Korda Eszter

Egy kézirat rejtélye és legendája

Ottlik Géza Továbbélők című kisregényéről

A XX. század második felének nagy magyar regényéhez, Ottlik Géza Iskola a határon című művéhez két fiktív kézirat kapcsolódik. Az egyik Medve kézirataként szerepel magában a műben, a másik az Iskola tíz évvel korábbi változata, amelyet még senki sem olvasott, de a róla szóló találgatások már legendává nőttek. Tanulmányom ezt a legendát igyekszik feltárni, összefüggést keresve ezen kéziratok és az Ottlik-hagyatékban található kisregény, a Továbbélők között. A téma aktualitása abban is rejlik, hogy manapság az „Ottlik személyisége, a köréje, illetve a munkái köré rendelt és gondosan ápolt legendafüzért”1 azon képtelen állítás bizonyítékaként használják fel, amely szerint nem Ottlik írta az Iskola a határon-t.

Az Iskola a határon különleges prózapoétikájának alapja a „talált kézirat”-eljárás alkalmazása. Az elsődleges elbeszélő Both Benedek festő, azaz Bébé. Barátja Medve Gábor író, akinek kéziratban maradt regénye közös iskolaéveikről szól. Medve halála után Bébé ezt az egyes szám harmadik személyben elbeszélt, szerinte mesterséges, a valós eseményekhez képest torzított történetet magyarázza, írja újra úgy, hogy pontosan megfeleljen a saját emlékeinek. A kétfajta elbeszélőtípus, szándék, valóság- és művészetfelfogás közötti ellentét feszültségének vibrálásából bomlik ki a regény, amelyet e tanulmánynak nem feladata bővebben vizsgálni. A tény az, hogy szerepelnek benne szövegrészek, fejezetek, amelyek a szöveg fikciója szerint egy regény kéziratának idézett részletei.

 

A valódi regény, az Iskola a határon 1959-ben jelent meg. Ottlik Géza többször utalt arra, hogy már tíz évvel korábban készen volt. Az 1971-es A Nyugatról2 című esszéjében Schöpflin Aladárról írja, hogy „neki köszönhettem nagyrészt, hogy az Iskola a határon című regényem első, sokkal rövidebb és nyersebb változatát volt erőm visszavenni a kiadótól”, ahol a könyvhivatal már jóváhagyta, lepecsételte a kéziratot.

A Lengyel Péterrel való 1978-as beszélgetés során közölte konkrétan a tényt: „visszavettem az Iskola a határon című regényem első kéziratát 1948-ban”. Jakus Ildikó az Iskola előzményének visszavételét „a művészi igényesség és az alkotói műgond jelképeként”3 értelmezi, amely az irodalmi köztudatban alakult ki. Az előzmény kéziratának évtizedeken át nem akadtak nyomára, viszont ez a – Medve karakterének megfelelő – írói attitűd legendává vált. Balassa Péter4 azonosítja a két kéziratot: „fölteszem, igazolni nem tudom, hogy ez a rejtélyes kézirat, melyből mindössze ha egy-másfél ívnyi került bele a szövegbe ténylegesen, esetleg az Iskola a határon korábbi, negyvenes évekbeli változata is lehetne, melyet Schöpflin egykor egyetlen szemöldökrándítással tízévnyi átdolgozásra ítélt… Ez persze csak kalandos föltételezés, mindenesetre a kéziratrészletek egy előbbi, a Bébé-féle elbeszéléssel szándékosan nem azonos szintű szöveget mutatnak.”

A szakirodalom másik fele5 Medve Gábort, a kézirat „íróját” Örley Istvánnal azonosította, aki együtt járt Ottlikkal a katonaiskolába6. Bébé ebben a gondolatmenetben ki más lehetne, mint Ottlik. Innen már csak egy lépés kellett a kéziratot Örleynek tulajdonítva tréfásan megkérdőjelezni Ottlik Géza szerzőségét az egész Iskola a határon tekintetében, illetve társszerzővé nyilvánítani7.

Mi az igazság tehát? Hány kéziratról van szó, léteznek-e egyáltalán? – merül fel a kérdés joggal. Kiindulópontot jelenthet az irodalmi köztudat rejtélyteremtő legendájának felfejtéséhez az 1995-ben a Holmiban nyilvánosságra hozott két lektori jelentés8 Ottlik Géza regényéről. Czibor János és Schöpflin Aladár 1949-es írásai kiadásra érdemesnek tartják a Damjáni nevű fiúról szóló regényt, aki tízéves korában került katonaiskolába. Mindkettejük szerint a katonaiskola „a régi rendszer alatti társadalom hibáit”, „a Horthy-rendszer uralmi módszerét” tükrözi, a regény pedig arról szól, hogy a növendékek hogyan alakulnak át hatására.

Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában megtalálhatóak ezek a lektori jelentések Ottlik Géza még nem teljesen feldolgozott hagyatékában. Abban a dobozban, amelyben ezek vannak, van még egy regény kézirata is, amelynek címe: Továbbélők. Vajon ez a kézirat hogyan kapcsolódik az előző kettőhöz? Igazolja vagy cáfolja a legendát?

 

A Továbbélők nyolcvankilenc gépelt oldal. Tizenhárom fejezete két nagy részre oszlik a cselekmény idejének szempontjából. A történet egy katonai alreáliskolában játszódik valahol vidéken (kivéve az első fejezetet, amely Budapesten). Az első rész 1923 őszén játszódik: hét újonc bevonulásáról, illetve az alreál második évfolyamának első három hónapjáról szól. A második rész cselekménye 1926 februárjától júniusig tart, ez a katonaiskola utolsó féléve. Míg az első rész azt ábrázolja, hogyan szembesülnek az újoncok a katonaiskola kegyetlen, értelmetlenül szigorú rendjével, törvényeivel, addig a második rész azt, hogy a hatalmi hierarchia csúcsán álló, az iskolát képviselő Schulze tiszthelyettes távozásával és a hatalmat vele megosztó növendékek kicsapatásával hogyan javul a helyzet.

Az első rész első fejezete Damjáni katonaiskola előtti évét mondja el 1922 tavaszától a bevonulásig: már ekkor rossz élményeket szerez a felnőttek világával való érintkezés során. Halász Péter barátjával radírgumit lop a Nádler-féle papírkereskedésben. „Először szánta el magát cselekedetre, hogy megszerezzen valami jó dolgot”: a „fél-gyufaskatulya nagyságú agyagkockát”, amit „agyagszerűen lehetett nyomogatni, formálni, de nem agyag volt, hanem gumi. Finom, ruganyos, nyomogatható radírgumi”. Csakhogy a leleplezéstől való undok félelem elrontja az addig kellemesnek tűnő dolgait: a falon áthallatszó zongoraszót (Für Elise) vagy a csokoládétorta ízét. Kénytelen eldobni a radírt a Gellérthegy sziklái közé, miután egy korábbi emlékét is felidézte ez az eset: a Zsuzsikával való játszadozásoknak annak német nevelőnője vetett véget. Csúnya dolgokkal vádolta Damjánit, és megfenyegette, hogy letöri a kezét, és felhozza a házmestert, aki meg fogja botozni. „Ez a németkisasszony mindig nyájasan, negédesen mosolygott rá eddig. Most lefoszlott róla a jelmez. A gonosz és erőszakos szavak mögül egy még gonoszabb és erőszakosabb világ ocsmány lehelete csapott Damjáni felé, napokig úgy érezte magát utána, mintha förtelmes hüllők tekergőztek volna végig a tagjain.” Nos, ilyennek tűnik Damjáni szempontjából a felnőttek világa. Ez elől zárkózik el belső, gyermeki birodalmába, ahol a világ dolgai: gellérthegyi tavasz, Duna, szél, eső, Kecskeméti utca „létezésének megfoghatatlan teljességét” adják saját, mindig változó tartalmukkal. A felnőttek ezt nem ismerik, nem értik. 1922 őszén a piarista gimnáziumba kerül Damjáni, ahol egy véletlen mozdulattal betöri egy társa orrát, ami miatt az apja intézettel, katonaiskolával fenyegeti. Bár tavasszal, amikor Halász Péterről kiderült, hogy katonaiskolába adják, még a radírlopás miatti büntetésnek tűnt a katonaiskola, valami rettenetes dolognak; mostanra megtanulja Damjáni, hogy egy kényszerűség, mint például nyáron egy kis balatoni fürdőhelyen való unatkozás, nagyon jó is lehet, ami után egész ősszel vágyakozik az ember.

Ezek után fokozatosan bontakozik ki a katonaiskola erőszakra épülő hatalmi rendszere a bevonuló újoncok előtt, akik erre különböző módon reagálnak. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélő közülük kettő belső lelki folyamatait beszéli el: a két főszereplő Damjáni és Szebek Miklós. Mindkettejük első reakciója az első nap végére a sírás. Damjánit alapvető szükségleteiben, jogaiban korlátozzák a másodévre bevonuló növendéktársai. Elveszik a cipőjét, mert az jobb állapotú, mint Merényié, és amikor Schulze észreveszi, hogy mezítláb van, megszégyeníti, fel-alá futtatja, hogy bedrilleztesse vele, hogyan kell lelépni egy katonának; este kiveszik a kezéből és összetapossák az édesanyja által csomagolt süteményesdobozát, mégis neki kell kidobnia a szemétbe, és az elkövető nem kap büntetést. A párna alá rejtve megmentett lomnici kenyérdarab íze lefekvés előtt könnyeket csal a szemébe.

Szebek Miklós pedig nem képes automatikusan követni Schulze tiszthelyettes számára érthetetlennek tűnő parancsát, hogy üljön le a földre, holott előtte az ő és Czakó ágyát erőszakkal akarták megszerezni magasabb rangú növendékek, és önvédelemből kellett verekedniük, úgy kerültek a földre, amikor Schulze belépett. Idegölő percekig ellenáll, de amikor az erőszak, a kényszer hatására végül engedelmeskedik, sírva fakad. Ő cselekvő típusú, aki szándékosan nem hajlandó egyszerűen csak engedelmeskedni, míg Damjáni a radírlopás óta úgy gondolja, hogy „nem neki valók a tettek, viszontagságok”.

– Akkor beszéljen, ha kérdezem. Érti? – rezdületlenül nézett farkasszemet az újoncokkal. – Azt mondjuk, hogy „parancs” és azt, hogy „igenis”. Érti? Eh, menjen a fenébe – intett aztán megvetően. Látszott, hogy uralkodni tud magán. De minthogy Cholnoky meglehetősen lassan indult újra kifelé, még utánakiáltott:

– Futólépést!

Cholnoky meggyorsította a lépéseit, anélkül hogy megfordult volna. A többiek közül, akik némán nézték a jelenetet, most megmozdult az egyik. Két lépést tett a negyedéves felé. Nagyon idegesen szólalt meg.

– Te mit parancsolgatsz itt?

A zsávolyruhás hirtelen feléje fordult.

– Vicceltél vele? – kérdezte újra a barna szemű fiú támadóan.

A másik mintha elfehéredett volna.

– Magának nem tetszik valami? – mondta lassan. Aztán keményebben kérdezte: – Hogy hívják?

– Ne kiabálj itt – mondta az újonc, akinek kissé inába szállt a bátorsága.

– Mi a neve? Nem meri megmondani?

– Szebek Miklós – mondta dühösen a barnaszemű. – És mi a te neved?

Mint láttuk, így Szebek ellenállása látványosabb, bár Damjáni megy át több tortúrán. Halász Peti megalázóan nem vesz tudomást a jelenlétéről, megtagadva a civil barátságot, elveszik az új bakancsát; Schulze rajta demonstrálja, hogyan kell megalázni, betörni, engedelmes, katonás viselkedésre nevelni az újoncokat (lelépés bedrillezése, süteményeinek széttaposása, a doboz kidobatása).

A negyedik fejezetben Szebek Miklóst és Osvát Ernőt Schulze minden ok nélkül főttrák-színűre mosdattatja Merényivel és Burgerrel, érzékeltetve ezzel, hogy az újoncok életét addig külön-külön megrontók összetartoznak a hatalom gyakorlásában. Az elbeszélő ezután megfogalmazza a hatalmi hierarchiát: Burger, Merényi, a leesett állú, baltafejű Homola Schulze pribékjei, segédei; ők állnak a rangsor élén, amelyben Zámencsik Béla az utolsó, és csak messze alattuk jönnek az újoncok. „Mindezt Czakó értette meg a leghamarább, és Szebek pedig a legnehezebben.” Emiatt a fejezet végére megpokrócozzák, megverik Szebeket éjjel a többiek. Ebben a fejezetben rajzolódik ki az újoncok különbözősége a katonaiskolára adott reakcióik által. Czakó az ideális katonatípus. Feltűnik vele szemben az abszolút alkalmatlan Apagyi, aki semmiféle felsőbbséget nem tűr meg maga felett, még a tiszteknek sem engedelmeskedik, és aki végül ott is hagyja az iskolát.

Az első rész második felében, az ötödik, hatodik, hetedik fejezetben Damjániban és Szebekben egyaránt fordulat történik a katonaiskolához való viszonyulásukban, ami tulajdonképpen a felnőtté válás maga. Az öntudatra ébredés, az önismeret által következik be a fordulat, ami az ötödik fejezetben zajlik, párhuzamosan Apagyi végső elvadulásával és kilépésével az iskolából. Damjáni és Szebek már nemcsak az érzékelés szintjén szenved a katonaiskolától, hanem tudatosan belátják, hogy elviselhetetlen ott az élet. Damjáni tudatát elbeszéli a narrátor: az anya melletti kivételezett hely elvesztésére ébred rá. Szebek ezzel szemben levélben fogalmazza meg édesanyja számára (amit aztán cenzúráznak), hogy nem bírja ki, és vigyék haza. Azonban az ismerős, idős tábornokné által mégis ír haza, de amikor anyja meglátogatja, nem képes elmondani neki az érzéseit. Anyja nem tud segíteni neki, mert „néma gyereknek anyja sem érti a szavát”. „Látta a módját, hogyan illeszkedhetne bele a rendszerbe, de nem volt kedve hozzá, mert elítélte az egészet. Ahhoz nagy kedve lett volna, hogy Merényit, sőt magát Schulzét jól hasba rúgja, azt se bánta volna, ha félholtra verik utána, de ehhez nem volt bátorsága. Merényivel szembeszállni szentségtörés lett volna, azt jelentette volna ez, hogy mindnyájukkal szembeszáll, a közösség íratlan törvényeibe rúg bele, kivonja magát a közös sors alól. Mindezt megértette, és bármennyire irigyelte Apagyit a meg nem értéséért, nem lehetett többé nem tudnia. Megértette játékszabályaikat, megértette tabuikat, megértette sorsukat, de szégyellte anyja előtt ezt az egész világot, s egyetlen szót sem lehetett kicsikarni belőle.”

A hatodik fejezetben Szebek Miklós megszökik a katonaiskolából. Egy idegen ország hegyoldalán kapaszkodik felfelé, de amikor az általa rugdosott konzervdoboz elkezd lefelé gurulni, sírva fakad, és visszafordul. Anyja újabb látogatásakor az elbeszélőtől megtudjuk, miért:

A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből; mindabból, aminek látszata, határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda se figyelnek; két szóból többet értenek, mint tizenkettőből; még jobb egy erélyes rúgás; máskor megteszi egy kurta tréfa, egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, hamisítani, alaposan megjátszani; van, aki a szerénységből ért, van, aki a szemtelenségből; s talán van, amiből még Schulze is értene: egy hadsereg és tízezer géppuska. Mindez nem állt rendelkezésére, és nem szerette a hazugságot; mégis eldőlt már, tudta, hogy neki fog vágni ennek a keserves kerülő útnak, megtanul majd bánni ezekkel a durva és lépten-nyomon fájón hamisító eszközökkel, hogy formát adjon velük az igazságainak, legalábbis megközelítő formát, mert látnia kellett, hogy amíg nincs valami formába öntve, felfoghatóan kifejezve, addig se nem igazság, se nem hazugság, de egyszerűen nem is létezik…

A hetedik fejezet Damjáni belső változásának folyamatát ábrázolja. Józan gyávaságára hallgatva meg sem próbál hazamenni, mert „ha kivonná magát ebből a rosszból, az még roszszabb lenne: örök légüresség, félig létezés, nyomorék meghátrálás a valóság elől. Ezt nem lehetett szépítgetni. Ilyen a világ, ez a sorsa. Az ember se nem becsületes, se nem bátor, se nem nagylelkű… De hogy ebben a világban hogyan tud majd élni, azt még nem tudta.”

A második rész tulajdonképpen erre a kérdésre válaszol. A szabadság, a kialakuló barátságok segítenek élni. Damjáninak tömpe orrú szekrénytársa, Istenes Dániel a barátja. Czakó megosztja vele az otthoni, civil élményeit, ami ritkaság a katonaéletben. Tóth Tibort is megszereti. Ezenkívül vannak még cselekedetek által megszerezhető jó dolgok is: főszerephez jut a kristálydetektor, ami a rádióépítéshez kell, és Damjáni Czakóval együtt veszi meg a Somogyi és Neller-féle árjegyzék alapján a húsvéti szünetben. Csakhogy Végh és Burger elveszik tőle. A külső lázadás azonban nem lehetséges Schulze pribékjei ellen, amit a második rész első fejezetében elbeszélt Öttevényi-ügy is alátámaszt. Öttevényitől a cipóját veszi el Végh ’26 februárjában, amiért ő a panaszrovatba iratkozik fel, holott az íratlan törvények és a szokásjog szerint a panaszrovatot üresen kell hagyni. Emiatt Öttevényit kiközösítik, és mondvacsinált indokkal kicsapják az iskolából.

A második rész negyedik, ötödik és hatodik fejezetében viszont Merényi, Burger, Végh és Halász Péter, a hatalom részesei jutnak el odáig, hogy kicsapják őket, miután Schulzét áthelyezték. Először Végh, majd Merényi veszi pártfogásába Tóth Tibort. Részesül a csomagok fosztogatásából származó javakból, kivételezett a helyzete, de egy szép napon nem őt, hanem újra Halász Pétert hívják a vesztibülön álló asztalhoz. Ezek után Tóth Tibor Monsignore Hanák Pelbárt tisztelendő előtt – akivel ministráns lévén jó viszonyban van – leleplezi Merényiéket. Ebből következik a hivatalos kihallgatás, majd kicsapásuk. A hatodik fejezet bemutatja, milyen kellemes lehetne az élet a katonaiskolában, ha nem közelegne a leszerelés. „A pofozkodások és verekedések korszakát határozottan lezárták.”

 

A regény motívumai Damjáni belső világával függenek össze. A tizenhárom fejezetből mértanilag a középső, hetedik fejezetben Damjáni belső változását a hó leesése szimbolizálja, miután a sárra, az élet rossz dolgaira való eszmélkedését elbeszélte az egyes szám harmadik személyű imperszonális elbeszélő. „Gyakorlatoztak, meneteltek, mentek kettős rendekben az őszi hegyoldalban, énekelve a régi bakanótákat, vadul nekieresztve hangjukat a torkukon érdesedett keserűségen át: A gőzősnek hat kereke – de fényes – de fényes – de fényes… és bokáig sározva cipőjüket a csúszós vagy tapadós vagy híg latyakban, míg december első hetében, egy szép napon, mint az égi kegyelem, le nem esett a hó.” A sár és a hó ellentéte jelképezi Damjáni gondolkodásmódját, amit az első, a negyedik és a hetedik fejezetekben mint belső tudatfolyamot beszél el a narrátor. A világ dolgai, tárgyai – bútorok, egy decemberi délután, eső, Gellért tér, barna fűzős cipője – meghatározott tartalommal, minőséggel bírnak Damjáni számára, s ez folyton változik, hangulatától függően kellemes vagy kellemetlen, jó vagy rossz. A sárhoz a rossz, kellemetlen, ismeretlen, rideg, tartalmatlan dolgok, élmények tartoznak. Ilyen a katonaiskola az elején, a radírlopás utáni félelem, undor, ami az érzékelés szintjén rontja meg a világot. Például a kristálydetektor féltésénél a „mély, belső undor, ami egyszerre mindentől elveszi a kedvét, már szinte a világ természetes ízének tűnik előtte”. Ezért nem ízlik a radírlopás után Damjáninak a sütemény vagy az első katonaiskolai nap végén az édesanyja sütötte lomnici kenyér.

A hóhoz tartozó jó, cselekvés által elérhető dolgok: a radírgumi, egy szerecsendió, a kristálydetektor, illetve Tóth Tibor szép arca. Ezek megszerzését akadályozzák a sár biztosan rossz dolgai, de az ismerőssé válásuk által a katonaiskola tárgyai is kezdenek tartalmat, milyenséget hordozni, például a Las Meninas és a Tulp tanár anatómiája című kép a folyosó falán, Damjáni sapkájának „talán zenére lefordítható lényege”. Damjáni „valami olyasmit kezdett megérteni, hogy ez a rossz három hónapja, meg ami még jön majd, mégiscsak valami, mégiscsak az ő élete, s hogy ez a keserves lassúsággal eltelt idő, ámbár minden jó dolog nélkül, de mégis magába foglal valamit, ami az Elek fiúk szobájának vagy a Döbrentei tér egy pillanatának titkos értelméhez fogható, csak más és új”. A mégis a kulcsszava a rossz kegyelem általi átváltozásának jóvá, elviselhetővé. Ez annak érzékeltetése, hogy van lehetőség tovább élni a felnőttek világában. Ehhez azonban kevés a barátság Istenessel és a szabadságok.

A második rész harmadik fejezetében a kristálydetektorral szemben egy másfajta jó dolog merül fel, a belső világ, a gondolkodás szabadsága, a valóságtól való függetlensége. Ezt a jelentést a chicagói Michigan Avenue motívuma hordozza. „Az évek folyamán, amióta elhagyták a gyerekkor légnemű világát, a már-már győztesnek látszó, sárból és vérből, idegrángásokból, anyagi érdekből és alsórendű ösztönökből habart tapadós és cementté merevedő valóságból, az erőszaknak és képtelenségeknek nyomorult világából lassan-lassan mégis ki tudtak szakadni, meg tudtak kapaszkodni egy még erősebb és még győzhetetlenebb valóság küllőibe.” Damjáni gondolatait, Istenes humorát és ábrázolóerejét, Szebek versben íródó művének betéve tudott szakaszait senki el nem veheti (még ha Valérián ezredes el is vette Szebektől a barna kötésű kötetet, amelynek irodalmi karikatúrái ösztönözték a katonaiskoláról szóló új Gulliver-fejezetre!). Gereben Énok Schopenhauert fedezi fel és használja fel kézírásos hetilapjában Urbán Ákossal; Cholnoky a matematikában leli örömét, Borsával távíró-összeköttetést hoz létre puskázás céljából.

Ezt a fajta boldogságot, szabadságot pedig nem a valóság elleni lázadás okozza – hiszen az Öttevényi-ügy tanulsága is mutatja, hogy „az igazság nem érvényesül, mint nehézágyú az emberi társadalmakban”. Az, hogy Tóth Tibor mégis elérte, hogy kicsapják Merényiéket, értelmetlenné válik azáltal, hogy vége az iskolának, és leszerelnek. Damjáni kijózanodása Tóth Tibor iránti vonzalmából és a Schulze–Merényi-féle erőszak semmivé válása után a tettek által megszerezhetőnek vélt jó dolgoktól való eltávolodás és a nyugalmat, a szemlélődést, a létezés egyensúlyát érzékelő állapot leírásával zárul a regény: Tóth Tibor „feltápászkodott és tovább indult. Damjáni átfordult a hasára, hogy utánanézzen. Sajnálta, hogy elment. A szépsége változatlanul megbabonázta őt, de mindenestől nem tudott mit kezdeni vele. Szerette nézni. Ez volt Damjáni szemében az a jó a világban, ami vonzotta, mint gyerekkorában a félálomban hallgatott távoli zongoraszó, vagy, talán pontosabban, mint az a jó, amiről úgy képzelte, hogy kölcsönös és egyértelmű vonatkozásban van a formálható puha radírgumi birtoklásával, s ennélfogva el is érhető cselekedetek által. A másik fajta jó azonban éppen az volt, hogy el tudott taszítódni a világ megkötöttségeitől, s minthogy ehhez nem is kellett több, mint hanyatt fekve az eget nézni, ahogyan a gyerekkori unalmas balatoni fürdőhely homokjában bámulta az égbolt friss kék zománcán úszó felhőrongyokat, úgy kiszakadva a földi méretekből, hogy azt sem tudta volna megmondani, hogy ma van-e, vagy tegnap, vagy már holnap, vagy még tegnapelőtt – minthogy ehhez nem kellett több, visszapenderült a hátára, és minden fáradság nélkül megoldotta, hogy ne gondoljon semmi kellemetlenre.”

Az ég motívuma tartozik a Michigan Avenue motívumához, ez a másik fajta jó: elszakadás a világ kötöttségeitől, szellemi függetlenség, szabadság, ami – „mint az égi kegyelem” – fölébe kerekedik a világ sárszerű, gyötrelmes voltának. Az éggel szemben a köd a gyermeki világlátás jelképe. Damjáni a katonaiskolától eleinte valami olyasmit vár, ami „valóságosabb világot ígér a hosszú délutánok és szeszélyes hangulatok önállótlan, ködös gyermekvilágától”. Szebek Miklós szökésekor először „köd volt”, azonban ahogy kezdett hajnalodni, „kezdett fényesedni a köd”. Tehát a gyermeki világképet kifejező motívum változása a világkép változását, a felnőtté válást jelképezi: Szebek először dühvel, elítélően gondol társaira, de a bádogdoboz váratlan irányváltoztatása után már megértően gondol rájuk, végül kitör belőle a sírás: „így baktatott tovább, nem látva egyebet, mint könnyeinek és a felszakadó ködöknek kettős fátyolán át az ólomszürke eget”.

A Továbbélők műfaja fejlődésregény, amelyben a fejlődés vonalát a ködtől az égig való eljutás jelképezi. Szerkezetileg ezt úgy ábrázolja a regény, hogy az ellentétek alapvető párját: a sarat és a havat a középső, hetedik fejezet tartalmazza. Így az első rész hat fejezete a hóhoz kapcsolódik. A szerkezet szimmetriáját tovább fokozhatja, ha mind a két részt két-két, egyenként háromfejezetes részre bontjuk. Az első rész első három fejezete az öntudatlan szenvedésről szól a valósággal való szembekerülés miatt (amit az ízlelés momentuma érzékeltet). A második három fejezet a valósággal történő szembenézés, a tudatos vállalás fejlődési fokát ábrázolja; a második rész első három fejezete a sár valóságában való élni tudás lehetőségeit és nehézségeit egyszerre tartalmazza, amit a kristálydetektor és a Michigan Avenue motívumai hordoznak; a második rész utolsó három fejezete pedig a sár valóságától való eltávolodás, függetlenedés kegyelemszerű második fejlődési fokára lépését fejezi ki.

Tehát nem pusztán a felnőtté válás regénye, nem pusztán a jó-rossz dichotómiáját képezi le a szerkezete, hanem a katonaiskola túléléséről, a felnőtté válás utáni életről, a jó-rossz, kellemes-kellemetlen dichotomikus világszemléleten való túlhaladásról szól a regény. Az érzékelés, fizikai létezés szintjéről a szellemi, belső gondolati létezés szintjére való továbblépésről, a továbbélésről. Erre utal a regény címe.

 

A tanulmány következő részében a Továbbélők felvetette három-négy központi kérdésről szólok, amelyek az Ottlik-legendával kapcsolatosak. Az első kérdés filológiai jellegű: ez-e a ’48-as kézirat? A második a szakirodalom legendájára kérdez rá: ez-e Medve kézirata? A harmadik kérdés tudományos jellegű: mi a Továbbélők jelentősége az ottliki életműben? A negyedik: ki kell-e adni?

 

A Továbbélőket tudomásom szerint először G. Merva Mária azonosította az Iskola ’48-as, a kiadótól visszavett előzményével, a Holmiban közreadott lektori jelentések bevezetőjében9. Az OSZK Kézirattárában a Továbbélők borítóján ez áll: „Ottlik Géza: Továbbélők c. regénye. Az Iskola a határon első változata. (Gépirat a szerző autogr. javításaival)”. Utoljára, de természetesen nem utolsósorban Mohai V. Lajos szerint „Ottlik írta egy 1977-es visszaemlékezésében, hogy a könyv első változata (a kevésbé kifejező Tovább élők cím alatt) 1949-ben már készen állt”. Nos, e sorok írója még nem találkozott olyan Ottlik-szöveggel, ami közölte volna a ’48-as kézirat címét, viszont saját szemével látta Ottlik kézírását a regény első oldalán, amelyen a cím egybe van írva. Az egyik példányon legalábbis. Ugyanis két, egy címmel ellátott és egy cím nélküli példánya is létezik a Továbbélőknek az OSZK Kézirattárában. Következésképp nem dönthető el, hogy a kettő közül melyiket vitte be Ottlik a saját kezével a Franklinhoz, és melyiket olvasta Schöpflin Aladár. Lehet, hogy egyiket sem, hanem egy harmadik példányt. Hiszen ki tudja, hányan és hogyan másolták le. Az autográf javítások egy része megegyezik a két szövegen, ezek között nyomdai – a kiadáshoz szükséges – jelek is szerepelnek. Azonban mindkét példányon találhatóak valószínűleg későbbi javítások, amelyek viszont az Iskola a határon-ra utalnak. A címmel ellátott példányon Szebek Miklós neve Medvére van javítva ceruzával; a cím nélküli példányon Istenes Dani neve Szeredyre; az „Ereklye? Nyakleves!” poén Piff!-re javítása; kézírással olyan jelenetekre való utalások, amelyek a Továbbélőkben nem szerepelnek, de az Iskolában igen, például: „BB Merényiékkel zűrözik, Medve dühös, megdöbben”.

A korabeli novellákban szerepel a Dédé becenév, ami a Továbbélőkben Szebek Miklós otthoni beceneve. A Bébé név a Hajnali háztetőkben fordul elő először, tehát ezek a javítások már az ’50-es években kellett hogy keletkezzenek, bizonyítva azt a tényt, hogy a Továbbélők egyértelműen a legkorábbi általunk ismert szövegelőzménye az Iskola a határon-nak. Ezt nemcsak a történet, a szereplők, a motívumok és a szerkezet eddigiekből érzékelhető azonossága, hanem filológiai adatok is alátámasztják, azzal együtt, hogy a filológiai kutatások jelenlegi állása szerint arra nem adható válasz, hogy ez-e a Franklin kiadót megjárt szöveg.

Az átírás alkotói módszere nem egyedi jelenség az Ottlik-életműben. A Hajnali háztetők 1957-ben jelent meg teljes egészében, de már 1943-ban készen volt. Az előzetes változat részletekben megjelent a Magyar Csillagban, kivéve az utolsó számot, amely a nyilas hatalomátvétel miatt nem került forgalomba, de könyvtárakban olvasható, így Jakus Ildikó összevethette10 a ’43-as és az ’57-es változatokat. Nos, az átírás megegyezik a két mű esetében, ami nem olyan meglepő, hiszen párhuzamosan zajlott a munka majdnem tíz éven át. Mindkét mű kerettel lett kiegészítve, amelyek a narráció beszédhelyzetét adják. Az elbeszélés mikéntje tematizálódik mindkét átírás folyamán, ahogyan ezt Jakus remekül megragadta: „a módosulás a történet nézőjéből, tanújából a történet szereplőjévé avatta az elbeszélőt, aki nem leplezett elfogultsággal, sajátos önképpel és valóságfelfogással rendelkezik, s aki úgy beszéli el a történteket, hogy abban láthatóvá lesz saját tévedéseinek, rosszul értéseinek története is”.

A Továbbélők esetében a narráció ilyetén változása még nyilvánvalóbb, hiszen az egyes szám harmadik személyű imperszonális elbeszélő helyett az Iskolában Bébé a perszonális, a valóságot hűen leképezni akaró, tévedő, rosszul emlékező, az eseményeket újraértelmezve elbeszélő narrátor. Medve kéziratának funkciója pedig ennek ellentéte: az omnipotens, mindent tudó, a cselekményen kívül álló, művészetet – nem valóságot – létrehozó elbeszélő; akinek kézirattöredékeiben ugyanazok az események más nézőpontból és értelmezésben jelenhetnek meg, mint ahogyan Bébé elbeszéli őkat. Ebből következik az elbeszélés linearitásának felbomlása, a körkörös szerkesztésmód, amelynek eredményei a többszörös jelentésrétegű motívumok. Medve kézirata tehát fikció, regény a regényben eljárás, ami alapja az Iskola a határon sajátos prózapoétikájának. Medve kézirata nem feleltethető meg a Továbbélőknek. A Továbbélőknek az Iskola a határon egésze feleltethető meg. Példa erre az Iskola a határon-ban szimbólummá vált Medve sapkájának „talán zenére lefordítható lényege”, amelyet Balassa11 Medve kéziratánál magasabb szervezettségű szövegnek tart, de ami a Továbbélőkben Damjáni sapkájára vonatkozóan már szóról szóra elhangzik.

Medve mint elbeszélő megfeleltethető a Továbbélők elbeszélőjének, a negyvenes évekbeli Ottliknak. Különös játék tanúi lehetünk az átírás során a kétféle narráció metódusa között. A leglátványosabb példát említeném röviden. Az Iskola I. 15. fejezetének elején Bébé kritizálja Medvét amiatt, hogy nem a valóságnak megfelelően írta meg a pokrócozásos jelenetet. Idézi Medve kéziratát, amely szerint Medve kisszerűen viselkedik, könyörög, hogy ne bántsák, véletlenül önmagát köpi le, megszégyenül. Ezután Bébé a saját variációját meséli el úgy, ahogyan ő emlékszik az esetre: szerinte Medve egyetlen hangot sem adott ki a pokrócozás alatt, amitől Bébé megijedt, mert azt hitte, hogy belehalt a verésbe. Nos, a Továbbélőkben Damjáni gondolja ugyanezt Szebek Miklósról, mialatt Szebeket pokrócozzák. Tehát a Továbbélőkben a történés nem Medve kéziratának, hanem Bébé elbeszélésének feleltethető meg ebben az esetben. Máshol viszont mintha ellenkezőleg történne a dolog. Az Öttevényi-eset értelmezésekor Bébé idézi Medve véleményét, és azt írja róla, hogy kihúzta Medve kéziratából ezt a részt: „(Zárójelbe teszem, mert Medve kéziratában, ahol arról ír, hogyan szűnt meg Öttevényi, ez a mondat ceruzával ki van húzva: »Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a mattfenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.« Persze inkább Medvére jellemző az is, hogy leírta, és az is, hogy később kihúzta ezt a megjegyzést, talán mert korainak vagy ide nem illőnek találta, vagy csüggesztőnek, vagy egyszerűen nem helytállónak. De egy kicsit jellemző volt arra az érzésre is, amivel a hálóteremben néztük a csomagoló Öttevényit.)

Senki nem sajnálta őt.”

A Továbbélőkben valóban ki van húzva egy hasonló rész, csakhogy szövegszerűen mégis át lett írva az Iskolában: „Kétségtelenül igaza volt, de ahogyan a sakk-matt ellen sem lehet revolverrel védekezni anélkül, hogy el ne rontanánk a játékot, az igazság gyémánt-acél ágyúját sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.”

Tehát egészen bonyolultan zajlott az átírás, szinte játékosan félrevezető módon. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy mind a Hajnali háztetőkben, mind az Iskolában (I. 3.) Szebek Miklós magyaráz írói fogásokat Bébének, el kell ismernünk Szebek-Ottlik véleményének igazságát: „a regényírók milyen bonyolult módon kotyvasztják össze hőseiket önmagukból és még egy csomó más, eleven vagy holt ismerősükből”.

Az átírás párhuzamossága összefüggő, egységet alkotó életműről tanúskodik. Szövegszerű összefüggést mutat a már a Továbbélőkben is szereplő radírgumiról szóló mondat a Hajnali háztetőkben: „agyagszerűen lehetett nyomkodni, formálni…” A különböző novellák szereplőazonosságai is ezt bizonyítják: Damjáni A rakparton című novella színész főszereplője (1946); Szebek Miklós nemcsak a két hosszabb műben említtetik, hanem főszereplője A kilenc kínai (1941), a Hét perc (1940), a Hamisjátékosok (1941), a Hűség (1943) című novelláknak; Cholnoky pedig a Virrasztók (1944) és az Uszodai tolvaj címűeknek, akit a Továbbélők elsőként említ név szerint a hét újonc közül. Az Apagyi című novella 1948-ban jelent meg, és azonos funkcióban szerepel mind a Továbbélőkben, mind az Iskolában.

Az életmű egységessége tudatos írói szándék eredménye: „Egy nagy költő életműve öszszefüggő egész – önéletrajzi jellegű: végül is azt mondja el, mi az, amit fontosnak tartott életében, létezésében. Ezt szeretném én is mint regényíró ilyen épséggel és teljességgel és egészen elmondani; tehát szeretnék valami összefüggést a műveim között, nem szeretném, hogy egymástól független, külön konstrukciók legyenek.”12

Aki tehát azt állítja, hogy az Iskolát nem Ottlik írta, az egész életművet Örleynek kell hogy tulajdonítsa, ami deductio ad absurdum bizonyítja, hogy Ottlik az Iskola szerzője. Az átírás ténye úgyszintén cáfolja Szegedy-Maszák Mihály monográfiájának13 függelékében azt az állítást, hogy a Továbbélők „vajmi kevés hasonlóságot mutat” az Iskolával.

 

A Továbbélők fontos adalék az Ottlik-életmű elemzéséhez. Az átírások mibenléte Ottlik regényfelfogásának változására derít fényt, aminek eddig csak végpontját ismertük: az Iskola a határon-t és a Próza szövegeit. Hogy honnan indul, mi az eredeti regényfelfogás, a Továbbélők vizsgálatával derülhet ki. Mindez lehetővé teszi, hogy ne csak centrálisan, az Iskolával a középpontban értelmezze a szakirodalom Ottlik életművét, hanem mint egységes egészt, ami az írói szándéknak is jobban megfelel. Ezzel persze nem kívánom tagadni az Iskola a határon esztétikai prioritását, de szükségesnek tartom Ottlik munkásságának teljességében való vizsgálatát, értelmezését.

Emellett – és a kiadatás mellett14 – szolgál érvként az Ottlik Emlékkönyv Esterházytól származó mottója: „Mert egy irodalom, amely, ahogy mondani szokás, ad magára valamit, nem engedheti meg azt a fényűzést, hogy egyik legjobbjáról ne tudjon meg mindent, és ne tudasson mindent”15.

 

1Mohai V. Lajos: Az Ottlik-rejtély, kétkezes regény?, HVG 1999. március 6.

2Ottlik Géza: Próza, Magvető, Budapest 1980. 223.

3Jakus Ildikó: Egy átírás tanulságai, Hajnali háztetők, Holmi 1992. 1744.

4Balassa Péter: „…Az végeknél…”, Kommentár Ottlikhoz, vagy a műelemzés bukása; In: A színeváltozás, Esszék, Budapest 1982. 263.

5Mint például Almási Miklós: Egy nevelődési regény a középosztályról, Valóság és varázslat, szerk. Kabdebó Lóránt, Budapest 1979. 303–320.

6Örley szintén író volt (gyűjteményes kötete A Flocsek bukása, a háború alatt a Magyar Csillag szerkesztője); 1945-ben a bombázások alatt lelte sajnálatosan korai halálát.

7Kukorelly Endre: Kedvenxc, Pécs 1996. 37.

8Két lektori jelentés, Ottlik-mozaik, közzéteszi G. Merva Mária, Holmi, 1995, 1362–1371.

9Két lektori jelentés, Ottlik-mozaik, közzéteszi G. Merva Mária, Holmi, 1995. 1362–1371.

10Jakus Ildikó: Egy átírás tanulságai. Hajnali háztetők, Holmi, 1992. 1744.

11Balassa Péter: i. m. 263.

12Ottlik Géza: Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal 1978. I. 30.; 1979. VII. 25. In: Ottlik Géza: Próza. 1980. 266.

13Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza, Kalligram, Pozsony, 1994. 181.

14Annál is inkább szükséges a Továbbélők és a kéziratos hagyaték feldolgozása, esetleges publikálása, hogy ne csak az alaptalan feltételezések kapjanak hangot a nyilvánosság előtt, mint legutóbb Mohai cikkében. Bár annak jótékony hatása is lett: Lengyel Péter, Ottlik Géza jogutódja, felszabadította az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában található hagyatékot a nyilvánosság számára, méltó cáfolatként Ottlik szerzőségének megkérdőjelezésére.

15Ottlik (Emlékkönyv) szerk. Kelecsényi László, Budapest, 1996.