Bálint Péter

Gyűlöletből vagy szeretetből…

Töprengések Komor András Fischmann S. utódai című regényéről1

A szakmabeliek is csak alig vagy pedig egyáltalán nem ismerik, még ma sem, Komor András nevét, mely a gazdasági világválság idején tűnt föl a magyar irodalom horizontján, s úgy látszott – legalábbis az első regénye, a Fischmann S. utódai és a mű kedvező fogadtatása nyomán –, hogy néhány esztendő múltán egyre fényesebben ragyog majd. S hogy ez a felívelés és saját hangra, szellemiségre találás nem csupán csalóka ábránd vagy hiú remény volt egy fiatal író részéről, hanem valóságos esély is, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár és később (nyilván az elhíresült francia előd, Jean-Richard Bloch és méltán elismeréssel emlegetett kitűnő regénye, az …és Társa ismeretében) Illyés Gyula írt kritikát a műről, s valamennyien elismerőleg nyilatkoztak róla.

Komor András – aki minden bizonnyal olvasta az egyébként egy nemzedékkel korábban született francia író, Bloch remekművét, amely 1924-ben látott csak napvilágot végleges formájában – maga is elmerengett azon a kérdésen, miként is lehetne felvázolni, Romain Rolland szavaival élve, „az idegen talajba plántált zsidó problémáját”, s bemutatni az utat, melyet a hajdan Galíciából valamelyik Pest közeli alföldi városba érkezett Fischmann nagyapa és az életet teljesen reménytelennek érző Fenyves unokák jártak be egy fél évszázad alatt. Komor első regényére készülve, a meseszövés tervezésekor elmerenghetett Rolland előszavának azon a passzusán is, miszerint: „minél tökéletesebb, minél szívósabb Izrael népében a környezet nyomása, annál erősebbé és ellenállhatatlanabbá válik fiaiban a menekülés vágya.”2

Menekülni, mindegy is, hova, akár a világvárossá növő Pestre, ahol a nyüzsgés, a küzdés a merész álmok valóra váltásáért, a gründolási láz, a tőzsdei manőverekben és a hektikus árfolyamváltozások nyomon követésében való elmélyedés, a fényűző lokálokban, lámpás házakban és a szerető karjaiban való elernyedés, ha csak pillanatokra is, de feledteti az „átkozott fajhoz” tartozás tudatát, a bármely pillanatban esedékes bukás, csődbe jutás fenyegetését, a boldogtalan házasság kibírhatatlan hétköznapjait, miként ezt Fenyves Lajos esetében látjuk. Menekülni, akár a munkamániába, melyet egyszerre sarkantyúz a nem is oly régen még piactéri fabódéban áruló apa megkapaszkodás- és felemelkedésvágya, töretlen szorgalma és vagyonkuporgatása, óvatossága és megfontoltsága s az új korszak szellemiségéhez való idomulás: a kisszerűnek, mulatságosnak tartott kalmárkodás és házalás helyett a cégalapítás és terjeszkedés büszkesége, melyet az „igazi urakhoz” való dörgölőzés kényszere és belsővé vált igénye, a „más fajtához” tartozás szégyene, az ősök klánszerű összetartását képviselő rokonok szemrehányása, az éppen fölemelkedő család nevén sikkasztásával foltot ejtő testvér felelőtlensége, a hitvestárs feltételezett hűtlensége csorbít. (Egyébként annak az ön- és alkalmazottakat sanyargató, a magán- és családi életet felemésztő munkamítosznak, melyet Bloch az … és Társa regényében oly finom lélekábrázolással és szociális érzékenységgel teremtett meg, csak nyomait fedezhetjük fel Fenyves Jenő tevékenységében, hiszen bármily szívósan építi-bővíti is az egykori üzletházat, később pedig a két vállalatbirodalmat, az érvényesülés, a nemi örömszerzés és a féltékenység legalább akkora szerepet játszik monológjaiban és álmodozásaiban, mint a fontolva haladó növekedés, s noha a regénynek talán éppen ő és Lujza a legmarkánsabban megrajzolt figurája, mégsem érezzük oly fajsúlyosnak, összetettnek az alakját, mint a két Simler fiúét, akik tisztában vannak a rájuk bízott kötelességgel, a versenyből fakadó veszélyekkel, ezért mindent feláldoznak a Cég érdekében.) Menekülni, akár az önpusztításba és önfertőző viszonyokba, aminek hátterében aligha fedezhető fel más, mint az ősök hitétől, a törzs múltjától való teljes elszakadásból fakadó életundor és küzdeni nem tudás, céltalanság és elpuhulás; ám a két Fenyves unoka: Jancsi és Lici kapcsolata közel sem olyan plasztikusan megformázott, mint Blochnál a kisgimnazista Louis és az eladósorban lévő Laure veszedelmes viszonya; s Jancsi züllése csak mozaikjaiban emlékeztet, mondjuk, a Thibault család Jacques-jának a családi hagyomány és a polgári rend elleni lázadására vagy a Simler unoka, Louis szellemi és művészi tehetséget igénylő pályaválasztására, holott mindkét menekülési formának voltak klasszikus képviselői a magyar közéletben, különösképpen is a zsidó értelmiség körében.

Komor, részben Bloch hatására, maga is létrehoz regényében egyfajta magánmítoszt, mégpedig a menekülés mítoszát. Mert hiszen a régi udvarházakat vasakarattal irányító nagyasszonyokra emlékeztető mama már-már botrányos eltemetése; Lajos szülői háztól való végleges eltávolodása – melyet egy-egy villámlátogatás erejéig próbál elviselhetővé tenni – vagy a kitartó és céltudatos szellemi összeszedettséget, folyamatos tevékenységet igénylő munkától való ódzkodása; az átalakított házban való bujkálás és morcosságba merevedés, a cselédekkel való zsörtölődés és kétes kimenetelű üzletektől való tartózkodás, a vénasszonyos gesztusok mögé búvás és prűdség Lujza részéről; Stefi hitvesi „kötelesség”-teljesítésétől való elzárkózása és a kisvárosi korzón való önmutogatása; Mina „halálos betegségbe” és kiszolgáltatottságba burkolózása; Jancsi kocsmákban iddogálása és „gyanús eszméktől” való megittasodása, s a Licivel folytatott vérfertőző viszonyban feloldódó kéjvágya; vagy éppen Lici szabados és a senki által nem ellenőrzött „művésztársaságban” való elsüllyedése: mind-mind menekülés valamitől. Az egyiknél a felelősségtudattól és -vállalástól, a másiknál az elviselhetetlen magánytól és szeretetlenségtől, a harmadiknál az átgondolatlan élettervvel való szembenézéstől s szinte valamennyiük részéről a mama képviselte etikától és közösségtől, illetve attól az életbölcsességtől, hogy „egy zsidó maradjon meg zsidónak, még ha pénze van is…”, ahogy Komor írja. A Romain Rolland által említett menekülés Komor későbbi prózájában és magánéletében is központi szerepet játszik, miként erre Szabolcsi Miklós egy novellaelemzésben rámutatott: „És nincs nála szó társadalomváltoztatásról, forradalomról – inkább menekülésről, önmaga elől és a börtöntársadalom elől, a halálból – a halálba.”3

A Bloch és a Komor által megjelenített menekülés között persze egyéb jelentős különbségeket is fölfedezhetünk, aminek csak az egyik, ha nem is kevésbé súlyos oka az eltérő történelmi fejlődésből származik, minek kapcsán mégsem árt megemlíteni két dolgot. Egyfelől azt, amit oly jól ismerünk Balzac, Flaubert és Zola regényeiből, hogy tudniillik a polgárosult Franciaországban is sajátos módon keveredett az arisztokrácia a polgársággal (ennek következtében az a bizonyos „gloire-eszmény”, mely a nemzeti öntudatra, a francia büszkeséget megtestesítő hadseregre alapozza kikezdhetetlenségét, ha meg is tűri az asszimiláltakat, amint csorba vagy folt esik rajta, azonnal az „elátkozott fajt” és a janzenistákat teszi meg felelősnek, akárcsak a Dreyfus-pörben); másfelől érdemes újfent emlékezetünkbe idézni, hogy a tizenhatodik századtól a polgárosodást elősegítő hugenottákat éppúgy a „liberalizmus” vádjával illették (értve ezen az erkölcstelenséget, szabadosságot, janzenista szellemiséget, szabadkőművességhez tartozást), akárcsak az „átkozott fajhoz” tartozókat, ennélfogva ha nem is egy táborba, de bizonyos kérdésekben egyazon oldalra állították őket. Jean-Richard Bloch nem is habozott a Normandiába menekült textilgyáros Simlereket és a velük együtt áttelepülő elzászi protestáns takácsokat szövetségesként bemutatni, mert hiszen mindkét felekezetre egyaránt jellemző: a tehetség kibontakoztatásán és a kitartó szorgalmon alapuló megkapaszkodás- és bizonyítási vágy, az összetartás és áldozatvállalás, a puritán életvitel és az ősök törekvéseinek folytatása, melyek a nagyon is profán munkamítosznak a szegletkövei, s ha a két tábor nem is borul egymás nyakába, az üldöztetés és kirekesztés emlékezete, az ősök hitéhez és szellemi örökségéhez való ragaszkodás kölcsönös tiszteletet ébreszt bennük egymás iránt.

Ezzel szemben Komor András (aki az egyik előadásában a „zsidó származású magyar irodalom” sajátosságairól beszélve e megjegyzést tette: „a magyar olvasónak kitűnő a szeme, gyakran a legsubásabb, legdebrecenibb dialektusú könyvben is megérzi a zsidót”, noha nyilvánvalóan nem igyekezett kisebbíteni a magyar irodalmi hagyomány azon évszázados vonulatát, melyet valamiképpen a Református Kollégiumhoz kötődő írók képeznek, hanem az egyes alkotásokban mindenáron az idegent kereső-tételező olvasói magatartást kárhoztatta) a Bloch által feltérképezett lelki, szellemi és mentalitásbeli azonosságok ellenére sem érzi e két felekezetet „természetes szövetségesnek”, talán mert a magyar protestánsok a hosszadalmas üldöztetés ellenére is sikeresen tagozódtak be a nemzet egészébe, sőt, bizonyos szellemi-művészi területeken markánsabban alakították a magyarság arculatát és öntudatát, mint egykori ádáz ellenségeik. S ne áltassuk magunkat, a gazdasági konszolidációt megteremtő, a revizionista politikát ébren tartó s a zsidótörvényeket hozó politikai elit bázisa éppen a protestáns hitvallású középarisztokrácia és úri középosztály, mely a Regnum Marianumban éppúgy feledni iparkodik másodrangúságát és egykoron vallott „rebellis” nézetét: a semper reformarit, mint a kikeresztelkedett zsidók a sábeszdeklit. Komor „névtelen” alföldi városkájának polgárai nem tagozódnak felekezetek szerint (noha tudjuk jól, hogy szinte valamennyi nagyobb alföldi településnek sajátosan alakult a történelme, lakosságának összetétele a török hódoltságot követően és az ellenreformáció hatására), s az író Jenőék kikeresztelkedése nyomán sem árulja el, hogy melyik felekezetet választják, pedig az „új hitre” tért zsidóság nem egységesen a Regnum Marianum hitéletét követi, hanem gyakorta a környezetében élők többségének a vallását veszi föl, így aztán az sem ritka, hogy a protestánsok patriarchális, liberális s az Ószövetséget is rendszeresen olvasó gyülekezetéhez vonzódik egy részük.

A Fischmann klántól való elszakadás s a vármegye urai közé való beilleszkedés, vagyis a ranglétrán való előrelépés záloga: a múlt felszámolása. S ha az egyik oldalon megdöbbenéssel, a szegény rokonok irigységtől sem mentes megvetésével, a támogatás elvesztése fölötti aggodalommal veszik tudomásul az ősi hit elhagyását, a másik oldalon gúnyos csúfolódással, fölényes helyesléssel és vállveregetéssel s feloldhatatlan tartózkodással fogadják a keresztények rendjébe való betagozódási szándékot, mert ekként a Fenyvesek képviselte liberalizmus már nem veszélyezteti az urak hatalmát, sőt, némi baráti gesztus is elfogadható tőlük. Persze nem Komor az első, aki megírja, hogy nem csupán a zsidók részéről számítás és haszonlesés a keresztény világba megtérés, hanem a deklasszálódott és mozdítható pénz nélkül maradt dzsentriknek is legalább oly jól jön a hitel, a „potyabor” s a civil egyletekbe áramló adomány. Bár nem hallgathatjuk el, hogy az olvasónak támad némi fenntartása a kikeresztelkedést övező proceszszus bemutatásával szemben, mert hiszen a rabbi és a hitközségi elnök erőtlen és nem éppen meggyőző próbálkozása, hogy Jenőt visszatartsák a jóvátehetetlen lépéstől, túlságosan leegyszerűsített képletet mutat: aligha hihetjük ugyanis, hogy a hitközség egyik régi tagjának, az egyébként nem is akármilyen vagyonnal rendelkező donátornak a kiválását megakadályozandó, a hitközségi elöljárók ne fejtenének ki nagyobb erőfeszítést, s az észérvek és gazdasági érdekek ellenében ne állítanák Ábrahám, Jákob és Izsák hitét, a próféták jövendölését, Mózes történetét, s a Fischmannok kálváriáját, amitől azt remélhetnék, talán mégiscsak visszatartja Fenyvesi Jenőt a „kikeresztelkedéstől”.

Komor egy-két ecsetvonással is hitelesen láttatja a kitért Fenyves Jenő vívódásaiban mind a másodrangú állampolgár kisebbrendűségi érzésével küszködő, ám mindenáron az előkelő urak társaságába vágyó üzletember pálfordulásait (mely felett a legkíméletlenebb kritikát Jenő felesége gyakorolja: „Hiába uraskodtok, te is meg Lajos is, ez kiüt. Az igazi urak! Hisz csak oda kell hogy álljatok melléjük… Nekem ugyan hiába vannak olyan nagyra Lajosék, hogy milyen kitűnő társaságba jutottak. Ismerem én már ezt. Meggazdagodott zsidók, akik tegnap még pincérek voltak, meg vigécek, meg boltossegédek, csakúgy, mint ti…”), mind a felesége hűtlenkedéséért okolható körorvossal párbajra készülő parvenü gyáva dilemmáját („Ha mást tesz, mint amit az urak törvénye parancsol, becstelen ember, bukott ember, a kaszinóból kizárt, az urak köréből kiesett, szóba nem állnak többé vele, még a köszönését se fogják fogadni”) s az azt követő megszégyenülését, mely halálosan sebzi meg ugyan a lelkét, mégsem tehet a sértés ellen semmit, mert az elhagyottak közösségéhez nem térhet vissza anélkül, hogy többéves erőfeszítését, kitartó munkáját ne áldozná fel egyetlen pillanat alatt, az urakat pedig hiába hívná segítségül feltételezett szégyenfoltja tisztára mosásához, e ponton ugyanis minden bizonnyal magára hagynák: „Milyen szörnyen, milyen kegyetlenül hangzottak ezek a szavak. »Zsidó!« Ez azt jelenti, hogy: nem vagy olyan ember, mint mi vagyunk, megfertőzött vérű jövevény vagy, akinek az érintése piszkít, idegen vagy, akinek örülnöd kell, hogy lélegzeni engedünk közöttünk.” Ám Komor éppily érzékletesen, nem kevés bátorsággal és megjelenítőerővel festi föl azt a hátteret és díszletet is, amelyben Fenyveséknek el kell játszaniuk a maguk vállalta szerepet, lett légyen egy-egy helyzet bármily megalázó is, mint például a Lajos okozta veszteségeiktől megmentett urakkal folytatott kvaterkázás a kaszinóban, ahol is a baráti gesztusért cserébe alapos leckét kap Jenő: „A zsidóknak meg kell tanulniuk, hogy mi vagyunk az urak, s akkor béke lesz… a Fenyves egészségére pedig a legjobb, ha iszunk egyet.” S hogy mily mértékben sikerült az önáltatás és az éberségét vesztett lélek rászedése, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Lajos csődbe jutása és a kipattanni készülő botrány kapcsán Jenő a konzervatív pártoktól eltanult szlogent szajkózza a sajtó ellenében: „Igen, igen, igazuk van azoknak, akik a sajtó destruktív munkájáról beszélnek, tökéletesen igazuk.”

A két író menekülésről szóló történetmondásának másik eltérő vonása az írói szándékban és meseszövésben érhető tetten; Bloch ugyanis balzaci méretű társadalmi tablót igyekezett festeni, s az első nemzedékhez tartozó Simlerek elzászi múltját, óvatos és fondorlatos üzletpolitikáját, a körültekintő terjeszkedést és kapcsolatápolást, a patriarchális szellemiségét és hitéletét: az önemésztő munka mellett az ünnepeket, az ősökre való emlékezés rítusait részletesen tárja az olvasó elé (aki oly sok arisztokrata- és polgárcsalád tündöklését és bukását követhette nyomon bizonyos könyveket forgatva, hogy végtére hiteles forrásból szeretett volna értesülni a zsidó-gründolásról); s az író a Simler-birodalom fölépülése, a mitikussá váló Cég istenhitet felfaló és áldozatokat követelő uralmának fetisizálódása közben sem mond le arról, hogy a modern francia társadalom keresztmetszetét megrajzolja, markánsan kontúrossá téve benne azokat az erővonalakat, melyek a háborúhoz és az abból való meggazdagodáshoz, az arisztokrácia hanyatlásához és az emberi érzelmek feláldozásához, az amerikai álomhoz és a technokrata mentalitáshoz, a szociális érzékenység ébredéséhez és a „szép, új világban” való eligazodáshoz vezető mérföldköveket kijelölik. S Blochnál, ha nem is maguk a Simlerek, de a családhoz közel álló Stern Benjámin – az epilógus tanúsága szerint – megtapasztalta a népek nagy kohójának, a technokrata szemlélet szülőhazájának, a sokak által dédelgetett álmok és páratlan lehetőségek világának: Amerikának az értékeit (melyek akár az üldöztetés és elviselhetetlen nyomorúság okán, akár a biztos munkavállalás és egzisztenciateremtés reményében vagy az emberi egyenlőségre és méltóságra való vágyakozás miatt a szülőföldjükről elmenekülni vágyók szemében egy mítosz kellékei), ám az önerejéből és tehetségéből dúsgazdaggá vált Benjámint kijózanította az az ár, melyet az „amerikai álom” valóra válásáért kellett fizetnie, s a pró és kontra érvek számbavételekor, a pályaválasztás előtt álló unokaöcs, a kis Louis számára ekként összegzi bölcseletét: „Édes fiam, mégiscsak ez az az ország, amelyet szeretünk, ez a hazánk, amelyet boldogan szolgálunk. (…). És amikor innen visszatekintettem Amerikára, csak zűrzavart láttam, irány nélkül, vezető gondolat nélkül, hagyományok nélkül, szépség nélkül. (…) Ide figyelj: Amerikának ma is ugyanakkora szüksége van rátok, franciákra, mint nektek Amerikára. Amit tőletek kell megtanulnia, azt egy évszázadig fogja tanulni. Amire ő taníthat meg benneteket, ipari technikában, üzletekben, azt ti tíz esztendő alatt elsajátíthatjátok, attól a naptól kezdve, amikor komolyan nekiláttok.”

Az anyai szigor és felügyelet terhes igájától megszabadult Fenyves Lajos, aki jobbára csak könyvekből és napilapok híradásaiból szerzett kétes értékű ismeretet Amerikáról, valahányszor csak a „self-made man”-ekre jellemző, valójában körvonalazatlan s végig nem gondolt álmairól beszél nekibőszülten földhözragadt és az apai óvatosságot génjeiben hordozó öccsének és vénkisasszony nővérének, elegendőnek véli a szabad világ nevét megemlíteni bizonytalan érveit megerősítendő, s persze azért, hogy megtörje makacs ellenállásukat. A provinciális alföldi városkában az Amerika-igézet úgy hat, akár a Messiásról szóló jövendölés; évtizedes lemondások, méltóságot sugalló álmok, családi Bibliában olvasott ígéretek nyerik el értelmüket, s nincs az a racionális és megfontolt lélek, aki oly felelőtlenül dobná el jövőjét, akár szórakozott ember a lottószelvényét, mielőtt a számokat kihúzták volna. Egyébként is, a gründolás korában divattá vált minden újra, szabadosra, merészre, gyanúsra, korábban erkölcstelennek és tilalmasnak tartottra ráfogni, hogy az új világ szelleméből fakad (gondoljunk csak Lici táncóráira, „szabadszeretkezéseire”, ahogy Illyés írja, vagy Lajos pazarló életvitelére: a rózsadombi luxusvillába költözésre és az autóban pöffeszkedésre, színésznőcskék kitartására és a mások részvényeivel való visszaélésre), az új idők lovagjai máris indokolatlannak vélték az idejemúlt s korszerűt gátló ellenérvek hangoztatását. A Komor-kritika az Amerika-majmolásról azért is telitalálat a maga korában, mert a Lajos-féle gátlástalanok, akik a sajtót is a kezükben tartották, pontosan tudták, aligha akad bárki is, aki ellenőrzésüket megkerülve, szavahihetően és nyomós érvekkel tárná fel az amerikai álomvilág fonákságait a hiszékenyek, a felemelkedni reménylők előtt, akik számára a legkiábrándítóbb élmény Amerikával kapcsolatban aligha lehetett más, mint az egyébként mifelénk is jól ismert korrupció újszerű változata: a panamázás, mely átszőtte az egész társadalmi rendet.

Bloch szándékával ellentétben Komor András lemond a széles medrű, lassan hömpölygő, sokféle szempontot: társadalmi és történelmi, etikai és vallásbölcseleti gondot kibontó, szellemi és lélektani jelenségeket elemző nagyregény megírásáról – talán mert kezdőként nem akar nagyot markolni, talán mert nem rendelkezett olyan szilárd meggyőződéssel és magabiztos rálátással az úri Magyarország világára, mint amilyennek birtokában volt francia elődje. Ne feledjük, Bloch az első világháború idején közel jutott a szocialista eszmékhez, nem véletlenül vívta ki Rolland feltétlen dicséretét és oly sok írótársa haragját. Valószínűleg Komornál nagyobb súllyal esik a latba az, hogy új ösvényt kellett kitaposnia, annál az egyszerű oknál fogva, hogy mifelénk nem volt még hagyománya a realista szemléletű, nagy ívű család- és társadalmi regénynek, mivel a realizmus is éppen a húszas–harmincas években s éppen Móricz törekvései nyomán kezdett kibontakozni. De egyáltalán nem mellékes az sem, hogy Komor egyetlen kérdéskörre összpontosította figyelmét: a zsidótörvények hatására és a sikeres gazdasági, hivatali előrejutás érdekében az asszimilálódást választó zsidóság belterjes életét, lelki meghasonlásait és az együvé tartozáson, kölcsönös segítségen, szereteten, hitközséghez tartozáson alapuló tradicionális értékrendjének föllazulását és szétmállását óhajtotta megmutatni. Márpedig önmagáért beszél az a hiány, mely a Fenyves család életében megfigyelhető, hogy tudniillik semmilyen vallási ünnepet, még a sátorosakat sem képesek megtartani; sőt, az asztalközösségben sem tudnak önfeledten örülni egymásnak, mert a halott mama emléke, mely egykori mivoltukra intené valamennyiüket, nyomasztja őket, s ha van is mondandójuk egymás számára, legfeljebb önmagukban fogalmazzák meg nyíltan, ekként sem a szeretet, sem a bátorítás, sem az aggódó féltés nem juthat el lélektől lélekig. A súlyos csönd és az artikulálatlanságuk miatt elhaló érzelmek vészjósló űrt támasztanak közöttük, akik egyre inkább csak a civódás, a kifakadás, a cselédsimfelés és az ajtócsapkodás, illetve a sürgönyök és levelek szintjén képesek egymással kommunikálni.

A Fischmann S. utódai meseszövését és lélekábrázolását áthatja a Kosztolányi, Babits és Karinthy prózájában is tért hódító freudi szemlélet, a befelé gombolkozás és az akadozó párbeszéd monológokba fordulása. A fiatal Komor Andrásban (a harmincas években felerősödő szellemi-vallásbölcseleti harc elmérgesedtével, mely a zsidóság körein belül az ortodoxok és neológok, liberálisok és „hitehagyottak” között zajlott) tudatosan vetődött fel a szigorú önfaggatás, a próféták hitével való szembenézés és az ősi hitet elhagyók asszimilálódási szándékán való eltöprengés szükségessége; saját tapasztalatait a lélekbúvárlás segítségével igyekezett regényformába önteni, ám korfestési szándéka és az ösztönök, érzelmek kendőzetlen feltárása más távlatokat kívánt és kínált az első kötetes író számára, mint a francia elődnek.

Vegyük mindjárt az egyik lényeges szempontot, amely Komor regényének menetét meghatározza! Komor András (ellentétben Jean-Richard Blochhal, aki az öreg Simlerek biztatására Normandiába igyekvő két fiú önállósodásával, a családi klán összetartozását és fölemelkedését megteremtő üzletkötésével, vagyis egy lineáris-történetmondási formulával adja meg a regény felütését) a Fischmann S. utódait egy temetési jelenettel kezdi. A mauriaci „anyaisten” mindenhatóságától, rigorózus életvitelétől, garasosságától, hagyományféltésének nyűgétől való megszabadulás alig leplezett öröme járja át a koporsó mellett álló nagycsaládot, melynek valamennyi tagja, gyermekek és távoli rokonok, azt latolgatják önmagukban, hogyan s mily mértékben változik meg az életük az egyelőre még nem is sejtett nagyságú örökség kézhezvétele után, s eközben minden idegszálukkal azon igyekeznek, hogy „hitelesen játsszák meg” a szerető és gyásztól megrendült rokont, csak épp egy könnycseppet sem tudnak kipréselni magukból. Ez a megelőző korszaknak egyszer s mindenkorra véget vető nyitány egyszerre olvasztja magába a múltba nézést – s annak hőn áhított lezárását – és a reményteli jövőépítést; ez a kettősség: az óhitű zsidólét és az asszimilálódni vágyó tőkéslét szétszaggatja a mama haláláig őrzött szellemi és családi értékeket, melyeket ezután már jobbára csak tőkében és kapcsolatban mérnek, s lehetetlenné teszi az önazonosság meghatározását, ami a kamaszkorú unokák számára a semmiléttel való azonosulás lehetőségét tartogatja, vagyis azt, amitől a Simlerek mindig is féltek. Bloch távlata a több szálon futó és több évtizeden átívelő történetek mondását engedi meg; Komor szemszöge viszont mindössze egy üstökösszerű fölemelkedést és megsemmisítő bukást kínál Fenyvesék történetének elmondására. A végső agóniában, Jancsi közönyében egy Camus-féle action gratuite lehetősége rejlik, amely akár önmaga, akár valaki más ellen irányul, mindenképpen véget vet a Fenyves család létének: hogy mikor s mily körülmények között, voltaképpen mindegy is. Noha e regény olvastán szívesen vennénk kezünkbe a folytatást, amely – mondjuk – a holocaustig vezet, a két Fenyves unoka további sorsán töprengve eljátszadozhatunk azzal a gondolattal, vajon miféle fordulatokat szánt volna az író nekik: esetleg Jancsi részéről a baloldalhoz csapódást és a Berlinbe vagy Moszkvába emigrálást, mely menekülésnek nagyon is belátható lenne a vége: haláltábor vagy a Gulag; vagy egy Isidora Duncan-féle táncosnőkarriert, mely a teljes depresszióba és kiüresedésbe torkollik. Ki tudja.

Komor András első regénye, a Fischmann S. utódai éppen témája és szemlélete újszerűségével, a századelőn szatócssorból feltörekvő, évtizedes kuporgatásból és uzsorából vállalatokat, bankházakat alapító, szenvedélyesen tőzsdéző és polgárosodni vágyó magyar zsidóság életformáját, sajátos világképét és szellemiségét belülről, megalkuvás nélkül megjelenítő és a hazugságnak, önáltatásnak teret nem engedő őszinteségével lepte meg – s lepi meg ma is – olvasóit; nem véletlenül tartotta Móricz a pályakezdő író egyik legfőbb erényének, hogy: „végig lehet menni a könyvön, górcsővel és boncolókéssel, sehol sem találkozunk hazugsággal.”4 Legfeljebb olykor árnyékban hagyott vagy elnagyoltan felvázolt jelenettel, nem elég tónusosan megrajzolt arcéllel; bár a Bloch-regénnyel való következetes összevetés némiképp elfogult bírálathoz vezet, mégpedig Komor kárára, mégsem szabad megtagadnunk a Fischmann S. utódaitól azt az értékítéletet, hogy a magyar prózairodalomban az egyik legígéretesebb próbálkozás a polgári családregény megteremtésére, s ha Komor írói becsvágya, állhatatossága valamivel erősebb lett volna, minden bizonnyal ma nem maradna ki a két világháború közti jelentős írókat összegző monográfiákból, és nem csupán egy-két vájtfülű irodalmárnak csengene ismerősként a neve.

A regény megjelenése után rögtön heves vitát robbantott ki az egykori irodalmárok körében, sajnos, nem jelentősége vagy irodalmi kvalitásai okán, sokkal inkább szándékát illetően, amelyet az alapvetően elfogulatlan móriczi kritika is föltárt. Komor ugyanis megelégelte azt a „komikus mellékfigura”-szerepet, melyet még a magyar prózairodalom klasszikusai is egyként szántak a tótnak, svábnak, románnak, cigánynak és zsidónak; s azt is elutasította, hogy a zsidó író, fölvéve a frakkot, felöltözzön „egy idegen világ kosztümjébe”, mely a biztos sikerhez segíthetné, miközben megtagadja nem csupán az ősei „kaftánját”, de saját azonosságtudatát, „idegalkatát és temperamentumát” – miként Schöpflin írja –, s azt a múltat, melyet szégyenkezés nélkül nem mer megvallani olvasóinak, s ami ennél is tragikusabb: lassan már önmagának sem. Az önáltatás és a félrebeszélés, az elviselhetetlen dolgok megszépítése és a gyülemlő gondok elbagatellizálása, a legbensőbb érzelmek s félelmek elhallgatása és az örökölt mentalitás megtagadása, az őszinte írói reflexiók átírása, majd elfojtása és az olvasóval való cinkos összekacsintás a „hazugság” forrása, melyre Móricz is gondolt, s amelyet Komor igyekezett nagy ívben elkerülni. Ki más írhatta volna meg hitelesebben, elfogulatlanabbul, „sokízületi gyulladásos” állapotának megfelelően a kelet-európai zsidóság lelki, szellemi, történelmi és társadalmi helyzetét és e félfeudális-félkapitalista világban való idegenségérzetét, mint egy önmagával és hittársai életformájával bátran szembenézni merészelő zsidó író, aki persze – s ezen a ponton értelmezi tovább és árnyalja a móriczi kritikát Schöpflin – „írhat mindenről, amiről mondanivalója van, s munkájának egyedüli kritériuma az, hogy ez a mondanivaló elég súlyos, helytálló és érdekes-e, hogy érdemes volt-e megírni, és művészi értelemben jól van-e megírva?”5

De hát végtére mi ellenében vagy miről is akart Komor regényt írni a húszas évek végén, kérdezhetjük ma is, amikor úgy tűnik, semmivel sem kevésbé időszerű az általa felvetett probléma, mint volt egykoron. Az ellen az önveszejtő tradíció ellen beszél, amelynek szellemében a magyar zsidó író önmaga védelme és feltételezett boldogulása érdekében a tradíció tagadását igyekezett fenntartani Bródytól Szomoryig, s az asszimilálódást cseppet sem megkönnyítő környezethez való igazodást és az uralkodó kor- és stíluseszménynek való behódolást tartotta a maga szempontjából a legfontosabbnak. S persze ezzel a tarthatatlannak vélt „hagyomány-leleplezéssel” egy időben Komor maga is hagyományt igyekezett teremteni, mégpedig abban az értelemben, melyet Heller Ágnes vázolt fel Arendt kapcsán: „a hagyomány nem maga az új kezdet, hanem az új kezdetről elmondott történet.”6 Ha az olvasó veszi a fáradságot, és fellapozza a regényt követő Komor-előadásokhoz fűzött jegyzeteket, a szerkesztő útmutatásából nyomon követheti mindazon történeteket, melyek a századelőtől a harmincas évekig a „kezdetekről” szólnak, s egymást egészítik ki.

Komor András témaválasztásával tagadhatatlanul darázsfészekbe nyúlt, önvizsgálata és kíméletlen lélek- és helyzetelemzése révén fel is bolygatta azt, s ezért neki is, aki iparkodott a felemásra vagy sehogyan sem sikeredett zsidóasszimilációra, a zsidó irodalom kisiklására, a zsidó írók részéről felelőtlenül, gyáván és ártalmasan felvázolt önportré tarthatatlanságára felhívni a figyelmet (arra a szemléletre, amely elfogadta és táplálta a „magyarságra ártalmas, a kártékony, a jellemtelen, a démonikusságában veszélyes zsidó figuráról”7 kialakított képet), s persze azoknak is, akik e szellemi öngettózást kívánatosnak és üdvözítőnek tartották, szembesülniük kellett a méregfullánkok hatásával. Ám egy pillanatig se feledjük, Komor András, tisztelve az elődöket s műveiket, tudatosan akart szembeszállni mindenekelőtt saját hitsorosai rosszul értelmezett mesterség- és hivatástudatával, az évezredes hagyományokat szégyenből vagy érvényesülési vágyból történő elutasításával, s nem utolsósorban a zsidó értelmiséget érintő és kirekesztő vádakkal: a kozmopolitizmus, az erkölcstelenség, a destruktivitás, a baloldaliság, a nyelvrontás máig ható előítéleteivel — ezt bizonyítják a Pesti Izraelita Hitközségben tartott előadásai is, melyeknek mottója lehetne az egyik önkritikus mondata: „gyűlöletből vagy szeretetből felróni a hibákat, nem jelent egyet.”8

Ez talán az egyik neuralgikus pont, melyre a Múlt és Jövő szerkesztői (akik újfent közreadták e regényt) minden bizonnyal irányítani szándékoztak az olvasók figyelmét, s akik némiképp önfaggatásra, termékeny párbeszédre szeretnék sarkantyúzni az érintetteket, mivel ma is gyakorta elhangoznak – nyíltan vagy csak az utalás szintjén – ezek a vádak (hogy mely írók esetében van ezek közül bármelyiknek is alapja, az szigorú számvetést és higgadt diszkurzust igényelne egy vita résztvevőitől). Mintha Komor András egykoron „magamentségére” felhozott mondata nem talált volna máig sem visszhangra az írók körében: „Én szeretném a legjobban, ha egy magára eszmélt, tisztult és tisztán látó, kicsinyességektől nem befolyásolt, múltjához méltó zsidóságot látnék csak magam körül.”9 Vitathatatlan persze, hogy efféle kívánalmat a „másik oldalról”, akár a protestánsok, akár a katolikusok részéről is éppily joggal és szigorral támaszthat bárki az írókkal szemben (mint ahogy bizonyos szempontból Hamvas Béla és Rónay György, Cs. Szabó László és Pilinszky meg is tette a száműzetésre vagy hallgatásra ítéltség esztendeiben), hiszen bizonyos távlatból visszatekintve az elmúlt fél évszázadban létrehozott művek sokaságára egyértelműbben látszik, hogy nem is csekély hányaduk művészi értéke és egykori megítélése elképesztő mértékben kötődik ahhoz az illékonynak bizonyult beszédhelyzethez, melyet a tiltás és tűrés határmezsgyéjén alakítottak ki az írók, az olvasókkal összekacsintva.

Az irodalomban kicsit is járatos olvasónak a szerkesztők igyekezete – a sajtóválogatás közreadása és a bőséges jegyzetelés – azt tanúsítja, hogy szerintük megérne egy fejezetet annak a tisztázása is, vajon a tradíciótagadás hagyománya véget ért-e, avagy más síkon, de ma is tetten érhető; illetve annak a kérdésnek a felvetését is időszerűnek vélik: vajon végiggondolták-e a mai zsidó származású magyar írók az arendti kijelentést: „a hagyomány elveszítése valamilyen kincs elveszítését jelenti; ha nem létezik örökölhető kincs, akkor nincs kontinuitás, múlt és jelen sincs, csak ugyannak az életciklusnak az örökös ismétlődése létezik.”10

 

 

 

1Komor András: Fischmann S. utódai. Bp. Múlt és Jövő, 1998.

2Jean-Richard Bloch: ...és Társa. Bp. Európa, 1959. 7.

 

3Szabolcsi Miklós: Pesti szürrealizmus: Komor András egy novellájáról. In: Valóság és varázslat. Bp. Petőfi Irodalmi Múzeum, 230.

 

4Komor András: i. m. 338.

5I. m. 340.

 

6Heller Ágnes: Hannah Arendt A hagyományról és az új kezdetről. In: Költészet és gondolkodás. Múlt és Jövő, Bp. 1998.  198.

7Komor András: i. m. 304.

8I. m. 309.

9I. m. 310.

10I. m. 188.