EGYED PÉTER

Egyed Péter

La vendetta

A művészettörténész (?) (őrnagy, a 146-os hegyivadászok paroliját viseli) alig figyelt az eligazításra, pedig nem akárki előtt állt. Szitáló, szemcsés napfény töltötte el, érzékelhető napfényszemcsék, amit csak nagy néha érezhetett távoli hazájában, az osztrák Alpok aljában. Igen, Assisi, ott sokáig el fog időzni, talán megszabadulhat az egésztől, a halálba vezető emlékektől. Okádhatnékja van a hullabűztől, amikor csak a visszagondolástól az orrába tolul, a mellkasa meg szinte összepréselődik meg szétrobban az aknagránátoktól. „Nem, ez alkalommal végig fogja érezni meg gondolni, hogy mi is van Assisiban, s talán így megmenekülhet valamitől. (Ötven év múltán Assisit pusztító földrengés dönti össze: a Szent Ferenc-bazilika mennyezetfreskója porrá omlik, kérdéses, hogy mennyi maradhat meg Giotto nagy freskóiból, Lorenzetti, Cimabue és Simone Martini műveiből. Az örökkévalóságnak készült dolgok felcsillantak és visszatértek a por örökkévalóságába: „És mondanak a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek mi reánk és rejtsetek el minket annak színe elől, a ki a királyiszékben ül és a Bárány haragjától.”) Az egész úgynevezett műveltségből (a szellem!) csak néhány nem is túl jelentős verssor maradt meg benne, az csengedezett mindig, mint az olvasó, most is: „Nicht wie die Berge Toskanas voll Scheu umstehn ihre Fürstin, / Und wagen nicht näher zu treten – / Umbrische Mutter mit deinen Hainen und Fluren, / Freundin und froh vertrauend, trittst du herein in die Stadt, / dein Assisi. / Das macht, daß der Heilige Schwester dich nannte, / Und die Pfade des Lands, auf der Schulter die Nachtigall, wandelte. / Versöhnt ist alles und schön hier, / Wo nun des Seraphischen Leib ruht am Hange des Hügels. / Nicht seufzt mehr Natur. Erlöst scheint alles, / Oder schuldlos wie ehdem, als der Mensch noch mit Gott und Tieren geredet. / Und auch die Sonne scheint freudig schöner die Bahn zu laufen am Himmel, / Wo jenes Gelobt seist Du! noch in den Lüften tönt.” Hát csupán erről lenne szó, gondolta a művészettörténész, és összeborzongott.

– Walter, most azonban még figyeljen rám – csattant fel Kesselring altábornagynak, a német déli hadsereg parancsnokának a hangja –, konkrétan és célszerűen maga és az emberei ugyan már nincsenek itt, akarom mondani, a Wehrmacht és a Reich hasznára, mégis, ha a továbbiakat túl akarják élni, és el akarnak jutni a maguk szép hazájába és osztrák jövőjükbe, akkor figyeljen rám. Sőt, ha maga személyesen is el akar jutni a német művészettörténet egy valamikori dicső fejezetébe, akkor is figyeljen rám, előkészülésüknek hosszasnak és alaposnak kell lennie. Megértette? – az tehát múlhatatlanul szükséges, hogy jól fogja fel, amit mondok, azaz ahogy maguk, filozófusok mondják, az ideája szerint ragadja meg a lényeget, nem csupán politikai eligazítás ez; tehát nem csak arról van szó, hogy maguk most szépen áteveznek Itálián és kész, megérkeznek az osztrák Bürgertumba és a napfényes jövőbe, nem. Hogy legyen világos a maga számára: két fő okcsoportja van annak, hogy magukat és a magukhoz hasonlókat most elküldjük innen; az egyik az, hogy tisztán katonai szempontból itt már nincsen keresnivalójuk, le vannak harcolva, ahogy olaszaink mondják: missione compiuta. A jövőben pedig, hm, a jövőben, hát csak azt kívánhatom magának, hogy unokái körében stb. – ha pedig mégis lesz egy vagy, nos, arról úgyis megkapja idejében az értesítést. Itt nekünk megmaradnak most a Paul Minich-féle fejlövészek, meg ami az egész első ejtőernyős hadosztályból még hadra fogható – ezek sajnos már egytől egyig vigyorogva feliratkoztak a háborús bűnösök listájára –, ők meg majd úgysem jutnak ki élve a szövetségesek fogolytáboraiból. Tudomásunkra jutott, hogy a szövetségesek végső célja Itáliában a Pisa–Ravenna vonal, az északolasz repülőtereket akarják már csak kézbe venni. Voltaképpen nekünk itt egy-másfél évig nincs is mit tennünk, hacsak nem azt, hogy kiélvezzük az il bel paesét, aztán nyugodtan letesszük a fegyvert… Persze a dolog mégsem ilyen egyszerű – az altábornagy arcán megjelent az a jól ismert, derűs rókamosoly –, SS Obergruppenführer Wolff, General der Waffen SS és egyben Gauleiter, a mi Karlunk nemrégiben egy jelentést juttatott el hozzám a szövetségesek szupertitkos teheráni tárgyalásairól. Ebben a jelentésben, amely egy közvetlen szemtanú megfigyelésén alapszik, s meglehetősen derűs és kétértelmű, nos, ebben szó szerint ez áll: „Sztálin marsall nagy élvezettel ugratta Churchill miniszterelnököt, aki azt nem is vette rossz néven egészen addig, amíg a marsall kedélyesen el nem kezdte ecsetelni, milyen súlyos, sőt halálos büntetést kíván mérni a németekre. A német vezérkart, mint kifejezte, likvidálni kell. Hitler hatalmas seregének egész ereje vagy ötvenezer tisztben és szakértőben van. Ha ezeket összefogdossuk és agyonlőjük a háború végén, gyökerestül kiirtjuk Németország haderejét. Az angol miniszterelnök patetikusan tiltakozott. Sztálin azonban, meglehet, csak ingerkedő kedvében, tovább erőltette a dolgot: »Ötvenezret mindenképpen agyonlövünk.« Ekkor Roosevelt elnök szólt közbe: Volna egy kompromisszumos javaslata – mondta –, ne ötvenezret végezzenek ki, hanem csak negyvenkilencezret. Nyilván el akarta venni a dolog élét. Eden külügyminiszter is igyekezett jelekkel és kézmozdulatokkal csitítani, hogy csupán tréfa az egész. Az elnök fia azonban – s itt az altábornagy felemelte ujját, s feltekintett a szupertitkos levél olvasásából – ekkor felállt az asztalvégen, s nagy beszédet vágott ki, mondván, hogy ő tiszta szívből egyetért Sztálin marsall tervével, és bizonyos benne, hogy az Egyesült Államok hadserege is támogatni fogja. Erre Churchill elég színpadiasan átment a szomszéd szobába, ahová követte őt Sztálin és Molotov. Úgy néz ki, odaát azt bizonyítgatták, hogy csupán tréfálkoztak.”

(Később minderről Churchill ezeket jegyezte fel Naplójába: „Sztálin, ha kedve tartja, igen megnyerő tud lenni, de olyan megnyerőnek, mint akkor, sohasem láttam. Jóllehet nem voltam egészen bizonyos benne, s most sem mernék megesküdni rá, hogy csakugyan tréfa volt az egész, és semmilyen szándék nem húzódott meg a háttérben…”)

– Nos, Delius őrnagy úr, lehet, hogy ön nem hallotta, de mi már azt is tudjuk, hogy Sztálin marsall ezt az elképzelését harminc-negyvenezer lengyel katonatiszttel kapcsolatban érvényesítette, és ha a többiekkel is megtette volna, akkor nem is maradt volna, aki oly vitézül harcoljon az ön hegyivadászai ellen itt Cassinónál, a Kísértetgerinc alatt. Úgy gondoltuk néhányan, hogy ezeknek a tisztjeinknek az életét a leginkább úgy tudjuk megmenteni, ha visszacsempésszük őket a polgári létbe a 26–27–28-as korosztállyal együtt, már ami belőlük megmaradt. Várhatóan ez a kis tervünk nem ütközik nagy ellenállásba. A Wehrmacht szép olasz turistaúttal jutalmazza legtöbbet ígérő tisztjeit és fiataljait… egyszerűen megtehetjük, Olaszországban megtartunk nyolc hadosztályt – és még ami a Heydrich tábornokéból megmaradt – az övékkel szemben. Van itt ugyan még tizennégy hadosztályuk – ami azt illeti, nem nagyon dicsekedhetnek velük –, s értesüléseink szerint Montgomery 8. hadseregét is partra akarják tenni, de nagy csata itt már nem lesz, az amerikaiak majd megköszönik nekünk, hogy terveik szerint szép lassan visszavonulunk, s ezért majd én is megúszom csupán néhány év börtönnel, nem lesz sokkal rosszabb sorsom, mint Sztálin nem egy tábornokának. (Úgy lett: ámbár Kesselring altábornagyot halálra ítélte a brit katonai törvényszék, 1952-ben amnesztiával szabadult.)

– Kedves Delius, aggodalomra tehát nincs ok – fejezte be perorációját az altábornagy. – Igyunk tehát ebből a kiváló marsalából, és felejtse el az egészet, kedves barátom, ettől a perctől fogva gyakorlatilag maga civil, csak éppen egy kis vigyázatra lesz szükség a visszafelé vezető úton. Készítsen feljegyzéseket mindarról, amit lát, megalapozhatja művészettörténészi karrierjét. Képzelje el, feltárhatja Umbriát: a mi németjeink Velencéről áradoztak, meg Rómában pöffeszkedtek mindig, eljutottak Nápolyig – aztán semmi. Maga meg most végignézheti az összes Giottókat, hörpinthet hozzá egy kis brunellót, miután bennünket, ezeket a véres kezű roncsokat végképp elhagy, és átad az enyészetnek. Még az útjukat is megszervezzük, ezzel sem lesz gondja – kap egy csomó régi katonai térképet, a ’18-as összeomláskor készültek, amikor Rommelünk még főhadnagy volt, az Alpenkorpsnál, a Monte Cragonza alatt. Görz felé ne menjenek, ott bajok lehetnek, kövessék a Tagliamento vonalát, ha pedig valami rosszul alakul, kövessék azokat a régi hegyi utakat, hágókat. Láttuk, hogy ott fenn még teljesen épek a fedezékek, kilövőállások, ott állanak a régi harminckettesek a teljes lőszerrakaszokkal, még konzerv is van. Ha meg lerobbannak valahol, s el kell hagyják a kocsit, szerezzenek öszvéreket, azzal tudnak átjutni. Hát akkor felejtse el a Monte Cassinót, főleg a leltárait. Grüßgott, ahogy maguknál mondják, Herr Professor Delius, a szolgálatvezető majd útnak indítja magukat.

Az altábornagy szórakozottan kezet adott, kipillantott a harcálláspont kis ablakán, s visszamélyedt térképeibe meg marsalájába.

A szóban forgó Walter Delius kiballagott a felvonulási térre, itt is az a porózus, átható napfény fogadta, halk zene sündörgött elő a hangszórókból, az édes otthon dallama. Hát igen – gondolta –, lassan elindulunk Assisi felé. „Umbrische Nacht. / Umbrische Nacht mit Silber von Glocke und Ölblatt. / Umbrische Nacht mit dem Stein, den du hertrugst. / Umbrische Nacht mit dem Stein. / Stumm, was ins Leben stieg, stumm. / Füll die Krüge um. / Irdener Krug. / Irdener Krug, dran die Töpferhand festwuchs. / Irdener Krug, den die Hand eines Schattens für immer verschloß. / Irdener Krug mit dem Siegel des Schattens. / Stein, wo du hinsiehst, Stein. / Laß das Grautier ein. / Trottendes Tier. / Trottendes Tier im Schnee, den die nackteste Hand streut. / Trottendes Tier vor dem Wort, das ins Schloß fiel. / Trottendes Tier, das den Schlaf aus der Hand frißt. / Glanz, der nicht trösten will, Glanz. / Die Toten sie betteln noch, Franz.”

– Otto Schenk őrmester szolgálattételre jelentkezik – riasztotta ki a második megmaradt verséből az alacsony, tömzsi katona. Delius arra figyelt föl, hogy a kínosan adjusztált egyenruhán nincs sem rangjelzés, sem paroli. „Hát ha nem más, ez Karl Wolff embere” – gondolta meg, miközben a Wanda olasz nyelvű hírei kezdtek harsogni a megafonból, miközben még egyszer utánaszólt az altábornagy hangja: „Csak ne feledje el instruálni a fiainkat, Delius, és semmi Kriminalität, nur herzlich, mint turistaszezonban, maguknál, mindenért fizetni kell!”

„Fiaink” egyenként lejelentkeztek, és beszálltak a látni valóan csak nemrégiben zöldre átfestett Henschel csapatszállítóba.

– Werner Pauleit, Hans Stichler, Hermann Waetzoldt, Eduard Anton Kriegsmann, Horst Jäger, Martin Seiler, Gerhardt Axmann. „Hét, velem együtt nyolc; Schenk – kilenc” – számolta automatikusan. Milyen gépies hangon beszélnek, meg ezek a nevek, mintha a birodalom végvidékéről szedték volna össze őket. Békésen szorongatták kézifegyvereiket, mintha csak vadászpuskákat, de aztán a ponyva alatt csak megpillantotta a Panzerfaust vetőcsövét, tányéraknákat, s hirtelen mintha a kezében is valami idegen tárgy lett volna, odapillantott, igen, ez volt a híres 9,02-es MP-41, az altábornagy üzenete a vadászoknak, ha elfeledkeznének a küldetésről. Ja igen, és mivel is fognak ők fizetni ezen a turistaúton, Reichsmarkkal vagy lírával? – no de meglátjuk. Nála volt néhány havi zsoldja is. Hát szóval jó volna a tavak mentén vezető régi hadi úton menni, megtisztulni a Lagókban (Bracciano, Vico, Bolsena, Chiusi, Trasimeno), de még gyorsabb a Rómát kikerülő, Terni felé vezető út. A raj – veszteség egyharmad, de melyik az a harmad? Végigpillantott a kocsiban ülő hallgatag legényeken, majd maga is beszállt Otto Schenk mellé. Küldetés befejezve – jöhet a turistaút. Otto Schenk elindította a Henschelt, azonnal maximális sebességbe kapcsolt, olyan biztosan vezetett, hogy Delius azt vette észre, a csapatszállító egyáltalán nem rángatózik, az úttartása teljesen egyenletes. Schenk mintha kétfele figyelt volna, külön élt a bal és a jobb szeme. Mielőtt elszenderedett, az őrnagy odaszólt neki: „Idézzen a szabályzatból, Schenk, nincs hadparancsunk.” „Idegen és ellenséges terepen a lakosság hangulatának kipuhatolása végett… amikor a magasabb egység törzse…” Deliusnak nem volt elég iróniája e sor fennkölt üzenetének felfogásához, elaludt. Nem sokat fecsegett ez a legénység. Hallgatott, isteni gyönyörben, orgiasztikusan hallgatott. Nyomorult koponyáikban és zaklatott szíveikben meg lelkükben lassan ülepedett le az ölés, lassan kerekedett felül a túlélés képe, ez színesítette arcukat, és fényesítette ki lassan a szemüket, miután áthaladtak a Gusztáv- meg Hitler-vonalon. Ennek a korosztálynak még volt némi esélye arra, hogy a hullabűz és a pokol bugyrainak zaja leülepedjen benne.

Monte Cassino természet adta erőd, voltaképpen egy átjáró a Liri folyó völgye fölött, ezt a 10 kilométeres nyiladékot uralja a Monte Cassino 516 méter magas tömbje. Az ókori Via Latina mindig is a félsziget középpontja felé haladó legfontosabb hadi út volt, 1944-ben a katonai térképek szerint a 6-os számú út. A Liri völgyét az I. német ejtőernyős hadosztály – a Wehrmacht elitalakulata – reteszelte el, egy hegyivadász és egy páncélgránátos zászlóalj támogatásával. 1944. január 2-án az 5. amerikai hadsereg éppolyan katasztrofális vereséget szenvedett itt, mint egykori elődei a római légióktól.

Az egymást követő csaták egy amfiteátrumszerű térségben zajlottak, arénában, természetes Colosseumban. Ennek a középpontjában állott a híres 593-as magaslat, amelyet a német utászok oly módon képeztek ki, mint egy termitadombot. Ráadásul egy természetes akadály is védte a német ejtőernyősöket, az úgynevezett Kísértetgerinc, „Fantom Ridge”, amely a rohamok utolsó méterein sátáni akadályként nőtt ki a lengyel katonák előtt. Az egész terep fölött ott emelkedik a Monte Cairo hatalmas hegytömbje. A német tüzérségi megfigyelők még azt is látják, hogy hány gomb van a szembenállók mundérján. Ahhoz, hogy a csata amfiteátrumába betörjenek, a lengyeleknek először mintegy meg kell mászniuk a „Colosseum” külső falait. A németek az 593-as magaslatnak – az amfiteátrum külső falának – a legtetejét szállták meg, a mögöttük húzódó aréna innen is jól védelmezhető. Az aréna nem más, mint az Albaneta-fennsík, rajta a romba dőlt házzal: Loyolai Szent Ignác egykor ennek falai között fogalmazta meg rendjének alkotmányát. A fennsík túloldalát félkörívben lépcsőzetesen emelkedő, erődítménynek kiépített hegyek övezik. Így fest a véres cirkusz.

Az 593-as magaslatra ösvény vezet, ezt kis kaliberű harceszközökkel nem tudják tűz alá venni. Az ösvény, közvetlenül a magaslat alatt, romos kőkapuba torkollik. A kapu és a csúcs közötti terepet már nemcsak az 593-as magaslatról vehetik tűz alá, hanem a kolostorból meg a cirkusz valamennyi lentebb és fentebb húzódó sorából és páholyából is. A Passo Cornóról még május 18-án is sortüzeket adtak, amikor a lengyelek már rég előrenyomultak lenn a völgyben. San Angelót a híres Ruffin rohamcsapata védelmezte, az ő törzséből hívták vissza Otto Schenk közismert mesterlövészt és fejvadászt.

Mindezt azért kell megjegyeznünk, mert itt olyan jellegű harci cselekmények zajlottak, hogy a benne részt vevők az ölés mestereivé kellett hogy váljanak, evégett mindent el kellett feledniük előző életükből, és mindent fel kellett adniuk a jövőjükből. Átkerültek a golyó abszolút idejébe. Ezt a filozófiai kérdést ismerték fel a német katonai vezetők, amikor a gyerekkatonákat ki akarták szabadítani az időnek ebből a fura csapdájából.

Walter Delius mindig is tudatában volt a maga lehetőségeinek – a hátramaradó polgári életben ő már nem lesz, nem lehet az, akinek valamikor tanult: vezető német művészettörténész, alkalmasint egy neves intézmény igazgatója, aki esetleg valamilyen jelentős felfedezéssel is beírhatja a nevét – ahogy mondani szokás – az örökranglistára, amelyet egykor Willamowitz-Moellendorff és tanítványai nyitottak meg, nem. Pentimentót, átfestést, valahol elheverő remekművet sem fog találni – ez a lehetőség elveszett a Monte Cairo lövészbunkereiben, ahol örökre széttépték az álmait a lengyelek Kárpáti Hadtestjének a kommandói. Egyvalamire azonban képesnek tartotta magát: egy bizonyos hozzárendelésre, hogy esetleg mi miért jelenik meg a képen úgy, ahogy megjelenik. Egyszóval a festmény mögé vissza tudta volna látni az egykori alakokat, ami azt jelenti, hogy képes volt megközelíteni az egykori portréfestő látását, valamilyen embertani képzelem lett volna ez itt, emez Isten által ritkán látogatott szegény umbriai tájon. Mert szegény volt ez a vidék, ahol most a Henschel egyenletesen haladt alvó és szendergő utasaival. Delius ébredezett, a sziklaoldalba vágott, hallgatag házakat figyelte, a nehézkesen gomolygó füstöket, s visszaemlékezett az öreg Salvemini meséjére: amikor a nagy család ott fent a Ghironzón minden, napi szükségletre szánt ennivalójából kifogyott, akkor a kisfiút leküldötték a völgy valamelyik nagyobb településére vagy nagyobb gazdájához, egy libával. Egy libával – akár egy kompozíción… Amikor pedig a kisfiú kenyérre alkudott, penészes kenyérre persze, mert ugyan ki adott volna el nekik friss sütetű kenyeret, akkor a gazda avagy nagyobbik béres fia megkérdezte, hogy ugyan mire kell nekik a penészes kenyér, a válaszra pedig, hogy hát megenni és nem az állatoknak, jóvérű durvasággal és valamilyen különös, tájjellegű kegyetlenséggel felröhögött, mondván, hogy az embereknek nem penészes kenyér jár – és bevágta előtte az ajtót. Aztán esetleg egy kis zsák máléval ballaghatott vissza a dombra, a komor tekintetű családhoz, a mindennapi szörnyű robotba. Ezek az emberek aztán dolgoztak: boldognak mondhatta magát, aki a feles földön húzta az igát a dohány- avagy kukoricalevelek között – Umbria nehéz, bódító illata. S ezért aztán a férfiak korán haltak el: valamilyen vérmes búskomorság szikkasztotta át őket a túlvilágra. Az asszonyok alig enyelegtek, már epedezhettek is, aztán meg szikkadtak, szögletesedtek ők is.

– Merre tovább, őrnagy úr? – riasztotta fel az umbriai álomból Schenk.

– Hát csak tovább… lássuk… – pillantott a térképére. – Acquasparta, ez egy híres fürdőhely, Todi, aztán meg a Tevere völgyén előre, Perugiáig… a régi hadi úton. Nevezzen ki egy megfigyelőt és egy biztosítót, semmilyen forgalom nem látszik errefelé. – Unott mozdulattal hátranyújtotta a lábai között tartott rohamkarabélyt, húzott egyet szeretett konyakjából, és hátradőlt az ülésen.

Delius egyik első rögeszméje az arcok voltak: amikor állomáshelyére indulva végigutazott Umbrián, megfigyelhette azt a titokzatos keveredést… nyugodtan állíthatjuk, egykori népfajok keveredését. Egy alkalommal a híres, messze földön ismert, éjszaka is megvilágított szentélyben szemlélődtek Beppinóval, a neves (orv)vadásszal. Akkor látta, hogy milyen az igazi keveredés… ahogyan a Marche, Toscana és Umbria határvidékén összeáll egy új faj. A tengerpartiak összehúzott szemüket és keskeny homlokukat hozzák, a született umbriaiak – etruszkutódok – kerekded formáikat és robusztus termetüket, a toszkánok pedig az orrukat s a szemük színét. Néha előbukkan egy hatalmas termetű asszonyság – bástya, aki köré udvarok szerveződnek, az egész élet, aki egymaga elvezényel egy egész völgyet a maga hamis és zavaros férfinépével. Egy matriarcha. Alapjában véve azonban istentelenül csúnya népség volt ez az egész gyülekezet itt a Madonna di Canoscio környékén – de oly jókedvűen sütötték a salsicciát, harapdálták a porchettát, s itták hozzá méregerős boraikat, nevetgéltek. Rá pedig ügyet sem vetettek – persze azért néha mintha elcsípett volna egy-egy nyílhegy élességű és hidegségű pillantást.

De Beppino sem volt akárki: tudta ugyan, hogy semmi baja nem eshetik – még ’942 őszén, amikor alakulatával idevezényelték –, mégis, Beppinóval vadászni borzongató egy dolog volt: a vadsága tette volna, hogy egyszer-másszor, amikor az ölés ősi gyönyörét látta ezen az arcon felvillanni, néha az őrnagy maga is a vad szerepében érezte magát, hiába volt ott az oldalán a P–39-es Walther. Először is itt volt Beppino fegyvere, az eredetileg is művészien gravírozott, majd felfúrt tizenkettes Beretta, a gyönyörűen cizellált csőfaron feltűntek a név kezdőbetűi és egy szám. De még sokatmondóbb volt a lőszerkészlet. Immár jócskán elhagyták a legutolsó várszerű házat a domboldalon, a híres Ghironzo felé, amikor Beppino megmutatta – kilencesnek álcázott – madarászpatronját (persze ez is tiltva volt): kisujjbegynyi ólomgolyók erős zsinórral összefűzve. Amikor szétterül, négy négyzetméternyi felületet fog be – magyarázta Beppino. Innen vadgalamb nem menekülhet. „Igen – gondolta Delius –, itt valóban a vad mindenároni elejtése a cél, semmi más.” Végül is ittak a kulacsból, a Beppinóéból, ha jól meggondolta, ez volt a kísérő egyetlen barátságos gesztusa; közben magyarázta a vidéket. „Bárhová ér itt errefele, mindig a Madonna di Canosciót figyelje” – mondotta volt Beppino. „S még egy dolog, őrnagy úr… magának nem szabad letérnie az ösvényről, és soha ne menjen vissza még egyszer ahhoz a házhoz, ahhoz a gazdához, ahol már egyszer volt, érti? Soha!” „De miért?” „Mi, umberek néha furcsák vagyunk… én nem fogom tudni megkeresni, ha itt eltéved. Fegyvert errefelé végképp ne használjon, mert itt ismerjük ám egymás fegyverének a hangját, nem szabad.”

Aztán elváltak, egyszer-kétszer hallotta a Beppino Berettájának a dörgését, avagy többet? Visszhangot? Elgondolkodva ballagott a vadgesztenye alatti ösvényen, majd egy különös ötlettől hajtva mégiscsak feltért a vízmosásra, a platóra, ahol két méter után teljesen beleveszett a szeder- és vadrózsaindák sűrűjébe meg valami számára ismeretlen barkás bozótba. A szó legszorosabb értelmében: beleveszett. Azt sem tudta eldönteni, hogy alattuk próbáljon-e átkúszni, avagy – mintegy maga alá gyűrve – járjon-e rajtuk. A fegyver egyszerűen ide-oda rántotta, horgonyozta, valami tisztán ördögi logika szerint. Órákba került, amíg kiszabadult, méghozzá annak a cölöpszerű somfabotnak a segítségével, amit egy éber pillanatában rohamkésével levágott. A csizmája is lucskos volt a víztől, mire visszaérkezett a legutolsó házig, azaz várig. Itt már nyugodtabban szemlélődött, előreszaladt egy barátságos kiskutya, s elkezdett neki játszani, szimatolgatni. Majd előtűnt a szapora beszédű gazda is, meginvitálta egy poharacska borra. Un goccetto – accetto. Persze a kortyocskából hosszas beszélgetés lett, s arra a kérdésére, hogy miként lehetséges egy öregembernek egyetlen kiskutyával itt élni, az öreg farkasnevetéssel csak annyit válaszolt: „Hát hiszen az őrnagy nem látta azt a nagyobbikat, amelyik csak azt várja, hogy mikor udvarolja le a lábáról a vendéget a kicsi! Ha-ha-ha.” Aztán elmesélte – „maga békés ember!” felkiáltással –, hogy az építmény tulajdonképpen refúgium: ha az egyik oldala kigyúl, még mindig van idő a magasban futó átkötő részen, tulajdonképpen egy belső udvar feletti fedett átjáró folyosón a ház másik szárnyába menekülni, s ezen a folyosón tartják a gabonát, a sonkát, a bort, mert ott soha nem láthat tüzet. De előfordult régen, hogy a szomszédok is idemenekültek a völgyből, hiszen amarról, a templom felől alig közelíthető meg. „De hát kik ellen védekeztek?” – „Hát a Borbone poroszlóitól, papoktól, brigantiktól. Mikor elfogyott a pénzük meg az ellenségük, mindig rajtunk ütöttek, s ha sikerült befűteniük ide alánk, mindent, de mindent elvittek” – tette hozzá. „Az istenverte papjai meg a Borbone brigantijai, még az apám is megélte.” A macskaléptű öregember szeme felszikrázott. Megkérte Deliust, hogy ne aludjon ott – „ha netalán valami bajuk esnék – többes számban fogalmazott –, neki vége, háború van”. Ámde esetleg a hágó másik oldalán befogadják, ott három nagy család lakik, biztonság van.

Így hát vissza kellett indulnia a szürkületben, s ekkor következett be a csoda, il mistero, mely szót ő egyébként lapos tiroli hitéből eredően soha ki nem ejtette volna a száján. Persze az is lehet, hogy egyáltalán nem erről volt szó, hanem valami megesésről, a szó szellemi értelmében vett megejtettségről. Amint akkor holtfáradtan visszabotorkált a kis hágó ösvényén, megpillantotta a hatalmas azienda füstölgő kéményét, közeledett. A szintén várszerű ház előtt nagyobbacska juhsereg volt akkurátusan bekarámozva, egy helyre terelve néhány tehén, szamarak. Tutta la mandria. Közeledtére elkezdtek ugatni a kutyák, s előjött egy hatalmas termetű asszony.

– Mit akar?

– Nem akarok semmit, Delius őrnagy vagyok, itt vadásztam a közelben, és a saját lábamon ma aligha tudok visszamenni a völgybe. Tudja, ott van az alakulatom, a szövetségesek. (Azt ösztönösen nem mondta, hogy a németek.)

– Jöjjön be, de a fegyvert nem szabad behozni a házba… Martina – kiáltotta erős, süvöltő hangján –, gyere elő!

Erre a ház előtti épületből előjött a colpo di fulmine, a villámcsapásszerű leány, ahogy itt errefelé mondják, ámde Delius nem szerelmi értelemben „talált rá”, nem. Ez volt az az arc, amelyet az őrnagy addigi tanulmányaiban, megszámlálhatatlan képen és avas szagú templomok freskóin keresett. Ez volt az etalon, Perugino madonnáinak finom ívű szemöldökével, nemes orrával, ámde a hatalmas, lila tónusú szem és az arc és a parányi áll kerekded formái szinte szétverték a fő arányokat. És az egészen volt valami istenáldottaság, vidámság. Delius tudta a nagy portréfestők titkát, azt, hogy az arcképen mindig megjelenik a festőnek, a másiknak az egzisztenciája – az, ami vagy hiányzik belőle, vagy ami excedens benne. De ő maga egy Másikban, ami csak a teremtés élet-halál viszonyaiban szokott előfordulni.

– Martina, zárd be ezt a fegyvert a föstölőbe – szólalt meg az asszonyság.

– Micsoda? Füstölőbe? – kerekedett el az őrnagy szeme.

– Igen hát – mosolyodott el szélesen az asszony –, talán nem képzeli, hogy a házba? Hányszor mondjam?!… Hát akkor jöjjön, nézze meg, hogy hova tesszük. Venga – mondta immár kedvesen, Delius most már felfigyelt a hasonlóságra: az acélos tónusú fekete haj, a sajátos magas fejforma…

Furcsa zavarában a füstölőt kezdte el nézegetni, ezt az usque harminc négyzetméter alaprajzú, emeletes, bástyaszerű építményt. A téglapadlón finom borókatűz füstölgött. Felnézett: emeletnyi magasságban koszorúslag lógtak a különböző sonkacombok, rúdszerű hatalmas szalámik. Látszott a felső szint kék majolikaborítása…

– Füstölde… – szólalt meg akaratlanul.

– De jól beszél a nyelvünkön… nem füstöldének épült az, hanem egy kis ház volt, de ahogy nőtt a család, itt megépítettük ezt a nagyobbat, aztán ebben a régiben most füstöljük a három család húsát.

Az asszonyság ezután szabályos hívó hangra váltott.

– No, jöjjön be, vacsorázzunk, aztán alszunk egyet, s reggel Penzo a szamárral lekíséri a völgybe.

Delius őrnagy sok mindenre emlékezett abból a vacsorából, sok mindenre feltételesen, álomszerűen, amíg álmait végképp szét nem rombolták Monte Cassino ágyúi. Eszméletét egyetlen dolog tudta megtartani, Martina arca; érzéseire hagyatkozva, de szakmájának pontosabb eszközeivel is próbálgatta megfejteni ennek az arcnak a szimmetriatörvényeit, meg nem írt és immár soha meg nem írandó tanulmányai helyett csak a következő sorokat jegyezte fel emlékezetébe: „A szemei mintegy megkettőzik, megjelenítik az arcát. Ez a teremtés van, nincs ráutalva életének evenimentumaira. Ahogyan itt mezítlábasan, lezserül bekorcolt szoknyájában jön-megy, jár-kel, nagy szemeivel rám néz, s megjelenik arcán az a gyerekmosoly, hogy nőiessége nem feltétel rajta, másodlagos jegy, hanem a természet maga, ilyen értelemben nemtelen, s majd csak akkor lesz meg a neme, ha elviszik, mint Pluto Proserpinát, vagy éppen attól, aki elviszi, s olyan is lesz. A hihetetlen lágyság, amint lenéz, s a hihetetlen keménység, amint felpillant. És nem hasonlít semmire és senkire, de kire is hasonlíthatna itt? Ez az arc ő maga, s ő maga ez az arc, a teljes kifejezés abban, ahogyan nem kell semmit kifejeznie. S a teljes azonosságban nincs magamegfeledkezés: nincs az álomnak, tunyaságnak, a magánkívüliségnek az a butasága, ami aztán annyi arcra visszaköltözik, teret adván aztán a megjátszás, a magát-el-nem-érés zavaros alakzatainak.” A harccselekmények szüneteiben Delius ujjongott, úgy érezte, egész életében folytatni tudja majd ezt a monológot, talán még meg is fog belőle gazdagodni, ez az, amit megtalált.

– Maguk mindig ilyen szótlanok? – kérdezte vendégére pillantva az asszonyság, miközben a kecskesajtot meg a vörösboros, mulattatóan öblös üveget elébe rakta.

– Ach, nem – válaszolta az őrnagy. S ekkor mert lopva az arcba, Martina arcába pillantani, a lány viszonozta a pillantást, s ekkor fogant meg Deliusban. Csak lassan tudott leválni róla.

A megszámlálhatatlan leány feltekintett, elmormolták az áldást, felálltak, s elkezdtek tenni-venni, rakosgatni. Az ebédlőszobába belépett egy idősebb, hihetetlenül szíjas, gyötrött arcú öreg, s csak amúgy rajta átnézve szólalt meg:

– Martina, a centedrinót!

A leány élénk, gyors mozdulattal (kecskegida) kikapta a kredencből a zöld színű digestivót, fűpálinkát, töltögetett a százados üvegpoharakba. Ekkor pillantott Deliusra először, lassan, tagolva, gyötrötten mondta:

– A háború… aminek nincs vége soha, az a háború megint ideért.

Delius nem tudta: nem jól hallott? Elértett volna valamilyen hangsúlyt.

– Ez nem az a háború, tehát nem is érhetett ide, és most szövetségesek vagyunk – vágta rá az őrnagy a tulajdonképpen jól betanult szöveget.

– Az mindig csak elviszi a fiainkat… aztán utánuk megy a jószág meg az élelem, valaki felgyújtja a házat – tette hozzá a gazdaasszony maga elé néző, gondterhelt szomorúsággal.

– Meg fogjuk nyerni! – mondta az őrnagy, most már élesebben.

– Véget kellene vetni egyszer s mindenkorra minden háborúnak – mormogta maga elé az öreg halkan, sötét hangsúllyal.

Az ebédlő hosszú csendjében aztán lassan felemelkedett. „Eh…” – legyintett, és senkire sem nézve átment a másik szobába.

Deliust egy szemrevaló hálószobába vezették, az ormótlan családi ágyra hanyatlott, a csizmáját sem húzta le, csak nézegette a rézkeretbe illesztett mulatságos zománcozott képecskéket. Elaludt. Mintha még hallotta volna, hogy a zárban csattan a kulcs.

Acquasparta környékén hiába kopogtattak, a házak ajtaja, a kapuk kemény zárakkal, irgalmatlan lakatokkal, keresztvasakkal voltak felszerelve. Noha pénzük volt elég, mindenütt sikertelenül jártak, sem enni, sem venni nem tudtak semmit, a lakosok alighanem mindenestül felköltöztek a hegyekbe.

– Őrnagy úr – jelentette Schenk –, hetven kilométerre való üzemanyagunk van… ha nem történik semmi baj.

– Álljon meg, Schenk – utasította az őrnagy. A Henschel bekanyarodott a források sétányára, kétoldalt a tuják és píniák között szabályos távolságra voltak a kutak, halkan csobogott a víz az illatfelhőben. Hátrább, a medencék környékén sem volt senki. Az allék és sétányok vörös cseréptörmelékkel voltak felszórva, az épületek is mind vörös téglából. Minden meglepően élénk és nem e világi.

– Nem történik semmi baj… – válaszolt kisvártatva az őrnagy. – Létszám- és alaki ellenőrzés, eligazítás; majd meg elmegyünk a Cesi-kastélyba, ott biztosan maradt személyzet meg talán valami élelem. Biztosítson, mindenki tisztálkodjék, igyanak itt eleget, töltsék meg a kulacsokat meg a kannákat a Henschelen.

Kívül és belül mindenki betelt az isteni vizekkel, továbbindultak, s néhány perc múltán a Henschel ott állt a Cesi-palota lépcsőfeljáróján.

Az őrnagy megigazította a szerelését, majd kopogott a kapun. Hallatszott, amint leemelik a keresztvasakat, majd kínos lassúsággal kinyitják. Delius közölte, hogy ismeri a grófot, már járt itt, s élelmiszert kívánnak vásárolni.

Az intéző alig tudott megszólalni, krákogott, szótlanul jelezte, hogy nem szolgálhat semmivel: „Kenyerünk, kenyér nincs.”

– Hát ha nincs kenyér, jó nekünk a sajt meg a szalámi is – lépett elő Schenk, s kifejezéstelen arccal lassan a csípőjéig emelte a Schmeissert. Valahonnan az udvar sarkából ekkor előszaladt egy magas, sárgás arcú asszony, valamilyen batyuval, lépései siralmasan kopogtak a kövezeten. A batyut a Schenk kezébe nyomta.

– Indulhatunk, Delius őrnagy úr. Úgy tűnik, ezentúl már komolyabban kell vegyük a biztosítást. – Miközben az őrnagy ledobta a lírákat a kövezetre, Schenk visszaemelte vállára Schmeisserét. Megnyalta a szája szélét. – Axmann, üljön a kormányhoz, Waetzoldt balról, Stichler jobbról biztosít, kézigránátot elő. Irány Perugia, ha jól emlékszem, a San Severo-kápolna – nézett az arcán átvillanó gúnyos mosollyal az őrnagyra.

– Haza akarunk érni, őrnagy úr, ne kockáztassunk – szólalt meg Jäger.

– Nézzék, haza fognak érni, én gondoskodom arról, hogy maguk hazaérjenek. De egyelőre és az út végéig még én vagyok a parancsnok, amint azt maguk nagyon jól tudják. Maguk pedig, hogy egyszer és mindenkorra világos legyen, nem a feleségükhöz meg a szeretőikhez hazaiszkoló szabadságos katonák, hanem egy Umbrián turistatempóban végighaladó harci alakulat – emlékszik valaki Kesselring altábornagy eligazítására?! Schenk!

– Mindannyian emlékeznek, őrnagy úr.

– Nem is teszem hozzá – folytatta Delius a legrosszabb pillanataira emlékeztető tagoló módján, amiért a tempós Deliusnak hívták a háta mögött –, de lehet, hogy jön még valaki a hátunk mögött, megértve?!

– Igenis.

– Na, akkor irány Perugia, de csak végső esetben használunk fegyvert, és a tűzparancsot tőlem kapják! Mint fent a San Angelón!

Perugiába a Porta San Giovanninál érkeztek meg, a Henschel lassan végighaladt a dombok tetején futó, fekete, lapos kőkockákkal fedett úton. Mint egy elnyújtott csigavonalban kanyarodtak a Signoria palotája felé. „Elképesztő, hogy mennyire láthattak onnan fentről minden mozgást, minden völgyben, minden égtáj felé az egykori őrgrófok meg hercegek.” Az Etruszk-kapunál az őrnagy elhagyta a kocsit, majd ráérősen ballagott a lépcsőkön fölfelé Raffaello terecskéje irányába.

Fityulás nővér nyitott ajtót, készséges tekintettel várakozott. A szokásostól eltérően tiszta volt, frissen mosottság és vasaltság illatát árasztotta. Az őrnagy nemsokára ott állt a híres freskók előtt. Egyszerűen megzökkent a szíve, amikor Perugino és Raffaello munkáját egymás mellett látta. Évszázadok korma, sava és piszka alól sejlett elő az umbriai iskola híres égszíne, abból a napnyugati aranyból a mélyzöldbe átmenő mennybolt, ami úgy kivilágosítja a hegyek és az arcok kontrasztjait. Minden kifele fordul, néz, ragyog, s csupa öröm. És nem kell törődni semmilyen kompozícióval, a kereszt mentén meg a kereszt jegyében majd csak kialakul minden. Raffaello meg a Mester mellett: csupa irány, mozgás, a szeretet automatikusan megnyerő szépsége mellett az a súlyos örökség, amit Krisztus és a próféták az emberiségre hagytak. Angyalok minden mennyiségben; eszébe jutott a középkor híres tudománya, az angelológia. Eszerint minden ember őrzőangyallal születik, ennyi kijár neki a teremtéstől, aztán az angyal – bűnei mértékében – elhagyja, s egyre messzebbről követi. Van, akit egyszerre hangos suhogással hagy el. Ha öl például. Nem lehetséges, hogy amikor folyamatosan szerelmeink után riadozunk, akkor csak az egykori őrzőangyalt keressük? S ilyeténképpen sajátos szerepcsere áldozatai vagyunk? A mi valódi angyalunk, amíg ereje van, visszaálmodik bennünket a jóságba, igazságosságba, szeretetbe, s mi is ebbe kérezkedünk vissza, amikor imáinkban hozzá fordulunk. „Őrzőangyalom, ne hagyj el!” Ebben az egyszerű fohászban minden reményünk benne van.

Üldögélt a padon, s a gyertyák szórt fényében tovább nézegette a freskókat.

„Vajon ölésnek lehet nevezni, amit én cselekedtem?” Parancsok, sorozatok. Néha eléje villan egy-egy tányérsisakos lengyel, tommy vagy gurka arca… „Akkor tudnék erről valamit mondani, ha még egyszer megtenném, ha megtehetném.” Hidegedő szívvel gondolt arra, hogy egyszer még megtehetné… „Akkor persze kiderülne, hogy voltaképpen szép reményű művészettörténésznek, gyilkosnak, zsoldosnak, vagy miért ne… katonának születtem.” Végül aztán megfegyelmezte gondolatait: „Most már kétségtelen, hogy szakmai értelemben katonák vagyunk mindannyian. Hozzátok létre azokat a feltételeket, amelyekben a te túlélésed ára a másik elpusztítása – akkor mindannyian megint ugyanúgy fogunk cselekedni. Ilyen értelemben ott fent a Monte Cassinónál kétségtelenül mi voltunk a világ legjobb katonái, művészek. Mi értettünk a legjobban ahhoz, hogy miként kell a másikat leteríteni. Ez lett a mi mesterségünk, kimondani is szörnyű, ti angyalok.”

Delius felállt, összehúzta köpenyét, s még egy pillantást vetett a freskókra, majd kifele indult.

– Szeretnék valamilyen adományt tenni – szólt halkan a nővérhez, aki előlépett az oszlop mögül. Lehúzta smaragdköves gyűrűjét, majd belepottyantotta az elébe nyújtott ládikóba: „Fenntartásra”. Biccentett, majd kilépett a kápolna kapuján.

A helyőrség szálláshelyén töltötték az éjszakát, valamikor raktárépület lehetett, a mindenféle egykori élelmiszerek savanyú szagában nem nagyon jött álom a szemére. Így hát felkelt, s visszament a parancsnoksági térképszobába, kikérte az észak-olaszországi mappát, s reggelig nézegette. Akkor viszont megdöbbenve állapította meg, hogy a nyilvántartott hadi utakat kivéve a legteljesebb bizonytalanságban vannak, s egyszeriben megértette az altábornagy egykori gesztusát, amin olyan jót nevetett. „A régi térképek.” A következő gondolata meg szinte villámcsapásszerű volt: „Isten, aki az égben vagy, ezek nem gondoltak arra, hogy előfordulhat, vissza is kell vonulnunk.” Mindenesetre nagyon zavarta, hogy most már végképp nem tudta eldönteni: voltaképpen valamilyen szerepet szántak nekik? Valóban mögöttük jön valaki? Ha Schenk nem lenne velük, minden világosabb lenne. Öszszeeszkábált egy hozzávetőleges útvonalat: Cittŕ di Castello, Castiglion Fiorentino, Firenze, és hátrahagyta a parancsőrtisztnek, adja le a főhadiszállás információs osztályára.

Vártak, lézengtek még egy darabig, hátha jön valamilyen válasz, eligazítás, de semmi.

Délután érkeztek Assisiba, végre ott állhatott Szent Ferenc-bazilikájának falainál, de nem ment be a templomba, lefele nézegetett. A síkságot koronázó égbolt nyugati részén egy aranyszín felhőörvény mint hatalmas szirmokat, csillogó felhőket vetett ki magából. Valamilyen arc körvonalának tetszett az egyik, égő kontúrjait sűrű, selymes haj borította. Izzó rózsaszínbe öltözött felhők száguldottak a mennybolt egyik sarkából a másikba, voltak olyanok is, melyek parázsló arany szegélyezte mélyzöld színben játszottak. Ahogy dermedt, sűrű masszaként földet értek, elérhetetlen, sötétkék hegylánccá változtak, amelynek csúcsait aranyláva borította, s még távolabb végtelen kiterjedésű és mélységű, kristálytiszta, zöldes tengernek tűntek. Mindenfelé – mint az arcról leváló fényfoltok – az alkonypír ragyogásában megmártózó angyalokhoz hasonlatos bodor felhők úszkáltak. Előtte, a zöldes tenger kínálta alapon az arc lassan felé forduló vakító fényözöne, mellette a kék lassan előrenyomuló lándzsái és szigetei. „Martina. Közel. Hozzád.” Az arc lassan kihunyóban volt, s akkor hihetetlen élességgel vetítődött be a Caravaggióban született Michelangelo da Merisi Bacchino malato-arca. Ez az. Ekkor az arc fokról fokra vérvörös pírrá olvadt, és az égbolt összehúzódó alakzatainak körvonalai lassan elmosódtak. Felrezzent, nem tudta, hogy végül is látvány volt vagy látomás. Die Toten – sie betteln noch, Franz.

Valaki óvatosan megérintette a karját.

– Kriegsmann?

– … Eduard Anton jelentkezik. – A szánalmas férfivá aszalt kis hegyivadász hozzátette: – Schenk őrmester úr szerint el kell indulnunk.

Ahogy leértek a hegy alá, elkezdett sötétedni, de nem az a mélysötét volt, nem, szinte foszforeszkáltak a házak, az utak kontúrjai, umbrische Nacht, ezüstösen derengő éjszaka. Delius maga vezette a Henschelt, amilyen gyorsan csak bírta, Ronti, Morra, emlékezett és idézte fel a helységneveket, Morra után kell felfele kanyarodni, balra. Meg is találta a gázlót, és olyan tizenegy óra tájban meg is érkeztek a Ghironzo oldalában álló azienda elé. Hosszasan kopogtatott a Walther agyával az ajtón, hallották, amint valaki elhúzza a reteszt. Az asszonyság kipillantott.

– Maga az? Mit akarnak?

– Vacsora és éjjeli szállás kellene, mindenért fizetünk – válaszolta az őrnagy hivatalos, ellentmondást nem tűrő hangon. Hozzátette: – A fegyvereket bevisszük a füstöldébe.

Az asszony kinyitotta az ajtót, kilépett, a fejére borított nagy fekete kendő szinte mindenét eltakarta. A füstölőig ment, kinyitotta. Delius azt látta, hogy nincs ott már semmi, csak a kék majolikacsempe körbefutó szalagja világított a magasban. Behordták a fegyvereket, közben megszervezték a folyamatos őrséget és a biztosítást.

A hatalmas tölgyfa asztalra felkerült a sonka, a szalámi, a kecskesajt, a boroskorsó, a poharak. Az asszonyság szeletelt, csak szeletelt, aztán elkiáltotta magát:

– Fiorella! Concetta! Chiara! Gyertek elő! – Martina… elment! – vágta oda gyorsan az őrnagynak, majd elfordult, és darabos umbriai tájszólásával hadart tovább. A lányok tányérokat, poharakat kapkodtak elő, elkezdtek töltögetni. Delius hirtelen elfogta az őrmester gúnyos és hitetlen pillantását. A katonák ettek, ittak, öntötték magukba a vörösbort. Schenk megint az őrnagyra pillantott.

– Waetzoldt… van egy üveg konyak az ülés alatt, hozza be! Signora, köszönjük ezt a bort, elég… Énekeljenek valamit, fiúk. – Kezdetben bizonytalanul, aztán egyre tisztábban felcsendült Kriegsmann hangja. Es war ein Vögelein… – bekapcsolódott a zümmögőkórus, majd – iskolásan – valaki elkezdett tercelni. Fiorella – most látták meg szörnyűséges harisnyáját – ismét elővette a százados üvegpoharakat, s elkezdte telelocsogtatni a konyakkal. Megitták, majd új dalba fogtak, ezúttal hangosabban. Fiorella megállt Eduard Anton háta mögött, a két lány odakuporodott a padok végére. Hiszen nagyjából egykorúak voltak. Delius kigombolta a zubbonyát, és hátradőlt az ormótlan háttámlás széken. Valaki irgalmatlan erővel felrántotta a belső ajtót „De én még mindig ugyanaz a tizennyócas vagyok…” – ezt tudták kivenni a szíjas, macskaléptű öregember ordításából, aki hatalmas, csak ezen a vidéken használatos kettős sarlójával az őrnagy nyakába vágott. A katonák rémülten felugráltak, amint az irgalmatlan falce nyomán mindenkit elárasztott a süvöltő vér. Schenk ugrott fel először, átdobta magát az asztalon, szempillantás alatt kikapta a P–39-est, hátrarántotta az öreg fejét, s közvetlen közelről homlokon lőtte.

– Lepedőt! Le lenzuole, schnell, schnell! Kriegsmann, Axmann, becsomagolni! Waetzoldt, a fegyverekhez! – Megvárta az ajtócsattanást, amíg azok az asztalon, a petróleumlámpa alatt csomagoltak. Aztán lassan kihátrált, s kézbe kapta az MP–41-est. – Seiler, a kormányhoz, a többiek, az asszonyokkal együtt, hozzák ki a csomagokat. A Bibliájukat is – tette hozzá.

A Henschel megindult lefele a sötét hegyoldalon, Schenk mellett Jäger ült, kezében a térképpel.

– Hol látsz valamilyen hegytetőn vezető utat?

– Fel kell mennünk itt a völgyön, majd jobbra egy szakaszon valamilyen tanya mellett, Cortona, a Trasimenói-tó felé.

Lassan eleredt az eső, a páncélos egy patak mellett haladt szánalmas terhével, majd egy kis duzzasztó mellett feljutott egy platóra, aztán végképp utat tévesztett a füge- és gesztenyefák között; a sötétben is kivehető volt: kisebbfajta kastélynak is beillő ház mellett állnak. Felhangzott a kutyák hörgő ugatása. Schenk visszafordította a kocsit, lassított, aztán egyszer csak, balra, megtalálta a keresett utacskát, egy tanya mellett kanyargott fölfelé. Jobbra mellettük vízmosás. Immár felsejlett a gerincen vezető út világosabb szalagja. Megálltak, levették a két testet, s lefektették a vízmosás aljába.

– Stichler, robbants be! Bibliástól, úgy, hogy itt többet víz ne folyjon – rendelkezett az őrmester.

Pillanatok alatt elhelyezték a tetemeket, föléjük körkörösen beásták a robbanóanyagot, majd a kocsi után kötötték a gyújtózsinórt, s kihúzták az útra.

– Most!

Nem is robbanás volt, csak egy tompa dubbanás, amely végigfutott a hegyoldalon, majd aztán valami recsegés – a fák –, majd visszhangos kongás – a kövek.

– Mondjuk, ez volt a díszsortűz – jegyezte meg szarkasztikusan az őrmester. – Jegyezzétek meg: így végzitek ti is, ha sor kerül rá. Most meg nyomás, elég volt.

1998 nyarán San Zeno di Pistrino di Petrelle fölött egy kis temetőt találtam – nem kolumbáriumot (temetkezni régóta tilos Olaszországban). Téglakerítéssel szépen körül volt falazva; persze már régen elhagyták, a fal melletti sírokról ledőltek a kövek, az egykor előkészített kriptákról látszott, hogy jövendő lakói nem kívánták igénybe venni. A kis ravatalozókápolna ajtaja nyitva, padlózatát fölverte a fű, ám szentségi jellegét a hely derűje és örök békéje őrizte, valóban háborítatlan, szépséges nyugalom fölött bólogattak a gesztenyefák. A temető közepén szabályos sírhant, a kereszten ez állt: Eduard Anton Kriegsmann, 1927–1985. Sejtettem, hogy miről lehet szó, ezért kerékpárommal bejártam a vidéket, a Lugnano-Morra–Calzolaro-térségben az összes tanyákat. Beszédbe elegyedtem nénikkel és bácsikkal, az egykori gyerekkatona korosztálybélijeivel, mindenre emlékeztek, és a maguk rögkonkrét módján kiegészítették egymást. Fáradságot nem ismerve kutattam háborús archívumokat, bajtársi szövetségek albumait, katonai temetők nyilvántartásait. (Mellékesen: a Henschel végül is célba ért – de ez egy más történet.) Közben elköltöttem egy vagyont, és rájöttem arra, hogy a történelemkönyvek nem érnek semmit – ez utóbbi nem volt nagy felfedezés.

A fentieken kívül még ezeket sikerült megtudnom: a Ghironzón levő tanya nem sokkal az események után leégett, vagy felgyújtották. Szívszorító nyomait láttam: leroskadt, hatalmas tetőgerendák – több száz éves gesztenyéből. A vasalásokat széthordták régen. A helybeliek szerint szándékos gyújtogatás volt, de hogy partizánok vagy brigantik lettek volna – ez ügyben a helybeliek pártállásuk szerint szavaztak. A Salvemini család nyomtalanul eltűnt, egyesek szerint Rómába mentek. Eduard Anton Kriegsmann a hetvenes évek elején tűnt fel a vidéken hatalmas Mercedesével, járt-kelt, tudakozódott ő is. Aztán egyszer csak vásárolt egy házat, és letelepedett; békés, jó kedélyű ember volt, ámbár olaszul nem nagyon iparkodott megtanulni. Látni valóan szeretett elüldögélni a borghetto kis terén felállított közös asztal mellett. Állítólag még udvarolt is egy (többek által ismerni vélt) szemrevaló özvegyasszonynak, de az itteniek nem nagyon tudnák elképzelni, hogy – helyben – éppen egy némethez menjenek nőül. Végül – külön engedéllyel – ide temették, s a temetőben – ismétlem, nem kolumbárium – folyamatosan pislog a sírján a kis piros elektromos gyertya. Valaki mindig kicseréli az elemet.