Szepesi Attila

Kettős portré Hamvas Béláról

Bor és gyümölcs

A kép, melyet Hamvas Béla, az apokalipszis krónikása ezredvégünk világáról festett, sötét tónusú. Itt-ott koromfekete. Hogy mégis felfeslik néha a vigasztalan alapszín, és a részleteket eleven derű járja át, az író érzékenysége és az isteni teremtésre napjainkig fogékony szemlélete teszi. Látja a mindennapok fogyatkozó csodáit, melyek még az ősvilágtól érintettek. Kövek és lombok, tűnődő szempárok, szárnyak és felhőfoszlányok. Vizek kék fodrai, mozdulatlan sziklák és mosolygó asszonyok.

Tudni kell, hogy a látás képessége mindnyájunknak megadatott, mégsem vehetjük küzdelem nélkül birtokunkba. A látó és a látnivaló között a kapcsolat összetört. A világ fragmentumaira fekete árnyék borul. Ezt az árnyékot észre nem venni – naivitás. Aki pedig naiv, és nappalt kiált éjszaka, az sötétséget kiált. Meg kell találni bizonyos alapállást, alaphelyzetet, ahonnan a világ valóban napfényöntözötten látható.

Ez a legegyszerűbb és a legbonyolultabb művelet. Birtokunkba kell vegyük hozzá a ciklikus időt, annak teljességét, hogy azt lássuk, ami van: egyszerre a nappalt meg az éjszakát. A romlástól megérintett, ám a teremtésre mégis folyamatosan visszaemlékező elemi valóságot.

„Az idill az öröklét meghitt nyugalmának analógiája, itt és most. Annyi valósul meg belőle, amennyit akarok. Ha valaki belép egy házba, a székek és az asztal, az ágy és a szekrény elhelyezéséből tudja, hogy az emberek, akik itt élnek, az idillben élnek vagy feldúltan… Ami az embert a huszadik században annyira megrettenti, az ellen-idillnek ez a dühödt rohama a rend és a béke, az arány és a meghittség ellen. Az idillre az állatok jobban emlékeznek: nem tagadják meg rokonságukat az angyalokkal – de még inkább a madarak, a virágok és a csillagok…” – írja Hamvas Béla a Patmoszban. Az idill szó persze senkit ne vezessen félre. Nem a külvilághoz való alkalmazkodást jelenti, hanem benső megragadottságot. A látás megszenvedett képességét. Idillben az él, aki részesedik a virágok, kövek, fák és vizek természetéből.

Hamvas művei tán ott fénylenek fel a legnagyobb intenzitással, ahol a maga derűs napjairól számol be. Elücsörög egy kerti lócán. Sétál a tengerpart fövenyén. Lehetőleg hajnalban, amikor a sirályok szabadon rikoltoznak a légnemű elem hullámai közt, és a kavicsok víz sodorta kopogásába nem vegyül a civilizáció megannyi gépzaja. Hallgatja az erdő ezernyi csendből szövődő neszeit. Epret, zöldborsót vagy szőlőt szed. Elmélkedik a fák természetéről. Megiszik a lugasban egy pohár bort. Esetleg kettőt. Közben Stonehenge kőmonstrumain vagy az indián sziklatemplomokon tűnődik. Eszébe jut a szél zúgásáról Debussy zenéje. Cseresznyét szed, kajszibarackot, zöldhagymát vagy krumplit. Ha a közelében van valaki, elbeszélget vele, és közben ilyen – gondolatokat megelőző – hangulatok áramlanak át rajta: „A fa állandó áradó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza.”

Ez nem irodalom, inkább zene. Szonáta, melynek tárgya a föld és a fa, de ugyanígy tárgya az ember és az idő. Az álom és a tér. Férfi és nő. Szellem és lélek. A létezés ritmusa.

Lapos igazság: mindnyájan abban a világban élünk, mely körülvesz bennünket. Ám hogy mit látunk meg belőle, az már tőlünk függ. Kizárólag rajtunk múlik, hogy – Hamvassal szólva – idillben élünk-e vagy feldúltan. A valóság – tér és idő, külső és benső téridő – kulisszái mindnyájunk számára ugyanazok. Utak és falak, arcok és fák, ábrándok és álmok, felhők, hegyek és virágzó mezők. Gyár- és fegyenctelepek. Szeméttelepek. Mindre a végítélet fenyegető árnyéka borul. Ám ha magunkban rendet teremtünk, ha meg nem is állíthatjuk, talán késleltethetjük a romlást. Hogy érdemes-e a végpusztulást ma késleltetni, komisz kérdés. Az azonban, hogy érdemes a mindennapok kis csodáit, a teremtésre emlékező fragmentumait felismernünk, nem lehet kérdés.

Az Óda a XX. századhoz című esszéjében így ír Hamvas: „…azt nem tudom, hogy más embernek mi a szenvedélye, az enyém az, hogy a létezésnek korunkban, vagyis reálisan adott életidőmben nyújtott lehetőségeit megértsem és birtokba vegyem. Birtokba vegyem úgy, ahogy van, apró s mindinkább időszerűtlenné váló kísérleteivel, de aztán birtokba vegyem a készülő monumentális szörnyeteget, akit ha sikerül teljes egészében elfogadnom, az olyan mérhetetlen ellenerőket fog kifejleszteni, hogy azokkal talán egyenesen az örök derűbe fogok tudni hajózni.”

Fénykép a XX. századból

Egy ember ül az ember összekaszabolta tájban. Komoran néz maga elé. Lábai – aligha elhivatott fotográfus munkáját látjuk – lemaradtak a képről. Bár a cipői nem látszanak, kétség nem férhet hozzá, bakancsot hord. Van valami vigasztalan, valami torz a felvételben. Talán az alkalmi beállítástól, talán egyébtől.

A levegő, mely a teret átitatja, elfeketedik. Hátul egy borzalmas gyártelep látszik. Felül elmetszett kémények sora. Barakkok. Lehetne börtön is, munkatábor. Szögesdrót ugyan nem látszik a képen, de annak is ott kell lennie túl a bokorsoron, mely a tavat karéjozza. Az sem kétséges, hogy a tó vize halott víz. Fekete lé, melyben nincsen élet. Szurok és benzin a tetején. Gépolaj szivárványszínű lepedéke. A környező földeket pedig elborítja a rozsdapor.

Infernális táj.

A kor, melyet visszaidéz, a század közepe. De lehetne elvileg a vége is. Egy biztos, elvéthetetlenül ebből a boldogtalan évszázadból való. Akkoriban – mert mégiscsak az ötvenes évek elején készülhetett a felvétel – optimistának szánták az ilyesféle fotográfiákat, egyáltalán, az úgynevezett munkaábrázolásokat. Ám ez a felvétel, akarva-akaratlan, torzképe minden kincstári derűnek. Itt szó sincsen optimizmusról. Csak egy kényszermunkásról, aki gubbaszt a víz partján. A lábát maga alá húzza, a kezét összekulcsolja. Elkomorodva bámul maga elé, és csak sejthető, mire gondol. Ma már persze nem csak sejthető. Hiszen a kép ábrázolta személy lassan helyére kerül a magyar irodalom történetében. A művei szerethetőek vagy elvethetőek, de vannak, hatnak.

A kép az ezredvég karikatúrája. Ha úgy tetszik, az egész újkor torzképe. Azé a világé, mely a legnagyobb szellemeit megalázta és kisemmizte. Azt hitte, hogy a szellem embere kisemmizhető. Hogy a világ sorsát meghatározó elmék helyére lehet engedelmes csinovnyikokat állítani. Párthű dalnokokat, kultúrkomisszárokat és suszterbölcseket, akik elvégzik a „feladatot” rendelés – a korabeli szóhasználatban: elvárás – szerint, melyet a napi irányvonal számukra kijelöl.

Abból a korból való a felvétel, amikor a tanítvány elárulta mesterét. A hatalom közelébe került Ortutay Gyula megalázó körülmények között nyugdíjaztatta a professzort, Sík Sándort, akinek mindent köszönhetett. Rákosi Mátyás évtizedekre kitörölte a tankönyvekből a költő Babits Mihályt, akitől annak idején Szegeden a magyar irodalmat és a francia nyelvet tanulta. A magát filozófusnak deklaráló pártkomisszár, Lukács György beletörölte a lábát ellenfelébe, a fotográfia ábrázolta férfiba. Ugyanígy Keszi Imre is, aki pedig hálával tartozott volna ennek a tóparton kuporgó, micisapkás embernek. Egykor munkatársa lehetett, ám az első adandó alkalommal hátat fordított neki. Hiába intette a képen látható száműzött valamennyiüket, hogy: ne üljetek füstparipára. Ők felültek. A csábításnak – pénz, hatalom és talmi siker – egyikük sem tudott ellenállni.

Hamvas Béla, mert őt láthatjuk a képen, meg nem alázkodott. Ismerte a füstparipák természetét. Elvesztette sovány könyvtárosi stallumát, mert hajdani tanítványai és ordas ellenfelei úgy döntöttek: aki ember marad a romlás közepette, és nem áll közéjük a falkába vonítani, könyvtáros sem lehet. Ez, egyedül csak ez fájhatott a szellemtörténésznek. Pénzt, hatalmat, hírnevet nem akart, de a könyvtárosi munka – melynek a hajdani Lao-ce adta meg a becsét – szent volt számára. Jelkép. A szellem papírra vetett, tekercsre mentett kincseinek őrzése. Lao-ce, az Öreg Mester és az angol bölcselő, Robert Burton a két nagy példa, akiktől – Hamvas szóhasználatával – a nagy könyvtárosi életművek származnak.

El kellett hagynia a könyvtár szentélyét. Részben a maga bibliotékáját is. Vidékre száműzték, ott kapott segédmunkási – raktárosi – állást. Kényszerlakhelyet jelöltek ki számára Tiszapalkonyán, ahol alighanem a jelzett fotográfia is készült.

Itt kaphatta lencsevégre a XX. század egyik legnagyobb és legállhatatosabb magyar szellemét az ismeretlen fotográfus. Aligha hihette, hogy emlékezetes dokumentumot készít. Pedig azt készített. Mert ezen a remeklésen ott borzongat mindnyájunkat e század szörnyűsége. Szenynye és árulása, természetrombolása és lélekmérgezése. Megalázottsága és megszomorítottsága.

És egy kicsit talán a szellem diadala is. Istenem, voltak elmék, férfiak, akik tudták, pontosan tudták, mi történik körülöttük és velük, és azóta is mindannyiunkkal. Mert az idők változnak ugyan, az évszázad lassan tovatűnik, a jelszavak cserélődnek, mégis, mintha mindannyian ott gubbasztanánk annak a beszennyezett tónak a partján, a vigasztalan háttér előtt.