Mohás Lívia

Siló ’52–’53

A ház múltja homályos, talán lágerben pusztult az egykori tulajdonos, ha nem, akkor kitelepítésben.

Az emeletre futó tölgyfa lépcső hajlata elegáns. Hat fehér ajtó idelenn, hatalmas és világos tér, márvánnyal burkolt terasz. Konyha az alagsorban, ott él most is a régi szakácsnő. Az emeleti szobák legkisebbjét vasmunkás házaspár lakja. Hagymás ételeket főznek villanyrezsón, prolis, zsíros, nehéz szagok hömpölyögnek lefelé a tölgyfa lépcsőn. Ki kell nyitni a hat üveges ajtót, három keletre néz, a díszcserjékre, ezek lehúzódnak a kovácsoltvas kapuig. Azon túl halk budai utca. A másik három ajtó, épp az ellenoldalon, a teraszra nyílik, onnan a pázsit, azon túl haszonkert. A nőtől jobbra íves, magas ajtónyílás. Rongypokrócot akasztottak a nyílás elé. A bútorzat: barna asztal, egy barna székkel, rajta lavór, barna állvány, azon borotválkozókészlet, szappan, fésű és amott egy ágy.

Áramlik befelé az 1952-es nyár, töppedt, forró, a terasz márványpadlója már átmelegedett. A nőnek hányingere támad. Pedig ezt a gyereket nem! A többit el lehetett rekkenteni, a régi férfiak nem voltak fontosak, semmit sem akart tőlük. A tiltott műtétek lebonyolításához ördögi ügyesség kellett. Mikor túljutott rajtuk, éppúgy nem érdekelte rondaságuk, ahogyan ez a nevetséges szegénység sem érdekli. Szikáran állnak, és néznek a bútorok az arányos térbe. Megszerezte a mostani férfit, ettől, mondhatni, boldog. Mint a gyűjtő, a vadász, a versenyző, amikor kezébe kapja a nagydíjat. Sokan a fejüket csóválták. A férfi nemrégiben épült fel a tébécéből, és szegény, de hát itt mindenki szegény, és sokan tébécések.

A zsírszag dúsan hömpölyög. A hányingert nyugalommal tűri. A nő állást nem kaphat, mert a hatóság vidékre irányítja a friss diplomásokat, és ő nem fogadta el a felajánlott helyet. Örüljön, mondták, mert a törvény szerint akár ötévi elzárással is büntethetnék.

A nő szülei meghaltak kitelepítésben, hasonló házból cipelték el őket, három nagynénje nem vesz tudomást a házasságáról. Megsértődtek, mert a férfi nem vizitelt náluk, és mert nem volt egyházi esküvő. A férfi apját nem zavarják a részletek. Öreg csendőr, nyugdíját elvették, méhészkedik. Megkérdezte levélben, mit kíván enni a fiatalasszony, mézet, válaszolta a nő, és megjött a méz, henger alakú fémdobozokban. Senki mást nem érdekelt a terhessége. A férfit sem. Csak a vén csendőrt. A helyzet világos, gondolta a nő, és ette a mézet.

Sietni kell. A férfi a múlt héten mellhártyagyulladást kapott. Priznic, reggeli, ebéd, vacsora, a nő is villanyrezsót vásárol. Az alagsori asszonyság néha megengedi, hogy odalenn főzzön. A férfinak mindig van valami kívánsága, a nő könyvtárakba szaladgál szótárakért, könyvekért, albumokért, szaladgál a Patyolatba tiszta pizsamákért és ágyhuzatokért. Augusztus táján megszűnik a hányinger.

A férfi nagyjából fölépül, és elmegy a kerületi tanácshoz, utalnák ki azt a tágas termet a hat üveges ajtóval, építene bele fürdőszobát, konyhát. A tanácstól hamarosan kilakoltatási papír érkezik. A nőnek nem jut eszébe, hogy ez rémes. Belül rendben megy minden Kívül is alakulgatnak a dolgok, ha a kilakoltatási papírt nem számítjuk. A nő egyik nagynénje például megenyhült, és adott két aranyozott karfájú fotelt, meg egy pamlagot zöld plüss huzattal. Ő pedig elmegy a kerület oktatási osztályára, elhallgatja, hogy a minisztérium szerint nem kaphat állást Budapesten, és megkérdezi, kik mennek szülési szabadságra a kerület iskoláiból. Helyettesítené őket. Rengetegen szülnek. Lehet a helyükre lépni. Mikor a diákok rosszalkodnak, nagyokat pördül hasában a gyermek.

Novemberre megenyhül a kerületi lakásosztály, nem teszik őket az utcára, adnak két szobát a Széchenyi-hegyen. Az egyik szoba ablaka Wehrmacht-sátorlappal van beragasztva, a másik ablakának valaha eltüzelték a fáját, az ablaknyílást berakták téglával. A háború alatt az orosz hadsereg lovakat tartott a szobákban, mesélik a szomszédok, de a háború előtt még gazdag lehetett itt az élet, valami pesti csokoládégyáros használta a házat nyaralónak. Tágas terasz is tartozik a lakáshoz, lombfűrésszel formált, szúrágta fakorláttal. Amolyan szakállszárító.

Már fagyni kezd. A férfi tojásszenet vásárol, és beállít egy háromlábú alacsony vaskályhát. Eltünteti a Wehrmacht-sátorlapokat, és csináltat rendes ablakokat. Mikor már tényleg kemény a fagy, akkor a nő a nagy hasával bekéredzkedik nagybátyjához a Lipótvárosba. Az öregúr éjjeliőrként dolgozik egy gyártelepen, Amerikában végezte egykor az egyetemet, más állást nem kaphat. Kicsike a lakás, előbb a férfi is itt húzza meg magát, de az öregúr pofákat vág, érthetően, útjában vannak, a férfi visszaköltözik a Széchenyi-hegyre, a parányi vaskályha mellé. A nő most nem engedheti meg magának a büszkeséget. A gyerek meghúzza magát csendben, a nő határozottan tudja, ez az övé, ez a teremtmény állóképes, ütőképes, erős, és a víz, a tűz, a fagy, a szegénység, a tanács lökdösődése és a Wehrmacht-sátorlap mind csak külsőség. Belül dőlnek el a dolgok, és ott jó.

Az öregúr duzzog. Március 4-én a nő görcsös fájdalmakat érez. Délután összecsomagolja a kórházba viendő holmikat. Esteledik. Az öregúr kapkodva érkezik, rohan a macskaszemes világvevő rádióhoz, Londont keresi, Sztalin haldoklik, Sztalin haldoklik, suttogva hadarja, Sztalin haldoklik, most mondta a londoni rádió…

A nő a csomaggal elindul Angyalföld belseje felé. Hideg, szürke este, a Weiss Alíz kórház közelében leszáll a villamosról. Odabenn hosszú, fehér gyolcsingbe öltöztetik, bevezetik a tágas kórterembe. Hangárszerű Bauhaus-csarnok, kétoldalt a falak mentén alacsony vaságyak, mint kinyílt fiókok a nagykereskedésben. Mint a siló belülről, az a kietlen tartály, amit ömlesztett anyagok tárolására használnak, szárastul, levelestül beledarálják a takarmányt. Két asszony vajúdik amott. A nő a harmadik. Az ablakok alsó pereme legalább két méter magasságban kezdődik, és láthatóan igen szorosan zárnak. Fehérre festett fém a keretük. Fenn bukó ablakrész. Kiugrani lehetetlen. A fájdalom tíz kemény órán át tart, a nő életében ez a tíz legnehezebb óra, ennél később sem lett semmi gyötrelmesebb. A görcsök sorra-rendre felköltik, egyre kimerültebben védekezik. Csak húsz év múltán tudja majd meg, hogy nem kellett volna védekeznie. Jobb helyeken egyenest megtanítják a szülő asszonyokat, miképp kell elengedni az izmokat, lazán, könnyedén, hogy a görcs kifelé hajtsa a gyereket. Ő meg nem hagyja, bután vissza-visszaszorítja, lefojtja a görcsöt, amíg csak bírja, az meg egyre erőszakosabban támad és támad. A másik két asszonyt már elvitték a műtőbe, ő egyedül marad, és ordít. Sokáig sír, aztán megint üvölt. Egyedül a silóban. Néha kimerülten álomba zuhan, és megint felveri a gyötrelem. Félelemre nem kerül sor, csak ez az állati, esztelen és mindent elborító fájdalom. Mintha minden percben felébredne, az időbe belezavarodik. Néha a főnővér bejön, közönyös pofával megnézi, és kimegy. A nő az ablakot lesi, mégis, talán lenne itt létra valahol, odavonszolná, kimászna, kivetné magát. Amikor már a mélyponton van, bejön a fiatal lány. Talán tanuló. A nő bizonyára miatta rokonszenvezett később a fiatal lányokkal, szűziességük, tiszta szánalmuk és könnyű kezük jó. Ha rémálmai voltak, mindig fiatal lányok képében érkezett a megmentés. Ennek a lánynak az arcára később már nem fog emlékezni, csak a mozdulatára, ahogyan lekuporodik mellé az alacsony ágyra, hátát behajlítja, két tenyerével gyengéden simítgatja a karját, vállát, és dünnyög csendesen, mormog, mint az anyamedve. Ott a hangárban a nő megvadult, elborult lényéhez közelít. A nő már nem sír, de később beszélni kezd, sebesen átkoz minden férfit, vicsorogva arra biztatja a tanulót, hogy soha, de soha ne tegye ki magát ennek a kínnak, maradjon mindig lány, talán még továbbragadják az átkok, ha a lány nem olyan szelíd. Vannak emberek, akik ha rád néznek, belépnek az életedbe, ez a lány ilyen: mint a Szűz, mikor rátapos a sárkányra.

Később a nő eszét vesztve könyörög a Szűznek: hozzon létrát, nyissa ki a magas ablakokat, a Szűz ezt meg se hallja, vagy csak úgy tesz, mintha nem hallaná. Most csendesen azt ismételgeti szüntelen, hogy majd meglátja, milyen szép lesz hamarost, milyen jó lesz hamarost, majd meglátja, milyen szép fia lesz hamarost, hamarost, mindketten tudják, fiú közelít, a nő voltaképp primitívnek találja ezt a szöveget, és mégis mondja a Szűzzel: hamarost, hamarost.

Vannak homályos részek, csupán sejthető, így történt. Az ország, a test érett a forradalomra a kitörés előtt.

Tegnap a nő még megváltottnak hitte önmagát – amiért megszerezte a férfit. Minden más, a rokonok ajkbiggyesztése, a Wehrmacht-sátorlapos istállólakás és a szegénység tegnap még nem számított. De ebben a kivilágított silóban minden megváltozik! Ez a pokol, ahová bezárult a gyerekkel. Egymás csapdájába estek, és a nő megint ordít. Itt az a kiszámíthatatlan és embertelen ananké váratlan megjelent!

Bejön a közönyös nővér, elhessenti a Szüzet. Föltámogatja a nőt, kurtán kijelenti: jöhet. Magas asztalra tuszkolják, és feje mellett a bal oldalon most az előbb még közönyös nővér kezdi az üvöltést. A hang alig ér el hozzá. Fejét kókadtan balra ejti, látja a nővért: kivörösödve kiabál; a nő ellenben csak megalázottan, esetten, tudatlan fekszik a krumpliszsákok súlyos és néma butaságával. Kis ijedt szégyent érez, mert valaki megragadja térdeit, és széthúzza két combját. Sötét, tompa csend veszi kezdetét. Ez a halál lesz, gondolja boldogan a nő, csak ez a főnővér ne ordítana, szüntelen kiabál, atyám, ugyan mit akarhat, hevesen, veszettül dühöng és kiabál. Mégis, most mintha értené: „nyomnideneafejébemagaszerencsétlen a hasába, lefelé nyomjon, jézusomhát ez nem érti, nyomninyomni.”

Mit ordít ez? Mért nem hagyja abba? Mit üvölt? A bal fülébe ordít szüntelen. Mit toporzékol ez itt? Miért nem hagyja kilépni, suttyomban távozni? Cuppan valami. „… csavard le a nyakáról a zsinórt”, mondja a főnővér, erre a nő hirtelen magához tér.

Mi az, hogy zsinór? Ez foglalkoztatja. Nem köldökzsinórt mondtak, csak zsinórt. Mi az a zsinór? Nyom egy hatalmasat, újból cuppanás, amit hatalmas ordítás követ. Ez már a fiúé. Az üvöltöző főnővért kicserélték. Arcán még ott a gutaütéses vörösség, de az arc pirossága átmegy bazsarózsás derűbe. Mitől lett boldog? A nő feje mellett, megint a bal oldalon a főnővér lóbálja az újszülöttet, nézze, nézze, milyen gyönyörű. Az meg, a fiú: két marka ökölbe szorítva, szeme rése szűk, szigorúan néz, mintha mindent látna, lehet, hogy tényleg, és ott csüng iszamosan, feketevéresen, égnek álló sötét hajjal, szája kerekre tátva, vörös barlang, tódul ki belőle a türelmetlen hang, az eszement dühöngés, amit azon az éjjelen anyjától eltanult.