Marsall László

El nem mondott Zsoltár elé

Mielőtt az agyam zsugorodva magába roskadna,
és hasam dinnyéje meglőrincesedne, s venyigévé
aszna a lábam szára, és ülepem ráncosodna –
ósdi polcon felejtett cigányalma, annak előtte,
hogy Bakfark Bálint-i lantom nyele kókadna,
akár a lángra vetett eleven virga,
énekelnem kellene hangtalanul egy Zsoltárt
a magyari gyülekezetnek, aki csak darab ideig
Nemzet; máskor kapari gőgös-irigy, soha
állhatatos; magának való dacos Énség,
idegen eszmék élével szabdalt, nehézkes
latoló, utálja a Státus-igazgatást, panaszos:
örök balsorsot emleget, „csupán rájár a rúd”,
s csak úgy szabad, mint aki itt-ott dombos,
többnyire mély geológiai medencében bújó
barlanglakó, rá világnagy-hegy nehezedik,
örök tartóoszlop Ő – képtelen képzet –,
foglya a „magamban bízom” hiányának.

Ám egyetlen „elegem-van-pillanat”, s fölveti magát,
levegőbe repít homokot-agyagot, hegyeket is,
robban, hogy a fölötte patázó-lánctalpazó
lovas-tankos idegen hirtelen tétova lesz –
s akkor se gőg, se irigylés, panasz micetnyi:
tágas a Testvériség, hogy riad-hökken
a Nyugat-Keleti Nagyhatalmi stratégák
komputeres inasa (e helyt Ő az X, az ismeretlen):
„Mifene dinamikai erőtér ez a Kelet-Közép-Európa?”

Mint idejétmúlt barokk retorikusnak,
mondanom kellene magamban Psalmus Hungaricust,
inkább hazárd reményről, mint vastag Hitről;
ám újra itt ülnek a fülem tövén az ex-nyugati
és tegnapi-mai kalandozásokból érkező rablók,
ékszeres kurváikkal megtelepülni új Beneficiumban,
Pénz-Bank manőveresek, s Vata Úr nádasaiból
az ún. „Többpárt-rendszer” duxai, comesei,
súgnak: „a Hatalom: Pénz, Jószág, a Pénz:
Hatalom”. „Lépj be közénk, mi honoráljuk a Voksod”,
„Jussod akad egy valótlan, de jegyzett Kistársaságban”,
„Írj alá! Komázz! Ha minket óvsz, magadat véded”,
„Lesz mit aprítanod a lízingelt BéeMVédbe”,
„Átszabjuk a pofádat is, agyadat restauráljuk”,
„Önző kurafi! Te! Szőkített olajjal kenheted a hajad”.
Én cimboráljak velük? Őre a Párttalanságomnak?!
Álljak Porkolábok elé vétkeikért fene sárban?
Mint bólogató Glaukon, fűzfájukon fütyülő
„igenis-igenis!”, ahogyan előírná egy újmódi
ál-Platón politikás dialógusában nyeglén, mikor is
lelkek számában apadunk, Párkáink hülyülnek:
Klotho, a fonalas: részeg, szövő Lakheiszisz alszik,
metsző Atroposz csak találomra vagdos, hogy már
fejüket kapkodják az ideges genetikusok, bikk-bakk?

Részegen is józan, teszem, amit ki tudja, kitől
kaptam, bár írással ostromolni vereségektől
kovásodott lelket, felkopogtatni törpe harkály-
hatalom itt, az ide-oda bólogató, vihar kefélte,
trianoni tompa-fogasszekerce nagyolta-darabolta
Ország maradékán; koszosak a házak, a porták,
közútra-térre, ligetesbe inkább vet dobozos
szemetet ember, mint ürítkezik vadon élő állat.

Még ha akarnák se kapnék fostos banyaseprűt
a lábam közé – nyelében furat, kitömve
passporttal, illegitim USD-valuta-tekerccsel –,
itt vagyok itthon, maradok „pártonkívüli”,
ha mint sánta gebe zsoltárt nyerítek is,
vénülőben is fiataloktól vagy unokáktól
kérek Magyarországtól menedékjogot.