Sneé Péter

Csodák csodája

Noteszlapok Szőcs Gézáról

Hol a költészet mostanában? Ami megérint, arról egykettőre kiderül, hogy bizsergető feszültségét beszédmódjával gerjeszti csupán, és nyelvfilozófiai ismeretek birtokában néhány – igaz, meglehetősen bonyolult – képlettel akár le is írható varázsa. Az ihlet éppúgy kétes fogalommá vált, mint a szorgos gyakorlat. Helyükbe a pragmatikus tudás lépett, amihez a bedolgozó költők legföljebb hivatkozási példákat szállíthatnak. Holnap talán már ennyit sem. Ám addig illendő nékik megköszönnünk, hogy rendszerszervezési és kommunikációs stúdiumok, valamint különösebb logikai apparátusok igénybevétele nélkül is megigéznek. Egyesek robusztus erejükkel, mások gyilkos epéjükkel vagy mohó gátlástalanságukkal ragadnak el. Kinek megvesztegethetetlen jelleme, kinek hatalmasan dobogó szíve nyűgöz le. A nyelv művésze mellett tiszta értelmével tündököl a gondolaté. Ahányan vannak, annyiféleképpen örvendeztetnek, de mind közül a csöndes szavú, szeriőz játékos a legritkább mainapság, kinek tollhegyéről nyomdakészen és oly könnyeden gurulnak le a sorok, mintha csakugyan semmiség volna egy bonyolult fizikai jelenség megverselése. S még ha csak bravúrdarab készülne így, mellyel tudásáról, képességeiről ad számot a vizsgajelölt, de önálló életre is kel nyomban, s szerelmes epekedővé lényegül át (Távolodsz vörös Doppler-ruhákban). Holott alkalmi ének, későbbi gyűjteményeibe át sem veszi a költő. Szigorúan rostál persze, amivel a bőség érzetét kelti, hiszen csak az szórja ennyire gondtalanul műveit, ki dúsan terem. Hol kezdjük, és milyen értékek mentén haladjunk számbavételekor?

Hetet-havat összehordtunk már a költészetről. Veséztük ideológiailag, hogy „irányt vett-e” a jövőbe mutató osztálytartalmak felé. Elemeztük strukturálisan, és vizsgáltuk különféle horizontjait. Utóbb nyelvi analízisnek vetettük alá, majd az irodalom általános fejlődési vonalához igazítottan képzett kánonjogi szakértőként lestük paradigmaváltó készségét. Mit nem míveltünk vele még? Számítógépes versprogramok hívnak tusára, képi szimbólumok csomóznak goromba látomásokhoz. A bűvölet – ha megreszkettet is olykor – keresett, s vad képzettársításoknak engedi át helyét. Összevillan a szem és a penge, reánk meg csak az oszló tetem marad. Akár egy cirkuszi illuzionista, páváskodik a varázsló, pedig szólhatna finoman is, ha volna célja és értelme szavának: „A múltkor nem volt mit ennünk és apám lopott egy hattyút az állatkertből. De  mikor levágtuk, nem énekelt. Biztos nem akarta, hogy azt gondoljuk: ez is  csak programzene.” (Meditáció a hattyúdalról)

Formára, zengésre, színre-szagra annyiféle a líránk, ahány megszólaltatója és hallgatója van. Vers a sánta klapancia, de az is, ami vigaszunk gondban, bajban, gyászban.

 

ez a vers csak egy kendő

ez a vers csak egy vászon.

Ott alszik benned, érzed

mint egy kis belső medve,

add rá, hogy meg ne fázzon

és legyen élni kedve:

add rá a benned alvó

gyanútlan kisgyerekre

ki benned forgolódik

csak forgolódik egyre.

(Add rá a benned alvó gyanútlan kisgyerekre)

 

Hogy melyik tetszetősebb? – az az ítélkező korától és személyiségétől éppúgy függ, mint neveltetésétől és hangulatától vagy a hagyománytól, a pillanatnyi állapottól, illetve a környezettől. Pontosan érezzük (noha ritkán adunk számot róla), mire kötelez a kor, és mitől óv bennünket. Egészében soha nem a miénk a költészet, akárhonnét vegyük szemügyre, bármekkora legyen rálátásunk, mindig akad szeglete, rétege, áramlata, ami felett vakon siklik át tekintetünk. Érzelmes sanzonokon andalodva kirekesztjük észleleteink köréből az objektív líra homokcsikorgását, a látványköltészet és programvers uralkodása pedig a dalformát és a bűvölő szavakat utasítja a poézis gyanánt értelmezhetetlen megnyilatkozások sorába. Írók között kívánatos lehet a demokrácia, alkotásaik viszont közel sem egyenértékűek. Akármint becsüljük is, tengernyi szempontunk és mérlegelésünk dacára sejtjük-tudjuk: míg az egyik színarany, a másik serbliacél.

Széptanunk fő hivatása rejtve maradt értékeink kutatása és mentése volt századokon át, miközben „hivatalból” olyan próbaeljárások kidolgozásán munkálkodott, amilyenek – ha kell – nemesfémnek mutatják a bádogot. Ma már kevesen törődnek a rejtett kvalitásokkal, ha olvasottságukat, műveltségüket, szellemük erejét jókora hozammal kamatoztathatják kalandos ráfogásaikkal. Mindent elönt az apologetika. Először csak korszakalkotó, mit előbütyül verselőgépén a poéta, majd paradigmaváltó, végül szentírásként tisztelt. E fura reszekularizációt akként magyarázzák a fényes elmék, hogy a modernitással feltárult a korábban fedett (takargatott vagy észre nem vett) hasadék alkotó és közönsége között. Halandóból istenemberré lényegülésünk annak segélyét nélkülözi leginkább, amihez törekednénk: ridegen tornyosul fölébünk a korszerű poézis. Kapaszkodót nem kínál, lendítőerejével nem segít. Lelket vagy magunk lehelünk belé, vagy szellemünk hunytáig mímeljük csupán a tetszést, valóságos közünk azonban nem lesz hozzá.

Pedig áhítunk az igére, ami porhüvelyünkből el- és fölrepítene! Hogy mitől kapunk szárnyra az egyik ráolvasás hallatán, és miért pereg le rólunk a másik, nem tudjuk. Közönséges dallamok is elsodornak, s mire észbe kapnánk, már odafent lebegünk:

 

mint sok-sok lassított golyó

átjár a hó

               a szú

                        a szó

(Ló a világítóudvaron)

 

és:

 

Szénanátha, szénafű,

széna-ágy és

                          ágynemű

 

Botfül ha keserít,  bízvást gyönyörködhetünk az átutalások felsejlő rendszerében:

A flonzaleyi alagútban

az út alatt egy másik út van

(Egy szekér tengeri)

 

vagy:

 

szempár les át a nyárfalombon

nyírfa nő át a létigéken

(a méhszárszék)

 

Efféle talányos sorokkal Kormos Istvánnál tornáztathattuk képzeletünket legutóbb, bár tanácstalanok vagyunk, feledett ősélményekre emlékeztetve csakugyan kollektív tudatalattink mélységeibe világítanak-e. Lúdbőrözünk egy-egy szókapcsolattól, mint Huszonharmadik hóhullás, A fű alatt elhozott kendő vagy Szívemből egy hokibot kiáll (címet adni, azt valóban tud!), de vajon miért?

Az omlékony porsátor alóli emelkedésünk légkörét a puszta játék is felidézheti. Egy félrehallott kifejezés:

 

lovamat eloltom

(Ló a világítóudvaron)  

 

egy szófacsarás:

 

Kádban bálnák közt halni meg!

(Az áradás mottója)

 

egy bizarr rím:

 

Szindbád, mielőtt elment Marienbadba

(Szindbád és barátai)

 

rést üt az ólomsúlyú égbolton. Mosolygunk, nevetünk, mintha sohasem tenyerelt volna reánk a szürke nehézség. Apró ötlet, és kerek újra a csorbult világ. Lelki egyensúlyunk helyrebillen:

 

Vár egy leány a múlt században,

az ablaknál áll és így beszél:

    Ha én volnék a névmás,

    és ő volna a név!

    Ha mássalhangzó volna,

    és én volnék a más,

    ha ő volna a szem

    és én a látomás!

    Ha ő volna a szív

    és én a dobogás!

    Ha mássalhangzó volna,

    ha ő volna a g,

    én azt szeretném, bárcsak

    lehetnék én az é,

vagy ő volna, mondjuk, a v,

így lehet-

  én így lehet-

     nék az

         ővé.

(Nyitott szemed repkény a kenyerekben)

 

Máskor egy ugyanilyen apró ötlet a lelkiismeret háborgását tárja fel:

 

szívünk piroslik, mint a szerencsétlenségben a málna

(A csángó lakodalom)

 

Nyomasztó helyzetünk tüzetes leírása is hasznunkra válhat:

 

Fogoly vagyok.

Latin nevem Perdix perdix, vagyis közönséges fogoly

(Puszták népe)

 

Próbálkozhatunk bajaink humorba oldásával (lásd a Vladimir és Ösztrogén című gyermekverset), s amennyiben kiderül személyesnek vélt kínunkról, hogy általános, régi panasz, közszenvedés okozója, elnyugodhatunk a választott sorsban:

 

1. Nem volt kötelező enni a lótuszból.

2. Épp csak előnyös volt enni a lótuszból.

3. Görbe szemmel néztek arra, aki nem evett a lótuszból.

4. Aztán meg enni sem igen volt mit.

5. Úgyhogy napról napra mind többen haltak szörnyet erkölcsileg.

6. Fogyott ám a lótuszfőzelék.

7. Meg az olcsó lótuszpálinka, ittak az erkölcsi gatyátalanok.

8. Kidugta fejét a föld alól

        a főbenjáró bűn, a felejtés.

9. A palkonyai építőtelep kantinjában

        az az illető megintcsak félretrolta maga elől a lótuszt.

10. Már nem is figyelt rá senki.

11. „Szankülottok és szörnyszülöttek”

        – mormolta maga elé –

        „...szörnyszülöttek és szörnyhalottak”

(...és akiket nem)

 

Kevesen tudják így megidézni a diktatúra zimankós légkörét. Amint ocsmány vízióvá rútul a kedves megpillantásáról szőtt érzelmes ábránd (Egy januári délelőttön), vagy szelíd dallamokba öltözik a házkutatás torokszorító élménye:

 

Kirázza valaki öltönyöm, ingem zsebét.

Mama, én azt hiszem, ma már itt nem lesz ebéd.

Csődület áll az ablak alatt odakint

– mi távozunk éppen, drága jó szomszédaink.

Kívánjunk egymásnak szerencsés jó napot.

Őrnagy úr, ne hagyja nyitva a gázcsapot.

(Dal a házkutatásról)

 

Témájában és nemegyszer megoldásaiban talán Petri György Örökhétfőjére, esetleg Eörsi István ironikus kifakadásaira emlékezteti a honi olvasót. A megénekelt események azonban brutálisabbak, a muzsika ellenkezőleg: lágyabb, melodikusabb. Kemény az ellenpontozás. Báj, kedvessség, mozarti derű és finom ötletek gyógyítanak a mégoly naturalista képek dacára (Novellarészlet). Minduntalan felcsillan a reflexió és az intellektuális humor:

 

Egy novemberi éjszakán, házkutatástól tartva, a

folyóba dobtam egy magnószalagot. A te hangod

volt rajta: hiszen tudod, melyik szalag lehetett

ez.

Azontúl még jóideig, valahányszor átmentem azon

a Szamos-hídon, mindig téged hallottalak a vízből.

(Kolozsvári horror)

 

Feledékenységre hajlamosítottak, de nyomban kiüt rajtunk a veríték, mihelyst szembesítenek az elhallgattatási technikákkal, illetve saját gyávaságunkkal. Amikor az együttérzés hiányát panaszolják a versek, és a zsarnokság szolgáiként marasztalnak el bennünket, korántsem pillanatnyi, esetleges benyomásokat örökítenek meg, hanem egyik alapélményünkre emlékeztetnek:

 

Szőcs Géza, miért vagy oly zilált,

Szőcs Géza, ne légy vértanú.

Közös dolgaink! ma sem rendezted őket.

Szavad sem hallani, mióta már hogy.

Verseid közli az Igaz Szó is.

(A hattyú távirata)

 

A Kompromittálás-sorozat, kivált annak záródarabja, még ennél is tovább merészkedik:

„Elmondhatjuk, hogy mi is azt képviseltük, amit ő – és fordítva, ő is ugyanazért harcolt, amiért mi.” (Jólfésült kolozsvári irodalmárok visszaemlékezése, 25 év múlva)

Erre már nincs s nem is lehet költői válasz. Hiába keresnénk a jövőbe vetett bizalom jeleit, a könnyedség, az életöröm nem teleologikusan megalapozott, hanem dacos. Az etikai tartás velejárója, eszköz az infernó elleni tiltakozáshoz. Még a nem éppen vidorságáról híres poézisünkben is szokatlan e borulat.

Mindössze három összetevőjét említettük a költészetnek, talán nem is a legfontosabbakat, ám egyikkel sem találkozhatunk sűrűn a kortársi lírában. Nem divatosak. Akár a módi tilalmazza használatukat, akár e fülledt ezredvég alkalmatlan a lélek és vele a szellem szárnyalására, összezsugorul a költészet tartománya, egybefolyik a lárma, lehetséges feladataink java pedig elvész. Holott szomjazunk a bűvigékre, és hálásan kuncognánk a tréfás fordulatokon. Szűkölködők, elnyomorítottak egyszerű hangfestéssel is megelégednénk. A választékossal szemben mennyire beszédes lehet például a magánhangzók monotóniája:

 

Eledelemet, mely magvakból, férgekből és pondrókból áll,

kapargálva keresem.

(Puszták népe)

Legföljebb a sajátján dolgozó esztéta gondolkodik életművekben, a verskedvelő már csak szavaknak és szókapcsolatoknak örvend, mint:

 

hó az eső álruhája

(A mélyrétegek)

 

vagy:

 

Két kezem kilóg majd a gyászból

(Egy szekér tengeri)

 

esetleg:

 

bezúzott arcában két bogyó úgy remeg

mint forró vaslapon hideg eperszemek!

(A visszatérés)

 

Ha egyetlen jó szakaszra lel, megjegyzi a nevet. Másfél tucatnyi remekléssel már klasszikussá válhat nálunk bárki, egynéhány jól szabott költemény pedig – csekély túlzással – akár költőfejedelemmé is avathatja. Fürkészik is egymás termését az aspiránsok, s hivatkozások, jelölt, netán jelöletlen idézetek formájában versről versre vándorolnak a talált rímek, fordulatok, képek, a népköltészet műhelyéhez hasonlóan csiszolódnak tökéletessé az egyes motívumok. Kevéssé gyakori, hogy tüntetőleg könyvének élére merje írni valaki:

 

E kötet, többek között, szó szerinti vagy megváltoztatott formában, Szőcs Géza-idézeteket tartalmaz

(A sirálybőr cipő)

 

Ennél is ritkábban fordul elő, ha a vendégszövegek meglelik helyüket, és hézagmentesen illeszkednek a befogadói alaphoz (lásd a Szövegek vendégségben öt variációját).  A beszédmodorokat követő szemlélet eluralkodásával mesterséges folklór születik. Hatása alól még a tehetségesebbek sem vonhatják ki magukat, jóllehet függésük legalábbis kölcsönös. Termelői és nem csak újrafelhasználói a szerzeményeknek. Magukhoz hajlítják a szólás érvényes formáit, amivel behozhatatlan előnyre tesznek szert az olvasói kegyekért folytatott versenyben: hazai pályán mérkőzhetnek ugyanis. A lehetőségek és a teljes kötetlenség illúzióját kínálja mindez, noha megfoszt attól, ami valódi teljesítményre sarkallana: a látás és a kifejezés csiszolásától. Miért is vágynánk annál többre, mint amit a közönség elfogad és normává emel? Pedig az ormok bevételét újabb alászállásnak kellene követnie, hogy ismét megnyerjük, amit istenülésünkkor elveszítettünk: a találkozás, a kapcsolatteremtés esélyét. De melyikünk venné a fáradságot, hogy tovább teremjen a babérain pihenés helyett?

 

Hogyha te nem

ha nem szövöd

megszövöm én

megszövi más

(Szőnyeg a kolozsvári utcán)

 

Különösen ha nemcsak egy lehetséges  jövő képe tárul fel előtte, hanem szemléletében is megerősödik a régen voltak tanulságaival:

Istennek megszámlálhatatlan múltja van

(Ki cserélhette el a népet?)

 

Sem a többiek iránti szánalom, sem ideáinak tisztelete nem elegendő privilégiumaink föladásához. Világban elfoglalt helyünket pedig csupán egymáshoz való viszonyítással jelölhetjük ki, miként a Végrendeletek karamboljai mutatják. Aki mégis elszánja magát, kevéssel is beéri:

 

levelem ne cenzúrázza börtönőr

s a fal se legyen nagyon-nagyon tömör

és nyíljon az események s dolgok közt annyi rés

amennyin átférhet épp a kéz s a kés

(Születésnapomra)

 

Számvetése szerény:

 

rátok marad mint hagyatékom

amit elmondtam

s amit nem mondtam el

én

(Időszerűségét vesztett végrendelet-dal a kolozsvári fiúkhoz)

 

Mégis ráeszmél annak a rendkívüli tudásnak a fontosságára, ami az övé:

 

Zavarban van a látás,

míg el nem jut a másik,

a belső szemfenékről

leváló látomásig.

Hátrálva mész előre

és így jutsz el a hídig

ahol a szem lezárul

s a boríték kinyílik.

(Temetés Szentgyörgyön)

 

Íme, a varázslók egyike. És csodák csodájára: itt.