Szepesi Attila

Cédrus a vállamon

Csontváry-vásznak egy polgárlakásban

A hatvanas évek vége, a nagy országos depresszió ideje gimnáziumi vesszőfutásaim jegyében telt. Kétlaki életet éltem. Naponta jelenlétemmel tüntettem a hajdani nagy hírű Reáltanodában, az Eötvös-gimnáziumban, ám az eszem másutt járt. Pótvizsgáról pótvizsgára bukdácsoltam, és a füzeteim – ha éppen voltak – kubista rajzokkal, franciás versekkel voltak tele.

A városon rajta hagyta nyomát a forradalom, bár a vigasztalan romok lassan eltünedeztek a Körútról meg a Duna-partról. Akár jelképesnek is tekinthetem, hogy a Nagyvilág című folyóirat, mely a forradalom heteiben indult, újjászületett. Benne hónapról hónapra Kassák Lajos és Pán Imre cikksorozata: A modern művészeti irányzatok története.

Osztálytársammal, S. Tamással e cikksorozat bűvkörében éltünk. Kollázsokat fabrikáltunk, futurista és dadaista verseket írtunk, s külsőnkben is tüntetően alkalmazkodtunk a századelő művészvilágához. Betéve tudtuk Herwarth Walden és Marcel Duchamp hajdani zajos botrányait. Inni is megpróbáltunk és szimplán lerészegedtünk, bár hitünk szerint igen „Van Gogh-osak” és „modiglianisak” lettünk a szörnyű lőréktől. Hosszú hajunk – akkor még korántsem volt divat – a vállunkat verte, s szakállunk csak azért nem volt, mert még legénytoll sem pelyhedzett az állunkon. (Emez Arany-idézet persze csak utólag és törvénytelenül csúszik be írásomba. Ez idő tájt – ahogy az egy nekibőszült avantgárd művészpalántához illik – Kassák nyomán rímfaragónak bélyegeztem minden poétát, aki nem szabad verssel rója a türelmes papírt.)

Úgy gondoltam, épp elég lesz festenem és írnom, ezért nem túl kecsegtető hegedűtanulmányaimat félbehagytam. Szegény Devich Sanyi (akkor még szép reményű Zathureczky-növendék a Zeneakadémián), aki hegedülni tanított, aligha bánta, hogy hátat fordítottam a muzsikálásnak. Az aktívnak legalábbis, mert a koncertlátogatás továbbra is mindennapi tevékenységem maradt. Miért, miért nem, akkoriban a legnagyobb muzsikusok sokat koncerteztek Budapesten. Így volt szerencsém számtalanszor hallgatni Ernest Ansermet dirigálásában kedvencét, Rimszkij-Korszakovot, a fekete bőrű Dean Dixon elbűvölő Schubert- és Muszorgszkij-értelmezéseit vagy a francia zongoravirtuóz, Robert Casadesus Beethoven-műsorát. De egyik kedvencem, az apró termetű – olaszból angollá lett – Sir John Barbirolli meg az ifjú Lorin Maazel is gyakori vendége volt a Károlyi-kertnek meg a Zeneakadémiának.

Életembe örömteli, de legalábbis sorsfordító változást hozott, hogy S. Tamás, korábbi „futurista társam” másik iskolába ment át, osztálytársam lett viszont M. Péter, a Madách-gimnázium kiebrudalt diákja, aki filmrendezőnek készült. Tamást tehát Péterre cseréltem, akivel – már ami a tanulást illeti – semmit sem vethettünk egymás szemére. Ám új barátom hatására korábbi tüntető testi jelenlétem is ritkulni kezdett a gimnáziumban. Péter ugyanis – a maga impulzív módján – csavargással töltötte a délelőttöket, s egyre gyakrabban vele tartottam.

Ezek a „koncentrált semmittevések” – ahogy ő a barangolásait nevezte – megoszlottak a leromlott, neorealista városnegyedek, a zugkocsmák, a mozik meg a piacok között. A Víziváros pittoreszk reminiszcenciájú sikátorait róttuk, és a kopott Józsefvárost, ahol a falak koszrétege alól kilátszottak még a boldogult szecesszió korának emlékei. Vagy Angyalföld és Soroksár gyártelepeit, ahol a törött ablakok, kóbor kutyák, elvarázsolt raktártelepek, torz akácfák és rongyos csavargók „filmes ötleteket” lobbantottak barátomban. Sokszor csak azt lestük, milyen fények csillannak meg egy-egy szurtos macska szemében, vagy épp a szél csapdosta ablaktáblán hogyan tűnik fel a szomszédos háztető mozgó sziluettje.

Péter szeretett egy-egy különös figura nyomába eredni. Egyszer például egy nagy bajuszú öregembert követtünk, aki feltűnően hasonlított Nietzschéhez. Figyeltük a mozdulatait, közben idéztünk a Zarathustrából. Másik alkalommal Kodály Zoltán nyomán végigcaplattuk a fél Andrássy utat. Néztük, ahogy az ősz mester meg-megáll egy kirakat előtt, s fejét félrebillentve figyel valamit. Dudorásztuk közben a Marosszéki táncok egy-egy motívumát. Gulácsynk, Beethovenünk, Verlaine-ünk, sőt Vespasianus császárunk is volt. Utóbbi az óbudai piac kiérdemesült pattogatottkukorica-árusa…

Nekem, finoman szólva, semmi „filmes műveltségem” nem volt. Ám egy-egy film megtárgyalásakor használható „észrevételekkel” rukkoltam ki, ezekre Péter felfigyelt. Kétség sem férhetett hozzá, ha majd forgatni fog, mellette leszek tanácsadóként.

Ezek az italozással vagy a Tangón, a hírhedt zsibpiacon való „helyszín-, figura- és jelenetgyűjtéssel” eltöltött délelőttök hasznosak voltak számomra. Sikerült beleszagolnom egy – számomra idegen, de nem érdektelen – műfajba…

Érettségi után nem tudtam eldönteni, hová menjek továbbtanulni. Ideiglenesen elhelyezkedtem az Országos Széchényi Könyvtár Hírlaptárában. Szerencsés választás volt. Félreállított értelmiségiek, publikációs tilalommal sújtott írók, jobb napokra váró filológusok menhelye volt a Múzeum körúti bibliotéka. Megismerhettem az idős bibliográfust, Gulyás Pált és Kőhalmi Bélát, a kultúrtörténész Tardi Lajost, Zolnay Lászlót, a „középkorászt”, aki már ekkor megálmodta a budavári szobortemetőt, a „Magyar Tróját”, Balla Sándort, a Szegedi Fiatalok Körének egyik utolsó mohikánját, a börtönviselt Tóth Bálint költőt, az őslénytanász Vértes Lászlót vagy épp a fővárosban újra feltünedező Hamvas Bélát.

Utóbbiról szinte semmit sem tudtam. Ha betoppant a hírlapolvasóba, pillanatok alatt kitöltött tizenöt-húsz katalóguscédulát. Az általam elébe helyezett fóliákba bele-belelapozott, majd röviden félretolta, és újabb kérőlapokat körmölt. Egyfolytában róhattam kedvéért a nyaktörő létrákat meg az egérszagú raktárzugokat. Nem mondhatnám, hogy az idő tájt a jó Hamvas Béla rajongásom tárgya volt. Próbáltam a tempóját lassítani. Elé tettem két-három paksamétát, aztán az újabbakkal megvárakoztattam. Gonosz dolog volt tőlem. Szegény feszengett, aztán szelíden reklamált. Végül egy olyan jelenet játszódott le köztünk, amit sosem felejtek el, pedig – hangsúlyozom – sejtelmem sem volt, ki ez a szerényen öltözött, kevés szavú férfi.

Egy alkalommal megint sikerült türelme végső határáig megvárakoztatnom. Amikor pedig végre egy újabb folyóiratnyalábbal odaléptem az asztalához, felállt. Kissé meghajlított derékkal öklét a zsebébe süllyesztette. Majd onnan kiemelve felém nyújtotta. Ölemben volt még a folyóiratköteg, riadtan kinyújtottam a jobb kezem. Nem értettem, mi fog történni. Hamvas pedig, ahogy a tenyerem elérte, hirtelen mozdulattal egy összegyűrt tízforintost pottyantott bele. Mint egy kézigránátot. Elvörösödtem. Ő is láthatóan zavarban volt. A pénzt az asztalra ejtettem. Ám a lassított film ezzel még nem ért véget. Kezemben megbillent a folyóiratcsomó, és odazuhant az asztalra. A kötés megoldódott az egyik dosszién: az ódon, poros papírlapok szanaszét szálltak…

Ugyanitt, a hírlapolvasóban ismertem meg az idős Gerlóczy Gedeont, aki a Csontváry-hagyatékot őrizte. Talán meglepte, hogy tudok róla, és ismerem az iglói patikus élettörténetét, művei hányatott sorsát. Talán valami ritka folyóirat megszerzésével nyertem el kegyeit? Tény, hogy megkedvelt, és többször is vendégül látott belvárosi otthonában.

A félhomályos, patinás polgárlakás falait sűrűn ellepték a Csontváry-vásznak. A lakásba betoppanó először az előszoba édenkertjében találta magát: itt sorakoztak a festő korai madártanulmányai – a stiglinc meg a zordon gébics –, szálldosó pillangói és fényes hátú bogarai.

Beljebb, a szobák falain a nagyméretű vásznak terpeszkedtek faltól falig. A vendég szinte nem is egy szobába, hanem a képek imaginárius terébe lépett. Elektromos feszültség vibrált a levegőben. Bárhová kuporodott az ember, hátát egy-egy vászonnak vetette. Ott meredeztek homlokom felett a Tátra sziklabércei. Körülcsobogtak a vízesések. Vállamra ólomsúllyal nehezedett a cédrus. A villanyvilágított fák folytatódtak a virágcserepek növényeiben. Ahogy ott ültünk és beszélgettünk, félhomályos arcunk belemosódott a Panaszfal meg a Mária-kút torz figuráinak árnyékvilágába.

Az az élmény visszahozhatatlan. Amikor később elmentem Csontváry Kerepesi úti „újratemetésére”, ahol a párt delegálta művészettörténész a festőt a szocialista realizmus előfutárának nevezte, elborzadtam. Amikor – néhány évvel később – megnéztem a nagy és országos reveláció erejével ható székesfehérvári Csontváry-kiállítást, melynek kapcsán Fülep Lajos végre kimondta a festőről profetikus szavait – korábban csak Bernáth Aurél atyai fitymálását volt szokás citálni –, éreztem, hogy Tivadar festő végre célba ért. De azt is éreztem, hogy képei spirituális terébe többé nem térhetek vissza. Csak épp mintha a nagy cédrus árnyéka örökre beleégett volna a vállamba…

Ami titkos képzőművészi ambícióimat illeti, ezek egy-két mester (Lossonczy Tamás, Bálint Endre, Mezei Árpád) műhelyében való látogatáson túl egy véletlen eseményen ideiglenes hajótörést szenvedtek. Történt ugyanis, hogy festményeimmel-rajzaimmal – melyeket korábban szakmabeli nem látott – elkerültem egy idős festőművész-restaurátorhoz, D. Jánoshoz, aki porrá rombolta reményeimet. Azt vártam, kész mesterré avat, ő viszont röviden és fanyalgását sem titkolva elmondta: meg kéne tanuljak rajzolni, mielőtt képeket festek, s az sem ártana, ha megismerném a képzőművészet anyagait és technikáit, mert ez a házilag végzett pingálás-ragasztás-barkácsolás nem vezet sehová…

Ennek hatására történhetett, hogy – illúziókkal és romantikus tervekkel felvértezve – jelentkeztem a szegedi tanárképzőbe. Másodszorra vettek fel, de végül csak felvettek, és mint magyar–rajz szakos egyszerre áldozhattam – reményeim szerint – ikermúzsáinak.

Tamás, a hajdani költő-festő társam joghallgató volt már, Péter pedig – filmes álmait világgá növesztve, ám azokból soha egyetlen kockát meg nem valósítva – egyre jobban alámerült az alkohol örvényeibe…

Vonatra szálltam, és elindultam a Tisza-partra, József Attila és Juhász Gyula városába, Csontváry cédrusának emlékével a vállamon.