Bogdán László

Átiratok múzeuma

Firenzei elégia

– kinagyított fragmentum Sőtér István Fellegjárásából –

Harmincnyolc kába nyarán, Firenzében,
romos templomkertben tévedt el Jékely.
Szentkuthytól elvált, észrevétlen,
hagyta, hogy vezessék lázongó évei.
Jeleket látott álmában az égen.

Állingált, és a látvány elbűvölte.
Madarak, macskák, víg olasz lányok
ejtették rabul, vibráltak előtte,
romok, terek, múltból jövő talányok.
Magányos középpont magányos körben.

Nem mozdult. Nem is tudta, mire vár.
Míg bámészkodott, bezárták a kaput.
Szédítő alkony ragadta el. A nyár
labirintusa. Szavalt. Belealudt.
Poe hollója jött. Ki tudja, kire vár?

Éjjel riadt fel. A mennyboltot nézte.
Fénylettek az ég koporsószögei.
Pulzáltak, fel-fellobbanva, kiégve.
„Bemérik sorsát!” – rendült meg Jékely.
Botorkálva ért holdsütötte térre.

Szobrok igézték. Marosszentimrére
homály szállongott. Átjött minden színen.
Falakra, romos, alvó temetőkre
homály települt. Enyed. Magyarigen,
Kalotaszeg tűnt vámpírsötétségbe.
„Erdély!” – nyögte, és minden színen áttűnt,
átgázolt évein a fájdalom.
Zokogás rázta. Rettegése nem szűnt,
túl volt szavakon, hulló csillagokon,
holdsugáron a tejútra perdült.

Ődöngött a téren. Körös-körül romok,
dicső latin múlt relikviái.
Fölötte hazug, nevető csillagok.
Sodorták tűnő, méla mániái.
„Lárva vagyok, hal vagyok – hol vagyok?”

Eltévedt lovast üldöző végzet,
holdsugáron szállt. Nyilas, Orion,
Lant. Lemaradtak a csillagképek.
Űrbe veszett el a drága Sion.
Üres arcukat mutatták az évek.

Hogy hogyan került kezébe pohár?
És pohárba bor? Soha meg nem tudja?
De poharára szállt a borbogár.
És visszaúttá válott minden útja.
Szólott a holló: „Soha! Soha már!”

Aki látta már, nem felejtheti.
Bujkál az égen. Hány évezred óta?
Reggel a Székelykőt költögeti.
Este belehal a Szent Anna-tóba.
„Erdélyi nap!” – nyögött fel Jékely.

Virradt. Ha voltak is kísértetek,
gyorsan tűntek a sírjaikba vissza.
Maga elé nézett. Sírt vagy nevetett?
Pohár borát tétován kiitta.
És indult. Leélni az életet.