Dialógus
– Maga olyan író, ugye? – folytatta köszönés után utcaszomszédom az
autóbusz-megállóban. Évtizede ismerjük egymást látásból, gyakran feltűnt a
szemközti ház ablakában, locsolgatta a muskátlijait, és barátságosan
biccentett. De a nevét nem tudom. Ha találkozunk, udvariasan köszöntjük egymást
– hetven körüli, finom ősz úr, mindig nyakkendőben –, de beszélgetni
nem szoktunk.
Végtére is
nem ismerjük egymást.
– Maga olyan
író, ugye? – fordult felém 1999. július 29-én reggel, és tétova hümmögésemre
(olyan?, milyen?) azonnal a lényegre tért. – Látta tegnap a tévében a
’89-ről szóló filmet?
– Igen –
mondtam, és folytattam volna, de elharaptam a mondat végét; fél éjszaka
feleségemmel a látottakról fecsegtünk, felpiszkálta lelkemet a múlt, nem tudtam
aludni.
Álltunk a
megállóban. Edzőcipőben, farmerben, trikóban én, az olyan íróféle. Velem szemben
kifogástalanul vasalt fehér ingben, nyakkendőben a szomszéd úr.
– Maga
szerint ez nem disznóság? Az egész műsor a Kádár temetéséről szólt,
pedig az akkor nem is volt olyan fontos. A Nagy Imre-temetésen ott voltam a
Hősök terén, maga is biztos ott volt, az igazi esemény volt, de a Kádár
akkor már nem volt szám, az elvtársai is leváltották, aztán meg olvastam, hogy
meg is őrült, az utolsó beszéde, olvasta?, hát az valóban nagyon zavaros,
de megérdemli, legalább ronda halála volt. Minek mutogatják most olyan hosszan
a tévében, a végén még kötelező lesz visszasírni…
– Igen,
kicsit nagy hangsúlyt kapott a temetés, de – keresem a szavakat: milyen
mélységig érdemes történelemelemzésbe merülni egy autóbusz-megállóban? –
érdekes volt látni, hogyan temették Kádárt az elvtársai. Akkor én mással voltam
elfoglalva, most furcsa volt a múlt, ahogy ott állt a ravatal körül az egész
nagyvezérkar, Grósz Károly, Pozsgay Imre, Németh Miklós, Nyers Rezső,
szépen egymás mellett, elvtársi összetartozásban…
– Kommunista
mind – legyint az ősz úr. Figyelem a szemét. Valami bizalmatlanságféle
csillan meg a tekintetében. Amikor megszólított, azt hitte, egyformán
gondolkodunk. Most meg mintha arra gondolna: ez is védi a kommunistákat?
Beszélgetünk.
Tegnap esett, ma süt a nap. És nem jön a busz.
– Azon
gondolkodtam – folytatom (de átsuhan az agyamon: nem a bizalmát akarom
visszahódítani!) –, azon gondolkodom, hogy miért mondta Nyers Rezső azt az
utolsó mondatot.
– Ezeknek
mindig minden a párt, uram, akármit csináltak, mindig arra hivatkoztak, a párt
így, a párt úgy, hol ezt kívánta tőlük a párt, hol azt. A végén meg azt
mondták: bocsánat, tévedésből gyilkoltuk meg az elvtársakat, becsszó ilyet
többé nem teszünk. Kádár is ezt mondta 1956 nyarán. Aztán két év múlva
fölakasztatta Nagy Imrét. Uram, ezek nem ismernek se istent, se embert… Csak a
hatalom érdekli őket. A fiam magyar szakos hallgató volt, magával lehet
egykorú, a hatvanas években az egyik professzora valami vita hevében az asztalt
kezdte verni – egy egyetemi órán, uram! –, és azt kiabálta, a fiam szerint
üvöltötte, hogy a hatalmat azt nem adjuk semmi áron, mert akkor kommunistákat
fognak akasztani! Ezek mindig féltek, uram, aztán akitől legjobban féltek,
vagy akit lehetett, azt fölakasztották. Sem isten, sem ember nem fontos
ezeknek…
– Na látja,
ezért érdekes az az utolsó mondat – kanyarodom saját gondolatgombolyagom felé
–, mert miután Nyers Rezső hosszan méltatta a párt nagyszerűségét,
Kádár erényeit és hibáit, utoljára azt mondta: Isten veled, János! 1989 júliusában egy kommunista vezető
utolsó mondata a halott kommunista vezetőnek: Isten veled… Komolyan
gondolta? Egy kommunista, ha valóban kommunista, ezt nem gondolhatta komolyan.
Igaz, régen, hajdan mindig így búcsúztak a magyarok, nyelvében él a nemzet, de
kommunisták temetésén az Internacionálét
szokták játszani… Emlékszem, valamikor a nyolcvanas évek derekán egy
jezsuitából lett kommunista középmütyür temetésén is csak annyit mondtak a végén:
Emlékedet megőrizzük… elvtárs!
Semmi régi magyar szólás, semmi Isten veled… Istent még kis i-vel sem mondták
ki a temetésen, nemhogy naggyal! De Nyers Rezső fontosnak érezte 1989
júliusában Kádárt így búcsúztatni: Isten
veled, János!
– Uram,
recsegett alattuk a szék, jobban féltek, mint máskor.
– Gondolja,
azt hitték: ha egy kis vallásos mázzal hintik be a temetést, vonzóbbak lesznek
a – hogy is mondjam – nép előtt?
– Emlékszik
arra a bottal járó, sötét szemüveges, botorkáló öregasszonyra a ravatalnál? Járni
alig tudott, de odament a pártközpontba, hogy lássa a halott Kádárt, a
ravatalt… és keresztet vetett.
– Azt értem.
Öregasszony, egész életében azért imádkozott, hogy jobb sora legyen. És a jobb
sorát mindig a királytól várta. Néha a királyt kormányzó úrnak nevezték, néha
első titkár elvtársnak, de ez őt nem érdekelte. Csak a képet látta,
amelyet imádni kell, akiért imádkozni kell. Az az öregasszony őszintén
fohászkodott Istenhez Kádár János lelkének mennybemeneteléért. De Nyers
Rezső miért ajánlotta halott elvtársa lelkét Isten kegyelmébe?
– Uram, a
párt szentesíti az eszközt, kommunista alapigazság. A Nyers okos ember, érezte
az idők szelét, most az Internacionálé
helyett jöhet az Isten veled… Ott
állt az egyik oldalán Grósz, úgy szúrt a szeme, mint aki öklelni akar, a másik
oldalán a Németh Miklós, annak meg olyan volt a szeme, mint aki nincs is ott.
Szerintem nem is volt. Neki biztos tetszett, hogy a Nyers azt mondta: Isten veled, János, hiszen ő a
gyerekeit is megkereszteltette. Valamikor éppen az idő tájt valami
újságban olvastam. Bevallotta. Hogy ne mondjam: dicsekedett vele.
– Furcsa,
nem? Valaki a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja, tehát
kommunista, sőt kommunista vezető, és közben viszi a templomba a
gyereket. A párttagkönyvét biztos otthon hagyta. Amikor meg elvtárs volt, a
Bibliát nem tette a zsebébe. Nem ízlésem szerint való, de… Hanem tudja, nekem
az tetszik, amit a múlt héten olvastam a szombati Magyar Hírlapban. Nagy
interjú, mert most azt szellőztetik: hazajön a Németh Miklós. Megelégelte
a Nyugatot. Vagy a Nyugat elégelte meg őt. Levitézlett kommunista
miniszterelnök, kapott néhány évre egy zsíros londoni állást. Kifizették. Vagy
megvették, ki tudja? Úgy látszik, letelt az idő, jönne, jöhet haza. És
nyilatkozik: én a hitemet soha nem tagadtam meg, nem voltam ugyan rendszeres
templomjáró, de a templomi esküvővel azt is vállaltam, hogy emiatt esetleg
kizárnak a pártból, erről persze nem beszéltem, mert nem illett, és nem is
kérdeztek efelől. Valahogy így mondta. Gyönyörű, nem? De most azt nem
említi, ami tíz évvel ezelőtt nyilvánosságra került! Egyetemista korában
párttagként engedélyt kért, hogy mint kommunista, templomban tarthassa az
esküvőjét. Borzasztó, hogy ebben az országban éltem le az életemet, és nem
tudom elképzelni, hogy a hatvanas évek végén egy párttag egyetemista hogyan és
kitől kért engedélyt arra, hogy templomban köthessen házasságot! Szóban
vagy írásban kérte? Az alapszervi titkártól vagy esetleg a városi
pártszervezettől? Odaszóltak neki telefonon: rendben van, Németh elvtárs,
nyugodtan esküdjön templomban, minket nem zavar, de ne sokat beszéljen róla!
Kapott erről pecsétes írást, hivatalos igazolást? És a templomban Németh
Miklós elvtárs mit mondott a papnak? Semmit? Úgy gondolta, a pártban nem illik
arról beszélni, hogy templomban esküszik, a templomban nem illik arról
beszélni, hogy kommunista és párttag. Végtére is csak a munkahelyén volt
kommunista, otthon, ő maga mondta, soha nem tagadta meg a hitét.
– Mondtam
magának, uram, a párt szentesíti az eszközt. Na, elmúlt, csak tegnap este
felidegesített, hogy olyan nagyon mutogatták a Kádár temetését. De örülök, hogy
találkoztunk, s maga is így látja a dolgokat. Na, Isten vele, minden jót, itt a
buszom…
Szigethy Gábor