Tarján Tamás
Balla D. Károly:
Élted volt regénye
Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1998
„A regény, amint írja önmagát”…? Ugyan, hol van az már! S Umberto Eco is
nekiülhetne lassan egy „Nyitott töredék” munkacímű elvi alapvetésnek
(hiszen valójában csak a Nyitott mű
egy szálát kellene ki-, vissza- és áthúznia). Manapság nemegyszer az epikai
kezdemény vagy maradvány: az eredeti vagy átvett ötlet, az egész-séggel
kacérkodó rész, a harcias fragmentum veszi kemény edzésbe saját mivoltát. A
textus kóborol önnön labirintusában, s leghőbb vágya, hogy véletlenül se
találjon rá centrumára vagy kijáratára. A szövegnek ez az önjárása –
látszólagosan elemi létté dinamizált, dimenzionált önreflexiója, saját maga
folyamatos kibeszélése – egyszerre hordoz tragikus és komikus tartalmakat. A
műalkotás – belátva ennek képtelenségét – óvakodik, sőt retteg attól,
hogy a „véglegesség”, a befejezettség tisztázati arculatát öltse föl. A
piszkozat, a fogalmazvány státusa viszont természetesen derogál neki, bár néha
visszajátssza magát ebbe a „felelőtlen” nem én vagyok stádiumba. Az impúrumot messze meghaladóan, ám a
megalkotott és rögzült jelegyüttesen még jóval innen a szakadatlan errata és a
kontinuus korrektúra foglalja el a „kész” szöveg helyét – vagyis a szükségképp
sohasem tökéletes hibajegyzék és a mindig további javításra váró helyesbített
levonat lesz a kvázi-mű (piszkozat, javítás, tisztázat; kötet, könyv – a
felülírásnak ezeket a fokozatait, a még
nem jeltől a strukturált jeltömegig vezető utat, valamint a
lehetséges viszonylatokat szakszerűen és többféleképp leírta a modern
irodalomtudomány).
„Egy önmagát
mintázó torzó” – Élted volt regénye
című munkáját így határozza meg Balla D. Károly. Hogy tényleg a saját
munkáját-e? Szellemi, illetve „manuális” értelemben föltétlenül; bölcseleti,
illetve copyright értelemben
semmiképp. Bár az önmagát író regény, az önmagát mintázó torzó elevenen
lélegző textuális életet él, folytonosan pulzáló létével kölcsönhatásban
maga a szerző még intenzívebb önalakítás, önalakulás haszonélvezője
és elszenvedője. Nehéz dolog eldönteni, hogy – hátuk mögött a szeszélyes
és kaján Ihlettel – az Író és a Szöveg közül melyik az úr és melyik a cifra
szolga, Balla D. Károly tomusza esetében azonban az az érdekesebb, amint az író
írja önmagát: azaz amint a regénybeli (torzóbeli) író (egy, több) a regény
írása (kompilálása) során személyiségként is átrendezi magát (átrendezik
magukat). Az átrendeződés olyan fokú, hogy a könyv egyik alkotója
átrendeződik a kötet másik alkotójává. Alkotó egó(k) és magát mintázó
szöveg/magukat mintázó szövegek alakulásainak, határsértéseinek eredményeképp a
mű befogadása során az olvasó is átrendezi, átírja magát, mivel kénytelen
harminc oldalanként változtatni a textushoz (és a textus vélhető szerzőjéhez)
való feltételezett viszonyán. Mindez kisded játék is maradhatna a posztmodern
irodalomból magát Münchhausenként épp kirángató olvasó számára, ha az „önmagát
mintázó torzó” kitételt csupán és csakis a leírtakra kellene értenünk. De e
lapokon az egyik író (Ákos) maga is torzó: egy baleset következtében
megnyomorodott. Az Élted volt regénye
eredendően az ő (a regényhős író) szellemi produktuma – már ha
az övé, s nem az Agnosztosz (Ismeretlen Szerző) néven aposztrofált
ködalaké. Ám a kész könyvön az Élted volt
regénye cím fölött mégiscsak Balla D. Károly neve olvasható, s mert a
mű befejezése meghökkentő perszonális „felülírást” tartogat – e sorok
olvasójának immár mindenképp illik kitalálnia, mifélét –, az önmagát mintázó
torzó nem pusztán az elkészült voltában sem kész szöveg, nem is csupán a magát
emberből torzóvá mintázó (részeg balesetével nyomorékká rontó) könyvbeli
író transzfigurációja – ne feledjük, ő ugyanakkor torzóból egésszé, mert
Ákosból Agnosztosszá válik, de névvel jelöltből neves névtelenné, Ákosból Agnosztosszá is… –, nos,
mindezek együttállásaként az olvasói önmintázás sem lehet mentes a torzólét
élményétől. Az egyes szám második személyű, birtokos személyjeles
ráutalás – Élted – a mű egész
rendszerében körkörösen futtatja, mindig más célszemélyre viszi át a
(szerzői) individualitást, és ezzel az individuálkrízist is. S ebben a
körben – lánc, lánc, eszterlánc – kitéphetetlenül benne van, aki a kötetet a
kezében tartja.
Eddigi
elemzésünk hiába igyekezett kerülni a rébuszos jelleget, a mű bemutatása
nyilván rejtvényszerűnek hat. De mert Balla D. Károly szándéka,
koncepciója szerint az Élted… (mint
minden élted…) feladványként is
megfogalmazza, mintázza önmagát, az írástevékenység e detektívhistóriájáról nem
is ránthatjuk le a leplet. Ha akarnánk, se tudnánk. Az író (Balla D.) oly
rétegezetten ágyazza be a tapasztalati és a műbeli valóság közé a
közölteket, hogy e két valóság átcsúszik egymásba, s ezzel kialakul egy olyan
epikai játéktér, amelyben bármiféle „valóság” feltételezése otromba találgatás,
személyek, helyzetek, sorsok, művek inszinuálása lehetne. (A
valóságszintek e relativizálásának műszavaként Milosevits Péter
készülő habilitációs előadásának vázlata a posztmodern trükkregény terminus használatát ajánlja.)
Ha a Balla
D. Károly művében érzékelhető nagyszabású és jól végiggondolt –
sajna, nem mindenütt ilyen jól megírt – törekvésekre ügyet sem vetnénk, semmi
nehézséget nem okozna a könyv csevegő ismertetése. S elég lenne a talált
szöveg problematikájával foglalkoznunk. Egy író-szerkesztő (akiben akár,
sőt elsősorban Balla D. Károlyra, a kárpátaljai magyar irodalmi
középnemzedék meghatározó alakjára utaló vonásokat látnánk, ha az ilyesféle
azonosító kísértésekre nem hunynánk be rögvest a szemünket) vegyes műfajú
és vegyes színvonalú, kétes eredetű kéziratcsomagot kap. Mindennapi eset.
Mindennapi
eset lenne, ha az író ezt a
regénynyitó eseményt nem vonná a Tsúszó Sándor-mitológia körébe. Az Élted volt regénye ugyan nem sorolódik a
közelmúlt legnevezetesebb fiktív literátorának, a többek közt emlékkönyvvel is
büszkélkedhető Tsúszónak, az összmagyar irodalmi kollektíva – no jó, a
fiatalabbak – bravúros kreatúrájának kultuszába, ám nélküle (a fikcionalitás,
az álirodalmiság, a játék nélkül) sem
mi nem dekódolhatnánk az írottakat, sem a regénybeli regényíró (egyelőre:
„Balla D.”) nem juthatna el a paksaméta – a mindkét oldalukon gépelményt
hordozó lapok – nagyjából helyes sorrendbe forgatásáig.
Van tehát –
öt különféle jellegű, később szerephez jutó mottóval felröptetve – az
első félszáz oldal. Ennek történetmondója – a küldeménnyel
megáldott-megvert szerkesztő – önmaga felőrlése, „mintázása” árán,
megfeszített elmemunkával – végére jár Az
Agnosztosz-rejtélynek (végére…?). Ehhez magától Agnosztosztól is
rendszeres, ironikus – egyben agresszív – segítséget kap. Ebben a
kötetharmadban a dokumentációs álcázású eseménytörténet észrevétlenül csúszik
át takarékos fogalmazású szépírói produktumba. Intellektuális mesterfogásai
helyenként Edgar Allan Poe borzongást keltő izgalomáriáival rokonok,
holott szívesen dolgozik a pontról pontra haladás hűvös technikájával:
végigírás helyett inkább jegyez és jegyzetel (a torzóval jelöli a teljes
mondatot, hiányos közléssel a teljes közlést).
A II-vel
jelölt második nagy regényegység – Ákos
regénye – az, amit az alvókúrás idegkimerülésig zuhant szerkesztő
összerakott (az…?). Ehhez csatlakozik a IV.: a Maradék lapok. Itt jönnek a bajok, e kettőnél. Ákos regénye
ugyanis a lehető legbanálisabb epikai tucatáru. Nem is lehet más, mert
mint Balla D. Károly Élted volt regénye
című regényének része nem múlhatja felül a nyomozási-összeillesztési
fejezet (mint regényrész) színvonalát. Mégis másnak, jelentősebbnek
kellene lennie – különben miért veselkedett neki a szerkesztő az
összerakásnak. Nem pusztán az összerakásért – ezen a lelkesedési szinten
réges-rég túljutott –, hanem mert szimata majdnem-remekművet sejtett (s
mert az egész szövegrekonstrukciós akció fedőneve: Tsúszó). A talált
szövegek – másfelől a trükkregények – szinte kikerülhetetlen csapdájába
lép a szerző (Balla D.), s vele magunk is csattanni érezzük a szövegvasat.
A nagy literátus ötlet, mely azonban elsőrendűen és játékelvűen
önmagára irányul (részint negligálja is önmagát), nem képes kiszabadulni a
szűkebben vett irodalomból, s bár ilyen vagy olyan bölcseleti vagy életmodelleket
kellene szolgálnia, a saját kengyelfutójaként rohangászik, önmaga előtt,
mögött, s legtöbbnyire önmagában. (Ez sokszor a jó öreg Borgesnél sincs
másképp.) Az irodalmi műalkotásnak a műbe épített önreflexiója (az
írás menete, fázisai, technikája stb.) mint minta önmagában nem ér föl az élet,
a létezés (ön)reflexióival. Vagyis irodalmi műben csakis az önmagára
figyelő nyelv, önmagára figyelő „irodalom” által képződhet meg
az élet, de ha csakis az irodalom képződik meg, édeskevés képződik
meg az életből. Az Élted volt
regénye részlegesen marasztalható el ebben a vétekben. A dilemmával Balla
D. Károly tisztában volt. Orvosolni azzal próbálta, hogy Ákos regénye voltaképp nem más, mint maga az Élted volt regénye – ez azonban Balla D. Károly Élted volt regénye című regénye
felől nézve már nem igaz. Az oda-vissza játékban Ákos nem elég jó partner,
ámbár ő a jobbik játékos (ez a paradoxon a regény sakkmotívumában is
életre kel: a rosszabbik játékos játszik jobban, s ezzel kétoldalúan elrontja a
partit). Az orvoslás másik – slusszpoénszerű – módja az, amit nem
árulhatunk el, mivel a recenzió olvasója már úgyis tudja. A „külsőleg”
használatos epikai gyógymódok közül a számítógép betűtípusainak
váltogatása, a tipográfiai változatosságban lelt gyönyör kelleti magát. Kár,
hogy a nyomtatási módok sokszínűsége nem válik automatikusan a
beszédmódok, nézőpontok változatosságává is. Az egyszerű
elkülönítő, tagoló funkciót – magyarán: a szerkesztést, a súlypontozást a
ténta és a kalamáris korában is ismerték már. A számítógép betű- és
jelállományának variabilitása egyre-másra belehazudja, -illuzionálja magát az
irodalmi művekbe (ezzel nem a számítógépes irodalom gazdag
lehetőségeit tagadjuk, hanem az álszámítógépes irodalmat, a „simán”
ornamentikus eljárásokat kifogásoljuk).
Egy
becsületes kritika általában nem lehet meg idézetek nélkül. Kapjon a tisztelt
olvasó ízelítőt vagy emlékeztetőt abból, amit még nem olvasott vagy
már olvasott (vagy sosem fog olvasni). Itt egyetlen citátumnak sincs helye.
Nincs, mivel a regény szövéstechnikája valamennyi fontosabb szót,
szószerkezetet, nevet, mondatot, bekezdést stb. visszacsomózza, újrahozza,
újrahúzza. Ezzel a – nagyon ügyesen és következetesen kivitelezett –
technikával válhat erőssé, s tarthatja fogva önmagát a hálóregény. Az Élted volt regénye – végül is tragikus
alapszólama, a címébe is archaikusan belefájó elszalasztottság, elveszettség
ellenére – üde, játékos, szórakoztató, szellemes könyv, s ezt részint az
idézésekben is mutatkozó színességének, frappírozó ötletességének köszönheti.
Az idézésnél kevésbé szerencsésen hat a fölidézés, pontosabban a megidéző
róla-beszéd. Balla D. Károly mérnöki munkájának összes tereppontjáról,
erejéről és gyengéjéről tudomással bír; az erős pontokról
el-elmondja, hogy erősek, a gyengékről elég sokszor elmondja, hogy
gyengécskék (a számítógép-kérdés sem marad említetlenül).
E bírálat,
metódusa és anyagközelítése folytán, mostohábban bánik a kötettel az
indokoltnál. Holott a banálisnak mondott s kétségtelenül sémaszerű
csődtörténet, Ákos életkudarca is lélektani érzékenységről tanúskodó
írói formálás eredménye. Az epizódok kirakosgatásának dominóelve arra is
ráébreszt, milyen irányokba kanyarodhatott volna ez a nem eléggé uralt s a
kisebbségi magyar élet szorításától is megnyomorodott sors. Az ukrán–magyar
szomszédság kishatárforgalmi szociorajza is érdekes, a bele- és ráragadt
egzisztenciákkal.
Balla D.
Károly egy drámaíró kvalitásával ír dialógusokat egyes kisjelenetekben, s
költői „főhivatását” meg nem csúfolva nyesi a szavakat a
szerkesztő-férfi monologizáló tépelődésének óráiban. A regény egy
egészen más régiójára pillantva: vonzó az a cimboráló, vágáns hang, amely
szlovákiai magyar írói műhelytől délvidéki írói fészekig sürgönyözi a
közös gond és közös gondolkodás hívószavait, s a parodisztikus
élcelődéstől, a komoly ábrázatú irodalmiaskodástól sem idegenkedve
teremt virtuális, intertextuális, interperszonális közösséget a magyar
literatúrában (ebben a játékban persze Tsúszó Sándor a Hermésze Balla D.
Károlynak). A könyv „első számú” beszélője, a finoman takart
önéletrajzi alakmás – aki azért ki is tárja otthona, munkahelye ablakait –
ugyancsak jól megírt figura. Ismétlődő kis cselekedetei, szokásai
peregnének le szorgos élete homokóráján, ha hirtelen be nem köszöntene – be nem
törne hozzá – a nagy tennivaló, az izgató feladat: a megkevert Kézirat (a
piszkozat) Szöveggé (tisztázattá) rendezésének mámora. Irodalmi hőstett,
ahogy ezt véghezviszi (így kívülről nézve túl is bonyolítja a dolgát –
hiába, szeret pepecselni a betűkkel; hiába, az irodalom szent).
Egy talált tárgy megtisztítása megy végbe az Élted volt regénye lapjain, amelyről csak annyi bizonyos, hogy nem azonos az Élted volt regényével (a regényt és a regénybeli regényt indexjelekkel különböztethetnénk meg – ha ezzel nem dúlnánk föl magát a regényt). Mire a talált tárgy megtisztult, tálalt tárgy lett belőle. Nem rossz falat. Az első ötven oldala remek. Kár, hogy nem ez az egyetlen fogás.