Marno János

Az arles-i lány

In memoriam Julien Green

1

Száz éve nem láttad,
és most itt ül egy rakásban
előtted, saját tudatában
is elesett állat.

Állja a hideget nálad
jóval jobban. S egyszerre megvan,
hogy mégiscsak, nem is oly
rég, randevúztatok a
Leviathanban.

Sebhelynek nyoma sincs rajta,
kezét a gyerekkordján tartja,
nem tesz semmit. Kerül oda-
adni, másnak, a tekintetét.

(A helyszín egy vasúti kamra.)

Még összébb van húzódzkodva,
mint annak idején. (Húsa
fogy, észrevétlen, míg
gyarapszik a rím.) S mintha
volna még helye befelé,
elnéz melletted. Hány éve
éreztél utoljára ilyen
(hullám)vasúti hányingert,
ujjait is számba véve,
meg nem mondod.

Nem kapkodod el a dolgot.
Mondhatnád cúgos peronnak, pokol
tornácának a gyomrod, és volna
is benne valami (ha most nem
üres éppen). Mondod te-
hát: Mit nem ront el,
hiába, az ember.

Elbóbiskolsz, és félálomban ott
tartasz, hogy disznókat nevel.
Mélán, magának, dúdol a nyel-
vükön, sértéseket, érjék azok
tettleg akár, zokszó nélkül nyel
le, beindulsz magadban tőle,
farkadból, izzó sarki fénnyel
elöntve, megered a könny.

2

Nyomban vidékre költözöl.
(Már hogyha ő is így akarja.)
És nem és nem jössz ki többé a földből,
melyet forgatni giliszta-
szerepkörödben hivatva vagy.
És kélnek iránta tiszta
érzések tucatnyi szívtáj felől
és tebenned sötét gyanú,

hogy fű alatt még hányan
legelészhetnek, hányan még
rajta kívüled. És már azt mér-
legeled, az ablakon átfeslő kép-
zuhatag közepette, nyakán a tej-
színű bőr hogyan vet ráncot az őszbe,
és vetődsz utána, ki s be, ahogy össze-
vissza telve meg ürülve, bőszen
rángatózik a vasúti fülke.

3

Ásít, te pedig reszketsz,
hogy mit talál azonnal kivetni-
valót benned a száj-
boltja. Nyoma sincs éppen,
hogy bizonyos éjjel
bezúztad volna az arccsontját –

kiesett a bozót, a rongált kis viadukt
a régi vasúttal. Reggel azután
egészen jól jöttél ki a világgal,
találtál magadnak elég harapni-
valót benne, másztál vele a napra,
mely ott állt üresen, összefirkálva,
akár egy vasúti kamra.

4

És tárul a hónalja,
a kabátja után nyújtózkodik,
mint aki most találja fel magát,
megvan, szürke, gallérján kint a gyász-
szalag, ó, te is nyilván egy csík
éjjeli égbolttal fényezett
agyagból vagy. Mit számít. És látsz
megcsillanni a csíkon egypár
eleven körvonalat,
és őt is kövérnek látod újra.

5

Könyökével mintha tükörnek
támaszkodna (rideg körülményeknek
fittyet hányva). De időtök van
még valamennyi, magaddal meg
már úgyis csak úgy vagy,
mintha mindig is valaki másnak
a szájából húztak volna ki.

De kész vagy-e, újólag,
betapasztani csókkal, s így tovább,
az övét, vagy irtózat
ül már a gondolatával a szádra,
hogy nyáladtól hűl meg a nyála,
mely oly menten húzódik magába
végig a vasút-rágta tájon.
Most pedig meg… megálltok.

6

Vonna-e végre magához
búcsúképpen, ha mersze volna
egy csepp? Hiszen mióta nem ismer!
s eltűnhetsz, akár egy rossz álom,
emlékezetéből is ismét,
felszívódsz, amint búcsút int még,
és leszáll, kisvárosi vidék,
borzalmas hely, mondhatni, több mint egy él-
eten át fázik csak benne az ember.