Papp Endre

Vitéz György: Haza Tér És

Jelenkor, 1998

Vitéz György „hazatérése” egyrészt már lezajlott, másrészről nem történt meg.

E paradoxon magyarázatát abban a hármas alapozású – igen tág szellemi horizontokat felölelő – lírai beállítódásban kell keresni, amely jól áttekinthetően elrendezi a költő első megközelítésben talán kicsit enigmatikusnak látszó poézisét. Ez a hármas szemléleti háttér elméleti, önéletrajzi és mélyen érzelmi tartalmakat hordoz. A hármasság ez esetben is a teljességre tart igényt: Vitéz a három aspektust igyekszik egységes látásmóddá alakítani. Ez a törekvés nem nevezhető maradéktalanul sikeresnek. Az okokra az alábbiakban mutatok rá.

A Kanadában élő, ott pszichológusként praktizáló Vitéz Györgynek komolyabb kritikai visszhangot Magyarországon elsősorban az 1979-es Missa agnostica című kötete kapott. A megjelenést kísérő kortárs befogadás tisztázta Vitéz verseinek karakteres vonásait. Így jellemző tulajdonságként értékelte látásmódja kettőségét, amely a szinte mítoszi szférába emelt artisztikum, illetve egy „földközelibb”, erősen groteszk képiségű alkotásmóddal ötvöződött (Szakolczay Lajos). Felhívta a figyelmet a lírikus azon törekvésére, amely a szöveg autonómiájának megteremtését tartja szem előtt (Molnár Miklós), de már a három évvel későbbi Jel beszéd című könyv kapcsán figyelmeztetett a költői továbblépés hiányára, az elakadásra egy tárgyias-ironikus irány és egy lirizált avantgárdiság között (Zalán Tibor).

Vitéz György kettős forrású poétikai eszköztárát a Haza Tér És című legújabb – az elmúlt két évtized verstermését összegyűjtő – kötet is magában foglalja. A dualitásnak azonban közös gondolati gyökere van. A költő előadásmódját korunk jellemző tapasztalata, a nyelvi krízis érzülete határozza meg. Az összeállítás központi nyelvfilozófiai problémájának a beszéd identitásának viszszaszerzésére irányuló nosztalgikus vágyakozás nevezhető. A költő belátása napjaink (és az elmúlt két évtized irodalmának) egyik jelentős hatású kérdésköre. A racionalitás kritikája aláásta a jelentések önazonosságát biztosító transzcendens vagy ideológiai hátteret. A jel és a jelentés problémátlan összekapcsolása kérdésessé vált, a nyelv középpont nélküli struktúraként értelmeződött, ahol öntörvényű mozgások befolyásolják a jelhasználatot. A nyelv iránti bizalmatlanság kihatott a verbálisan öröklődő világleírásokra, létértelmezésekre is. Feloldhatatlannak látszó ellentmondások kerültek felszínre, a kiábrándultság, viszonylagosság és meghatározottság leküzdhetetlen falai emelkedtek a személyiség köré. A költő versei ezt a lételméleti válságérzést közvetítik. Mindez olyan esztétikai megformálásban fejeződik ki, amely egymásra utalt kettősséget, egy tragikus-groteszk szemléletet közvetít.

Vitéz verseinek mintha lenne egy nem vagy csak érintőlegesen felfedett, kifejezett célképzete: ott munkál bennük a transzcendens középpont megtapasztalásának vágya. Ez az elképzelés azonban folytonosan beleütközik a ráció belátásába: a szavak jelentései nem nyilvánvalóak, hanem nagyon is képlékenyek. Hiányzik mögülük az a biztos háttér, amely garantálná a megértés egyértelműségét. A kötet szövegei ezért alapvetően kettős alapozásúak. Egyrészről fontos feladat jut bennük a dekonstruáló nyelvi játéknak, a szövegiségnek, másrészt szerepet kap bennük a tárgyias önreflexió, a metaforizálás és a vallomást tevőtől többé-kevésbé eltávolított konfesszió szólama is.

A versekben a motívumok egyenrangúak. A „véletlenek rendje” (Halott énekes) uralkodik. Bármi egymás mellé kerülhet, minden szó egy szabad asszociációs játék elemeként van jelen. A szavak inflálódása – saussure-i kategóriákkal szemléltetve a jelenséget – a nyelv szintagmatikus tengelyén történő metonimikus elrendezést állítja a versstruktúra középpontjába. A mondatrend, a szintagmatikus kapcsolatok felbontása, a bennük lévő többletjelentés játékba hozása groteszk-ironikus alakítást eredményez, ahol a jelentések és a hangvétel állandóan szélsőséges – emelkedett, érzelmes, szakrális, illetve poentírozó, profanizáló, cinikus – pólusok közötti ingadozásnak van kiszolgáltatva. Azonban Vitéz „beszédeiben” a szöveg mégsem válik önelvűvé. A költő a jelentéseket kettős forrásból eredezteti: a szöveg önmozgásából és a versszubjektumból:

 

de elúszik az elúzív kép, – most osztrák táj,
most haragos tenger, most szúrós tekintet – de                                                      többé már nem kép,
csak félig akart asszociáció, itt már hozzáad,
itt már értelmez, (elemez), itt már sanda                                                                            mészáros…

 

(Behunyt szemmel)

 

A formabontó nyelvi játék a radikális nyelvkritika előtti hagyományos költészeti (és tegyük hozzá: emberi) értékekhez ragaszkodó, azok elvesztését, kiüresedését fájlaló hitvallást is hordoz:

 

Nem a világnak van vége,
de ennek a világnak.
Az ántivilág jön el, a végső metafórum ideje.

(…)

De nyebojsza! Lesz még (több) indóház,                                                                                            fogaskerék,
kis rajzok, nagyBÖTŰK; mind ami rendezett –                                                  rendezetlen a fejben –
(újrarendezőpályaudvar), a szájba nem                                                        rágás rendje,
a fenn költ fonákja reverzális:

Most a madár hal meg. A szárnyaszegett lovak                                                                kirepülnek.

 

(A költészet halála. III. Dekonstrukció

és politika)

 

A hagyományos versstrukturáló eljárások, a metaforizálás időnkénti megőrzése ennek a nosztalgiának poétikai megfelelései. (Az írásképpel is érezteti ezt a költő. Az egymás fölé írt felcserélhető szópárok mintha a függőleges elhelyezéssel is érzékeltetnék a paradigmatikus tengely horizontális kiterjedését, a behelyettesíthetőség elvének metszéstengelyét a nyelv vertikális tengelyével.) Az önreflexív szólam eljut a dekonstrukciós játéktér – mint láttuk, bizonyos mértékben a megnyilatkozó fölött álló – önszabályozó mozgásának kikerülhetetlen kényszerétől való eltávolodás kimondásáig:

s gondolataink a szürke sejtésből nem mint                                                                         szonettek,
nem mint szonáták, haikuk, epopeiák, francia                                                                      négyesek
pattannak ki: ez az erőszakolt rend, a másod                                                                        rend,
az első rend érdekesebb (az ember előtti), ezt                                                faggatja a metafórum.

 

(A költészet halála)

 

A kettős poétika kettős lírai tér-idő dimenziót eredményez. Jelen van Amerika mint a jelen, a tapasztalati világ, és mellette megjelenik a „haza” mint belső lelki táj. Míg az előbbiekhez inkább az egyéni lét mindennapi eseményei kapcsolódnak, addig a haza a múlt emlékezetét, a közösségi azonosságtudatot hordozza. A két dimenzió át- meg átszövi egymást. Az összetartozás kifejeződik a rendkívül szerteágazó multikulturális motívumhasználatban vagy a rendre visszatérő magyar (és más nyelvű), leginkább travesztált irodalmi allúziókban is. A versekben megjelenő létdimenzió nemcsak a megnyilatkozó egyéni sorsának kereteit jelöli ki, hanem egy általánosabb emberi tapasztalatot is hordoz. A „hazátlanság” motívuma ott bujkál a kifejezett tartalom mögött. A személyes sors egyetemes egzisztenciális létélménnyé emelődik a kettős dimenzióban. Mind a versszubjektum meghatározó tapasztalata – a hazától való távollét –, mind a nyelvfilozófiai szkepszistől megérintett individuum szempontjából kényszerként értelmeződik a bemutatott élethelyzet. „Az erőszak szerve az agy”, írja a költő a Metamorfondírozásokban. A morális, érzelmi kötődés a haza nosztalgikus ideáljához, a formai játék, a hangsúlyos nevetés egyazon célt szolgálnak: a lehetséges és még elérhető szabadságot. A racionálisan nem igazolható emberi tartalmakhoz való ragaszkodás illúziótlan ugyan, de mégsem feladható magatartás a lírai én számára, hiszen „Isten bohóca is tisztes titulus” (Valóság felett ál[l]om). A groteszk-dekonstruáló nyelviség az illúziótlan szembenézést szólaltatja meg, a csendesebb, melankolikusabb, olykor emelkedettebb részek ironikusan tragikus hangja pedig a vágy ellentmondásosságára, elérhetetlenségére emlékeztet.

Szabad asszociáció. Avval társulok, akivel                                                                             akarok.
Avval, aki tud asszociálni, mert nem mindenki                                                                        tud.
Avval, aki szent dolgokkal tréfát űz, mint én,                                            mert a legszentebb dolgok
nem kibökhetők, mint a politikus szeme a                                                                           plakáton.
(…)
Ha nem merünk nevetni a szabadság homorú                                                            tükrébe nézve,
mire való,
                 mire való
                             a háromszázegyes,
                                                     ahol a jövőt
kiparcellázták                   mire való a sarkig tárt                                                        dévényi kapu,
hisz a (sors)fordítónak béklyóban táncolni                                                                  nem cirkusz,
         de a fordító akrobatáknak csak az.

 

(Védőbeszéd)

 

A fentiekben vizsgált hármas aspektus – a nyelvi krízis, az egyéni sors tragikuma és az általános egzisztenciális válságérzet – egy újabb, immár az elmúlt évtizedek irodalompolitikai küzdelmeire, illetve alkotói szerepfelfogásaira viszszavezethető szempontból is figyelemre érdemes. A kötetcím olyan problematikára utal, amely visszatérően jelen van a könyv lapjain. A rendszerváltás előtti időszak irodalmának kényszerű területi felosztásáról van szó, azaz a nyugati magyar irodalom kontra magyarországi és kisebbségi irodalmak viszonyáról. A nyugati emigráció különösen a hetvenes–nyolcvanas években úgy láttatta magát, mint az egyetemes magyar irodalom legprogresszívebb vonulatának képviselőjét. A hátrányos helyzet, a politikai okok miatti emigrációs lét azt a pozitívumot hordozta magában, hogy a fejlett polgári demokráciákban élő alkotók közvetlenül bekapcsolódhattak a kor európai és amerikai szellemi-művészeti mozgásaiba. Ebből a perspektívából a hazai és különösen egyes népszerű kisebbségi írók, költők által reprezentált irányzat elmaradottnak, anakronisztikusnak, a politikai berendezkedés és ideológiai zártság nyomait magán viselőnek látszott. (Ismeretes ezzel kapcsolatban Határ Győző véleménye, mely szerint a magyarországi irodalom a XIX. századba hátrált vissza.) A hazai irodalmi élet sem maradt azonban adós. A rendszerváltást megelőző évtizedek nyugati irodalmi terméséből itthon elsősorban az értekező és memoárirodalom kapott elismerést. A szépirodalmi produktum – a két nagy öreg, Faludy György és Határ Győző kivételével – nem keltett különösebb feltűnést. Nos, Vitéz György kötetében is rendre visszaköszönnek azok az utalások, melyek több évvel ezelőtti irodalompolitikai, szemléleti viták késői reflexióit hordozzák. A költő utalásaiban egyfajta nyomásgyakorlás képe rajzolódik ki, melynek képviselői fanyalogtak, vagy éppen gátolták a szabadabb poétikák és világnézetek érvényre juttatását. Vitéz utalásai anakronisztikusnak látszanak, egy jelentőségét vesztett, valamiféle népi–urbánus szembenállásra emlékeztető ellentét utóéletét jelentik. Olyan alkotói magatartásokat – prófétaság, váteszség – állít ellenképként, melyek napjainkra visszaszorultak.

Ugyancsak sajátos viszonyt hordoznak a lírikus vállalt szerepei. Egyrészről ragaszkodik bizonyos hagyományos modern szerepekhez, így bátran gyakorolja azt a kritikai magatartást, amely a társadalmi progresszió, az általános humánum érdekében cselekszik. Civilizációkritikája éles, társadalomfilozófiai véleménye markánsan számon kérő. Nem rejti el antropológiai megrendülését sem, mi több: vállalja a történelmi, politikai-közéleti állásfoglalást. Mindamellett meg kíván felelni az életvilág dolgaitól elegánsan távolságot tartó, szellemi függetlenségre törekvő posztmodern magatartásmintának is. A vallomásosság, a szolgálat és a kritika, a tragikus létfelfogást megjelenítő, erkölcsi imperatívuszokhoz ragaszkodó attitűd keveredik a „határok nélküli szabadság” teoretizáló nyelvi játékával, a groteszk depoétizálással, az ironikus, poentírozó, profanizáló beállítódással. Ez a kétarcúság arra a problémára vet fényt, hogy vajon lehetséges-e a nem csak elnevezésükben (modern – posztmodern) szemben álló irodalomfelfogások összeházasítása. Már a poétikai szemléletben megmutatkozó kettősség is felveti a kérdést: az önreflexió, az értékőrzés nyúlhat-e egyéb szellemi-irodalmi hagyományhoz, mint amelyet a dekonstruktív nyelvi alakítás érvénytelenített? A transzcendencia elvesztése, a nyelvi relativitás abszolutizálása más alkotói-szemléleti magatartásformákat követel meg. A két aspektus közötti hídverés gondolati megalapozása még várat magára. A belső, rejtett lényegi tudás, melyre Vitéz György költeményei kimondatlanul is céloznak, inkább látszik kifejezhetőnek egy szimbolikus-metaforikus, azaz a szó elsőbbségét képviselő poétikával. (Megjegyezendő, hogy szerepel egy ilyen jellegű vers a gyűjteményben, az Elégia, mely minden idők magyar költészetének egyik gyöngyszeme.) A nevetés Vitéz számára kulcsfontosságú szemléleti elve azért nem lehet megoldás erre a gondra, mert forrása jórészt a nyelvi deformálásból ered – a költő tudatosan él a provokatívan közhelyes humorral, ilyen mértékű megjelenése mégis kérdéses –, továbbá a „szabad ötletek” erőltetetett poentírozásai nem képesek valóban lényegi összefüggéseket teremteni.

Vitéz György kísérletező, epikus vonásokat hordozó, tág horizontú, nyelvi virtuozitást magában foglaló lírája a hetvenes években kétségkívül a magyar költészet új, izgalmas szellemi iránykeresésének élvonalába tartozott. A kilencvenes évtized végére inkább már a színvonalas, tiszteletre méltó hagyományt képviseli.