Görömbei András

Megkésett jegyzetek Kenyeres Zoltán Ady-könyvéről

A lírai énjét az emberlét vizsgálatának terepévé avató Ady új értelmet adott a költői hivatásnak: mindent a maga illetékessége és felelőssége körébe vont. Egyszerre volt az emberlét egyetemleges titkait kutató gondolkodó, új létszemléletet, új költői látásmódot, nyelvet teremtő művész és nemzetének új önismeretet adó eszméltetője. Olyan költői univerzumot alkotott, amelyik csak egészként értelmezhető. Ez az egész pedig annyira egyedi, hogy benne teljesen átlényegülnek a forrásai, vele kapcsolatban szinte értelmüket vesztik az irodalomtörténet szokványos szempontjai. Kimutathatjuk például, hogy mit kapott a francia költőktől vagy a romantikától és a századvég magyar irodalmától, de az ösztönzések annyira egyéni és oly hatalmas univerzumba kerültek, hogy annak lényegét illetően már nincs illetékességük. Új irodalomelméleti irányok képviselői is kényszerűen szembesülnek Ady életművével, de daraboló törekvésük művészetének megértésében csak részleges eredményekhez vezethet. Az, hogy az Ady-életmű nem illeszkedik a kicentizett mértékhez, nem mérhető szokványos szempontokkal, nem csökkenti értékét, hanem kivételes jellegére mutat rá. Önmagukat komolyabban vevő nemzetek boldogok lennének, ha egy ilyen költőjük volna, mi, magyarok pedig sokszor úgy bánunk vele, mintha az „Isten szörnyetege”, kultúránk tehertétele volna.

Ady Endre művészetének rendkívüli jelentőségét a magyar irodalom, sőt a magyar kultúra alakulástörténetében már kortársai fölismerték. Költészetének értelmezése azóta is kulcskérdése a modern magyar kultúra megértését és történeti, esztétikai megítélését célzó irodalomtörténeti munkáknak. Ady költészetének polifón univerzuma, ellentétek feszültségében képződő világteljessége minden kor számára megkerülhetetlen kihívás. Nem lehet nem tudomást venni róla, nem lehet nem szembesülni vele. Az Ady-könyvet – legalább lelkében – minden irodalomtörténésznek meg kell írnia, aki a XX. század magyar irodalmának történetét érteni akarja. Ady – jól látta ezt már a fiatal Németh László – mérhetetlenül kitágította a magyar költőség jelentőségét, klasszikus példát adott arra, hogy az író „munkásságának esztétikai értéke szétválaszthatatlan próféciájának társadalmi súlyától, a kettő együtt ítélhető és ítélendő meg”.

Az íróságnak ezt a jelentőségét ma sokan vitatják, az irodalmat szeretnék „csak” irodalomnak látni és láttatni, igyekeznek leválasztani róla mindent, ami nem speciális létmódjának tartozéka. Így aztán olyan steril és idegen szempontokkal kutatják Ady költészetét, amelyek – részlegességük, leszűkítettségük folytán – nem alkalmasak a teljességben megnyilatkozó értéktartományok befogadására. Így történhet meg az, hogy némelyek Ady ezredvégi némaságáról, mai megszólíthatatlanságáról beszélnek, míg mások azt tanúsítják, hogy Ady műve a magyar irodalom ma is elevenen élő és ható centrális értéke.

Az Ady-pör az Új versek megjelenése óta folyamatosan tart. Mai irodalomértésünknek is alapkérdése, hogy Ady életművét hogyan értjük, hogyan értékeljük. Az Ady-értelmezés meszsze túlmutat önmagán: egész irodalomértésünk irányát megszabja. Akik például Ady személyességét romantikus maradványnak látják csupán, azok – Adyval együtt – leértékelik újabb irodalmunknak azt a vonulatát, amelyik Ady szemléleti örökségét vállalva és folytatva őrizte és őrzi az irodalom személyiség- és közösségformáló erejébe vetett bizodalmat, s fenntartja az irodalom Ady által képviselt emberi jelentőségét. Ady költészetének valóban vannak olyan elemei, amelyek alapján korszerűtlennek minősíthetjük, ha nem nézzük életművének egészét, ha nem vesszük figyelembe, hogy a romlékonynak tetsző elemek milyen különleges metamorfózison mennek át az ő költészetében. Küldetéstudatának gyökere például valóban a romantikába nyúlik, de Ady ezt az örökséget nem romantikus váteszként élte meg a romantikából örökölt kellékek közepette sem, hanem maximális felelősségtudatra változtatta azt át, miként nagyfokú személyessége is a személytelenség jegyeivel telített létfilozófiai érvényű személyesség. Ady tehát különleges figyelmet kíván monográfusától, hiszen ma is érvényes Németh Lászlónak az a megállapítása, hogy Adyt az egyik ember ugyanazokért a tulajdonságaiért kárhoztatja, amelyekért a másik magasztalja.

Kenyeres Zoltán – rendkívül alapos elméleti és irodalomtörténeti ismeretek birtokában írta meg Ady költészetének alakulástörténetét, „folyamatrajzát”. Példamutatóan kiegyensúlyozott szemlélettel emelkedik felül a szeretet és ellenszenv dimenzióin, viszont szuverén módon vállalja a tudós megközelítés megérteni akaró tárgyilagosságát. „Nincs huszadik századi író, akiről annyit és annyifélét írtak volna nálunk, mint őróla” – állapítja meg monográfiájának előszavában. Az Ady-irodalomban valóban minden és mindennek az ellenkezője is elhangzott már. A szakirodalom nagysága és ellentmondásossága sok nehézséget okozhatna a monográfusnak, ha nem volna szuverén olvasata. Így azonban szintetizáló munkája eredeti érvényű, jóllehet megállapításainak túlnyomó része visszavezethető a szakirodalom – egymástól egészen különböző forrásokból származó, Barta Jánostól Vezér Erzsébetig sorolható – korábbi eredményeire. Igen jól ismeri elődei munkáit, gyakran hasznosítja is azokat, de koncepciója megnyerően szintetizáló és szuverén egyszerre, a maga véleményének erősítésére kamatoztatja a szakirodalom legkülönfélébb részeredményeit.

Kötetről kötetre, sőt ciklusról ciklusra haladva mutatja be Ady költészetét. Ez a módszer első látásra szinte vakmerőnek látszik, hiszen Ady fő motívumai változó tartalommal és változó mértékben, de végigvonulnak egész költészetén. A kötetek szerinti elemzés tehát óhatatlanul az ismétlések és variációk sokaságát eredményezi. Kenyeres Zoltán úgy próbálja feloldani ezt a problémát, hogy az egyes köteteknek az újdonságára teszi a hangsúlyt, egy-egy motívum mélyebb értelmezését ott adja, ahol azt annak az esztétikai-világképi súlya leginkább megkívánja. Így nem gépies kötetrecenziók sora a könyv, hanem világosan és árnyaltan kibontott alakulástörténet, melyet az egyes esztétikai problémakörök alapos elméleti megvilágítása, magyarázata a pálya egészére érvényes megállapításokkal folyamatosan mélyít. A gazdag belső viszonyítások szemléletesen és meggyőzően rajzolják meg a költői pályát. Eszerint a Versek a beilleszkedés könyve, melynek darabjai a „népies dalimitációhoz” állnak közelebb, a verses köznyelv másik nagy áramlatának, a „városias slágerimitációnak” kisebb szerep jut benne. A Még egyszer az átmenet dokumentuma: „Itt már háttérbe szorult a késő romantika Ábrányi-féle versalkotásmódja, és teljesen eltűnt a népies dalimitáció.” Ennek a kötetnek néhány verse már olyan, mintha egy egészen más költő írta volna. Ez a két kötet a készülődés korszaka. A szakirodalom korábbi megállapításaival egybehangzóan emeli ki Kenyeres Zoltán Nagyvárad, majd Párizs ösztönző szerepét Ady költői világszemléletének megváltozásában, erőteljes radikalizálódásában. Koncepciójának fontos eleme az, hogy a francia irodalom inspirációjánál lényegesebbnek minősíti Ady kifejezéskincsének, nyelvi intonációjának kialakulása szempontjából Nietzsche szerepét. Igen jó érzékkel emeli ki az 1905-ös esztendő terméséből azt a két publicisztikai írást (Ismeretlen Korvin-kódex margójára; A fekete macska), melyekben Ady megfogalmazta nemzeti radikális programtervezetét és teremtésesztétikai alapelvét.

Az Új verseknek külön fejezetet és a többi kötetnél jóval nagyobb terjedelmet szentel a monográfia. Annak ellenére is helyénvaló ez a kiemelés, hogy ezt a kötetet később aztán maga is besorolja A kibontakozás kötetei (Vér és arany; Az Illés szekerén; Szeretném, ha szeretnének; A Minden-Titkok versei) élére, s hangsúlyozza, hogy azokkal együtt alkot egy periódust Ady költészetében. Az Új versek az első igazi Ady-kötet, ezért ennek taglalásakor – a Góg és Magóg fia vagyok én példáján – szemléletesen és meggyőzően magyarázza Ady versnyelvi újdonságát, szimbolizmusának nem stílusirányzati, hanem nyelvi jellegét, azt a módot, ahogyan Ady kiemelte a szavakat megszokott rendjükből, s az olvasó szempontjából heterogén módon helyezte őket új, addig ismeretlen összefüggésrendbe. Rámutat arra a belső alkotói folyamatra, amelynek eredményeként Ady publicisztikájának motívumai sűrítetten, sokféle jelentést sugallva jelennek meg a versekben, s az összetett, sokszor diszharmonikus élményeket „mint lelki aktust, folyamatot” alkotják újra a versek. Az ilyen művek értelmezését nem az élettények megvilágítása, hanem a vers „önmagyarázó rendszere” teszi lehetővé, melyet „a szóhasználatnak, a képszerkesztésnek, a sajátos metaforavilágnak, az egyéni ritmusképzésnek a versek sokaságában vissza-visszatérő elemei alkotnak”.

A kibontakozás versesköteteinek bemutatása sorra megvilágítja Ady költészetének egyéb fontos jellegzetességeit, az „ellentétező, kétosztatú” értékrendszert, az örökös önkorrekciós dinamizmust, az értékeket folytonosan felülvizsgáló költői magatartást és azt a szerkesztési elvet, hogy „az egyes versek alternatív többértelműsége a kontradiktórius többértelműség nagyobb szerkezeti egységeiben helyezkedik el”. Kenyeres Zoltán a kibontakozás köteteinek belső egységére világít rá, finoman mutatja meg folytonosságukat és a tematikai, hangulati változásaikat is. Tömören, szemléletesen, lényegretörően tárja föl a különféle Ady-motívumok mélyebb világképi-világnézeti, sőt világirodalmi összefüggéseit és párhuzamait. A versek poétikai alkatára figyel elsősorban, de ezt sohasem szakítja el a költői én emberi vonatkozásaitól, létfilozófiai vagy társadalombírálati küzdelmeitől. Irodalomfelfogása nem szűkül a nyelvi jelleg számbavételére. Árnyalt poétikai vizsgálódása fölerősíti azt a szakirodalomban már korábban is el-elhangzó véleményt, hogy A Minden-Titkok versei „egyszerre foglalta össze a korábbi kötetek jellegzetességeit és kezdeményezett benső átalakulást a versek poétikai övezeteiben”. Ady költészetében ezzel a kötettel szembetűnő módosulás vette kezdetét: a versek dísztelenebbek lettek, a mitizáló képalkotást látszólag egyszerűbb, de belsőleg rétegezettebb formák kezdték fölváltani.

A középső korszakot három verseskötet (A menekülő Élet; A magunk szerelme; Ki látott engem?) és a Margita élni akar című versesregény alkotja. Ekkor Ady verseinek korábbi szimbolikus, mitologikus képvilága az elemző kifejezés felé mozdul el, a reflexió sokkal nagyobb szerepet kap a versekben, mint a pálya eleji kötetekben. Analitikusabb versbeszéd, kijelentő dikció és sok esetben közvetlen politikai állásfoglalás jellemzi a verseket. Kenyeres Zoltán elsősorban a versnyelv megváltozásában mutatja ki a középső korszak köteteinek összetartozását, de rámutat e versnyelvmódosulás világszemléleti motivációjára is.

Az utolsó pályaszakaszt A végső szó változatai cím alatt tárgyalja a monográfia. A halottak élén és Az utolsó hajók című kötetek verseiben minden korábbi motívum, költői személyiséget érintő viszonylat egy új elemmel, az emberiség egzisztenciális és morális katasztrófájának, a háborúnak az élményével egészül ki, s ez – Ady egészségének végleges megromlásával együtt – messzemenően átalakítja a költői világképet is. „A két kötetet együtt olvasva úgy látszik, hogy 1914 és 1918 között leomlottak Ady politikai illúziói, utópiáiból eltűnt az összemberi távlat, és különösen eltűnt a társadalmi változások által elérhető jobbulás álma.” Ez motiválta Ady költészetében az idősíkok átértékelését, a Holnap helyett a Tegnap vált az értékek menedékévé.

Kenyeres Zoltán könyvének legjobb része az Értékek rezignációban című záró fejezet. Meggyőzően mutatja meg, hogy a középső korszakban a költői személyiségben az elkülönülés és a közösséghez tartozás dimenzióiból az utóbbi vágya kerekedett fölül. Ezzel szemben a háború idején a „különlét” vált értékesebbé, a különlét feloldódása pedig „csak a kulturális örökség virtualitásában vált elképzelhetővé” Ady költészetében. Értékekhez ekkor is ragaszkodott, de ezek az értékek már nem társadalmiak, hanem időfölöttiek, metafizikus jellegűek voltak. A háború okozta egzisztenciális szégyen idején is megőrzött értéktartományokat – az Istent, szerelmet, nemzetet, Életet, költészetet – átemelte a metafizika síkjára: „A kései versek visszavonták a hitet, bizakodást mindabban, ami az időhöz, a társadalomhoz és a történelemhez tartozik, de megtartották mindavval kapcsolatban, amit az idő fölött lehet elgondolni.” Ady szégyenben élése így vált értékőrző magatartássá: „A rezignáció vállalt magatartása járta át Ady kései verseit, s a megőrzés céljából történő lemondás kelti a versekből áradó különös hangulatot, fájdalmas érzelmi tónust.” Ez a létértelmezés átalakította a lírai én szerepeit is. Az utolsó korszak verseiben a változatlanul megőrzött Ady-tónus „meg-megszakadt, s fölhangzottak más, atonálisabb motívumok”, talán egy egészen új versnyelv készülődött ezekben a darabokban.

Ady költészetének ez a – szükségszerűen csak igen vázlatosan ismertetett -folyamatrajza meggyőző cáfolata, korrekciója Király István Lukács György nyomán felépített koncepciójának, mely Ady életművét a forradalmiság egyre fölfelé ívelő stádiumai szerint elképzelt fejlődésrajzba próbálta állítani. Kenyeres Zoltán a más világnézet iránti toleranciával minősíti Király koncepcióját, mintegy belátja, hogy Lukács György filozóiája alapján lehetett így vélekedni, de ezt az értelmezést a maga érzékenyebb szemléletével, tágasabb esztétikai és világszemléleti horizontjával hatálytalanítja.

Az egyes kötetek jellemzése – az adott, meglehetősen szűkös terjedelmi határokon belül – pontos és lényegre törő. Esztétikum és költői magatartás szintetikus egységét vizsgálja. Kenyeres Zoltán példaszerűen gazdag és sokrétű, nem egyetlen iskolához kötődő, hanem a legkülönfélébb elméleti irányok eredményeit hasznosító elméleti tájékozottság birtokában nemcsak Király István koncepcióját hatálytalanítja, hanem következetesen és körültekintő tárgyilagossággal árnyalja, új aspektusból értelmezi az Ady-életműnek újabban sokak által korszerűtlennek minősített vagy vitatható módon értelmezett elemeit is. Ez a sokirányú tájékozottságból és eltökélt tárgyilagosságból származó korrekciós vagy árnyaló munka fontos szemléleti értéke monográfiájának. Néha az elméleti magyarázat már-már aránytalanul rá is telepszik a monográfus közvetlen tárgyára, de ezeknél a belső aránytalanságoknál fontosabb a szintetizáló eredmény. Az, hogy Kenyeres alapos elméleti háttérismeretekkel állítja új megvilágításba Ady költészetének legtöbb lényegi elemét, s ezzel meggyőzően mutat rá Ady költészetének korszakos jelentőségére azoknak az elemeknek az értelmezésében is, amelyeket sokan – egy-egy szempont alapján – kizárólag a múlthoz kötő elemnek minősítenek. Ezek közül itt csak jelzésszerűen utalhatok Ady szimbolikus-mitologikus képvilágának értelmezésére, az önszemléletében megnyilatkozó szarkasztikus fájdalom kimutatására (Midász király sarja), a kifejezhetőség iránti kétely megjelenésére (Egy csúf rontás), az istenes versek ellentétes motivációinak feltárására, s arra a fontos megállapításra, hogy az istenes versek „ugyanúgy a költészet önmagára vonatkoztatott belső terében mozogtak, mint a megelőző kötetek különféle témacsoportjai”. De ugyanígy említést érdemel a „töredezettség, fragmentumosság, felismerhetetlenség” filozófiai érvényű tapasztalatának megjelenése „Ady ellentétező vers-, ciklus- és kötetszerkesztés-módjában”, a titok-motívum bravúros elemzése, mely az impresszionizmus és szimbolizmus világos elkülönítésének is alkalmává válik a monográfiában. Különösen lényeges Ady személyességének filozófiai hátterű megvilágítása, a szerepelméletekkel való magyarázata, mely együtt láttatja a „szuverenitásában zárt egészet képező alkotóegyéniséget”, és egyszersmind nyomatékosítja azt a szemléleti újdonságot, hogy mégis Ady „ismerte fel elsőnek a személyiség, az individuum belső sokféleségét, ellentétes elemeket hordozó és azokat nem kiegyenlítő, nem egységesítő mivoltát, mely az életet átszövő szerepszerűségek sűrű hálózatában ölt formát”. Hitelesen mutatja meg elemzésében, hogy Ady líraalkotó személyiségfelfogása „korát meghaladóan modern volt”, jóllehet egymással harmóniába nem hozható szerepeinek sokaságában romantikus gyökérzetűek is voltak. Nézetem szerint ezek nélkül Ady nem is tudta volna művészetében megtestesíteni azt a kivételes mélységű és összetettségű nemzetreprezentációt, azt a felelősségtudatot, mely atavisztikus és szakrális mélységekből is táplálkozott, de melynek értelme és fő iránya Ady költészetében a korszerű nemzeti felelősségtudat, nemzeti önismeretre ébresztés volt. A monográfia külön méltatást érdemlő értékei között meg kell említenem azt a szinte külön tanulmánnyá növő okfejtést is, melyben Kenyeres az újabb Ady-irodalom egyik figyelemre méltó kísérletét, az Adyt Lukács György iróniafogalmának hasznosításával magyarázó koncepciót méltatja és – Ady metafizikája és a szégyenben való létezésének megvilágításával – cáfolja.

Kenyeres Zoltán monográfiájával egyetlen lényeges ponton van vitám. Messzemenően nem értek egyet azzal a megállapításával, hogy a „személyesség és tárgyi-érzéki közvetlenség a romantika idején valósult meg utoljára az európai költészetben, s a romantika felbomlásával lassan ez is eltűnt, felbomlott és megsemmisült”. Én úgy látom, hogy a személyesség és a személytelenség költészeti irányai ma is egymás mellett élnek, az esztétikum szférájában megjelenő személyesség éppúgy egyetemes érvényre tart igényt, mint az elvonatkoztatás. Illyés, Nagy László, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár és mások költészetének nem fogyatékossága a nagyfokú személyesség, hanem fontos értékeleme és hatástényezője.

Az Ady-értés értékes új eredménye Kenyeres Zoltán tanulmánya. Azt azonban sajnálom, hogy szinte képtelenül szűk terjedelemben vállalkozott ennek a hatalmas és fölöttébb bonyolult életműnek a mai, korszerű értelmezésére. Így az olvasó inkább csak egy kitűnő vázlatot kap Adyról, s hiányolja – egy-két kivételtől eltekintve – a legfontosabb Ady-versek értelmezését éppúgy, mint az Ady-motívumok tüzetesebb elemzését, a meggyőző koncepció jóval gazdagabb dokumentálását. A kötetről kötetre, ciklusról ciklusra haladó tárgyalás – a szerző minden igyekezete ellenére – egy kissé áttekinthetetlenné teszi a motívumok dinamikáját, és szétaprózza statikáját. E két fogalmon – Rákos Péter tanulmánya alapján – a motívumok időrendi változását és mélységét, tágasságát értem. A kitűnő zárófejezet sokat old ebből a hiányérzetből, de különösen Ady magyarságverseit illetően nem szünteti meg azt. Ady költészete a nemzeti önismeret kivételes iskolája lehetne ma is. Ennek alaposabb megmutatása az irodalom értelmének sokak által kétségbevont hitét is erősíthetné. (Korona Kiadó, 1998)