Tóth
Erzsébet
Vízkereszt nincs már messze
Az első napokban jó volt hazaérkezni
szívszorongató
illatába,
mint kámforos zsebkendő,
hirtelen altatott
el,
nem volt már erőnk semmire,
még kóvályogtunk egy kicsit,
ki-ki a maga álmát járta,
de egymásnak is adtunk
belőle.
Mi szükség van a szeretet
ily túlságos kimutatására?
Nem elég, hogy egymáshoz érünk szüntelen,
egymáshoz jövünk haza?
Minek nekünk ez az idegen,
gőgös zsarnok a
szobába?
Fölöslegesen zaklatottá tesz,
másképpen osztja be a fényeket,
felborítja a szoba egyensúlyát.
Ma reggel óvatosan megkérdeztem:
„Mikor szokták a fenyőfát kitenni
az
utcára?”
„Azt hiszem, vízkeresztkor.
Vagy amikor akarod.”
„Jaj de jó, akkor már ma kitehetem?”
„Ha
akarod.”
„Nem, azt hiszem,
vízkereszt nincs már messze.”
Látási nehézségek
Nem láttam jól,
lepkék szálltak a szemembe.
Ült, mint egy festmény.
A félelem, hogy tekintetemmel
akaratlanul is felhorzsoltam.
Ez itt nem Kiállítóterem.
De nem is a Vakok Intézete.
Bánatvillám. Pulóverháttérben
két remegő, sápadt madár
eltakarja az arcát.
Hazafelé az autó szemeit
elfelejtettem bekapcsolni.
Nem mertem oldalra nézni,
de tudtam: ott ül mellettem.
Suhantunk halkan a holdvilágban.