A filológia indiszkrét bája

Kiegészítő jegyzet Czigány Lóránt Államosított szavaink átvilágítása, avagy szótáríróink diszkrét bája című esszéjéhez

A fentebb említett írás (Kortárs, 1999/7.) a szavak jelentésváltozásáról, történelmet tükröző tartalmi megújulásairól szól. Az 1945 utáni korszakot vizsgálja napjainkig, s a 29. lapon jut el 1989-hez, ahol a fölkelés, népfölkelés szavak etimológiáját taglalja, imigyen: „Ugyanakkor a népfelkelés bejelentésével 1989. január 28-án a 168 Óra műsorában Pozsgay Imre fején találta a szöget. Ezzel a szemantikai fejlemény a legutolsó előtti stádiumába ért. Nézzük csak: ellenforradalom  > tragikus események  > sajnálatos események  > októberi események  > népfelkelés. A népfelkelés volt a döntő változás, korábban csak maszatoltuk az egyre alaktalanabb gyurmát.” Majd így folytatja: „ […] a felkelő semleges ízű szó mindaddig, amíg nem minősítjük. S Pozsgay ezt tette, elé téve a nép- szót […] Pozsgay imponáló bátorsága csakhamar elnyerte méltó jutalmát […].” Egészítsük ki Czigány Lóránt eszmefuttatását azzal, hogy a felkelés szót nemcsak a hozzáragasztott nép minősítheti, hanem az a szövegkörnyezet is, amelyben előfordul. Tehát lehet ellenforradalmi és forradalmi fölkelés is ezek szerint. Érdemes lett volna e tekintetben is megvizsgálni a szó előfordulásait 1945 után. Czigány Lóránt azonban messzebbre megy vissza. 1849-ből említi Francsics Károlyt és Kossuth Lajost, majd 1964-ből Moldovát, aki egyik regényében felkelőket emleget. Ám ha ily módon túlteszi magát azon, hogy csak politikatörténeti szemszögből vizsgálja a szó előfordulását, alighanem jogos számon kérni rajta a többi előfordulás megemlítését is. Ilyen erővel ugyanis, ahogyan Moldovát előhozza, megemlíthette volna akár Karinthy Frigyest is, mivelhogy ő a Tanár úr kérem egyik darabjában azt írta: „fel kell kelni”. Jó példa lett volna ez a szövegkörnyezet értelmező hatására, hogy nem harci cselekményre szólíttatik föl a kisdiák.

De félre a tréfával! Pozsgay nyilatkozata előtt rengeteg népfölkelés, fölkelés fordul elő a magyar irodalomban, ami persze semmit sem von le Pozsgay tettének jelentőségéből. Hiszen ő annak a pártnak volt a vezető korifeusa, amely vérbe fojtotta és leellenforradalmazta ötvenhatot, mint ahogyan Hornék is annak a pártnak voltak a tagjai, amelynek jogelődje leeresztette a vasfüggönyt, és Szűrös Mátyás is annak az utódpártnak a nevében kiáltotta ki a köztársaságot, amely azt 1948-ban fölszámolta. Ezeknek az embereknek a hősiességétől nem tudok elájulni.

Pozsgay kijelentésétől visszafelé kezdjük csak sorolni az előfordulásokat (korántsem a teljesség igényével)!

1988. október 14., Élet és Irodalom: „A sikerekben minden valószínűség szerint része volt az – egyébként a történethez szervesen hozzátartozó, de részletekben túlságosan tobzódó – szexuális jeleneteknek, a magával ragadó cselekménynek, főként azonban az 1956-os felkelés eseményei mindmáig legmeggyőzőbb, leghitelesebb, legőszintébb ábrázolásának. Ezt a témát annyian és annyiféleképpen manipulálták, hogy akik megéltük, végre ráismerünk.” Az a regény, amelyről Kolozsvári Grandpierre Emil októberben szól, 1988 könyvhetére jelent meg, s azonnal elfogyott. Hatalmas kritikai és közönségsikere volt, de a fölkelés emlegetését egyedül Kolozsvári Grandpierre Emil merte megkockáztatni. Pozsgayt messze megelőzve. Persze Grandpierre negatívan is emlegethetné a fölkelést. Csakhogy a szóban forgó regényben (Párhuzamos viszonyok) október 23-a „fenséges nap”-ként aposztrofáltatik (445. l.). A regény szereplői „szép kibontakozást” vártak október „győzelmétől” (385. l.), s az „szépséges történelmi pillanat”-nak neveztetik (464. l.). A fölkelő, fölkelés szó pedig többször is előfordul benne (457., 484., 520., 533. stb. lapok), mégpedig a Czigány Lóránt által annyira áhított minősített változatban. Grandpierre tehát egyértelműen népfölkeléspárti. Sőt, annál is több.

De a népfölkelés már 1985-ben is előfordul: „Nem a népfölkelés bukása rémisztett meg (mert nem volt forradalom vagy ellenforradalom, hanem szabadságharc volt, az őrült tirannus ellen)”. A lelőhely: Szerelmes éveink, 10. l. 1985. 1., 1986. 2. kiadás. A forradalom évfordulója! Amikor a kommunista történészek még ellenforradalmaztak! A regény főszereplője kerek perec akkor jelenti ki, hogy 1956 nem volt ellenforradalom. Az a tény, hogy ez a hatalmas sikerű regény megjelenhetett, nem is az írója (aki én volnék), hanem a Magvető bátorságára vall. Ha nem említi Czigány Moldovát mint előfordulást, talán meg sem írom ezt a glosszát. De mivel a nagy nyilvánosság előtt íratott le a népfölkelés, azzal a minősítéssel, hogy jogos volt az őrült tirannus ellen, az őrült tirannus pedig Pozsgay pártja volt, gondolom, említése jogos.

De ha csak erről lett volna szó! Az említett 1988-as regényben a fölkelőket megelőzi a „tüntetők” kifejezés is (457., 460., 462. l.). Akiket azonnal ellenforradalmároknak nevezett a hivatalosság, Nagy Imre is. A fogalomfejlődésbe beékelődik tehát a „tüntető” szó is, szövegkörnyezete szerint pozitív értelemben.

Ez azonban mind semmi. A következő adat teljesen fölborítja Czigány Lóránt koncepcióját. És magasba emeli Kolozsvári Grandpierre Emilt. A Párhuzamos viszonyokban ugyanis már nemcsak arról van szó, hogy 1956 nem volt ellenforradalom, hanem arról, hogy forradalom volt: „Pesten kitört a forradalom” (468. l.); „Pesten és Budán különféle forradalmi harci csoportok alakultak” (475. l.) és „sok helyen az üzemekben is a forradalmárok vették át a hatalmat” (476. l.).

A fentebbi idézetekből sugárzó s az egész regényt átható szemlélet okán ismert rá Grandpierre 1956 valódi arcára, vagyis forradalomnak tartotta azt. Ezért lelkesedett a regényért is.

1990 után két önálló kis könyvben méltatták regényeimet, sok kritika említette meg az itt elmondottakat, és bevallom, akik ezt tették, most azonnal fölhívtak, hogy megglosszázzák Czigány Lóránt írását. Én ezt nem akartam, ezért vállalkoztam rá magam. Mert nagyra becsülöm Czigány Lórántot. Ő volt az első, aki 1962. május 15-én a párizsi Irodalmi Újságban megvédte Karinthy-monográfiámat a hazai támadások ellenében. Ezt írta: „[…] érdeme, hogy nem próbálja »megmagyarázni Karinthy bizonyítványát«; az 1919-es proletárdiktatúrával való szembehelyezkedését s számos marxizmusellenes írói megnyilvánulását tárgyilagosan ismerteti anélkül, hogy bizonyos »szempontok« miatt Karinthy írói jelentőségét kisebbíteni akarná.” Czigány külön érdeme volt, hogy nem akart nekem bajt okozni, és okosan megírt szövegkörnyezetbe helyezte el mondanivalóját. Ezért mindmáig megbecsüléssel viseltetek iránta, s fentebbi kiegészítésem is ennek a jegyében fogant.

 

Szalay Károly