Beke György

Örökmécses

A köztünk élő szent lászló király

Szent László király életét, tetteit a dicsőség legendája övezi a magyar múltban, Erdélyben kiváltképpen. Ki ne ismerné a Tordai-hasadék keletkezésének népmondáját? A kunok elől menekülni kényszerü1ő király fohászkodására széthasadt mögötte a hegy, és üldözőinek meg kellett torpanniuk a szakadék szélén, tovább nem tudták követni. A Patkós-kő tetején a népi képzelet László lovának a nyomát véli feltalálni.

Kerlés község határában, a besztercei tájon, Cserhalom szelíd dombján László – még királyfi – kimenti a magyar leányt a rabló kun fogságából. Váradhoz ennek a legendának is köze van, Várad a kiindulási pont a keleti őrjáratokban, a nemzeti önvédelem fővárosa. László Gyula professzor – egyben kiváló képzőművész – fogta át e1őször egyetlen öleléssel a cserhalmi legenda templomi falképeit. Huszonhat freskó vagy töredék maradt fenn, tudunk három elpusztult, de lemásolt, nyolc nyomaveszett falképrő1, és feltételezünk további tizenegyet, amelyekre jelek mutatnak. Minden bizonnyal Váradnak is megvolt a maga freskója szeretett alapítójáról. Ha e freskók helyét összekötjük képzeletben, miként László Gyula is tette, Sepsikilyéntő1 Késmárkig, Bántornyától Székelyderzsig a határait védelmező, életét oltalmazó hajdani magyarság hazáját rajzoljuk magunk elé. Ha a legenda és a falképek mozzanatait szétbontjuk, hogy eredetüket jobban megérthessük, a magyar hitvilág, hagyomány és kultúra hatalmas íve feszül fölöttünk az őshazától a keresztény középkorig.

Egybekötődnek a freskók mozzanatai, de nem egyszerű másolatai egymásnak, egyvalami közös bennük, ez tartja össze, forrasztja eggyé valamennyiüket: az életét védelmező magyarság lelkülete. Eggyé lett mindaz, amit Keletrő1 hoztunk, és amit a Nyugattól kaptunk, és amit ezekbő1 a magunk érzésvilágába, egyéniségébe alkotó módon beleépítettünk. A Szent László-legenda magyar magányossága nem azt jelzi, hogy társtalanok maradtunk Európában, hanem éppen azt, hogy a magunk módján tudtunk európaiakká lenni. Biztató tanulság és örökség ez napjainkban, mikor szükségszerű beilleszkedésünk a modern Európába valaminő kulturális vagy éppen kultúra alatti egybemosódással is fenyegetheti a mai és holnapi magyar nemzedékeket.

László Gyula tanár úr tudatosította az örökséget: amit ezer éven át ilyen hűséggel őriztünk, az kitart még legalább ezer esztendeig.

Kísértést érzek, hogy a professzor úr felekezetét is jelöljem. Unitárius székelynek született. S mindjárt párosítanám is hozzá a bihari táj költő fiát a múlt századból: Arany Jánost, aki az egyik legszebb László-legendát írta balladába. Tatárok fenyegetik a székelyek földjét és Moldvát, a magyar véghelyeket. Nagy Lajos királyunk Laczfi Endrét küldi segélyül. A királyi sereg Nagyváradnak veszi útját. László, a szinte három évszázada örök álmát alvó király a váradi vár templomában meghallja a lovak lábának csattogását, kardot köt tüszőjére, fogja a nagy csatabárdot, ki a térre, ott ércbő1 öntött szobrára pattan, egy ugrás a Kálvária, kilenc a Királyhágó, s már ott is a csatatéren. Három napig tart a harc, amelyben a székelyek és a csángók Istent és Szent Lászlót hívják segítségül. László együtt vív velük, s mint annyiszor életében, győztessé teszi népét. A tatár foglyokat Budára indítják, de előbb Váradon – éppen Váradon! – megkeresztelik őket. Ekkor egy öreg tatár elmondja a csodát:

 

Nem a székely, nem is Laczfi,
Kit Isten soká megtartson;
Hanem az a: László! László!
Az győzött le minket harcon:
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél,
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.

Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő, felséges;
Korona volt a fejében
Sár-aranyból kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám,
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.

Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek;
Feje felett szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos! –
Monda a nép: az Szent László,
És a szűz, a Boldogságos.

S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle,
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sírboltban
Lászlót hiában kereste:
Negyednapra átizzadva
Találtatott boldog teste.

 

Arany János köztudottan puritán református volt, alföldi nyakas kálvinista, aki csak a szemének hisz. Mégis a lehetetlent hiteti el László királyról: feltámadását, ha népe veszélybe jut. Református költő idézi a katolikus szentet, bizonyítva, hogy a nemzet egysége, a lélek parancsa előbbre való, mélyebb talapzat minden szétfeszítő indulatnál.

*

Csodás jelek kísérték László temetését is, váradi sírbatételét. Ezek is Váradot idézik.

Temesvári Pelbárt ferences egyházi író (1435 k.–1504) latin nyelvú krónikája így őrizte meg a legendát (Vida Tivadar fordítása):

„Bár ő maga temetkezési helyéül a váradi templomot választotta, a magyar országnagyok a forró napok hősége miatt holttestét a fehérvári templomba akarták szállítani eltemetésre, mivel ez közelebb volt, s az út is rövidebb. Eközben a napi utat megtéve egy vendégfogadóhoz értek, s az utazás fáradalmaitól és a szomorúságtól elaludtak. Álomból felserkenve látják, hogy eltűnt a kocsi, amelyen Szent László holtteste volt. Szomorúan kezdték keresni, szétszéledtek az utakra és helységekbe. Végül rátértek a Várad felé vezető útra, és látták, hogy rajta halad a kocsi a rátett holttesttel, magától, mindenféle állati vonzóerő nélkül Várad felé: Isten akaratából angyalok hordozták. Látva ezt a csodát, dicsérték Istent, és minden habozás nélkül Várad felé vették útjukat.

Mikor a váradi templomban a szent test temetése közben a halotti zsolozsmát mondták, valaki a körülállók közül azt mondta, hogy szaga van a testnek, bár a többiek mind kellemes illatot éreztek. Annak az álla tüstént hátracsavarodott, és nem volt képes visszahajlítani. Mikor megbánva bűnét, a szent holttest mellé leborulva könnyek közt kért irgalmat, visszaszerezte egészségét. De az álla körös-körül varassá kérgesedett. Azt is mondják, hogy angyalok hangja volt hallható, akik a hitvallóról szóló mise bemeneteli versét énekelték.

Továbbá a jóságos Isten csakhamar sok egyéb csodát is kezdett művelni azok javára, akik magának Szent Lászlónak érdemeire hivatkoztak. Tudniillik megadta a vakoknak a látást, a süketeknek a hallást, a némáknak a beszéd képességét, a sántának a járást, a leprásoknak a megtisztulást, amit egyenkint elbeszélnem hosszadalmas volna.”

*

László király Várad várába kívánt temetkezni.

Leghűségesebb mai krónikása, László Gyula professzor úr utánament meghalni a királyának. Tudom, véletlen, hogy László Gyulát, nyolcvankilenc esztendős korában, 1998. június 17-én éppen Nagyváradon érte a hirtelen halál. A székelyek közé igyekezett, Háromszékre, hogy megnyissa Barabás Miklós festményeinek ünnepi kiállítását. Székelyként és művészként – egyebek között kitűnő ízlésű műtörténészként – sokszorosan illett hozzá ez a felkérés. Útját megszakította Nagyváradon, hogy egy régi barátját felkeresse.

Az élete szakadt meg.

László Gyula a Székelyföldön született, de Várad vára kegyeleti hely volt számára mindig. Szülőföldjén László király élő hagyomány, a falképek legtöbbje itt található, valósággal a nép génjeiben él a segítő bajnok emlékképe. De László király nemcsak a székelyek szentje volt, hanem az egész magyarságé. Bálint Sándor kimutatta, hogy a magyar Kárpát-medencében Szent István után László királynak szentelték a legtöbb templomot. László Gyula szám szerint felsorolta őket: 150 templom az övé. A népi emlékezet pontosan kijelölte László király helyét a magyar örökkévalóságban. Ennek a tiszteletnek a tárgyi nyomait kereste és találta meg László Gyula professzor, sok évtizedes kutatómunka árán. A régészet mellett, azzal együtt szakított időt a Szent László-legenda falképeire. Az e1őször 1944-ben közreadott A honfoglaló magyar nép élete mellett 1993-ban kiadta másik fő művét A Szent László-legenda középkori falképeiről. Huszonöt másik könyv és vagy hatszáz tanulmány között sarokkövek ezek a munkák. Közös sorsot viseltek. A honfoglaló magyarságról írt könyve negyvennégy évi időbeli messzeségben jelenhetett meg újra. A történelemtudomány diktátorai ellenséget láttak ebben a modern magyar sámánban, akinek tudományos képességei túlnőttek az elviselhetőség határain, miként hajdani sámánjaink ujjai nem álltak meg a szokásos tíznél. Irodalmunk utolsó „sámánja” egyébként Ady Endre volt, aki tizenegy ujjal született. László Gyula igazságai kényelmetlenek voltak, s mivel mondanivalóját vonzó stílusban, élvezetes közvetlenséggel adta elő, még veszélyesek is. A Szent László-legenda középkori falképei tizenkét esztendős kényszerű várakoztatás után juthatott el az olvasókhoz.

László Gyula erdélyi maradt mindig. Mikor tehette, 1940-ben, a bécsi döntés után visszatért Kolozsvárra, a Ferenc József Tudományegyetemre, majd 1945 után folytatta munkáját a Bolyai Tudományegyetemen, míg 1950-ben a román hatóságok ki nem utasították. Erdélyben nyomon követtük további anyaországi munkásságát, hipotézisét a kettős honfoglalásról, mely feltevést mi, székelyek a magunkénak éreztük: történelmi „elsőszülöttségünket” igazolta erdélyi földön. De az elmélet úgy maradt a tudományos igazolás szintjén, hogy nem szolgált semmilyen hódító szándékot, csak az igazságot.

László Gyula tudományos biztonsággal értelmezte falképeinket. Ezekről – egyebek között – a magyar őshaza örökségét is leolvasta. Csatlakozott Vargyas Lajos megállapításához, hogy a Szent László-legendának belső-ázsiai, főként mongol párhuzamai vannak. Művészettörténészek körében az a hiedelem élt, hogy ilyen csodálatos freskókat, ilyen mozgalmas kompozíciót csak itáliai művészek alkothattak. Sokan letették volna a nagyesküt, hogy a honfoglaló magyar népnek nem volt az akkori Európához mérhető művészete, műveltsége: miként is lehetett volna egy pusztai nomád seregletnek? Olyan vélekedés szűrődött be a magyarok közé, és vált „önismeretté”, amely szerint őseink vadállatok bőrébe bújt nomádok voltak, vért szomjazó barbár csordák, nyelvük ordítás, énekük bőgés, istenük egy durva fatuskó. Mit tehetett az a történész, akit ez a felfogás megérintett? Hálát adott a Nyugatnak, hogy abból a szörnyű mélységből kiemelt minket. Holott a Szent László-legenda falképei azt igazolták, hogy a magunk örökségével együtt, a magunk lelkiségében váltunk európaiakká, és ez egyáltalán nem volt nehéz, mivel a két kultúra – még ha sokban eltérő kultúrák is – szimbiózisba olvadtak.

Ennek felismerése arra a képzőművész László Gyulára várt, aki a festményekben, a szobrokban a művek lelkét kereste mindig. Úgy volt fogékony minden újra, hogy soha nem szakadt el a tápláló múlt talajától. A nagy történelmi sorsváltás idején, 1945-ben Erdélyben ő írta meg az első igazi képzőművészeti kézikönyvet: Forradalmak az újkori művészetben. Mi, akkori erdélyi fiatalok ezzel a könyvvel kerestük a művészet értelmét, hasznát és szépségeit. Alig egy esztendőre a művészeti kalauz után László Gyula a magyar ősvallás nyomait kereste meg és találta fel egy szamosháti kocsistörténetben. Erdélyi tanárkodása idején László Gyula nemcsak a Móricz Zsigmond Kollégium tanárelnökeként nevelte a jövendő magyar értelmiséget, de tárlatok szervezésével és képzőművészeti írásokkal is szoktatta a közönséget a művészet új formanyelvéhez. Soha nem feledkezve meg arról a magyar művészeti hagyományról, amely nélkül semmilyen újabb művészeti stílus, lelemény nem érthető meg igazán. Visszatérve az anyaországba, továbbra is időt szakított képzőművészeti vizsgálódásokra, miközben ő maga is gyakorolta igényes ágát, a grafikát. Könyvet írt Barcsayról, Leonardóról, Michelangelóról, Raffaellóról. Fontos emlegetni ezeket a műveit, hogy eleve elhárítsuk a felködlő gyanakvást: vajon nem a modern képzőművészet iránt érzett ellenszenve vezette-e vissza a középkor falképeihez? Hiszen minden eredetelmélet, magyar népi hagyomány esetében kutatóknak, folkloristáknak, íróknak előzetesen meg kell szerezniük a modernség „újraoltási bizonyítványát”. Nálunk már ilyen a közszellem!

Szent László legendájának kutatása, a falképek elmélyült vizsgálata rendjén László Gyula professzor igen fontos megállapítást tett. Nevezetesen azt, hogy Szent László hatalmas személyisége úgy kapcsolta magához az összes korábbi legendás, mitológiai emlékeket, miként a néprajzban ismeretes, hogy egy-egy kiemelkedő történelmi személyiség mágnesként vonzza magához az elődök históriáit. Szent László legendáinak, illetve a legendák többségének párját megtalálhatjuk a nyugati kereszténység hagyományaiban. Egyetlen kivétel van: a cserhalmi legenda. Ezt mi adtuk hozzá a nyugati kereszténységhez.

Mondom, véletlen, hogy László Gyula élete éppen Nagyváradon hunyt ki. De törvényszerű volt a történész-képzőművész és a város szoros kapcsolata László Gyula egész életén át. A tudós mindenkor védelmezte a nagy királyt, és úgy érezte, hogy őt is védelmezi Szent László láthatatlan hatalma.

*

László király megoltalmazza híveit és örökségét most is, mikoron már csontjai sem találhatók meg sehol.

Véletlen, hogy éppen a nevét viselő váradi templom falainál tört meg a román ateizmus rohama a romániai sztálinizmus legdurvább időszakában?

Tempfli József megyéspüspök egy könyv előszavában (Péter I. Zoltán: Nagyvárad római katolikus templomai, 1992) egyetlen mondattal felidézi ezt a győzelmet, békés, imádkozó hívek csatanyerését a fegyveres erőszakkal szemben: „Örökké emlékezetes marad Nagyvárad történetében 1964, mikor híveink, sőt másvallásúak is hősies ellenállással védték meg a Körös-parti Szent László-templomot a lelketlen ateista rendszer romboló szándékától, és sokan több évi börtönbüntetést is vállaltak ezért.”

Egybeesik az időpont a brassói református templom lerontásával. Kirajzolódott a bukaresti terv: eltüntetni Erdélyből azokat a túlságosan „szembeötlő”, fő helyen álló templomokat, amelyek a magyarság ezeréves jelenlétét bizonyítják. Előbb a történelemkönyvekből űzték ki a magyar múltat. Aztán a kövek kerültek sorra: ezeknek is parancsolni akartak.

Nagyváradon már az előző évtized derekán megindult a roham. Első áldozata a Kálvária-kápolna volt. Az impozáns épületegyüttest 1839/40-ben emelték, Barthel György tervei szerint. Egy földcsuszamlás során, 1938-ban megrongálódott. A város vezetőinek 1955-ben jutott eszükbe, hogy a kápolna épülete veszélyt hozhat az arra járókra, nekik kötelességük gondoskodni a lakosság testi épségéről! Csupa „elővigyázatosságból”, csupa „humanista megfontolásból” eltüntették még a nyomát is.

Jól tudták a templomrombolók, hogy számíthatnak a fogyatkozó emlékezetre. Aki ma a Kálvária-hegyen sétál, nem tudja elhelyezni képzeletében a kápolna fölé emelt, majdnem tízméteres átmérőjű antik gömbkupolát, a bejáratnál a négy-négy zömök dór oszlopot – ezek a görög templomok előcsarnokait utánozták –, vagy a kápolna főhomlokzata előtt a félkörben elhelyezkedő nyitott oszlopcsarnokot, amely a római Szent Péter-templom ölelő karjait idézte…

A Kálvária-hegy kilátó, 201 méteres magaslat Várad fölött. Belátni innen a város jó részét, és a tető a városból is azonnal szembetűnik. Maradhatott-e ott a Szent Kereszt feltalálásának tiszteletére szentelt kápolna, a magyar kereszténység jelképe?

Nézem az egykori térképet. A szőlők között húzódó utat, amely a Kálvária utcából jobbra nyílt, és a neoklasszikus stílusú kápolnához vezetett, Golgota útnak nevezték.

Most kirándulóhely a szőlőhegy, a kápolna helyett egy vendéglő épülete uralja a tetőt. Úgy nevezik, hogy Ciuperca, vagyis Gomba. Mondják, hogy néha egészen jó gombapaprikást készítenek.

*

Elkövetkezett a Szent László-templom halálos ítélete is. Túlságosan szem előtt volt a főtéren, félig-meddig takarta a városháza épületét. Ezt ugyanis az 1900-as évek elején az 1735 óta ott álló Szent László-plébániatemplom mögé emelték. Valamikor – Trianonig és a bécsi döntés után, Észak-Erdély négy magyar esztendejében – az egész tér László király nevét viselte. És itt állt a román megszállásig, még azután is egy ideig, Szent László szobra, amit aztán a székesegyház elé költöztettek, viszonylag „elzárt” helyre.

Átkeresztelt alakjában is ez a tér maradt mindmáig Nagyvárad szíve. Hiába akarták ellen-főtérré kialakítani a hajdani Nagypiacot – a Kereskedelmi Csarnok kupolás palotájának földszintjén volt a híres Lloyd kávéház –, hiába parkosították a hetivásárok színterét, hiába állították fel itt a román katona hatalmas szobrát, a Váradra látogató turisták, külföldiek továbbra is az egykori főtérre kíváncsiak, ott pedig a maga szerény külsejével, dísztelenségével is magára vonja a városnézők figyelmét Szent László temploma.

Igazi oka a halálos ítéletnek ez volt. Az ürügy pedig az, hogy „akadályozza a forgalmat”. A villamosvonal megépítése óta valóban szűkebbre szorult a templom falát szinte érintő főút, de ötletes közlekedési renddel tehermentesíteni lehet a főutat, miként ezt meg is tették később: az autók egy része most megkerüli a templomot.

Mikor a török kitakarodott a városból, Nagyváradon egyetlen keresztény templom sem volt. (A szultán alig több mint harmincéves uralmával azóta sem tud versenyezni a rombolásban a buzgó román államhatalom!) Mecset három is, de romokban. A hálaadó misét Benkovich Ágoston püspök a szabad ég alatt mondta. A főpap az ősi katedrálist szerette volna újraépíteni a várban, de nem kapott engedélyt. A várat az osztrák katonaság birtokolta. Benkovich püspök a viszonylag legépebb városrészben, Olasziban fogott hozzá székesegyház építéséhez. A kuruc szabadságharc idején ez a templom elpusztult. Újabb és újabb templomépítés kezdődött, így az újvárosi plébániatemplomé, amelyet aztán Szent László tiszteletére szenteltek fel.

*

Hogyne ingerelte volna Nagyvárad román vezetőit az, hogy a Szent László-templom középső, keletre néző falán ez a felirat állt a márványtáblán:

 

„Ezt az emléktáblát

Nagyváradnak

a török uralom alól

1692. június hó 5-én történt felszabadulása

két százados emlékére

emelte a város közönsége

1892. évi június hó 26-ik napján.”

 

Ha még románul is fel lenne vésve! De így? Azt mondják a váradiak, hogy még a máshonnan idekerült és meglehetősen tájékozatlan román vezetőknél is hevesebben méltatlankodtak a magyarnak született pártaktivisták, akik így akarták hangsúlyozni „hazafiságukat”. A pártbeli és városi román elöljárók nem nagyon lépték át ortodox templomaik küszöbét sem – kötelező volt számukra az ateizmus! –, hát még magyar római katolikus templomokét! Nem ismerték a Szent László-templom belső falainak freskóit, az oltárképet. Erről magyar elvtársaik beszéltek nekik, kellő felháborodással. A főoltárképen Szent László a város kulcsait nyújtja át Várad püspökének! Egy bécsi festőművész, bizonyos Friedrich Sicher munkája. Milyen jogon ajándékozza a város kulcsát egy magyar király a váradi püspöknek, és mit keres itt egy osztrák festő? Az egyik boltozati festmény még egyértelműbb kihívás a román párturalommal szemben: Szent László templomot épít Váradon. A szentély fölött: Szent Cecília orgonán játszik az oltáriszentség előtt. Nem a dolgozó nép világát ábrázolják Thury Gyula alkotásai. Ugyancsak ő festette meg a boltozaton az egyik Szent László-legenda jelenetét: a király vizet fakaszt a sziklából.

Még hagyján Szent Péter képe a szentély bolthajlásában a bal oldalon, a jobb oldalon pedig a Szent Pálé. Még hagyján a négy evangélista a hajó boltíveinek tövében: Márk, János, Lukács és Máté. Ezek hozzátartoznak egy katolikus templomhoz. De a lázító magyar történelmi jelenetek, egyáltalán, László magyar király és méghozzá a piros-fehér-zöld zászló az egyik mennyezeti képen!

Pünkösd első napján, 1964-ben, Várad valamennyi római katolikus templomában kihirdették a vészhírt:

– Kedves testvéreink! Holnap mondjuk az utolsó misét a Szent László-templomban.

*

Dászkál István dr., a templom akkori plébánosa két évtized múltán is megremegett, mikor azokat a napokat felidéztük. Egy Arad megyei faluban, Székudvaron született, 1919-ben. Nagyváradon végezte a középiskolát, majd a budapesti teológiáról visszatérvén itt szentelték pappá 1943-ban. 1947-ben Budapesten megszerezte a teológiai doktorátust. Vagy harminc évig szolgált Nagyvárad-Újvárosban, vagyis a Szent László-templomban, előbb káplán, 1964-től plébános 1979-ig. Azután irodaigazgató, majd 1983-tól Tempfli József püspöki kinevezéséig apostoli kormányzóként ő irányítja a Nagyváradi Egyházmegyét.

Ízig-vérig váradi magyar pap.

Mégpedig a tudós, kutató papok utódja, nagy hagyomány folytatója a Sebes-Körös partján. Főleg a váradi nyomdászat és a nyomdászok története foglalkoztatta. A Művelődés szívesen közölte tanulmányait, papi minőségének jelzése nélkül. Váradon a nyomdászat „házi téma”, a város a nyomdaipar egyik magyar bölcsője volt. Az emlékezet persze nem nyúlik viszsza időben Hoffhalterék 16. századi officinájáig, de a Tichy család könyvnyomtató műhelyéről ma is tudunk. Pedig abban még a múlt században jelentek meg olyan munkák, mint Tichy János Hála év című köszöntője 1827-ben Laitsák Ferenchez, a váradi nyomdászat pártfogójához, vagy Tichy Alajos Üdvözlete dr. Bémer László „deák szertartású püspök beiktatása alkalmából” 1843-ban. (Eme jeles nyomdászcsalád egyik őse, Tichy Ferenc a sajtószabadság védelmében adott ki egy munkát – 1792-ben!)

Dászkál István felkutatta, hogy ki volt a szedője Ady Endre egyetlen, Váradon megjelent kötetének. A Még egyszer nyomdásza Veres Elemér volt, 1981-ben halt meg, matuzsálemi korban, utód nélkül. A Szent László-templom plébánosa felvázolta a nyomdai szedő élettörténetét a nagyenyedi szülői háztól, a tordai műhelyen, ahol inaskodott, dési és kolozsvári állomásokon át a váradi Láng József-nyomdáig, ahol évtizedeken át dolgozott. „Itt lépett elő művezetővé és tördelővé. Láng József nyomdájánál töltött éveinek emlékezetes eseménye, hogy ő szedte Ady Endre verseskötetét. Kezdetben nem nagyon értette az újszerű verseket, de a szerkesztő urak lelkesedése előtt meghajolt, és nagy respektussal végezte a szedést. 1920 februárjától mindvégig, 1949-ig mint művezető szolgált a nyomdánál, amely az államosítás után több nevet is viselt: Új Élet, Breiner Béla Nyomda, Grafica, ma Poligrafica. Itt érte meg 50. és 60. nyomdászi jubileumát.”

Talán ha Dászkál István dr. megírja emlékeit, jobban megismerjük azt a megrázkódtatást, amit a hivatalos parancs váltott ki belőle 1964. pünkösd ünnepén.

– Mintha csak rám szakadt volna a boltozat. Vagy egyenesen az ég. Előzőleg hangoztatták már, hogy a templom akadályozza a közúti forgalmat, eltakarja a városházát, egyhangú, szürke falaival nem díszíti, hanem rontja a városképet. Mondták, de nem hittem, hogy egy ilyen templomot, kicsit Nagyvárad jelképét, lerombolhatják. Előbb még lehetett érvelni Bíró Józsefnek, az avatott műtörténésznek a vélekedésével, hogy a Szent László-templomé Várad legszebb toronysisakja. Meg azzal is, hogy ez egyes részleteiben megegyezik a közeli ortodox templom toronysisakjával, valószínű, hogy egyazon mester munkája. Ha az ortodox templomon dísznek számít, miért nem a mi templomunkon is?… De aztán jött a parancs, mint a villámcsapás!

Erdély magyarsága 1964-ben még nem ocsúdott fel az ’56-os magyar forradalmat követő romániai bosszúhadjárat dermedtségéből.

*

Mire számítottak a váradi vezetők a templomrombolás elrendelésekor?

Mindenekelőtt a majdnem két évtizedes ateista propagandára, amely átjárta a társadalom minden rétegét, és az istenhitet a tudat mélységeibe szorította alá. Azt hitték – nekik is így tanították –, hogy ez a hit már „el is halt” közben. Néhány idős asszony siránkozni fog, de egyéb nem történik. Az emberek tudomásul veszik, hogy a templom eltűnt, és hamarosan egészen elfelejtik.

Számítottak Nagyvárad megváltoztatott társadalmi és nemzeti összetételére. Ezt az erőszakolt módosulást főleg az iparosítás irama váltotta ki. Nagyvárad a papok és költők magyar városából az ipari munkások román többségű városa lett. Idők során híres volt a váráról, a könyvtárairól, az iskoláiról, a kereskedelméről, szellemi pezsgéséről, iparát azonban csak a 20. században kezdte kiépíteni. K. Nagy Sándor 1886-os földrajzkönyve szerint: „Gyáriparral kevesen foglalkoznak megyénkben; ezek a feketeerdői, beéli és solyomkői üveggyárakban, a vaskóhi vasgyárban, a remeci és gurányi deszkagyárban, a nagyváradi olaj-, keményítő-, szeszgyárban, valamint az itt és a vidéken több helyen levő gőzmalmokban találnak alkalmazást.”

K. Nagy Sándor egykori földrajzkönyvének replikájaként egy 1981-es tankönyvet veszek elő; ebből ismerik meg a földrajzot Bihar megye harmadik elemistái: „Nagyvárad municípiumban számos vállalat van: timföldgyár, az Infrátirea szerszámgépgyár, a Mecanica gépipari vállalat, az építőanyag-gyártó vállalat, a Sinteza vegyipari vállalat, a Solidaritatea cipőgyár, a Criłul bőr- és cipőgyár, a cukorgyár, a fafeldolgozó kombinát, az olajgyár, az Avintul zöldség- és gyümölcskonzervgyár, korszerű melegházkomplexum stb.”

Tabéry Géza 1936-ban megjelent tanulmányában – Nagyvárad címmel adta közre az Erdélyi Szépmíves Céh és a Révai, egy időben megjelent kiadványában, az Erdélyi városképekben – részletesen kitért a váradi nemzetiségi viszonyok változásaira Trianon nyomában. Az 1910-es népszámlálás 63 844 lakost talált Nagyváradon. Felekezeti megoszlásuk alapján azt mutatta ki, hogy a magyarok lélekszáma 55 810 volt, a románoké 8034. (Románoknak tekintette a görög katolikusok összességét, noha e felekezet hívei között szép számmal voltak magyarok is.) Húsz évvel később Nagyvárad lakossága elérte a 90 ezret, ebből 17 488 a román nemzetiségű. Vagyis a román népesség megkétszereződött! Ez az időszak azonban csak a románosítás kezdete. Az elrendelt templomrombolás idején Nagyváradon már 34 501 román él, vagyis újólag megkétszereződik a lélekszámuk. Újabb tíz év múlva már 71 566, és ami igen lényeges: a román demográfiai gyarapodást a vidékről vagy éppen a Kárpátok túlsó oldaláról idetelepült ipari munkások adták. Az a réteg, amelyik – megszerzett helyzetét féltve – leginkább válik készséges segítővé a magyarellenes fellépésekben.

*

Pünkösd második napján a Szent László-templom már egy órával az utolsó mise előtt tele. A hívek ott szoronganak a falakon kívül is; most csakugyan eltorlaszolják az utat. A villamosok nem közlekednek, az autók kerülőt tesznek.

– A szentmise véget ért, menjetek békével!

A miséző pap leengedi a kezét. Maga mellé ejti, mintha kiszállt volna belőle az erő.

Pap, ministránsok odalépnek az örökmécseshez. Kioltják. Többé nincs jelen e falak között az élő Krisztus.

De az emberek nem mozdulnak.

Villanyszerelők jönnek, létrával, szerszámokkal. Elvágják a vezetékeket.

Az emberek állnak, ülnek, térdelnek. De nem mozdulnak.

Egy óra múlva a sekrestyéből kijön a pap:

– Testvéreim! Jóemberek! Köszönjük, hogy kinyilvánították ragaszkodásukat a templomunkhoz, a hitünkhöz. De most menjenek haza. Nincs értelme annak, hogy ujjat húzzanak a hatóságokkal. A templom lebontása rendelet, parancs, be kell tartanunk, különben keményen betartatják.

Senki nem mozdul. Újabb óra telik el. Egyházi férfiú lép az oltár mögé. Csupasz az oltár, mint nagycsütörtökön szokott, oltárfosztás után.

– Emberek, nem értenek a szóból? Kinek akarnak ártani?! Saját maguknak vagy az egyháznak? Menjenek haza, és engedjék dolgozni a villanyszerelőket. Nem érte sérelem egyházunkat, hiszen éppen elég templomunk van Nagyváradon. Meg sem telnek mind.

Senki nem válaszol. Senki nem mozdul. Kísérteties a csend és a mozdulatlanság.

– Emberek, legalább feleljenek: mit akarnak?

Telnek az órák. Már késő délután. A villamosok állnak. Az autók dudálnak, majd visszafordulnak.

A szomszédos utcákban, a főtér mentén mind nagyobb és nagyobb a tömeg. Ünneplőben férfiak, komorak, némák. Nem jönnek az asszonyok, leányok közé, akik most a templomot fogják körül, és térdelnek mind. A távoli utcákból ide látnak, ide figyelnek.

Más utcákban terepszínű teherautókon más férfiak érkeznek, egyenruhában, fegyverrel. Úgy állnak, mintha rohamra indulnának.

– Szekuritátésok! – suttogják a térdeplők.

– Lőni fognak!

– Akkor se megyünk el innen!

Leszáll az este. Gyertyák fénye lobban. Tíz gyertya, száz gyertya, ezer gyertya. Mintha nem pünkösd második ünnepe lenne, hanem halottak napja, s nem a város szívében világítanának, hanem az olaszi temetőben.

Sorra fáradnak ki a térdeplésben. Másik asszony, leány áll a helyükbe. Átveszi a gyertyát, vagy újat gyújt. Mint egy katonai őrségváltás. A táskákból újabb és újabb gyertyák kerülnek elő. Mintha esztendők óta azért öntöttek volna a gyárak minden gyertyát, hogy egyszerre éghessenek itt, a Szent László-templom körül. Mintha véres, tüzes koszorú fonná körül az ostromlott templomot.

Gyertyát tart a kezében és együtt térdel az alázatos katolikus, a konok kálvinista, a méla ortodox. Magyarok, zsidók, románok. A környező utcákban sem mozdulnak a férfiak. Sem az ünneplő ruhások, sem a kék parolisok. Más-más utcákat foglalnak el, közel, most mégis roppant távol egymástól.

A hallgatás, a csend igazán félelmetes.

Két napig, három napig égnek a gyertyák Szent László temploma körül. Hányan váltják egymást a térdeplésben, vánkos nélkül, az utca kövezetén? Hányszor futott végig a riadalom közöttük? Hiszen asszonyok, gyermekek voltak, még ha érezték is, hogy férjeik, apáik tekintete vigyázza őket a közeli utcákból. Ott is váltották egymást a férfiak. Háborús csatát se lehetett volna gondosabban eltervezni, mint ahogy maga a váradi nép, magyarok, románok, zsidók, katolikusok, reformátusok és ortodoxok szervezték meg önmagukat.

Nem tudni, hol voltak ezekben a napokban a város és a tartomány vezetői. Mit latolgattak? Mire készültek? Talán ekkor érezték meg először igazán hatalmuk végességét. Csalódniuk kellett azokban, akikre tervüket építették. Hányan ismerték fel közülük a szakadékot?

Félelem mind a két parton. A tüntetők attól, hogy börtön lesz a vége. A pártvezetők attól, hogy az országos központ rajtuk torolja meg a kudarcot. Talán a térdeplő asszonyok féltek legkevésbé, mert teljes mélységben átérezték, átélték hitük megőrző hatalmát.

– László király, könyörögj érettünk!

Előbb a kék parolis kiskatonák tűntek el a mellékutcákból. A férfiak, mint leváltott őrszemek, odasereglettek a térdeplők közé. Érezték mind: fordul a sorsuk, de nem fogták fel, hogy – ha csak ebben az egyetlen ütközetben is – az önkény fölé kerekedtek.

Talán egyszer, ha megnyílnak a levéltárak, kiderül, hogy mi történt ezekben a napokban a hatalom zárt ajtói mögött. Akkoriban azt beszélték, hogy maga a váradi ortodox román püspök hívta fel telefonon a bukaresti pártközpontot, és a főpap egyik emberét személyesen küldte a román fővárosba: győzze meg a párt legfőbb vezetőit, hogy álljanak el a Szent László-templom lebontásának parancsától, kerüljék el a vérontást, előzzék meg a végzetet. Azt is beszélték, hogy maga Gheorghiu-Dej főtitkár intézkedett telefonon, és rendelte vissza a kiskatonákat a tér környékéről. Beigazolódni látszott a helyi vezetők félelme: nem sokkal később, de azért nem azonnal, hogy összefüggést ne lehessen keresni a dolgok között, jó néhány cserebere történt a tisztségek viselői között. A „rossz tanácsadóknak” bűnhődniük kellett. Miként ez rendszerint történni szokott: a leváltott magyar funkcionáriusok helyére sok esetben románok kerültek. De a magyar lakosság nem nagyon sajnálta a megbukott „díszmagyarokat”. Bírósági eljárás is indult, nem egy esetben, ezek is bizonyos idő elteltével; ítéletek is születtek, „bujtogatás” vádjával.

Szent László templománál a térdeplők között újra megjelenik a plébánia papja. Arcán látszik a fáradtság, az elgyötörtség. Napok óta alig aludt. Hangja remeg, mintha sírna:

– Testvéreim! Jóemberek! Isten megsegített. László megkönyörült rajtunk.

Szünetet tart. Majd emelt hangon folytatja:

– A hatóságok értesítettek, hogy a templomot nem fogják lebontani.

Egy férfi:

– Ez hivatalos?

Egy másik férfi:

– Tisztelendő úr, gyújtsa meg újra az örökmécsest.

Kigyullad a mécses. A fény betölti a szentélyt, halvány világosság esik a boltozati festményekre, a közelben térdeplő hívek arcára. Feláll mindenki.

Krisztus visszatért közéjük.

Némán indulnak haza az emberek. Harangozni kellene, megszólaltatni az orgonát? A csend most illőbb, kifejezőbb. Váradon a lelkek csatáját vívták meg, győzelmesen.

Tempfli József megyéspüspök:

„Nagyvárad lakossága a történelem folyamán mindig bizonyságot tett arról, hogy templomait nemcsak a nyilvános istentisztelet, jelesül a legszentebb áldozat bemutatása helyének tartotta, hanem a hívek egyetemes összetartozása szimbólumának is, ha kellett, katakombának, ha az idő engedte, tündérvárnak. Nemcsak anyagi áldozatot hozott mindig szívesen templomaiért, de ha kellett, harcolt is értük.”