azt hitted, hogy e lépés kínosan marcangolá lelkét az utolsó pillanatban. Aki egyszer oly teljes odaadással teljesíté hazafiúi kötelességét, mint ő, annak nincs oka pirulni, legföllebb az fájhat neki, hogy még barátai, társai is, mint te, a reális áldozatot oly hajlandók elfelejteni egy képzelt botlásért. Legyetek barátom türelmesek és igazságosak, ki szánjon minket, ha egymást mi magunk nem szánjuk? Az osztrák bizonyosan nem fog sírni fölöttünk. Ez ítéletet, ha valakitől, nem vártam volna tőled, sok okból, s hidd el, a száműzött sorsa kétszer szomorú, ha hinnie kell, hogy saját felei által nem sajnáltatik. Képzeld magad e helyzetben, és úgy ítélj. Kinek nem lehetne hibát vetni szemére, és a sír körül is azt emlegessük, és ne az érdemet? Az ilyen türelmetlen véleményt az ész nem helyesli, a szív még kevébé. (Napló. I. 279-281. l.)

Visszatérve a korona megtalálására, az első híradásokban olyan célzások láttak napvilágot, amelyek azt a látszatot igyekeztek kelteni, mintha a nyomravezető éppen Szemere lett volna. A bécsi Soldatenfreundban, majd annak nyomán a Pesti Naplóban ugyanis egy bizonyos Sz.-ről esett szó, aki annak idején Orsován a koronát elrejtette, és akinek a révén most végre rátaláltak. Az újságok az Sz. betűjelet – igaz, kérdőjellel – Szemerére egészítették ki.

Szemere az alaptalan gyanúsítás ellen azonnal tiltakozott.

(Szemere Bertalan a Pesti Napló szerkesztőjének)

(Páris, 1853. oct. 2.)

Szerkesztő úr! Illő tisztelettel fölkérem a következő sorokat becses lapjába fölvenni. Reménylem nem mondok benne semmit, mi közölhető ne volna. F.é. szept. 27-diki lapjában a „Soldatenfreund” után a korona feltaláltatása történetét adva, ön jónak látta az abban kitett kezdő névbetűt nevemmel kiegészíteni. Lehet, ön e névtoldással nekem akarta biztosítani azon szolgálatot, mit ön, saját helyzetében, természetesen, érdemteljesnek tart. De jellemem ellen lévén mások érdemeit elrabolni, íme kinyilatkoztatom, hogy sem módomban, sem akaratomban nem vala ama szolgálatot tenni. Sőt nálam senkisem kíváncsibb ismerni és csodálni ama férfiút, ki ily nevezetes tettet elkövetvén: nevét, úgy látszik, óhajtja a köztudomástól titokban tartani.

Fogadja ön szíves tiszteletemet.

Szemere Bertalan

Szemere életében „a jövendő nem hozta világosságra az igazat”, azaz a koronatitok elárulójának nevét. Csak Kempen rendőrminiszter iratainak 1919-es és 1936-os közreadása után vált bizonyossággá az a gyanú, amely egyébként a „koronaszerző Wargha István”-nak nevezett, besúgóvá szegődött egykori minisztériumi titkárt övezte. Házmán Ferenc már 1851-ben figyelmeztette Szemerét a Mississippi hadihajó fedélzetéről írt levelében.

(Házmán Ferenc Szemere Bertalannak – Részlet)

Mississippi hadihajón Sept. 24-ikén, 1851.

(...) E levelet Szerényi Antal – Krassó megye volt szolgabírája – adandja néked át, egyike azon becsületes embereknek, kik nem a személyeknek, hanem az elvnek hódolnak. Ő kutahiai életünket és utazásunk eddigi jelenéseit szóval és bőven adandhatja elő, a szükséges felvilágosításokkal, azért hallgatok mindazokrúl. Sokkal lényegesebb tárgyam van, de hogy érintsem? – Biztosabb és eredményesebb lett volna a személyes találkozás; de ha kevés pénzemet egy mellékútra költöm, mint koldus jelenek meg Amerikában, mit kerülni tanácsos. – Ígérd meg tehát, mielőtt a következőket olvasnád, becsületedre, hogy a közlendő dolgot szükséges tudomásul vevén, a tudomást elárulni, vagy a forrást sejtetni nem fogod; ezt az ügy érdeke kívánja. Titkod többé nem titok, ezt csak vigyázatlanságodnak köszönheted; mert honnan szivároghatott volna olyan távolba és oly körülményesen, ha nem saját környezetedből? – Halljad: azon időben, midőn Kossuth személyes köre bennünket oly gazul és oktalanul gyanúsítani iparkodott, Lórodi – kinek nyelve az okosságot gyakran megelőzi, azt találta mondani Kossuthnak, ha árulók akarnánk lenni, azt haszonnal tehetnők. Szó szót adott – és később én is találkozván e kettővel, Kossuth azt mondja, talán arra célzott az allusio [példálódzás – A. G.]: midőn az ember N-ből kiindul s.a.t. szórul szóra előadván azon constatírozó [tényeket rögzítő – A. G.] rövid jegyzetet, mely a helyszínen készült, és mint tudom, csak a te birtokodban van, hozzátevén, látják az urak, ez nem titok előttem, sőt számosabban is tudják, kik félelmükben, hogy visszaélés történhetnék, engem felszólítottak, hogy célszerűen gondoskodjam; azonban úgy hiszem, amint van, legjobban van, és hiszem, hogy e közlésemről senki, de senki nem fog értesíttetni. Azt hiszem, hogy előtted ezt titkolnom nem szabad, ez megsértése volna a baráti bizalomnak, – megsértése azon kötésnek, mely a titkot eddig őrizte; de egyszersmind a hallgatást is követelhetem. Magad legjobban fogod kombinálhatni, ki juthatott azon jegyzethez és miként; úgy hiszem, hogy chiffresben [titkosírással – A. G.] történt a közlés, mert ilyen levelezés folytattatott. Hogy a közlőn és Kossuthon kívül többen volnának beavatva, nem hiszem, ez előadási fogás, mert észrevevém, hogy a velünk közlötteket szerette volna visszavonni, de ezt nem tehetvén, legalább téveszteni iparkodott. – Ez csapás; nem tudom eléggé csudálni, hogy amit tőlem az álom sem tudott meg, oly messze földről jött légyen el. – De most elég erről; egy levélre többet nem bízok. – (...)

Mindent összevéve: a korona titkát végül is legalább heten ismerték. Szemerén és három társán (Házmán Ferenc, Grimm Vince, Lórodi Ede) kívül Batthyány Kázmér, aki – Szemere nagy bosszúságára – Fülepp Lipót, Krassó vármegye kormánybiztosa jelenlétében faggatta Szemerét a korona sorsáról. Fülepp minderről jegyzeteket is készített, s bizonyára tőlük – Fülepptől vagy Batthyánytól – tudta meg a titkot végül Kossuth is. De hogy Wargha kitől szerezte meg a pontos tervrajzot, hogy kit rejt a koronás Wargha jelentéseiben szereplő Szűcs honvéd főhadnagy neve – ilyen nevű honvéd főhadnagy ugyanis nem létezett –, hogy ki volt a titok kiárusítója, a mai napig sem derült ki.

Forrásjegyzék

Napló = Szemere Bertalan: Naplóm. Száműzetésében I–II. Pest, 1869. (Szemere Bertalan Összegyűjtött munkái 1–2.)

Ludvigh János Szemere Bertalannak. (Brüsszel, 1853. január 14.) – Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár.

Zerffy Gusztáv Szemere Bertalannak. Ziegler Vilmos fordítása. (London, 1853. június 9.) – Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár – Szemere Bertalan leveleskönyve. Bp. 1999. Balassi Kiadó. 49. levél.

Házmán Ferenc Szemere Bertalannak. (New York, 1853. július 26.) – Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár – Szemere Bertalan leveleskönyve. Bp. 1999. Balassi Kiadó. 51. levél.

Házmán Ferenc Szemere Bertalannak. (New York, 1853. október 25.) – Országos Levéltár.

Szemere Bertalan Házmán Ferencnek. (Párizs, 1853. december 29.) – Eötvös Loránd Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár Kézirattár.

Beöthy Ödön Szemere Bertalannak. (1854. július 12. után) – Szemere Bertalan: Naplóm. Pest, 1869. I. köt. 279. l. (Szemere Bertalan Összegyűjtött munkái 1.)

Szemere Bertalan Beöthy Ödönnek. (Párizs, 1854. július) – Szemere Bertalan: Naplóm. Pest, 1869. I. köt. 279–281. l. (Szemere Bertalan Összegyűjtött munkái 1.)

Szemere Bertalan a Pesti Napló szerkesztőjének. (Párizs, 1853. október 2.) – Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár.

Házmán Ferenc Szemere Bertalannak. (Mississippi hadihajó, 1851. szeptember 24.) – Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár. – Szemere Bertalan leveleskönyve. Bp. 1999. Balassi Kiadó. 19. levél.