Alföldy Jenő
Jász Attila: Miért Szicília
JAK – Kijárat Kiadó, 1999
Jász Attila nem tett kérdőjelet a kötetcím végére, s ez arra utal,
hogy a Miért Szicília kérdés
megválaszolhatatlan. Az esszénaplót és verseket váltogatva közlő könyv
elején felvilágosítja az olvasót arról, hogy miért teszi föl mégis a kérdést:
„Mert kell egy hely. Ahol az ember otthon érezheti magát, legalább átmeneti
időre, az élet mulandó pillanatainak töredékeiben, a megnyugvás reményének szilánknyi másodperceiben.”
Jó
előre tisztázza, hogy könyve csak annyiban útinapló, amennyiben
személyesen is megfordult Szicíliában. Ámde sokkal fontosabb ennél, hogy mi
vonzotta oda, miért éppen ott kereste ama helyet, amelytől gyógyírt remélt
szorongató hiányérzetére. Számos konkrét válasz kínálkozik, de egy sem lesz
kielégítő. Sejtésem szerint olyan probléma rejlik a mélyén, amely az
Édenből való kiűzetéssel (illetve e legenda születésével)
kezdődik az emberiség történetében. Bármennyire hazánknak, otthonunknak
valljuk a helyet, ahol születtünk és ahol élünk, mindig keresni fogjuk azt a
helyet is, ahol valamilyen értelemben – ezúttal szellemi, irodalmi és
filozófiai értelemben – honszerzők lehetünk. A népek eredetmondái legalább
annyi figyelmet fordítanak erre a hajlandóságra, mint a berendezkedésre az
otthonnak és hazának vallott helyen. Bármennyire otthon- és hazaszeretők
vagyunk, úgy tetszik, az ember lényegéhez tartozik ez, kivált annak az
emberfajtának a lényegéhez, amelyet viszonylag legjobban ismerni vélünk, s
amelyet európaiként tartunk számon.
Ám az, hogy Jász Attila miért Szicíliát tüntette ki érdeklődésével a
szellemi honszerzés kalandja során szinte a műfordító Nagy László
„Darázskirályának” hódító kedvét felidézve, az titok marad. Mint oly sok
mindenben földön és egen, ezúttal is be kell érnünk a miért helyett a hogyan
kérdésre adott válaszokkal – de azok sem megvetendők, mert a
művelődés remekei által (szicíliai vonatkozásaikra hivatkozva)
jeleníti meg, követi nyomon saját eszmélkedését.
Szicília
először olvasmányélményeinek közvetítésével került érdeklődési
körébe. Rájött, hogy kedvenceinek egész sora vonultatható föl, akiknek
valamiképpen közük van a mediterrán szigethez. Nem pusztán széplelkűen
bámészkodó utasként viszonyul e terület műemlékeihez és természeti
tüneményeihez. A bédekkert böngésző, kíváncsi látogatóktól is eltér. S
ezzel nemcsak azoktól a derék turistáktól szeretném megkülönböztetni, akik
fotóalbumuk és relikviagyűjteményük gyarapításáért tesznek meg évente több
ezer kilométert, hanem az úti esszéírás
egy jól körülhatárolható változatának képviselőitől is. A skála
meglehetősen széles – minden időben voltak írók, akik megajándékozták
olvasóikat a távoli tájakról adott tudósításaikkal, részben a szórakoztató
csodálkozás, részben az ismeret, részben pedig a lélek építkezése, a szellemi
látókör tágítása kedvéért. A vándorút, a zarándoklat, a látogatás-vendégeskedés
minden időben a művelődés szerves része volt; erről
tanúskodnak az ókori eposzok csakúgy, mint a népmesék vagy a tudománytörténet
számára is becses emlékiratok, útleírások, legyenek bár fölfedezők,
világjárók könyvei, haditudósítók és kémek jelentései, legyenek levelek a
fogságból, száműzetésből, avagy viszszaemlékezések a mesteréveiket
vándorolva töltő tudósoktól, művészektől. Az úti esszének attól
a változatától is eltér Jász Attila műve, amely afféle
művelődéstörténeti őrjárat magvas észrevételeit őrzi. Hogy
e nemből számomra igen becses példát mondjak: különbözik Zbigniew Herbert Barbár a kertben című
esszéitől, melyek a lengyelnél fejlettebb középkori és reneszánsz
kultúrában való otthonosság igényét jelzik a nekünk több okból kedves
költő művében. Ez azonban már közelebb visz Jász könyvéhez, mert bár
egyéb cél is vezeti, mint ama lengyelt, művének legbiztosabb hozadéka a
magas fokú műveltségszerzés, az európai kultúrában való meghonosodás, hogy
a fentebb említett honszerzés szót másra tartogassam – arra ti., hogy miért
éppen Szicíliában.
Szicília a
görögök óta kultúrcentrum, de úgy, hogy egyik kultúrának sem volt központja
olyan értelemben, mint a görögnek Athén, a rómainak, illetve az olasznak Róma
vagy a franciának Párizs. Kereskedelmi, hajózási és hadászati szempontból
kitüntetett hely Észak-Afrika, az Itáliai- és a Balkán-félsziget közelében.
Meleg éghajlata révén a fázós északiak
örök vágyálma és testi-lelki gyógyhelye lett. Sajátossága talán azzal
kezdődik, hogy sziget. Ezáltal
egyszerre magán viseli az átjáróhely és az európai földrésztől elkülönült
terület, a peremvidék sajátságait. Így lett az európai művelődés
számos alkotója számára a görög és római kultúra egyik jelképe, mitológiai
vonatkozásokban, színben-fényben gazdag, mégis titokzatos táj, egyúttal
búvóhely, menedék. Jász Attila számára pedig nem annyira látványosság, mint
inkább nyomozati helyszín: szembesülés művészeti és olvasmányélményeivel.
Ekként pedig kultúrhistóriai stúdiumra való lehetőség, egyben alkalom az
emberközeli ismerkedésre és azonosulásra néhány gondosan kiválasztott
költővel, képzőművésszel és filozófussal.
A szicíliai
helyszínnel kapcsolatba került alkotók sora Homérosszal kezdődik.
Odüsszeusz a Szkülla és a Kharübdisz veszélyét megúszván köt ki Héliosz
szigetén, mely egyes források szerint azonos Szicíliával. Hogy a titáni
eredetű (és nem az olümposzi istenek közé tartozó) napisten, Héliosz
otthonául Szicíliát választotta a görög képzelet, arra némi magyarázatot adhat
a szemkápráztató verőfény, amely miatt Jász Attila, mint mondja személyes
élményekkel különben fukarkodó úti esszéjében, napszemüveg nélkül csak rövid
ideig merülhetett el Taormina köveinek szemlélésében. Odüsszeusz itt válik
magányos vándorrá: maradék társait is elveszti, amikor szigorú tilalma ellenére
leölik Héliosz néhány tehenét. Kiváltképp az elmagányosodásnak ez a mozzanata
ragadhatta meg Jász Attilát: olvasmányainak további hősei és szerzői
szinte mindnyájan ettől a vésztől űzötten vetődnek vagy
zarándokolnak ide. Van, akire az erotikus élmény hat revelációszerűen,
mint Goethére, és van, aki – képletesen mondva – mint valami Világ Végén, lábát
az űrbe lógatja itt; Hölderlin Szicília-élményében kétségtelenül van
ilyesféle mozzanat, noha esete ennél jóval összetettebb. Élete második felében
úgy „járt itt”, hogy alig mozdult ki tübingeni toronyszobájából; a töredékben
maradt Hüperión
filozófus-hőseként, Empedoklészként az Etna kráterébe meredve
tűnődött azon a végső kérdésen, amelyre hőse egy
halálugrással válaszol, ő maga pedig a cselekedni nem tudás
egzisztenciális bénultságával.
Platón, a
környezetéből menekülvén, itt akarta megteremteni utópisztikus Államát,
mely a gyakorlatban akkora kudarc, mint amekkora diadal az álmodni és (álmodva)
szervezni tudás történetében. Kierkegaard-nak alighanem az egyén szabad
választásának radikális végrehajtásához van szüksége a szigetre, mely
mindentől távol van, ami őt akadályozhatná döntésében; inkognitóját itt bízvást
megőrizheti. Filozófiai rendszerében főként az esztétikai lét fogalmának lehet köze a legnagyobb földközi-tengeri
szigethez. Okkal föltételezhetjük, hogy ez az a hely, ahol tartózkodva
megigézett nézőként pillanthat a külvilágra, anélkül, hogy ennek etikai
kötelezettségvonzata volna.
Daidalosz
ide menekül maga készítette szárnyán Minósz király haragja elől, miután a
Labirünthoszt megépítette, majd Pasziphaé királynénak tehénálcát készített,
hogy egy bikával megtarthassa nászát. A szicíliai uralkodó, Kókalosz örömmel
fogadja a zseniális mestert, és bevehetetlen
várost építtet vele. Ez újabb vonzerőt jelent a költő, Jász
Attila számára: az ismeretlen, sőt a kiismerhetetlen – a szellemileg
bevehetetlen valóság – izgatja képzeletét. A Daidalosz–Ikarosz-legenda azért is
fontos, mert első kötete, a Daidaloszi
napló onnét szerezte gondolati támpontját.
Arkhimédész
híres mondása, mely a szicíliai Szirakuzában hangzott el, mielőtt a barbár
katona kardja lesújtott rá, a „Ne zavard köreimet!” szójáték formájában fordul
elő Jász egyik versében: „NE ZAVARD KÖVEIMET”. Ezt mintha Szicília
vulkanikus vagy üledékes kövei mondanák: a hely szelleme nem adja ki magát,
csupán a gondolkodástörténet további nagyságainak vele folytatott birkózása
érezteti jelenlétét. Paracelsus alkímiai tudását kívánja gyarapítani e helyen,
Nietzsche, sok más német és más északi példáját követve, a dionüszoszi kultúra
vonzásának engedelmeskedve kívánkozik ide – tőle a mondás, hogy Szicília
„a görög istenek itáliai otthona”.
Magyar
vonatkozású adalékai közül a kötet Csontváry-értelmezése a legizgalmasabb.
Csontváry a platóni mania zseniális
rabja. Az autodidakta festő, mint mondja Jász Attila, „Taorminában talál
egy (…) energiával feltöltött helyet, a görög színház romjait. A konkrét hely
pontos megfestése Csontvárynál tájidézetnek
számít. Háromszor tér vissza – miként Platón is Szirakuzába – Taorminába (…)”
Idézi a festő följegyzését: „Reám várt egy olyan naplemente, amellyel
tisztában voltam, hogy ez lesz a világnak a legszínesebb napút-festménye.”
Csontváry tévedhetetlenül beváltotta ígéretét, és ez szemlátomást zavarba ejti
Jász Attilát, minthogy minden más művész és gondolkodó – még a
Csontváryhoz hasonlóan „beteg” Hölderlin is – tartózkodik attól, hogy
„tisztában legyen” valamivel, ami életbevágóan foglalkoztatja. Jász egész
kötetében kérdez, és csak részválaszokat hajlandó elfogadni; a lényegre
vonatkozó, végleges kijelentéseket elutasítja. Csontváryt azonban nem kerülheti
meg. A szembesítésnél kiderül, hogy „a világ legszínesebb naplementéje” a
műértői szemnek nem csupán szépség vagy az esztéták szájából oly
gyakran elhangzó „varázslat”. Annál inkább egzisztenciális megvilágosodás egy
realitásról, a kora délutáni sziget hőségéről, a színházromok vörös
tégláiból áradó, elviselhetetlen izzásról, mely már-már az Etna kráterének
hevéhez hasonlítható, és amelyből a meghasonlott Hölderlin négy fal közt
vizionálva, önnön lelkéből hozott fel mintát anélkül, hogy ezt akarta vagy
tudta volna. Jász nem rejti véka alá neheztelését az íróként műkedvelői
szinten maradó és paranoid észjárását eláruló Csontváryval szemben, de
elismeri, hogy művészként győzelmet aratott az anyag fölött,
pontosabban felnőtt hozzá – azonosult vele. Mint írja: „Csontváry a
látvány kiválasztásában, illetve a kép hatásában (…) egy ősi-mágikus
üzenetet akart a művészeten keresztül közvetíteni. A kép számára a szellem
leképezése, s egyben vagy éppen ezáltal a gyógyítás eszköze.”
Arisztotelésztől kölcsönzött szóval: katarmoi,
azaz tisztulás. Megtisztulás egy eredendő kíntól, attól, hogy nem tudjuk,
nem tudhatjuk pontosan azt, amit Kierkegaard-tól így idéz a szerző: „Hol
vagyok? Mi az, hogy világ? Miért vagyok?” Ezek a végső kérdések késztették
Jász Attilát arra, hogy fölkerekedjék, és a félve tisztelt elődök nyomába
szegődve körülnézzen Szicíliában, ahonnét nem tetszetős
anzikszkártyákra illő szövegeket, hanem lelki naplóvá összeálló kötetet
szerzett. (Amelyben Hamvas Béla neve nem bukkan elő, de hatását Jász
Attila észjárásán könnyen felismerhettem: hajlamos arra, hogy benyomásait
kategorikusan megfogalmazott ítéletekké avassa.)
A versek
nehezen választhatók el a prózától – részben tipográfiai elhelyezésük,
tördelésük, részben cím vagy számozás nélküli közlésük miatt. Mégis beszélni
kell róluk, épp azért, mert sokkal kevesebb közvetlen információt hordoznak,
mint az esszérészek. Egy részük a szonettformát imitálja, csupán a tördelés
külsőségével utal a szicíliai eredetű, immár nyolcszáz éves műformára. (Egy helyütt tévesen
műfajnak nevezi a szerző a szonettet.) A versszöveg monoton,
sejtelmes és vibráló, mint a Debussy-zene, és diszkréten idéz, azaz
„vendégszövegeket” is tartalmaz. Ezek az idézetek a romantika és a szimbolizmus
határvidékéről valók lehetnek – főleg Mallarmé titokzatosságát vélem
érzékelni bennük. De nemcsak a francia költőre, hanem szerzők és
könyvek hosszú sorára utalnak, ahogy az esszék is, csak szűkszavúbban, meg
nem nevezve a forrást, csupán éreztetve a kötet egyik legfőbb mondandóját.
Azt, hogy az irodalom által szerzett ismeret mennyire gyarló és megbízhatatlan,
de így is mennyire nélkülözhetetlen. Nemcsak azért, mert általa jutván e
fölismerésre, könyvek nélkül immár akkor sem élhetnénk, ha végképp hiábavalónak
tartanánk olvasásukat, hanem azért is, mert csak a segítségükkel
erősödhetünk meg abbéli hitünkben, hogy nélkülük is meg kell állnunk a
világban. Tudjuk, milyen ellentmondásosan megy előbbre könyvek által a
világ: csak sokaságuk révén juthatunk tovább azon az úton, amely a közvetlen
tapasztaláshoz visz minket közelebb, a leglényegesebb ismerethez, amit
létünkről alkothatunk. A kötetben az egykori alexandriai könyvtár látomása
dereng föl, távoli füstjének fenyegetésével együtt.