ALEXA KÁROLY

Alexa Károly

„Magyarország mérgezett föld…”

avagy: Nemcsókkal Rodostóban

Moldova György: Ég a Duna!; A város hercege; Ha jönne az angyal…

1977-ben így kezdi egy fiatal kritikus pályaképvázlatát Moldova Györgyről: „A kortársi magyar irodalomnak minden bizonnyal M.Gy. a legsikeresebb írója. Ez a minősítés többféle elhatárolásra alkalmas. Jelenti egyrészt olyan alkotói készségek meglétét és témák kiválasztását, amelyek a populárisabb befogadást involválják, tehát tételezik a tágassága folytán hagyományosabb ízlésvilág szem előtt tartását. Viszont az a tény, amit a legjobb magyar kritikusok méltatásainak-elemzéseinek sora bizonyít, hogy méltán számít M. olvasott írónak a magasabb kultúrájú olvasók körében is, műveinek tartalmi-eszmei rétegzettségére, egyes művei világképének árnyaltságára, mondanivalójának történelmi súlyára vall.”

Az az ifjú, aki itt meglehetősen verejtékezve birkózik az irodalmárhoz illőnek vélt szaknyelvvel, s azzal, hogy benyomásainak-ítéletének méltányló és bíráló elemeit valamiképpen egyensúlyban tartsa és egyidejűleg megjelenítse, „ez az ifjú” – a Berzsenyitől végbúcsút vevő Kölcseyt idézve – „én valék”. Az ízléstelen önidézés mentségéül az szolgáljon, hogy eme régi dolgozat az (akkori) legújabb magyar irodalom kelet-németországi népszerűsítéséhez kívánt hozzájárulni, s magyarul soha meg nem jelent. (Máig sem tudom, hogy a DDR-ben vajon napvilágot látott-e, s ha igen, minő szövegváltozatban.) Megsárgult kéziratomban – amelyen természetesen egy keletnémet írógép rögzítette a betűket – vannak olyan mondatok, amelyeket azért vagyok bátor még idézni, mert eléggé igyekvő akkurátussággal ismertetik az író epikai sajátosságait, valamint egyszerre jeleznek „bizonyos” kritikai fenntartásokat, az akkori irodalmi közélet „bizonyos” aggályait, ám azt a derűlátást is, hogy egy ígéretes pálya fog itt hamarost delelőre fordulni. „M. művei az alkotói kreativitás tüntető megnyilatkozásai helyett többnyire a közlő írói magatartás eredményei.” Mintha némi szelíd irónia is munkálna (lappangva) ebben az állításban. Meg ebben is: „A mesélés, ha ábrázoló modorrá, formaképző elemmé válik, szinte visszakanyarodás az elektromos (értsd: »elektronikus«) tömegkommunikáció, sőt a könyvnyomtatás előtti kultúrához, azt a naiv igényt elégíti ki, amit a hírmondótól, a dalnoktól várhatott a közönsége: a személyes részvétel elhitető varázsát a híradásban.” Az eltérő befogadói igényeket és ízléstípusokat „közös nevezőre kell hoznia”, és evégett „közömbösítenie kell a formát, köznyelvesítenie a stílust, ötletekre emelni a cselekményvázat…”

Ez a summázat kissé mintha már akkor is erős lett volna: „Különös jelenség mindenesetre az olyan XX. századi író, aki erős elhivatottságtudata ellenére sem tesz kísérletet a prózai kifejezésmód megújítására, sőt még a század formai újításainak integrálására sem…” Ne feledjük, hogy ekkortájt zajlik a magyar elbeszélés radikális átalakulása, ekkorra már megjelentek a legjobb Mándy-könyvek (A pálya szélén, Előadók, társszerzők, Egyérintő stb.), Mészölytől az Alakulások, a Saulus és a Film, Hernádi alapművei (Folyosók, Száraz barokk, Sirokkó stb.), ekkori Nádastól az Egy családregény vége, a minap adta ki Czakó a (megcenzúrázott) Megváltót, Esterházy már írja a Termelési-regényt, Bereményi a Legendáriumot, Hajnóczy és Balázs József is egyre híresebb. „A mesélő továbbmondhatóan egyszerűvé csupaszított mondandót közölhet csak, egyenes cselekményvonallal, markáns arcélű, esetleg különccé torzított figurákkal…” S íme a műbírálat meg a szemforgatóan álnaiv alkalmazkodás a korabeli hivatalos kritikai terminológiához: „Mindebből egy paradoxon következik: M. úgy alkot, hogy az alkotást mintegy kiemeli a művészi teremtés szférájából, és közvetlenül közügyként, egy közcselekvő gesztus eredményeként próbálja elhitetni.” Ezzel – nyilvánvalóan – a tanulmány (valódi esztétikai értékekre meg az új időkre azért neszelő) szerzője „bizonyos” fogyatkozásokat erényként láttatva, Moldovát mintegy „beköti” a magyar nemzeti irodalom – mai szóval „képviseleti elvű” – főirányába.

A pályakezdő Moldova sikerének titkát mondanivalójának és morális fölfogásának egynémely elemeivel vélhetjük indokolni. S vélhették akkori, megértésre hajló kritikusai is. Olyasfélékkel, mint pl. „a kívülálló attitűdje”, aki magányos hősökkel mondatja ki a helytállás „mindig és mindenütt” érvényes parancsait, idevehetjük szatíráinak alkalmi s nem is erőtlen politikai pikantériáját, ide az első szociográfiáiban észlelhető – a társadalom és az ország peremvidékeit felfedező – lendületet, „az egyszerű emberek” sorsának, szavainak bemutatásakor a tetten érés és kimondás hevületét, s általában azt, amit a legjobb értelemben, bár igencsak suta szóval „proliromantikának” nevezhetünk, ahol is a „proli” egyszerre jelent melóst, lumpent és mindenféle társadalom alatti alakot. Ez a fajta romanticizmus és hőskultusz eleve – azaz: elvileg – ellenzéki irányú és tónusú, hiszen „természeténél fogva” mindig szembenáll a „renddel”, sőt – hihettük – a „rendszerrel” is.

A fő ok a „fiatal” Moldova tevékenységének kedvező megítélésében így és természetesen merőben politikai. Moldova első regényeivel el tudta hitetni egyrészt azt, hogy olyan politikai intimitások birtokosa, mint senki más pályatársai közül, másrészt azt, hogy a sztalinista éveket bemutató munkáinak kritikai modora „érvényes” a Kádár-korszakra is. (Néhányan még emlékezhetünk a „kontinuitás” és „diszkontinuitás” cseppet sem teoretikus disputájára ezekből a nyomasztóan „mellébeszélő” évekből…) Megnyerő volt ennél az írónál, Moldovánál az is, hogy az 1956-os felkelőket következetesen „felkelők”-nek nevezte, s hogy 56-os történeteinek legrokonszenvesebb alakját (Salinger Zabhegyezőjének honi alakmását), Válent Csabát a Sötét angyalban a forradalom bukása után és a bukást követő egyéni megpróbáltatások során inkább a férfivá válás, a „beavatás” folyamatában ábrázolja, s nem beszél elvfeladásról, akár látványos, akár csöndes benső árulásról. Nem a cenzúra lagymatagságán ámultunk, hanem Moldova (hajdani főávós) kiadója, Kardos rejtélyes tűrőképességén. (Manipulációján?)

Bizton állítható, hogy ezek az ideologikus elemek intették türelemre az író igényesebb olvasóit, mondhatni, ezek a tartalmi elemek legitimálták a formálásnak a naivitásait, nem ritka stiláris darabosságait, az elbeszélői rajzolat alkalmi primitivitását – körülbelül az 1970–80-as évek fordulójáig. Az 1980-as évek elején következik be a máig érvényes és végletesnek tetsző változás Moldova megítélésében: nem túlzás azt állítani, hogy a kritika ekkortól lényegében kiiktatta Moldovát a magyar irodalomból, nem olvassa, nem értékeli, nem vesz róla tudomást. Oda sorolja mintegy és némán, ahova – bizonyos „tematikai” (és nem csak tematikai) egybeesések miatt – a Berkesiket, a Szabó Lászlókat. Hallatlan termékenység továbbra is egyfelől, a teljes szakmai-kollegiális visszhangtalanság másfelől – ez Moldova legutolsó két évtizede. A termékenység az ő esetében továbbra is látványos piaci érvényesüléssel párosul. (Magától értetődő dölyffel említi – Népszava, 1997. szeptember 20. –, hogy a Bűn az élet című riportkönyve 550 ezer példányban kelt el.) Az Országos Széchényi Könyvtárban (ahol annak idején, még a régi, múzeumkerti épületben, gyakran volt látható szorgalmas olvasóként az író maga is) a Moldova György név mintegy 150 „cédulával” – önálló „címmel” – fogadja a fürkészőt a katalógusban, főbb művei 3-4-5 kiadásban is megjelentek, s nem csupán magyarul. Viszont nemzeti könyvtárunk folyóirat-cikk-katalógusa 1981 után nem tüntet fel kritikát Moldováról, s bár ez a gyűjtemény kevéssé megbízható, a tény azért tény marad. Olyan cikkeken álmélkodhatunk, mint pl. Moldova interjúja Pozsgayval meg Thürmerrel… A magyar irodalom és irodalomtudomány bibliográfiája (1971–1987) arról tanúskodik, hogy 1980-ig minden kötetéről tucatnyi, másfél tucatnyi kritikai ismertetés látott napvilágot, minden szépirodalmi folyóirat, minden központi napilap és a magazinok is kötelességüknek tartották hírt adni egy-egy Moldova-mű megjelenéséről. 1981-es könyvéről viszont már csak négy cikket tart számon a bibliográfia, 1986-ban megjelent négy kötetről mindössze egyet. Találomra átlapoztam tíz irodalmi lapot az utolsó évtizedből, a legkülönbözőbb ízlésirányok orgánumait, és sem Moldovától, sem Moldováról nem volt bennük egyetlen sor sem.

Moldova kizáródása „az irodalmi tudatból” – a Horváth János-féle fogalomhasználatra emlékeztetve – nem túl nehezen megfejthető jelenség. Egyrészt annak a néma tudomásulvétele, hogy ő lényegében soha nem volt részese az irodalom életének. Föllapozhatjuk a kor bármely irodalmi interjúgyűjteményét, felidézhetünk ankétokat, írószövetségi rendezvényeket, Moldovával vagy Moldova nevével nemigen találkozhatunk. Ami egyben azt is jelenti, s ez a döntő, hogy Moldova csöndesen, de annál határozottabban elhatárolódott attól az irodalmi-művészeti-értelmiségi „ellenállástól”, amelyen lehet ironizálni manapság, vidámkodnak is lenézőleg egyesek (köztük Moldova is), amely azonban hol a metaforikus szóhasználattal, hol a közvetlenebb politikai diskurzusban való részvétellel, hol szolidaritási gesztusokkal, hol az irodalmi és politikai „tematizálás” egybevonásával stb. egyértelműen kifejezte a maga szabadságigényét. Tehát elhatárolódását a hatalomtól, attól a rezsimtől, amelynek legitimációja – a maga paradox „kiegyezéses” módján – az 1956-os „felkelőkkel” való elbánás technológiáján, majd eme technológiával és az 1956-os „felkelőkkel” szembeni kötelező amnézián nyugodott. Az ez ellen való beszédnek akkor, az 1970-80-as évek fordulójától a – mondhatni – egyetlen nyilvános tere és terepe a Magyar Írók Szövetsége volt, annak kisebb klub-összejövetelei, közgyűlései, választmányi ülései. Ide véve a fiatal írók intézményesülő törekvéseit is. (Moldova nevezte át, ha emlékezetem nem csal, egy általa bizonyára szellemesnek vélt fordulattal, a FIJAK-ot, a Fiatal Írók József Attila Körét Fiatal Alkotók Széchényi Oszkár Körévé…) Ekkor, az 1980-as évek első felében dőlt el – véglegesnek látszóan –, hogy „ki melyik oldalra” áll. Moldova – metonimikusan mondva – „oda”, ahol az 1982-es Arcképvázlat történelmi háttérrel című (Gyurkó László által elkövetett és oly gazdagon honorált) Kádár-életrajz terpeszkedik. (Napjaink közéletében igen bizarr látvány egy íróféle könyöklése a Kádár János Társaságban – ha ugyan ez a neve –, mindenféle gyanús „agg krokodilusok” között, hogy Csurka Istvánhoz forduljunk megnevezésért, már csak azért sem stílszerűtlenül, mert a MIÉP vezetője hajdani dramaturgtársának újabb fogalmazványaiban bizony maga is szereplővé válik.)

Nem tudom elképzelni, hogy az az ifjú, gyanútlan és nem túl képzett olvasó, aki esetleg most találkozik Moldova régi – féltörténelmi – kalandregényeivel, milyen ideológiát észlel bennük, észlel-e egyáltalán (és milyen fokú izgalmakat), mindenesetre az, aki sok év után kíváncsian újralapozza ezeket a kisregényeket – s legalább olyan elkötelezettje az irodalom minőségének és szabadságának, amilyen kevéssé Moldova politikai ízlésének –, nos, az némi nosztalgiától nem mentesen ugyan, de halvány ingerültséggel észleli, hogy annak idején nem volt eléggé résen. Ébertelen volt, ha szabad a Rákosi-éra szakkifejezésével élni. Talán túlságosan boldoggá tette az, hogy 1956-ról nem az (időközben szintén betiltott) Fehér Könyvekből sarjadzott elbeszélésekkel találkozik Moldova György neve alatt, hanem valami emberibb, hitelesebb, tehát a történelmi igazsághoz – nyilván – közelebbi fölfogással. Ama naiv – vagy naivnak láttatott – hőskultusz, amiről már történt említés, mossa itt egybe a szabadságért és a nemzetért harcolókat azokkal, akik velük átellenben az egyenlőség kommunisztikus lózungjai mögé rejtőzve egy XX. századiasra formált ázsiai despotizmus ügynökei voltak, esetleg csak meggondolatlan, kihasznált, gyáva vagy cinikus haszonélvezői, minden polgári-civilizációs érték és nemzeti hagyomány elvetői, akiknek regnáló évtizedeit a történelem egy radikális rendszerváltoztatással ítélte annak, ami, egész Kelet-Európában és Közép-Európa balszerencsésebb szektorában.

Ha csupán szondázásként elő- és szemügyre vesszük pl. a Magányos pavilont (1966), s nagyvonalúan átsiklunk a fogalmazás gyarlóságain („Jól fogalmazni mindig életveszélyes” – olvassuk megdermedve az ars poeticus kijelentést), a szereplők jellemzésében és a cselekmény alakításában megmutatkozó gyermekded mozzanatokon, sajnos, előtűnnek azok a manipuláns célzatok, amelyeket ma már nemigen lehet rokonszenvvel nyugtázni. Ezek mind egyfelé mutatnak: a két oldal azonos, nincs különbség a harcolók között, egy nevezőre kerül az embereket mentő pap és az idealizált kommunista. Sőt, ma már igen harsány az a korábban csak kevéssé észlelhető motívumrendszer, amelynek egyik fő eleme nem más, mint az, hogy a magányos hős, az újjászülető mitikus Pimpernel, akinek ideológiája, életfelfogása mintegy rátelepedik a műre (s az olvasóra – esdve a részvétet és kierőszakolva a megértést), az bizony az elnyomó apparátusból kerül ebbe a történetbe, a másik meghatározó vonás pedig az, hogy a felkelők körében feltűnően sok az ellenszenves, sőt gyilkos figura (szinte mind), hogy a polgári származékok zömmel utálatosak vagy lehengerlően frivolak, hogy a „nemzeti” jelző mindig ott hangsúlyozódik – így, macskakörmök között –, ahol azt a kora-kádári kor megtorló ideológiája és publicisztikája kívánatosnak tartotta. Nem hallgatható el – később még szót kell erről ejteni –, hogy ez a regény is buzgó terjesztője volt a „feljelentő” nemzet elszomorítóan és felháborítóan ostoba „felszabadulásos” közhelyének (ez, ti. a feljelentés „éppolyan nemzeti jellemvonásunk, mint hogy lóra termett nép vagyunk”, mondja egy zsidó származásúnak vélelmezhető szereplő).

Mielőtt Moldova három legújabb könyvét szemügyre vennénk, talán nem felesleges öszszegzőleg rögzíteni az eddig mondottak lényegét – éppen emez új munkák szociológiai és politológiai értelmezését megalapozandó. Az irodalomkritikai elemzés szempontjaitól bízvást eltekinthetünk – hiszen ha Moldova soha, irodalmi ambícióinak kezdeti kinyilvánítása idején sem arról volt nevezetes, hogy alkotásai „nyelvileg teremtett valóságként” kívántak volna dialógust kezdeményezni az olvasókkal, mostanra a „tárgy”, az „eszme” szinte már nem is látszik törődni azzal, hogy miként leli meg a maga elbeszélő formáját. A mind nagyobb hangerővel nyomuló „üzenet” már azokat a formákat és formálási törekvéseket sem viseli el, amelyek korábban még adtak bizonyos grammatikai szervezettséget, némi irodalmias kereteket és allúziókat. Az igazságról „kendőzetlenül” szólni igyekvő riportos tárgyiasság éppúgy eltűnőben, mint a szatirikus tónus – a blaszfémiát már a mese, a kalandregény vagy a historizáló pamflet oly hétköznapias eszköztára és tónusa sem képes csöndesíteni.

Moldova három legújabb könyve: egy „riport”-nak nevezett szöveg Bős-Nagymarosról, egy „bűnügyi regény”-nek titulált elbeszélés és egy „regény”, amelynek előadója és főszereplője „Mikes Kelemen”.

A dunai vízlépcső történetét tárgyaló könyv arra kitűnő – engedelmet az ide nem illő szavakért – lélektani és poétikai példa, hogy a paranoiás politikai elfogultság – talán nem túl bántó a jelző – miként számolja föl a riportnak, ennek a zsurnalisztika és a tényirodalom mezsgyéjén működő műfajnak a legegyszerűbb szabályait és legelemibb struktúráit. Ezzel a könyvvel – a kiadói hírek szerint – több tízezres példányszámban terjeszthetik érveiket, azaz képviselhetik a nyilvánosságban érdekeiket azok, akik a vízlépcső megépítésének évtizedes elkötelezettjei. Bár ezt az érdekkört a rendszerváltoztatás kezdeti tömegmozgalmai, majd politikai szerveződései egyhangúlag ellenszenvükről biztosították, az Ég a Duna! című könyvet még méltányolhatnánk szakszerűség tekintetében, esetleg belletrisztikai erényei miatt, még ha mi magunk más véleményen vagyunk, akkor is. Maga a könyv azért állítható mégis a tudatos hazugság megnyilatkozásának és megnyilvánulásának, mert a hírlapírói ígéretnek és igénynek („A helyzet teljes és elfogulatlan feltárást igényel”) már a legelső oldaltól kezdve még jelzések, gesztusok szintjén sem óhajt eleget tenni. Moldova az utóbbi időben – egy interjú szerint – újságíró-tanulókat okított, ezzel a ténnyel talán nemcsak kedélyeskedő ötlet szembeállítani a néhai Magyar Narancs recenzensének vélekedését, mely szerint ez „egy olyan ember, akit az újságíró-iskolákban tanítani kellene, mint olyan szerzőt, aki mindig a legerősebb forrásnak dől be, és csak annak állításait nem ellenőrzi”. „… meleg szarig nyal a vizeseknek, és fröcsög a zöldekre…” – olvassuk a cikkben (1998. szeptember 17.) a Moldova beszédmódjára igen emlékeztető futamokat (vö. „…de könnyű a más seggén szarni” – TV3, Napkelte, 1999. július 10.) – igazából azt tarthatjuk botrányosnak, hogy egy olyan valahai – mondjuk az érthetőség kedvéért így – kulturális és politikai szennylap, mint a Magyar Narancs, mértékadó hivatkozási alap lehet egy olyan decens, konzervatív folyóiratban, mint a Kortárs. Moldova könyve éppen azért, mert vélekedései tagolatlan és artikulálatlan beszédmasszaként számolják föl a riportázs szakmai és erkölcsi minimumprogramját is, a másik oldalon (ezen az oldalon) a többpárti demokráciában abszurd egységet hoznak létre. Politikait, szakmait és morálist. A rendszerváltoztató politikai erők, a rendszerváltoztatást támogató sajtó és értelmiség, a környezetvédelem (a glóbusz megmentésének) elkötelezettjei stb. tagolatlan egységet kell alkossanak, s ha tudomást vesznek róla, alkotnak is, ezzel a könyvvel szemben.

Jó érzésű és valamiféle ízléssel megáldott ember nehezen viseli el ama beszédmódot, amivel Moldova jellemzi azt a „démoni légiót”, amelyet egy rendkívül gügye jelzővel – sok tucatszor (egy 7 oldalas szakaszban pl. 11-szer) – „rohamozó zöldeknek” titulál. Gyűlölködő szekta, semmihez nem értők (taktikájuk: „nem baj, ha valami nem igaz, csak hangozzék elég borzasztóan…”) bolsevik módon irányított köre, fundamentalisták (akik, köztudott, „minden iránt zártak, csak a terrorra nyitottak”), akikre a politikai elfogultság éppúgy jellemző, mint a gyanú, hogy „másfajta” energiaipari érdekek támogatói, akik megdöbbentően alacsony színvonalú munkáikat több helyen és hallatlanul drágán szokták eladni („Ebből az ügyből csak a zöldek teremtettek maguknak egzisztenciát.”), irodáik természetesen a Rózsadombon „fekszenek”, egyikük „egy nyomorult kacskakezű filmes”, a másik „egy basedowos gülüszemű nő”, akik – summa summarum – „nem egy nemzeti irányzatot képviselnek, hanem a nemzetközi ökofasizmust…”

Ezek az illetők természetesen nem szólalnak meg a könyvben, s az igazság hirdetésén buzgólkodó szerző elmulaszt idézni a tanulmányaikból is, megelégszik alkalmilag ennyivel: „minden részrehajlás nélkül elmondhatjuk, hogy ez a cikk jelentéktelen munka…”, „méltatlannak éreztem, hogy egy ilyen elfogult alapállású és szakmailag nívótlan anyag elemzésébe bocsátkozzam…” (Nota bene: a szöveg nyelvi kiképzését a képzavarok is igen erélyesen jellemzik. Az „alapállás” szó nemcsak az előbbi mondatban húz magához sajátos vonzatot, hanem Nemcsókról szólva is: „Meglepő nyíltsággal fogalmazza meg évek múlva kiteljesedő alapállását…”) Meglepő, maradva a szónál, mindenesetre az – emlékeinket cáfolva (pártállami cenzúra, állampárti propagandafilmek, rendőrségi zaklatások, szétvert tüntetések stb.) –, hogy rendre úgy jelenítődik meg ez a maroknyi „rohamozó zöld”, mint olyan alvilági hatalom, amely már évekkel a rendszerváltoztatás előtt defenzívába tudta kényszeríteni a vízlépcső mellett elkötelezett szakembereket, azaz lényegében az egész állami és pártapparátust. Hogy hogyan és miként? Nyilvánvaló a válasz. Noha az 1989-es évet közvetlenül megelőző időperiódusra nézve csak sejteti a szerző, utána már nem győzi szinte maga sem szóval: egy Nagy Összeesküvés ment itt végbe, amelynek résztvevői, mivel gyávák voltak a nyílt harcra, a Bős-Nagymaros-ügyet kihasználva, mintegy annak háta mögül támadva döntötték meg végül is a rendszert. S nem állom meg, hogy egy újabb mondatot ne idézzek ide a már citált cikkből: „Moldova mindig a rendszer kritikusának tűnt, miközben apologétája volt, tényfeltárásai közben csak a lényegről hallgatott. Jellemző, hogy a rendszerváltást humoristaként, a Rádiókabaré és a Hócipő állandó munkatársaként élte túl.”

A lényeg ez: Moldova számára mindenki ellenség, aki támadta a régi kádárista rezsimet, de még az is, aki esetleg csak szó nélkül tűrte, hogy megszűnjön az, ami 1956–57 telétől – a magyar történelemben példátlan nagyságrendben – emberek százait és ezreit irtotta ki, verte nyomorékká, tíz- és százezreket börtönözött be és űzött idegenbe, amely egy nagyon szegényszagú „jólétért” cserébe nem kevesebbet kívánt, mint a szabadság és a demokrácia s ezzel együtt a személyes és nemzeti tudat teljes önfelszámolását. Ezért van az, hogy Moldova könyvének mellékes témája a „vízügy”, már az első oldalon hozzálát a rendszerváltozás és rendszerváltoztatás totális érzelmi-hangulati bírálatához, ami ebben az esetben, sajnos, írótól (íróhoz) méltatlan gyalázkodások és igaztalan állítások tobzódását jelenti. A könyv legelső sorában pontosan megjelöli „térbeli” helyzetét, ami itt azt is jelenti: kijelöli önmaga politikai pozícióját – „megsemmisülve figyeltem”.

Ez a politikai pozíció nehezen definiálható, egy biztos: jóval „odébb” van, „visszább” van, mint a rendszerváltozást ilyen-olyan meggondolások után és alapján tudomásul vevő kommunista-állampárti politikai és állami vezetés… sőt, talán annak „munkáspárti” ellenzékén is túl… Ez a Moldova-féle politikai pozíció, amelybe magát rögeszmésen rögzítette, végérvényesnek látszik, és csak sajnálatosnak ítélhető az az alakoskodás, hogy továbbra is az igazságkereső hírlapíró maszkját próbálja orcájára erőszakolni. „Hazudik… – jegyzi meg már idézett forrásunk –, miközben folyamatosan túllép témáján, és az egész rendszer elmúltán panaszkodik.”

Moldova gyűlölködő mondatai sajátos nemzeti egységbe rendezik a legkülönfélébb pártmozgalmakat, az SZDSZ-től a MIÉP-ig és a reformkommunistákig, a Magyar Tudományos Akadémiát és a magyar („önmagát politizálásra felkent”) értelmiséget (amelynek „nincs realitásérzéke, vitakultúrája”), a jobb- és baloldali sajtót. A legtöbb utálkozó mondatot az ún. – itt is idézőjelben van – „rendszerváltó kormány”-ról fabrikálja. Állításai nemcsak „értetlenek”, talán galádnak is mondhatók, hanem tárgyi hitelüket nézve is kétesek. Az olyanok pl., mely szerint ez a kabinet „egyetlen választási ciklusban gondolkodott”, hogy „nívótlan és dilettáns garnitúra”, hogy „mielőtt a bársonyszékbe telepedett volna, a legtöbb miniszter olyan állást töltött be… ahol legfeljebb egy-két beosztott fölött rendelkezhetett, természetesen leszámítva Boross Péter pincér és italmérő seregét”, hogy „a honvédelmi miniszter székében egy olyan történész ült, aki egész pályafutása során csak vesztett csaták históriájával foglalkozott…” – talán jelzésként elég ennyi is.

Az eddig mondottak valószínűleg fölmentenek az alól, hogy ezt a könyvet poétikai szerkesztményként is jellemezzem: a heveny rosszindulat, ami itt a szavakat bugyogtatja, nem tette lehetővé, hogy a szerkesztéssel is bajlódjon az elbeszélő. Sietős is lehetett a munka. Ezt abból gyaníthatjuk, hogy a szerző nem álcázta bizalmas forrásait, hogy stílben maradjunk: nem törődött a konspirációval. Több mint gyanúkeltő – körülbelül tucatnyi esetben – az, ahogy különös beavatottsága „manifesztálódik”. „A kezembe került másolat első oldalán olvasható Németh Miklós kézírásos üzenete…”, „Antall személyes levelet is intézett Sámsondi Kisshez, ebben…”, „A prágai magyar nagykövetség 8/4/SZT/1991. számú szigorúan titkos jelentésében tájékoztatta a magyar Külügyminisztériumot, hogy” – innen tovább az idézet: „…került kezembe a Kormány Tanácsadó Testület 1998. március 18-i ülésének bizalmasként kezelt jegyzőkönyve…” A grammatikai egyeztetés tekintetében is figyelmet érdemel ez a mondat: „Antall miniszterelnök és Jeszenszky külügyminiszter megkapta ugyan a nagykövet jelentését, de »úgysem merik megtenni a szlovákok!« megjegyzéssel betette (ki?) a »kerek dossziéba«, vagyis a papírkosárba.”

Hogy szimpla bértollnoki termékkel van-e dolgunk, nem tudhatjuk, noha a szerző bennfentessége eléggé zavarba ejtő, s nem rejti véka alá időleges, de annál bensőségesebb munkakapcsolatát a szocialista kormánybiztossal sem. S végezetül: hogy ez a kérdéstömeg, amely a legújabb kori történelembe metaforikusan „Bős-Nagymaros” cím alatt vonult be, már régóta nem hírlapi viták tárgya, hanem súlyos intéznivalók halmaza, az aligha vitatható, különösen a nemzetközi bíróság ítélete óta. (Erre nézvést ajánlható friss olvasnivalóként Lipták Béla tanulmánya a Magyar Szemle legújabb, 1999. 5-6. számában: A kiegyezési terv. Talán mondani sem kellene, hogy ennek a bölcs cikknek a szerzője sem tartozik a vizügyes Moldova „lieblingjei” közé.)

Mindenesetre egy biztos és elfelejthetetlen, az, hogy példátlan nemzeti nézetazonosság jött létre ebben az ügyben az 1980-as évek második felétől. Ha Moldova a „rohamozó zöldek” szaktanulmányait nem is érdemesíti vizsgálat tárgyául, legalább utólag fellapozhatná azt a könyvet, amely a Duna. Egy antológia címet viseli, s 1988-ban jelent meg az Alternatív Nobel-díj felhasználásával, amelyet a „rohamozó zöldek” Duna Köre 1985-ben érdemelt ki. Az antológia szerzői ugyan nem szakírók, csak írók, negyvenhárman a legjobbak közül – Vas Istvántól Mészölyig és Karinthy Ferencig, Mándytól Határ Győzőig, Sziveritől Zalánig. Ekkor – még és már – nem egy szakkérdés megoldása, hanem a rendszer megváltoztatása volt a tét és a végeznivaló. Moldovánál a kérdés így vetődik fel: „… a vízlépcső lebontása volt a rendszerváltás szimbóluma. Ha egyszer a szimbólum hamisnak bizonyult, akkor hogy állunk magával a rendszerváltással?”

Az 1980-90-es évek fordulójától Moldova belletrisztikai (és publicisztikai) munkái folyamatosan erre a kérdésre válaszolnak, s nyilván nem meglepő az eddig mondottak után, hogy a válaszok a teljes elutasítás jegyében íródtak-íródnak. Sőt, Magyarország utóbbi évtizedéről értekezve mintha nem is törekedne a hitelességre, az arányosságra, a méltányosságra, a különböző típusú tények csoportjainak illő bemutatására, a jelenkori eseményeket motiváló nemzeti történelmi determinációk és globális kényszerek jelzésére. Történelmi, megtörténtük pillanatában históriai eseménnyé és folyamatokká rendeződő tények irodalmias ábrázolása helyett rögeszmék ismételgetése – talán nem túlzás így jellemezni Moldova újabb regényeit. Amelyek elég „tisztátalan” állagú szövegekként bizonytalankodnak fikció és riport, mese és pamflet között. Olyannyira telítve vannak napi esetek leírásaival, sőt személyekről és személyeknek szóló üzenetekkel, artikulálatlan, indulatoktól robbanó szóömlenyekkel, hogy irodalomkritikai szempontú elemzéseket aligha viselnének el. Ezért kényszerülünk úgy beszélni ezekről a könyvekről, mintha nem is regények, hanem enyhén stilizált propagandairatok volnának.

Mélázva olvassuk, még a Duna-könyv megemészthetetlen szövegdarabjaival bensőnkben, A város hercege című regényben egy öreg (hangsúlyozottan zsidó) hírlapíró ars poeticáját: „A riport lírai műfaj, nem rutin kell hozzá, hanem az igazság szívós, sőt öngyilkos akarása.” Moldova írásaiban – aki ezek szerint nem szuicid alkat – az indulat elmossa a poétikai határokat és felszámolja a retorikai formákat, ezért a „riport” szó természetesen „regény”-t is jelent.

Ha szabad az imént idézett „líra” szóval visszaélnünk, lírainak kell neveznünk ezt a bűnügyi regényt, amely megfontolások nélkül, gátlástalan szenvedéllyel és habzó alanyisággal ábrázolja az író lelkének démoni képeit, szorongásának alvilágias vízióit. Csupán az a sajnálatos, hogy ezeket a magánrögeszméket Moldova nem lírai látomásokként jeleníti meg, hanem mint pillanatfelvételeket Magyarország mai közállapotairól. Jellemző, hogy még mottó is áll a regény elején, amely a régi próféták baljós talányosságával közli: „Mindannyian jobban járunk, ha ezt a történetet a képzelet szülöttjének tekintjük.” S ha nem akarunk „jobban járni”? Akkor? Akkor igaz a történet?

A sztorit magát persze – mivel „bűnügyi regény”-ről van szó (amely a legnagyobb budapesti könyvesboltban, s talán másutt is, egy darabig „bestseller” volt) – nem ildomos elmondani. Annyit esetleg megkockáztathatunk – talán nem veszít vele olvasókat szerző és kiadó –, hogy egy zsidó vérvádtörténettel „lefedett” maffiahistóriáról van szó kies Pannóniánkban, az első magyarországi szabad választás időszakára tempírozva. Újra hangsúlyozni kell – a könyvről szóló ismertetés indokoltságának, formájának és irányának magyarázatául –, hogy Moldova olyan direkt módon „ábrázol”, a megfontolásokat, az elemző gesztusokat, az árnyalatokat oly mértékben mellőzve állít és ítélkezik, hogy kiprovokálja: állításainak valóságtartalmát és ítéleteinek helyességét kell olvasójának mérlegelnie, s nem elbeszélőmódjának művészi valőrjeit. Nem kérdés persze, hogy ebben az esetben létrejön-e irodalmi diskurzus regény és kritika között. Nemhogy irodalmi, de ideológiai sem. A kritika – a maga „beszorítottságában” – csak anynyit tehet, hogy hangot ad egy másik álláspontnak – nem véleményez tehát, hanem állást foglal. Ettől viszont aligha tekinthet el.

Kilenc év után visszaidézve az 1990-es esztendőt még egy „titokfejtő” és „izgalomhajhászó” kriminális történet ürügyén sem lehet azt állítani, hogy a rendszerváltozás legfontosabb közjogi aktusa, a többpárti parlament megválasztása, üres színjáték volt csupán, amely a bornírtan irredenta, a vérvádmeséket gyártó antiszemita, sőt penetránsan fasiszta jobboldal összeesküvésének fedezésére szolgált, gyilkos hajlamok kiélésének kínált teret, és akkor is, később is megakadályozta a felelősségre vonást. Megakadályozta, s ez Moldova üzenetének legmételyesebb és legmételyezőbb tartalma: a nemzet egészének csöndes vagy félhangos helyeslésével zajlanak azok az események, amelyek egy Jó világból a totális és ellenőrizhetetlen Gonosz birodalmába vezetnek át. „Még áll a demokrácia kulisszája, de egyre szaporodnak a sötét jelek, aztán egyszer csak kilép a háttérből egy Hitler.” Ha így is érezhette esetleg – fáradtan, izgatottan, rémálmaiban, régi kedves rezsimjének múlását látván – Moldova (a hajdani kedélyes Hitler Magyarországon szerzője) a helyzetet 1990-ben, azért azt észlelnie kellett, hogy 1999-ig, könyve megírásáig és közreadásáig, egyetlen Hitler sem lépett elő Hegyeshalom és Biharpüspöki, Záhony és Rédics között. Sőt, ennyire békés rendszerváltozás – „egy pofon el nem csattant”, ahogy mondani szokás – szinte példátlan mind a történelemben, mind a jelenkor európai és Európától távolabb lezajlott politikai változásaiban. Erről a lázálmokkal viaskodó szerző nem óhajt tudomást venni: Moldova hazaképe az „elmocsarasodott tó”, amelynek állagán hatalmi változások nemigen változtathatnak. A mocsár pedig – minden mitológia, de az elemi tapasztalat is ezt állítja – dágványos, bűzös, rothadó és rothasztó. Förtelmes lények tanyája.

Moldova most látta elérkezettnek az időt arra – korábban csak sejtetett és sugalmazott –, hogy a rémek színrelépését bemutassa. A démonikus szemléletmódra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy egy rituálisvér-mítoszt, a vérvádat helyezi fantazmagóriájának gyújtópontjába. A vérvádat, aminek itt és most nem is az az értelme, hogy igazolható vagy nem, hanem az, hogy állítani lehessen, hitető formában elmondhassa: a magyarságnak a zsidóságról alkotott (zsigeri utálkozásból, kisebbrendűségi érzésekből és bűntudatból fakadó) vélekedése lényegében egybeesik ezzel a középkorias rémképzettel. Vagy – s ez talán a rosszabb feltételezés – ez a nemzeti érzület és közvélekedés merő álságosság, csupán arra szolgál, hogy a mindenhonnan kiszoruló zsidóságot legyen ürügy innen is kirekeszteni.

Egy magyar történelmi karakterrajz is kíván lenni tehát ez a könyv, amely a rendszerváltozás „szélsőbaloldali” traumájától felerősítve kapja meg itt a maga mondatait. Ilyesféle „odavetett” állítások tucatjait idézhetnénk: „ha valakiről megtudják a faluban, hogy zsidó, annak ott nem lesz maradása”, „ha valaki itt kiáll a zsidók mellett, senki sem hiszi el, hogy nem csak pénzért tette”, „itt millió és millió ember… gyűlöl engem a származásom miatt”, „Magyarországon egy kicsit mindenki antiszemita”, „Ha a gettó nem lett volna / Ingem, gatyám sem lett volna”, danol a lumpen az osztrák határ innenső oldalán 1999-ben. S vitába lehet-e szállni, nyugodt érvelő modorban azzal, hogy „ha ma egy felmérést készítenének… az ország nagyobbik fele arra szavazna, hogy a vérvád valós”.

Ez egy ilyen ország – mindig is ilyen volt. A rendszerváltoztatás csak felszabadította és legitimálta azokat az erőket, amelyeket egy korábbi korszak – nevezzük nevén, ahogy az író is teszi –, a kádári szocializmus kordában tartott. Véljük, bölcs eszményeivel és szolid közigazgatásával – ám azt olvassuk, hogy egy olyan apparátust használva, kihasználva, amelyben (különösebb anyagi és erkölcsi megbecsülést sem igényelve) nem más munkált, mint „a szenvedélyes elszántság a rend védelmére”, amely „öntudatból” szolgált. Ez az erő a rendőrség. Természetesen a Kádár-éra rendőrségéről van szó, amelynek bemutatásakor – elnézést a szelíd iróniáért – most és Moldovától kell értesülünk, hogy „a rendőri hivatás lényegében a Jó harca a Rossz ellen.” Ez persze az újabb rendőrségre nem áll, mert az bugrisan jogsértő, potyázik a kuplerájban, a fasiszta Fradi-drukkerekkel fúj egy követ, „mocskos és korrupt”. A főhős tehát mi más is lehetne, mint a magányos hős, a keserű, a kisemmizett, a megfáradt régi testületi tag, aki azonban nem lehet oly keserű, oly kisemmizett, oly megfáradt, hogy cinikusan morgolódva ugyan, de lelkes szívvel és erővel oda ne álljon, ahova kell. Egyedül, reménytelenül, de vídiakeménységgel. (Moldova, 168 Óra, 1996. 49. sz.: „Volt egy rendőrség 1990-ig, amely megszállottan, hivatásból volt rendőr – és nyomorgott.” Vannak még s emlékeznek néhány millióan, akiknek eltér a véleményük ettől, talán mert másféle módon és más szereposztásnak megfelelően kerültek kapcsolatba a rendvédelmi hivatás eme derék megszállottjaival.)

Ez egy ilyen ország – mindig is ilyen volt, ismételjük. Moldova nem mulasztja el, hogy meg ne húzza a szálakat a magyar pogromtörténet esetei és az általa kitalált között, hogy hangulati erősítésként adalékokat ne szemelgessen a múlt századvég, a két háború közti irredentizmus stilisztikumából, a vészkorszakból, a második világháború utánról és 1956-ból. A regény utolsó harmada Erdélyi József Solymosi Eszter vére című, fegyházzal honorált versezetével indul, amely – hangsúlyozódik itt – az első zsidótörvény idején keletkezik, a deportálások idején kerül kötetbe, s 1990-ben jelenik meg újra, egy olyan lapban, amelynek moldovásított címe nem hagy kétséget afelől, hogy melyik is ez a mai újság, ám az egészen tompa agyú krimiolvasók kedvéért még meg is jegyzi a szerző: „milyen sok azonos motívum mutatkozik az 1882-es vérvád és a több mint száz évvel későbbi dunaagócsi (?) ügy ideológiája között”.

A város hercegének írója a regény előzéklapján hálájáról biztosít egy szerzőt, bizonyos Pelle Jánost, közölvén, hogy „az ő kutatásai segítettek a történelmi háttér megrajzolásában”. Messzire vinne a nevezett idevágó könyvének (Az utolsó vérvádak, Pelikán Kiadó, 1995) szakszerű bírálata. Historizáló, mitizáló, pszichologizáló érvrendszere, a kereszténységgel, finomítsunk: a keresztény Magyarországgal szembeni militáns érzületei, a liberális Magyarországról való ismereteinek teljes hiánya, forráskezelésének alkalmi inkorrektségei miatt, révén és következtében számos állítása éppoly kétes, amennyire az a könyv által sugalmazódó magyar történelmi összegzés érvényessége. „Magyarország újkori történelmében a vérvád többször fordul elő, mint bármely más európai országéban. Ez a sajátos tény a magyar társadalom sajátos, átmeneti jellegével, illetve a normális polgári fejlődés évszázadokig tartó megrekedésével magyarázható.” Az, hogy valakinek a szakírói érvrendszere ezen a szinten „reked meg”, az mindenképpen „sajátos” ugyan, de ettől még nem avatódik használható tudományos fórummá, „átmeneti jelleggel” sem. Haraszti György, a Múlt és Jövő című „zsidó kulturális folyóirat” recenzense (1996. 2. sz.) is megjegyzi szelíden: „Pelle könyvének hiányossága, hogy nem igazán különbözteti meg az antiszemita mozgolódásokat és a vérvádhistóriákat.” Ez az állítás nem jelent kevesebbet – némi kényszeredett élccel fogalmazva – , mint azt, hogy ha valaki elkezdi az ősi adomacsalád valamelyik esetét mesélni: „Két zsidó utazik a vonaton…”, az jó eséllyel idekerülhet, ebbe a könyvbe, mint „vérvádas” ágens.

A könyv cselekményéről – lévén bűnügyi történet – nem illik szót ejteni, s úgy lehet, nem is érdemes. (Hadd idézzem ide a Moldova-szakirodalomnak egy negyedszázados metaforikus gyöngyszemét a Hajdú-Bihari Naplóból – 1973. III. 4.: „Az unalmat izgalmas cselekménybe burkoltan fokozza regénytémává.”) Nincs miért idézni a cselekményt, hiszen az tunya fantáziával is kikövetkeztethető abból, hogy miféle alakokat mozgat a szerző, miféle figurák reprezentálják nála a rendszerváltozást. A könyv „zsidó-közege” nagyszámú szereplőt mutat be széles szociális sávban és alkati sokféleségben: akad itt Kárpátaljáról áttelepült ortodox család, simlis, kedélyes vállalkozó, öreg baloldali és alakoskodó jobboldali hírlapíró stb. Moldova egy nagyon ízléstelen ötlettel még a tiszaeszlári per hírhedt-szerencsétlen „tanúját”, a kis Scharf Móricot is életre kelti. (Eötvös Károlyt, vagy egy hozzá hasonló személyiséget már nem, ahogy a XIX. század utolsó negyedének liberális Magyarországáról az általa használt szakmunkának sem volt érkezése szót ejteni.) A cselekvő személyek centrumában áll hősünk, a „magányos hős”, egy-két, szükség esetén felkereshető barátjával – ezek idő előtt nyugdíjazott, de markáns; kisemmizett, de a jó ügyért mindig tettre kész rendőrök. A regényes társadalmi tér többi – a nagyobb – részét azok töltik ki, birtokolják, akiket Moldova a rendszerváltozás végrehajtóinak, haszonélvezőinek, azaz a jogállamiság eltipróinak állít. Az értelmiségiek Moldova szokott stigmatizációját kénytelenek elszenvedni: „a humán politizáló értelmiség mindig is szervilis volt”; „A magyar értelmiségnél megszokott jelenség, hogy ha előre nem talál utat, akkor lefelé menekül…”

A rendszerváltoztatók bandája pestiekből és vidékiekből áll, az előbbiek zömmel egy – felismerhető – újság körül csoportoznak, az utóbbiak egy olyan „vállalkozás” köré rendeződnek falkaszerűen, amely erősen összefügg bizonyos hajdani „zsidó vagyonnal”. A szocialista ponyvák ismert alakjaival találkozunk: köpönyegforgató újságíró, blőd színész, mezt váltó, de műveltséget nem szerző egyetemi oktató, az emigrációból hazatért brutális légiós (az író kedvenc üvegszemű alakjainak újabb inkarnációja), kiszolgáltatott ügyvéd, kábítószeres gyilkos, förtelmes vénasszony stb. A köznépet a brutális tömeg képviseli, az ő megrajzolásukkor sem törekedett túlzottan az árnyalatok festésére az író. Ne szaporítsuk a szót: fasisztoid horda ez, amely hol szélsőséges tüntetéseken vesz részt, hol FTC–MTK-meccseken éli ki állatias („zsidóverő”) ösztöneit, hol szimpla géppisztolysorozat formájában hívja föl magára a figyelmet. A regényben elszórt történelmi emlékezések és jelen idejű értelmezések szerint a létében fenyegetett zsidóságnak a „rákosista” állam éppoly kevéssé kelt védelmére, mint a hitközségi vezetők vagy a mai liberális Nyugat. S végezetül megjegyezhető, hogy bár a kereszténységet és a keresztény felekezeteket itt nem „tematizálja” Moldova rendszerváltoztató elemként, szükségét érzi, hogy elhelyezzen a szövegben egy idevágó mondatot: a főhős felidézi gyermekkora falusi plébánosát, „aki a cölibátustól megnyomorult lélek volt, a bérmálási oktatáson arról faggatta a süldőlányokat, hogy éreznek-e élvezetet biciklizés közben”.

A város hercege „világképe”, az elemi tényeket mellőző és a jó ízlés elemi kívánalmait figyelmen kívül hagyó demagógiának ez a tobzódása csak azokat lepheti meg, akik nem olvasták korábbi „önéletrajziasnak” tekinthető trilógiáját: Szent Imre induló (1975), Elhúzódó szüzesség (1981), Az utolsó határ (1990). Egy – hangsúlyozottan proliközegbe született zsidó fiú élettörténete, azaz „idegenségtörténete” ez a kitelepítés–gettó–deportálás időszakától az 1956-ot közvetlenül megelőző hónapokig. „Alacsonyabb rendű, idegen és megtűrt” – ezt észleli mindig és mindenütt, ez frusztrálja, s teszi képtelenné arra, hogy normális kapcsolatokat alakítson ki, gyerektársai között vagy a szerelemben, s esélyét lássa egy szolid, tudatosított képességeihez illő karriernek. A trilógia feltűnően erős érzelmi hangoltsága, valamint a részletezés, a tárgyiasság Moldovánál szokatlan alapossága fel kell vessen egy életrajzi kérdést. Bár nem vagyok birtokában a teljes Moldova-filológiának, ha van ilyen, ezért csak bizonytalanságomat jelezhetem: nem tudok az írónak olyan nyilatkozatáról, amely a zsidósághoz való személyes-családi kötődéséről beszélne. Pedig ezt az egyszerű biográfiai tényt – amelynek kinyilvánítása oly sokaknál éppen a rendszerváltozás felszabadító hatásának tulajdonítható – csak az álszent, sunyi vagy (és éppen ezért) nyegle álliberális demagógia minősítheti feleslegesnek. Egyáltalán nem mellékes a motivációt illetően a zsidóságról és a magyarságról való beszéd minősítésekor a személyes kötődés, az emlékek, a hagyományok. A Moldova-művekben olykor szinte hebegő (mániákusan keresztényellenes) paranoiát óhatatlanul másként szemlélnénk, ha ez a motivikus háttér nyilvánvaló lenne. Mindenesetre a jelenkori magyarországi (magyar) zsidó irodalmiság Moldovát mintha nem tartaná önmagához tartozónak. A jelenkori irodalommal is kimerítően foglalkozó A határ és a határolt című nagyszabású tanulmány- és meditációgyűjtemény (Az Országos Rabbiképző Intézet Yahalom Zsidó Művelődéstörténeti Kutatócsoportja, Bp. 1997) névmutatójában majd mindenki ott van, „aki számít”, Moldova neve hiányzik. A kérdésben verzátus, sőt illetékes irodalmár ismerősöm szerint, akit hadd ne nevezzek most meg, s aki egyike a legelhivatottabbaknak a magyar-zsidó szellemiség-kultúra-irodalom további emancipálódása és művelése terén, nos, szerinte Moldova idevágó könyvéről „tudnak” ugyan, de nem tartják számon a magyarországi írásos holocaust-hagyomány részeseként. Sőt, annak a közegnek a teréről és szociologikumáról, ahol Moldova gyermekhőse nevelkedik, sem látszik tudni az az összefoglalás, amelynek alaposságát nem nagyon illetheti kétely (A zsidó Budapest I-II. Városháza – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Bp. 1995).

Moldova legkorábbi könyveiben is meg-megérintődött a zsidó motivika, önmagában is volt némi pikantériája ennek az 1960–70-es években, hát még amikor összekapcsolódott a bolsevik pártvezetés bizonyos köreivel. Kedvenc ötlete volt pl. Moldovának a zsidó lány és „magányos hős” szerelmi kapcsolata (Malom a pokolban, Sötét angyal és most újra, A város hercegében). A háromdarabos regényciklus viszont „erről szól”: a pesti proli zsidó közegről, lét- és beszédmódokról, létmagyarázatokról, történelmi végzetről és túlélési technikákról. A ferencvárosi és kőbányai terepről – Bakáts tér és Auguszta telep –, valamint a gettóról írt, részletekben gazdag beszámoló elvileg odasorolná ezeket a könyveket ahhoz a – találomra véve a neveket – Kóbor Tamás-, Zsolt Béla- és mondjuk újabbról Kornis Mihály-, Bächer Iván-féle irodalmi vonulathoz, amelyből és akiktől oly sokat tanulhattak a nem zsidó magyar olvasók egy igen karakteres népcsoport, egy közösség, egy emberfajta űzöttségéről és helykereséséről a magyar térben és történelmi időkben, amelytől-akiktől oly jó egzotikus színekkel dúsult a magyar városi beszéd irodalma. Moldova azonban kevesellte, kevesli ezt a tematikát „önmagában”, láthatólag nem kívánja a hazai zsidó „folkórt” gazdagítani, nem elégedett meg azzal, hogy a II. világháború legborzalmasabb hónapjainak egyik krónikása legyen. S abban sem hitt, hogy a trilógia hősének élettörténete, sorsrekonstrukciója ki tudja fejezni azt az érzelmi elkötelezettséget, amelyben ez a regényalak megfogamzott. Moldova „ideológus” is, aki értelmezni akarja a megtörténteket – a lehető legegyszerűbb módon: a szüntelen ellenségkeresés jegyében, a gyűlölet megnevező erejére hagyatkozva, azaz: a fogalmi-nyelvi agresszió erejében bizakodva.

Egy fejlődésregény írói tétje az, hogy az író mennyire képes vagy mennyire akar azonosulni hősével, ami azt is jelenti, hogy a hős a maga nézőpontját képes-e, tudja-e az egyetlen lehetséges világértelmezési pontként megjelölni. Az esetek többségében az írói szemléletet inkább az azonosulás, mint a kritika jellemzi, s még a Moldovánál jelentősebb, kreatívabb, megfontoltabb írók sem mindig akarják vagy tudják elhárítani a gyanút: a főhős iránti szolidaritásuk egyben tudatos presszió az olvasóra – „nyomásgyakorlás” egy személyes sorssal fedezett létértelmezés elfogadására. Moldova Kőhidai Miklósának sorsával ismerkedve – s ez a megjegyzés lényegében érvényes az író legtöbb regényalakjára – sem az elutasításra, sem az azonosulásra nemigen érezhet az olvasó különösebb késztetést. S ennek természetesen az az oka, hogy a szerző a maga ítéleteit nem az ábrázolás plaszticitásával óhajtja sugalmazni, hanem mindig siet kimondani – többnyire (előrángatott) mellékszereplőkkel kimondatni. A mellékszereplő nyilatkozatai, direkt ítéletei ha formálisan nem is, valójában persze írói-személyes deklarációk – azzá teszi őket a helyük, a hangsúlyozottságuk és főleg az ellenpontozatlanságuk. „A bevonuló magyarok azzal kezdték, hogy Kolozsvár főterén felakasztottak egy Wurzel nevű zsidót…”, „…jártam már egypár országban, de még sehol sem láttam ilyen buzgalmat és kegyetlenséget a zsidókkal való bánásmódban…”, „A zsidó iránti gyűlölet most, évekkel a háború után is úgy tenyészett a földszintes házak és gyári lakótelepek között, mint a vizes falakon a penész és a salétrom”. Ezek a vélekedések részben mellékszereplők nyilatkozatai, részben auktoriális közlések – együtt mindenképpen az „objektív” krónikás hitelt érdemlő értelmezései óhajtanak lenni. Ha regényeken „átnyúló” motívumok, akkor még inkább. Az Elhúzódó szüzesség futballmeccs-jelenete az 1950-es években, majd az 1990-esekben kapja meg a maga összecsengető rímét: „az állóhelynek ezen a részén sok kopott ruhájú, sovány és indulatos arcú férfi gyűlt öszsze, Kőhidait az 1944-ben látott nyilas pártszolgálatosokra emlékeztették…” A meccs – persze – Fradi-meccs, s nem lehet nem emlékezni a Rákosinak tulajdonított mondásra, mely szerint „Nem minden Fradi-drukker fasiszta, de minden fasiszta a Fradinak drukkol.”

A kijelentések, a deklarációk mindenképpen „irodalomellenes” grammatikai formák, a szentenciózusság is csak akkor nem az, ha diszkrét, és ha kellő mennyiségű tapasztalati anyagot összegez. Különösen érvényes ez a politikai jellegű véleménynyilvánításokra, azokon belül is azokra, amelyek közvetlenül a jelenre vonatkoznak. A „zsidókérdés” mellett a „rendszerváltozás” iránti rögeszmés ellenszenv vált az idők során Moldova eszmevilágának elcsöndesíthetetlen témájává. A regénytrilógia 1981-es darabjában így fogalmaz: „Ha a rendszer megbukna, itt úgyis hajtóvadászat indul a zsidók ellen.” Ez nyilván „utólagos” megelőlegezése 1956-nak… Az 1990-es kötetben már újra 1956-ot „utólag” megelőlegezve, de már a a Kádár-rezsim elmúlásától is frappírozva írja: „Itt minden változás következményei kiszámíthatatlanok, csak egy biztos: a Rossznak mindig százszor több esélye van, mint a Jónak…”

Nem kell lélekgyógyásznak lennünk ahhoz, hogy elgondoljuk: egy ilyen írói „karrier”, anyagi siker és népszerűség egy ilyesféle civil politikai fölfogással ötvözve aligha alkalmas arra, hogy a rendszerváltoztató értelmiség és az idesorolódó művésztársadalom rokonszenvét kiváltsa. S az is elgondolható, hogy Moldova számára sem közömbös az a csöndes, de intenzíven sugárzó ellenszenv, amelyet évtizedek óta nem lehet nem érzékelnie – bármily kemény figurának mutatkozzék is közéleti-publicisztikus megnyilatkozásaiban. Éppen negyed századdal ezelőtt – akkor nem tudni, milyen belső késztetésre – szükségét érezte annak, hogy ha történelmi maszk mögül is, de közvetlen alanyi formában összegezze véleményét erkölcsről és erkölcsös életvitelről, közösségi eszményekről és férfias tartásról. A Negyven prédikátort (1973) alighanem a legidőtállóbb Moldova-könyvnek tekinthetjük ma is, hiszen aki annak idején olvasta, nemigen felejthette a mű telt hangzását, archaizálásának szolid, de karakteres vonásait, etikájának radikális méltóságát. (Nem tagadom le: az én példányomat „baráti szeretettel” dedikálta a szerző.) Ma – úgy látszik – újra eljött az idő a számára, hogy egy klasszikus álarc mögül vallomást tegyen. Az, hogy „ma”, persze kétes terminus – a könyv utószava szerint két évtizednél régebb óta tűnődik azon az irói-közemberi sorson, amellyel végül szerepként tudott azonosulni. Ha jönne az angyal… címmel egy fiktív Mikes Kelemen-naplóban regényesen kívánja kibontani a flaubert-i reminiszcenciát: „ez a Mikes én vagyok”. (Népszava, 1997. IX. 20.) Mikes, a régi és az újrateremtett, „a magyar író legtisztább, legklasszikusabb, legbecsületesebb példája” kapja a leckét, hogy egy elmagányosult mai literátor személyes beismeréseinek és ars poeticus megjegyzésének médiuma legyen. A Magyarázat helyett címet viselő utószóban a kulcsmondat nyilván az, hogy „létezik határokon belüli, önkéntesen vállalt száműzetés is”.

Amiként a XVII. század végének gályarab prédikátoraival a mindenkori közemberi helytállás érvényességét hirdeti a legmaibb jelenben, most Mikes alakjának felélesztésével egy jellegzetes magyar mitológia jelenkori hitelessége mellett kíván érvelni. A „bujdosó” mítosza ez, a kényszerű úton lét jellegzetesen magyar sorsmetaforája, amely lényeges vonásokban különbözik mind a siralomvölgyi „zarándok” keresztény, mind a „bolygó” zsidó, a „bolygó hollandus”, mind a „vándor” germán mitikus figurájától. Moldova regényében a bujdosó „szerep” hangsúlyozottan „státus” is – a tudatosan vállalt és semmi áron fel nem adható hűség következménye. Amelynek ára az egyedüllét, az olykori megaláztatás és a magányos halál.

Moldova nyelvileg ambiciózusan kidolgozott regényét sajnos nem tudtam – ennyi és ilyen szellemiségű könyv után – eléggé „ártatlanul”, sőt talán még a kívánatos empátiával sem olvasni. Ettől függetlenül is alapvető kétségeim voltak már a vállalkozás alapötletével szemben is. Két okból – az egyik inkább Mikes írói természetével, a másik inkább Moldova személyiségével kapcsolatos.

Nem ez az a hely és alkalom, ahol s amikor az ún. Törökországi levelekről valami újdonságot kellene mondani, netán csak részletesen elemezni ezt a kivételes műtárgyat. Még az sem, hogy a későbbi elmitizálódásáról szót ejtsünk, arról a „tengerpart magányról”, amely oly megragadó színezetű – olajnyomatos – élénkséggel van jelen a magyar irodalomban, elsősorban annak hazafias-oktató vonulatában, ám még inkább a folyamatos emigrációs kirajzásokéban. Mikes leveleinek mintegy a fele kb. tíz év alatt íródik, a másik a további harminc év során. Ebből nyilvánvaló, hogy az írói ambíció jelenvalóbb a korai években, egyértelműbben leírható és elevenebb az a stilizált személyiség, akit a levelek kiformálnak. A kései szakasz darabjai viszont sötétebb tónusúak, mélyebb és reménytelenebb kimenetelű belső drámákról tudósítanak. Nemigen lehet tehát „olyan új Mikest” konstruálni, amely-aki egy regény teljes hosszában mindazokat a tulajdonságokat élénken láttatja, amelyet az eredeti cím szerint a „Constantinapoly Groff P…. E….. irot leveli M…. K….” Kérdéses volt tehát, hogy egyszerre tükröztethető-e az agguló férfi személyes tragikuma s a levélíró – Toldy Ferenc szavaival – „nyájassága, édes bohóskodása, szendesége, egyszerű természete és elméssége”. Azaz: rokokós báj, egyszerre franciás-kastélyos és erdélyi-udvarházi gáláns modor, csapongó fesztelenség, műveltség és népies darabosság. S leginkább: az a kivételes nyelvteremtő erő, amit imitálni ugyan talán éppen lehet, de nem érdemes, újrakölteni viszont még egy Babits- vagy Weöres-szintű író számára is istenkísértő vállalkozás.

Moldova „Mikesének” két alapvető eltérése érhető tetten a klasszikus mintához képest: egyfelől az új levelek 1735-ben kezdődnek, tehát az elbeszélő a „másik” Mikeshez próbál hasonulni, másfelől ezek nem levelek, hanem naplójegyzetek. Azaz Moldova lemond a valakihez szólás oly sok nyelvi leleményt kicsiholó kommunikációs fikciójáról. Egynemű a szöveg, s nem is mondható igénytelennek, noha Mikes nyelvteremtő technikáját jobbára latin-magyar archaizáló idézés helyettesíti. Másrészről viszont nem hallgatható el, hogy az eseménytelen Mikes-életrajzot a meditációk nem képesek regényesíteni, ahogy az olvasót zavarhatja az eredeti leveleskönyvnek és ennek a szövegnek a tisztázatlan (valószínűleg tisztázhatatlan) „filológiai” kapcsolata is. (Az író nem kísérli meg a fikcióba bevonni ezt a „szövegtani” kérdést.) Moldova utószava szerint fél százalékot sem tesznek ki „az eredetiből átemelt idézetek”. Ha ez csak a szöveget magát nézve igaz is talán (bár azért itt is magasabb százalékpontot gyaníthatunk), azért a motívumokat, az átvett történeteket nézve a kapcsolat jóval erőteljesebb a két mű között, s ráadásul Mikes legattraktívabb kistörténetei kerültek át ide – a kelleténél tehát önállótlanabbá téve ennek a könyvnek a cselekményes szálait.

Mikes nem politizál, önreflexiós hajlamát igencsak fegyelmezi, filozofálása inkább csevegés, helyét a világban valami csöndes pietizmussal szemléli. A fő aggályom a könyv célját már, de szövegét még nem ismerve az volt, hogy az az írói magatartás és beszédmód, amely Moldova egyéb munkáit jellemzi, képesek-e írói-irodalmi önismereti vizsgálódás tárgyává válni, az író képes-e hajlamai ellenére valódi és emberileg hiteles konfessziós szöveget szerkeszteni. Vállalni és vallani. Sajnos, a regény azért bukik el mint emberi dokumentum (is), mert írója képtelen volt következetesen – tehát önemésztő módon – megfelelni a nyilvános gyónás etikai követelményeinek. Elhitetni, hogy túl Jón és Rosszon, az önmagával lefolytatott drámai dialógus elég erős ahhoz, hogy teremteni tudjon lírát és definiálni erkölcsi szentenciákat. Pedig az elszánás – úgy tetszik – megvolt Moldovában. Az Isten rendelésében való megnyugvás mint alapérzület határozza meg az első szakaszok tónusát, a jelen és múlt tárgyias „leltározását”. A hűség eszmékhez, helyzetekhez, múlthoz és – mindenekelőtt – a Fejedelemhez, az árulás elítélése, a saját érdekek méltányosságának hangsúlyozása, a hasznos foglalatosság szüntelen keresése és a munkátlanság mély megvetése („nem kell sokat dolgoznunk, csak mindig”), a haza szeretete, a szegények, az elesettek iránti részvét stb., stb. olyan morális világképet jelölnek ki, amelyek egy nemes és hosszú élet tapasztalataira épülve valóban hiteles, méltányolandó parancsolatok sorába rendeződhetnek. A „tapasztalatiak” közül figyelmet érdemelnek olyan motívumok, mint a forradalom értelmén való meditáció, az árulás természetén, a közéleti szerepeken való tűnődés, a személyes szuverenitás megőrzése a kiszolgáltatottság idején és helyzeteiben, a hatalomra való törekvés kérdése stb. Bizonyos szikár pátosz jellemzi ezeket a mondatokat, bekezdéseket.

Igazából akkor jutott volna ez az írói vállalkozás – a poétikai kérdéseket, a fikcióhoz való viszonyt most nem érintve – a szerző által valószínűleg megcélzott szinthez, ha Moldova valóban erőszakot tesz magán. Ha hagyja magát – bibliás szóval – teljesen kiüresedni, s ha engedi a lelkét megérinteni a transzcendenciától, vagy legalábbis ha több jelét adja annak, hogy látja némi lehetőségét a spiritualitásnak az élet dolgait irányító erők között. Három olyan menthetetlen mozzanata van a könyvnek, amely végül is kétségessé teszi a vallomásos elszántság hitelét, s ugyanakkor – egy poétikai-történelmi-nyelvi közegben – megengedhetetlen stíluszavart okoz.

A könyv XXXVI. számú naplójegyzete beszámol a Halil Patrona-féle zendülésről, amiről Mikes is ír (természetesen a maga idejében, 1730–31-ben). Mikes beszámolója olyan, mint általában a korrekt másodkézből való források szoktak lenni, az eseménysor vázlatos bemutatása mellett annak politikai lényegét próbálja megragadni. Moldova viszont lát és láttat. A néhai előd ama sorából, mely szerint a zendülők azt hangoztatták, „hogy aki igaz török, az álljon melléjek”, itt, Moldovánál az 1956-os jelszó fejlik ki: „Aki török, velünk tart!” S jönnek az alvilágias képek, amelyek a magyar XX. század legszuverénebb nemzeti eseményét hivatottak démonizálni, szereplőit, eseményeit minél förtelmesebbnek bemutatni. Gyertyák, fölvonulások, a császár jelvényének kivágása a lobogóból, a börtönök felnyitása, a boltok kirablása. „A város köveit elborította a vér, a fákon lábuknál felakasztott, leköpködött holttestek lógtak, és hosszú listák készültek a még kivégzendőkről.” Még egyszer hangsúlyozzuk: Mikesnél erről szó nincs. S azt már valóban nagyon nehéz indulatmentesen idézni, ahogy Moldova lezárja a történetet: „A komédiának vége lett, a komédiásokat az egész országban halállal fizették ki.”

Ezek után nem meglepő az a benyomás, hogy Moldova Mikesnek a Fejedelem iránti föltétlen, síron túli hűségét „idézve” egy másik árnyat bontakoztat ki az olvasók előtt. „Ha őt nem szeretem többé, akkor el kellene fogadnom magam körül ezt a rossz világot, meg kellene kötnöm megalázó mindennapos kis kompromisszumait. Maradjon a Fejedelem azon a helyen, ahová a szívemben állítottam őt…” Ez egy 1755-ös „naplórészlet”, s ha egy pillanatra komolyan vesszük a fikciót, megjegyezhetjük, hogy halála előtt pár évvel az agg levélírót aligha noszogatták a törökök ilyen-olyan „kompromisszumok” elfogadására. Moldova Kádár-mitológiája türemkedik be itt a szövegbe. Az azért enyhén szólva ízléstelenség, hogy II. Rákóczi Ferencet valaki egy napon említse a magyar történelem egyik legsötétebb alakjával, még akkor is, ha Moldova így nyilatkozik róla – arra a sajátosan ragozott kérdésre válaszolva, hogy „Mit ünneplünk (?) ma Kádárban ?” –: „…azt, hogy az országot egyben tartotta. Kádár nemzeti jelenség… Ő szerintem a század legnagyobb politikusa volt.”

A könyv utószava alatt ott a dátum: 1998. július 15-én, amelyből a hó és a nap erősen idézi Kádár halálának és temetésének emlékét, az év és a hó viszont egy új kormány hatalomra jutását. Talán nem erőszakolt összefüggést látni emez események és a könyv hátsó borítóján kiemelt mondatok között, amelyekkel ez a hamis Mikes-maszk elbúcsúzik az olvasótól: „Fiatal mullahok jönnek, akik most frissiben falták föl a Koránt, és mivel megemészteni nem tudták, rettenetes bűzökkel felböfögik. Azt hangoztatják magukról, hogy ők a bűntelen új nemzedék, ebből csak annyi igaz, hogy még nem volt alkalmuk bűnöket elkövetni, de be fogják pótolni a mulasztásukat.”

Ezek a mondatok megint olyan prófétai viharzásai a szónak és az indulatnak, amely legfeljebb az Ószövetség megfelelő helyein mondhatók indokoltnak. Mindenesetre alkalmasak arra, hogy búcsút vegyünk Moldova Györgytől és legújabb könyveitől. Amiknek legnagyobb bajuk: nem engedik meg maguknak azt, hogy irodalommá váljanak. Politikai traktátusokként meg olyan „hitvallások”, amelyeket mind a polgári civilizáció, mind a nemzeti érdek elutasít eme sötét évszázad világosodni kezdő végóráiban. (Kertek 2000 Kiadó, 1998, 1999)