Tverdota György

Kelevéz Ágnes: A keletkező szöveg esztétikája

Argumentum, 1998

Nem kellett hozzá egy egész emberéletnyi idő, hogy 180 fokos fordulatot tapasztaljunk abban a tekintetben: mit tartsunk elsődleges fontosságúnak az irodalomban. Gyermekkorunkban a költő harcolt a nép üdvéért, vagy cserbenhagyta a haladás ügyének zászlaját. Tükrözte a valóságot, vagy elfordult a realitástól. Kifejezte bánatát, vagy felelőtlenül játszadozott a szavakkal. Az élet sűrűjében gázolt, vagy elefántcsonttoronyba zárkózott, esetleg a kávéház ablakából leste a kívül zajló eseményeket. Kelevéz Ágnes könyvének hőse ezzel szemben kirakja vagy elhagyja az írásjeleket, folyamatosan vagy külön lapokra írja a verseit, csupa nagybetűkkel kezdi a sorokat, vagy csak a mondattanilag indokolt helyeken őrzi meg a nagy kezdőbetűt, tintába mártja tollát, vagy ceruzát hegyez, meghívók hátlapjára firkantja szövegeit, vagy bekötött könyv lapjaira jegyezget.

A félreértések elkerülése végett: A keletkező szöveg esztétikájának nem az az újdonsága, hogy az ortográfia és a szó tágabb értelmében vett grafológia felismeréseit kiaknázza Babits Mihály szövegeinek elrendezésekor. Az ilyen területen felhalmozott tudás alkalmazása túlzás nélkül szinte ősi jelenségnek mondható. A fordulat abban áll, hogy a szerző a tallózást kutatási módszerré nemesíti, szorgosan lehajolgat minden kis adatért, s legnagyobb meghökkenésünkre egész kazalra valót gyűjt a költői szöveg megírásának folyamatáról valló, a Babits-életmű aratói által elhagyogatott kalászokból. Ezt a maradékot a szemünk láttára kicsépeli, s ekkor éri az olvasót a nagy meglepetés: az így betakarított termés semmivel sem értéktelenebb, mint az, amit olyan kiváló kutatók és versértők gyűjtöttek csűrjeikbe, mint Rónay György, Bata Imre, Pór Péter, Nemes Nagy Ágnes vagy Rába György. Egy hazánkban régebb óta érlelődő folyamat megy teljesedésbe ebben a kötetben: a textológia nélkülözhetetlen segédtudományból az irodalomtudományos vizsgálódás centrumába kerül, közvetlenül és döntően befolyásolja Babitsról alkotott képünket.

Rá lehet mutatni arra, hogy másutt, elsősorban talán a francia tudományosságban, az ún. critique génétique (vagy magyarított szakkifejezéssel: a szöveggenetika) eredményei révén kész minta állt Kelevéz Ágnes rendelkezésére. Ennek egyoldalú hangsúlyozása azonban téves és igazságtalan ítéletekhez vezetne. Az előttünk álló könyv módszertanának csak bizonyos, kétségkívül nélkülözhetetlen alkatrészei származnak szellemi importból. Ezek az alkatrészek külön is ki vannak állítva a könyv első, A szöveghez való viszony újdonsága a genetikus kritikában című fejezetben, s a munka további részeiben is mindvégig korrektül fel van tüntetve az alkalmazott módszertani szempontok eredete.

A keletkező szöveg esztétikáját azonban az különbözteti meg jótékonyan és határozottan a hazai nyersanyagot import gépsorokkal feldolgozó, ma oly divatos eljárásoktól, hogy a szerző magyar szabadalomba építi bele ezeket az elemeket, szuverén módon rendeli alá szaktudományos céljának – végeredményben Babits alaposabb megismerésének – a hozott metodológiai tudást. Korrektül és szabatosan él vele, de az az érzése az olvasónak, hogy ha a cél úgy kívánná, szívfájdalom nélkül módosítaná, tágítaná, rugalmasabbá tenné a critique génétique eljárásait, mert Babits fontosabb neki, mint a módszertani pedantéria.

A Babits textológiai elvei és költői gyakorlata című fejezet nem hagy kétséget afelől, hogy olyan könyvet fogunk olvasni, amely anyaggal dolgozik. Mindannyian tudjuk, hogy Babits poeta doctus mivoltához hozzátartozott az is, hogy fontos értekezéseket, vitacikkeket bocsátott közre a textológia, a szövegfilológia kérdéseiről. Elég, ha Dézsi Lajos Balassi-kiadásáról írott bírálatára vagy Földessy Gyulával Adyról folytatott polémiáira utalok. Nem állom meg, hogy a filozófusi pályával is kacérkodó fiatal Babits Nietzsche mint filológus című írására is ne utaljak. De önnön írásainak és írásmódjának textológiai vonatkozásait is tudatosította, például Kardos Alberttel vagy Moravcsik Gyulával való kontroverziájában. A második fejezet minderre bőségesen kitér. Kelevéz Ágnes itt szembesíti saját módszertani előföltevéseit a pozitivista előképzettségű, klasszika-filológiai alapokat sem nélkülöző, de nagy eredetiséggel ebben is önálló útra tért Babitséival.

Az első két fejezetben tehát kellőképpen fel vagyunk készítve arra, hogy a könyv hősének érzékenysége, sőt hiúsága kiterjed a szövegek megírásának legapróbb részleteire. Látjuk: ha szerzői, fordítói, szöveggondozói akarata illegitim okokból csorbát szenved, azt szentségtörésként éli meg. A költői szöveget partitúraként kezeli, amelyben az ékezés, központozás, az érzéketlen jöttment által holmi külsőlegességnek és közömbösnek tekintett alaki elrendezés az ő számára pontos zenei jelzéseknek számítanak. Mire a harmadik fejezethez jutunk, Babitscsal és Kelevéz Ágnessel együtt mi is elfogadjuk az előföltevést: a legkisebb részletre is figyelni kell, ha a szöveg elevenségét szívügyünknek tekintjük. Ha pedig nem szívügyünk a textus elevensége, ne is kezdjünk bele Az Angyalos könyv versgyűjteményei a megírás folyamatában című fejezet elolvasásába. Csak ebben az esetben lesz türelmünk eligazodni az adatok útvesztőjében, csak ekkor fog el izgalom az itt lappangó titkok iránt.

Mi tehát a fejezet címében szereplő Angyalos könyv? Egy három füzetből egybekötött, könyvnyi terjedelmű, lényegében kézírásos füzet, amelynek borítójára a költő felesége, Török Sophie Carpaccio zenélő angyalát rajzolta. A harmadik, rövid fejezetben a szerző korrekt módon ismerteti az egybekötött három füzet mindegyikének tartalmát és jellegét. Az első füzet a Troubadour-kor címet viseli, s a pályakezdő Babits verseit tartalmazza a közönség elé lépést megelőző években (1900. júl. – 1903. ápr.). Ezek voltaképpen Babits zsengéi. A második füzetben közölt versek között szép számmal találunk olyanokat, amelyeket a Babits-szakirodalom mindmáig a költő legfontosabb alkotásai között tart számon.

Ennek a második füzetnek Kelevéz Ágnes több okból sokkal nagyobb figyelmet szentel. Ebbe metsződik bele a költő Babits első arca. A nyilvánosság elől elhúzódó, ugyanakkor a közönség elé kívánkozó költő valóságos kézírásos verseskönyvet szerkeszt saját használatra, esetleg barátainak, Kosztolányi Dezsőnek, Juhász Gyulának, Kun Józsefnek, megmutatás végett. Ha az előbbi a troubadour-kor volt, akkor ez a költői hőskornak nevezhető. A Könyv előállításának ambíciója, ha nem akarunk rögtön Párizsig és Mallarméig szaladni, s elég nekünk Arany János is, a Kapcsos könyv mintául vételét jelenti Babits részéről, s a költő életének egyik fő témájával, az aranyi örökség tudatos vállalásával szembesít.

A második füzet leírásának voltaképpeni jelentőségét mégis az adja, hogy Kelevéz Ágnes ennek a kéziratos egységnek a leírása során mutatja be előzetesen azt a képességét, amelyet a továbbiakban olyan alaposan kifejt majd: a critique génétique szellemében szabatosan leírni egy szöveg keletkezését, egyúttal azonban elevenné varázsolni, alkotáslélektanilag, de – messzebb megyek – emberileg is a füzetbe belemetsződött arcélt. Itt jegyzem meg, hogy a kötethez függelék is tartozik, amely tartalmazza, a könyv gondolatmenetéhez illesztve, mindhárom füzet szabatos leírását. A harmadik füzettel érthető módon gyorsan végez itt a szerző, hiszen majdnem az egész további kötetnek ez lesz a tárgya. A harmadik fejezet igazi programja éppen ez: a könyv lényegét, újdonságát adó hipotézis megfogalmazása.

Kelevéz Ágnes vállalkozásának ugyanis nagy tétje van: „A szakirodalom eddigi elképzelésével ellentétben véleményem szerint több éven át vezetett, könyvnyi vastagságú füzetbe Babits lényegében keletkezésükkel egy időben jegyezte le műveit, tehát egy versnek a füzetben elfoglalt helye… egyben keletkezési idejéről is árulkodik” – olvassuk a 61. oldalon a harmadik füzettel kapcsolatban. Ezt a kéziratos egységet tehát a szerző, az első két füzettel ellentétben, lírai naplónak, munkafüzetnek tekinti. Azt veti a korábbi szakirodalom szemére, hogy megszerkesztett és letisztázott versgyűjteménynek vélték ezt a harmadik kézirathalmazt is, s nem ismerték föl a füzet döntő sajátosságát: hogy a költő ebbe a részbe születésük sorrendjében jegyezte le új produktumait.

Éreznünk kell itt a női kedvességgel, tapintattal megfogalmazott kihívást a szakmával szemben. Érzékelnünk kell azt is, hogy a szerző egyben önnön szakmai hitelét is kockára teszi, hiszen vagy bebizonyosodik az igazsága, vagy minden marad a régiben, s akkor ő lényegében hatalmas apparátust megmozgatva hiábavaló erőfeszítéseket tett. A Babits pályájának alakulása iránti kívácsiságunkhoz hozzátapad egy újabb kíváncsiság: sikerül-e a bizonyítási eljárás? Elfogadja-e az esküdtszék Kelevéz Ágnes érveit? A tét a kívülállónak jelentéktelennek tetszhet: „E feltételezés a Fogarason keletkezett verseknek az eddigiektől több helyen is eltérő kronológiai rendjét vonja maga után” – olvassuk, s a szakterület ismerői érzékelik a szerény mondat horderejét. De aki a kötet törzsét alkotó A harmadik füzet kéziratának tanúsága című negyedik fejezetet elolvassa, óhatatlanul szembesül az értelmezésbeli következményekkel. Mielőtt erre a fejezetre röviden sort kerítenék, megállítom egy pillanatra a képet, hogy kellő erővel ráirányítsam a reflektort a könyv két, már eddig is érintett bravúrjára. Az egyik az, hogy az írásmódból, annak változásaiból képes a szerző egy ember szellemi arcát elénk állítani. A másik: a kultúra iránt érdeklődő laikus olvasó számára is izgalmassá, érdekfeszítővé tudja tenni egy háromrészes kézirat keletkezéstörténetének leírását.

Mint valami detektívregényben, látszólag itt is minden az igazság ellen szól. Az igazság elszánt bajnokának súlyos, első látásra majdnem leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembeszállnia. Az Angyalos könyv harmadik füzetébe írt szövegek mellett dátumok szerepelnek, egy részük a költő keze írásával. Más helyen is rendelkezésre állnak hiteles, illetve a szakirodalom által hitelesnek elfogadott keltezési javaslatok, s rájuk épülő, plauzibilis értelmezések. Kelevéz Ágnesnek, hogy a maga pozitív érveit elősorolhassa, meg kellett ingatnia az elfogadott előföltevések, megfontolások hitelét. Ezt sorra-rendre meg is teszi. Nem riad vissza még attól sem, hogy miután sorra vette a költő egykorú levelezéséből, a szakirodalom által felkutatott keletkezéstörténeti anyagból, a versek első megjelenésének idejéből, az új életrajzi kronológiából öszszegezhető tapasztalatokat, grafikonokat készítsen a harmadik füzetben lévő versek kronológiai helyéről, amely grafikonok a függelékben megtekinthetők a koordináta-rendszerrel hadilábon nem álló, erős idegzetű filoszok számára.

Engedjék el nekem, hogy ezt a hallatlanul izgalmas bizonyítási folyamatot végigkövessem. Több okból nem teszem ezt. Egyrészt mert egy detektívregényt nem illik elmesélni. Másrészt mert a könyv csak abban a formájában izgalmas, amelyben Kelevéz Ágnes megírta. A rezüméjét csak bonyodalmasan, ízetlenül és unalmasan lehetne előadni. Engem mindenesetre meggyőzött igazáról. Az érvek súlya alatt elfogadom, hogy az Angyalos könyv harmadik füzete munkafüzet, azaz a keletkezési dátumok eddigi hagyományozódási útjáról érdemes lelépni és elfogadni a könyv javasolta kronológiát. Ha ezt tesszük, akkor Babits egyik legfontosabb pályafordulatáról az eddigitől eltérő, az eddiginél pontosabb képet kapunk.

Ismeretes, hogy a fiatal Babits eladta volna lelkét egy tál objektív lencséért, azaz hogy első nagy korszakában tárgyias költészetet – vagy Rába György kevésbé jelszó értékű, de alaposabb terminológiájával élve: tudatlírát – művelt. Elég hamar elérkezett azonban az a pillanat, amikor – hogy megint Rába György szavával éljek – a költő elindult „líraibb ihletek” felé. Ismeretes volt az is, hogy ez nem független a Bergson-élmény bekövetkeztétől. Nos, Kelevéz Ágnesből hiányzik minden bálványdöntögető indulat. A fordulatról a kiváló szakemberek által rajzolt képet elfogadja, csak éppen a harmadik füzet új kronológiájára alapozva számottevően előbbre hozza e fordulat kezdetét, mélyíti és pontosítja az eleddig ismeretes folyamatábrát. Különös és meggyőző megvilágításba helyezi a folyamat bizonyos pontjait, megfontolandó értelmezési javaslatokat nyújt az időszak fontos verseiről és más dokumentumairól.

Megelégszem néhány pont ötletszerű felvillantásával, amely különösen megragadta a figyelmemet vagy a fantáziámat. Hallatlanul szórakoztatónak érzem A füzet verseinek életrajzi vetülete című alfejezetet, s ha lehet, még inkább az Évszakmotívumok mint a datálás lehetséges támpontjai címűt, mert itt a szerző egyszerre merész és természetes gesztussal túlteszi magát korunk bénító dogmáin, amelyek szerint szigorúan tilos a vers és a versen kívüli valóság (ilyen talán nincs is) között bármiféle összefüggést keresni. Hogy egy költő egy téli hangulatot árasztó verset netán télen írt volna? Attól a laposságtól, hogy téli hangulatú verset csakis télen lehet írni, mára eljutottunk addig a laposságig, hogy téli hangulatú verset csak nyáron lehet írni. A dolgot azért említem ilyen hangsúllyal, mert általánosítható tanulságot tartalmaz: az anyag roppantul alapos, bensőséges ismerete lehetővé teszi Kelevéz Ágnes számára, hogy ne legyen foglya elvi és módszertani babonáknak. Se ne értékelje túl a szerzői szándékot vagy az életrajzi adatok bizonyító erejét, se ne értékelje alul. Nyilván lehet vitatkozni állításaival, de csak egyenként és csak éppolyan felkészültséggel, amilyen az övé.

Roppant izgalmasnak találtam azt a vitát, amelyet a szerző Melczer Tiborral folytat a [Nem bűnös ki szive szerint…] című szöveg datálásáról, ami érinti a füzet abbahagyásának időpontját, érinti Babitsnak Aranyhoz való viszonyát, antimilitarizmusának kérdését, Adyval való kapcsolatát. A Babits tévedő emlékezete című alfejezet különösségére ugyancsak fontosnak tartom felhívni a figyelmet. Olyasmire vállalkozik itt a szerző, ami elég ritka a szakirodalomban: szokás elemezni a költők gondolatait, érzéseit, altudatát, de valakinek a memóriáját elemzés tárgyává tenni, nos, itt meglehetősen járatlan terepen kell az elemzőnek haladnia. Kelevéz Ágnes ezt a feladatot is bravúrosan oldja meg. Hallatlanul izgalmasnak találom a Késleltetett megjelenés mint rejtőzés című alfejezetet. Elegendő, ha csak arra utalok, hogy Babits egy 1906-ban írott spleen-versét illeszti bele a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című híres és vitatott vallomásába, olyan dimenziót, a nagy történelmi kataklizmák érzelmi visszhangjáét adva ifjúkori írásának, amelyről szerzőjének a szöveg születése pillanatában még csak halvány sejtelme sem lehetett.

Külön ki kell emelni a füzet egyes darabjaihoz fűzött, a módosított kronológiára alapozott, illetve annak bizonyítékaiul felhozott értelmezéseket, így az Arany Jánoshoz és a Szonettek ihlettörténetét, a Thamyrisz, Homérosz, Héphaisztosz interpretációját, a Levél Tomiból és a Hiszekegy elemzését, és még sorolhatnám. Arra itt nincs mód, hogy Ady és Babits híres konfliktusára, illetve Babits elfojtott duk-duk afférjára kitérjek. A költő klasszikus álmainál sem állhatok meg, nem taglalhatom a Levél Tomiból briliáns elemzése kapcsán a vers életrajzi-kortörténeti vonatkozásait, amelyek évekkel korábbi datálást, a bergsonizmus és a líraibb ihletek időben előbbre helyezését teszik lehetővé. Babits paganizmusának és katolicizmusának dilemmáját sem rekonstruálhatom a Hiszekegy alapján.

Arról azonban nem mondhatok le, hogy röviden méltassam az ötödik, záró fejezetet, amely a Név, szerep és kézirat viszonya Babits életművében címet viseli. A könyv törzsét, mint mondtam, a negyedik fejezet képezi, s ezzel voltaképpen valahol 1909 és 1916 között mozgunk a költő pályáján. A második fejezet azonban, Babits textológiai elveit és gyakorlatát vizsgálva, az egész életműre kiterjeszkedik. A harmadik és negyedik fejezet sem tartózkodik attól, hogy a későbbi évtizedekre rendszeresen kitekintsen, a záró fejezet pedig végül ugyancsak a pálya egészét fogja be látószögébe.

Az első, A név mint aláírás: önazonosság és nyilvánosság problémái címet viselő alfejezetet Kelevéz Ágnes Babits onomasztikai szorongásainak szenteli. A névprobléma szervesen összefügg a textológiával, a költőnek a nyilvánosság előtti szereplés és a rejtekezési vágy közti mély és keserves dilemmájával. Ugyanakkor a szorosan vett szövegkritikai kérdés teljesen legitim kitágításának is tanúi vagyunk ebben az alfejezetben. A textológiából zökkenő nélkül kerülünk át Babits alkattanába. A „Babits” név kapcsán szakszerű, mély és egyben játékos elemzést kapunk a név viselőjéről.

Az útravaló mégis szorosan textológiai, tág horizontú és egyszersmind megrendítő. Kelevéz Ágnes végül a költői szerepváltások nyomait követi a művek kézirataiban. Az eddigi fejezetek gazdag tapasztalatait az egész életmű genetikus kritikai áttekintésében kamatoztatja. Arra, hogy egy ilyen alapos textológiai-filológiai munka tanulságait levonó alfejezet a szakemberek számára sok tanulsággal jár, nem szükséges több szót vesztegetni. Ehelyett inkább a fenti megállapításban használt „megrendítő” jelző megindoklásával fejezzük be gondolatmenetünket. A könyv a Belia György által sajtó alá rendezett Beszélgető füzetek utolsó oldalának írásképét elemezvén döbbenti rá az olvasót, hogy az írás és az élet Babits esetében (mint ahogy minden igazi író esetében) szoros, belső, elválaszthatatlan kapcsolatban volt egymással, s a textológiai vizsgálat szükségképpen érintkezik a legközvetlenebbül egzisztenciális és legmélyebben szellemi kérdésekkel: „Hiszen nemcsak az utolsó, félbemaradt oldal, a remegő kézzel írt, befejezetlen mondat maradt az utókorra, hanem a gondosan kihegyezett rövidke ceruza is, amely ott lóg egy zsinóron a füzethez csomózva, és amely több mint ötven évvel ezelőtt fogyott kicsire a sok használattól. A hagyatéki tárggyá kövült eszközök nemcsak egy hosszú betegség végső pillanatát őrzik, hanem egy alkotói pálya befejezettségét szimbolizálják: bár van még hely a papíron, és lenne eszköz is, amellyel folytatni lehetne a füzetet, mégis – most már mindörökre – üres oldalak következnek.”