Tornai József

„Ragyogó fény, üresség”

Nietzsche magát a világot (Az értékek átértékelése) tartja rossznak, érthetetlennek, szörnyűnek. Egyetértek vele, nemcsak tapasztalataim alapján, de azért is, mert ilyenformán kell elutasítanom az eredendő bűn teológiáját. Ha a világ eleve iszonyú, akkor szó se lehet arról: az ember bűne, azaz teremtőjével szembeni engedetlensége tette azzá.

Az eredendő bűn vádja az ember szabadságát veszi el. Hatalmi elv dolgozik itt: bűnösségünk elfogadtatásával legitimálja magát ez a hatalom – mindegy, hogy istennek, erkölcsnek, egyháznak hívják.

Kár, hogy Hamvas azonosítja magát az eredendő bűn „eredendően” szabadságellenes tanításával mint létmagyarázattal, s így az autonóm embert (aki Ádám és Éva döntésével indult el útján) alattvalóvá, örökös önváddal gyötört „kereszténnyé” alacsonyítja. A hinduizmussal összevetve kitűnik: a végtelenül gazdag jelenség- és formavilág eleve tele van ellentétekkel, mert relatív, mert egyedi, mert kiszakadt az Egyből. Hiszen csak az Egy valóban szabad. Nem lehet szó sem tökéletes kozmoszról, sem a vétkes emberről, aki ezt elrontotta. Tökéletes csak az Egy. Tökéletes csak az Egybe való visszatérésünk csakugyan „isteni” vágya. Ez az istenszeretet, istenhit, istenáhítat, a szív szomja a szent, az Egész, az Egyetlenegy iránt: a szankszkrit bhakti.

A hinduizmusban éppúgy megjelenik a meghasonlás, mint a keresztény, a mohamedán fölfogásban: a metafizikailag megalapozott kasztrendszerben az ember abba a társadalmi hierarchiába van kényszerítve, melybe előző életének tettei sorolják (karma) az újramegtestesülés elmélete szerint. Ez semmivel sem különb az eredendő bűn torz elképzelésénél. A buddhizmus elutasítja a kasztokat, de a vágyak ellen indított küzdelmével mint egyetlen transzcendens emberi céllal megint csak visszahull valamiféle elferdülésbe. (Úgy látszik, a vallások világosságai mindig efféle elsötétedéssel járnak együtt!) Ilyen az Allah akaratának való abszolút, föltétel nélküli alárendelés (iszlám) is. Akárcsak a „legyen meg a te akaratod” (fiat voluntas tua), melyet a hívő ember az isten iránti tökéletes bizalom, illetve hit végső, tehát a legetikusabb, legvallásosabb aktusaként ítél meg. Ha azonban ezt onnan közelítjük meg, hogy végső soron meghajlunk az ismeretlen, kikutathatatlan, vagyis fölfoghatatlan szándék előtt, elfogadva, hogy sorsunkat a metafizikai feketedoboznak szolgáltatjuk ki, melybe nem láthatunk bele, aligha más a magatartásunk, mint ha tagadunk minden racionalizálható erkölcsi rendet, azaz: egyenlők vagyunk a nihilistákkal.

Az Abszolútnak egyébként is ellentmondás volna akaratot tulajdonítani. Az akar valamit, akinek hiányérzete van, aki nem teljes, aki el szeretne érni valamit, vagyis akinek törekednie kell, mert nem tökéletes. Az Abszolút, a szent maga az egész, a teljesség, tökéletesség mint tudatunk régi eszméje. A misztikusok is így látják, például Angelus Silesius:

 

„Akaratod szerint” – kérjük könyörögve,
s néz, nincs akarata, csak az örök csöndje.

*

 

A vers fikciós helyzete (avagy ahogy a költő írni kezdi a szöveget).

Ezt a fikciós helyzetet kell minél jobban eltagadni a megírás folyamán. Az eleve meglevő ellentmondás minél gondosabb, konkrétabb eltüntetése növeli a vers értékét. A fikciós helyzetet (az ember nem beszél úgy, ahogyan a versben megszólal) kell cáfolni a hasonlattal, a metaforával, eredeti, meggyőző jelzőkkel. A legjobb ars poetica talán Rilke Sírfölirata:

 

Rose, oh reine Widerspruch, Lust,
Niemandes Schlaf zu sein unter so viele Lidern.

(Rózsa, ó tiszta ellentmondás, gyönyör,

senkinek álma lenni olyan sok szemhéj alatt.)

*

Július tizennégy: a 18. századnak a franciák voltak a tragikus hősei: beleavatkoztak a történelem menetébe. Ez mindig hübrisz. Fizetni-lakolni kell érte, bármilyen nemes szívek-agyak a tettesek. A 20. században az oroszok meg a németek a tragédia főszereplői. Ők már nem olyan nemes szándékúak. A francia forradalomban kiszabadul a pokol a megbolygatott rend alól. A mi századunk két „forradalmában” maga a Sátán jelenik meg, egy Sztalin meg egy Hitler képét öltve magára.

*

Furcsa, de semmi se fáj most annyira, mint annak a kőrisfacsemetének a sorsa! A nagy park legszélére ültették tavasszal, hamar kihajtott, de valaki folyton letöri-lecsupálja a sarjait. Tegnapelőtt már négy erős ága is zöldellt, oldalt nőttek ki a törzsből, s mára megint leszaggatta a boldog kis ágakat-leveleket a kegyetlen. Micsoda szadista szív, hogy így figyeli, mikor elég nagy már a fán a hajtás, s akkor hasítja le, dobja szemétbe gyönyörrel, hogy bottá teheti, ami olyan pompás és eleven volt.

*

Nem az az igazság, hogy a klasszikus modernt fölváltotta a posztmodern, hanem az, hogy mint kezdetben is volt, még inkább van egy istenes meg egy ateista modernség filozófiában és művészetben, prózában, lírában.

*

Az ember nem normális. Gyógyítani, alakítani kellett volna. Hogy ne legyen annyira kiszolgáltatva eredetének és természet adta körülményeinek.

Ez volt a vallások dolga, erre a föladatra vállalkoztak. De vajon jól állapították-e meg a kórismét, s jó gyógymódot javasoltak-e, ha az eredmény a 20. századra „elért” általános csőd? Történelmünk változatlanul folyó háborúi, gyilkolásai, rablásai, pusztításai, hazugságai, pénzimádata, görcsös hatalommániái, téveszméi, igazságtalanságai.

Az ember nem normális. Félvad ragadozó, a föld legveszedelmesebb állata.

A vallások receptje:

1. kereszténység: bánjátok meg bűneiteket, Jézus megszabadított az eredendő bűntől;

2. zsidóság: meg kell tartani a törvényt, Jahve szövetségét: körülmetélés, szombat, zsidó feleség;

3. buddhizmus: mondjatok le minden vágyatokról, a vágy életszomj, tehát szenvedés;

4. brahmanizmus: föl kell ismerni az Egyet. Minden más májafátyol. Aki nem ismeri föl az Egyet, nem tisztul meg, újjászületik;

5. mohamedanizmus: mindent Allah akaratának kell alárendelni, a világ, a történelem Allah akarata és szándéka szerint alakul, az a kötelességünk, hogy ezt segítsük, így kerülünk a mennyországba.

Láthatjuk: egyik recept félrevezetőbb, veszedelmesebb s főleg hatástalanabb, mint a másik. Az ember és a világ nem azért olyan, amilyen, mert nem bánjuk meg a bűneinket. Nem azért érthetetlen a történelmi rossz, mert nem tartjuk meg az ősi törvényt, a szövetséget egy törzsi istennel, Jahvéval. Nem azért szenvedünk, mert nem mondunk le a vágyainkról. Többnyire éppen a vágyaink teljesülése tölt el az élet örömével, noha némelykor ennek az árát is meg kell fizetnünk. Vágyaink legalábbis kétesélyesek. Nem azért nyomorgunk, gyűlölködünk és halunk meg, mert nem ismerjük föl az Egyet: ha fölismerjük (ha egyáltalán van!), akkor is a történelmi szanszárában forgunk. És végül: hiába teljesítjük Allah akaratát, a dolgok jobbra fordulása nem következik be.

Talán ha ezek az óriási tekintélynek örvendő nagy vallások nem telepednek rá az emberi nem különféle kultúráira, ha isten eszméje nem antropomorfizálódik odáig, hogy szinte az öszszes vallások egy személyes, tudatos lényt rajzolnak elénk, jobban járunk. Jobban járunk (mondom: talán), ha nemcsak a vallásokra, hanem a gondolkodás, a megismerés és a művészet eredményeire is hallgatunk, következésképpen normálisak leszünk, azaz a valóságot látó és értelmező kultúrát fejlesztünk ki évezredek alatt. A vallások tovább torzították amúgy is gyatra természetünket. Vagy ha ez túlzás: legalábbis placebók voltak – semmiféle jó változást, ragadozói mivoltunk megszűnését nem érték el.

Ráadásul: ezektől a vallásos igényektől nem lehetünk függetlenek. A végeredményt legrosszabb álmainkban is nehéz elképzelni! Politikai szabadság, gazdasági módszerek, technikai fejlődés nem segít rajtunk, sőt egyre nagyobb, mélyebb lesz a szakadék az efféle „vívmányok” (mert ilyenek évszázadok óta bőven vannak, manapság napról napra szaporodnak) és a transzcendálásra vágyó, de arra nem képes emberiség helyzete és világberendezése között.

*

A sokistenhit túlságosan konkrét, az egyistenhit túlságosan absztrakt istenfogalmat teremt. Az utóbbitól az isten pusztán emberi eszme lett. A brahmanizmusban mind a két szemlélet megmaradt, bár ott is volt istenmegjelenés: Krisnában – s ez megmutatja a megfoghatatlannak megfoghatóvá tételére való igényt.

A kereszténység esetében föltétlenül szükségessé vált az eszme megtestesülése: Krisztus. A sokistenhitbe azonban már nem lehetett visszamenni, és húsz évszázad elmúltával a megtestesülés sem hat elég erővel.

*

Isteni és emberi lélek. Hónapokig az foglalkoztatott: miért fogadom el a mítoszok és miért nem a vallások igazságait? Most az: lehetséges-e a halál után a mindenben ott lévő isteni lélek mellett az emberi lélek is, külön? A mítoszok mintha éppen azt ábrázolnák: csak egy lélek van, az egyetemes; a vallások meg mintha azt: millió és millió létezik személyenként, egyediként.

*

Önzés, gyávaság, fukariság, uraim!

Ezek az én eltakart pokolbugyraim.

*

 

 

Mit tudhat Buddha, Nágárdzsuna vagy Narópa arról: hogy szerethetünk mi, nyomorúságos létre ítélt emberek egy ártatlan állatot?! Például ahogy én a macskámat, mikor álmában megsimogatom a hátát, nyakát, fejét, és ő boldogan nyöszörög?

*

És az állatok lelke? És a növények lelke? És az ásványok lelke? Ha nemcsak az embernek van, akkor miért nem beszélnek a brahmanisták, tibeti buddhisták a többi lény újramegtestesülésének formáiról is?

*

A telihold-ékszeres fa. Éjjel tizenegy. Le kellene feküdnöm, de látom a konyha kövén a holdfényt. Odamegyek az ablakhoz: ott áll a telihold a jegenye (most már csupasz) csúcsán. „Te vagy az!” – kiáltom. Mert mit gondolhatok róla, a halottról? Az ember a halálával visszatér a teljesbe, a mindenbe: ott van a kozmosz, a természet összes szépségében. S biztos, hogy a hold ennek az átváltozásnak a legnyilvánvalóbb szimbóluma. (Hány versben megírtam!)

Hív magához. Nem kutathatok tovább: nem találhatom meg másutt és másként.

Misztika?

Még életében azt írtam róla: „Végső szépségéig érett telihold volt az arca.” Most így jön találkozóra. Tudja, látnom kell, látás nélkül elvész minden. Egy hónapban egyszer örüljön a szem! Kísértethistória. Nem kell belehalni. A hold magasan fénylő-káprázó szépsége egyenlő vele. Mitológia. Költészet. De a hold valóság, a jegenye is. Semmi anyagi, minden légies, minden tiszta ragyogás! És mégis valóság, látható. A telihold meg a jegenye misztikus egységben. Mind a kettő jel: a hold is, az égbe nyúló fa is. Szentkép: az egész mindenséget magában foglalja. Vizionárius és reális – áttöri a lehetséges s a lehetetlen, a létező meg a nem létező határát. Végül is az ő szeretete ez a titkos szépség: az ő műve. Hív a teljes szabadság, múlhatatlanság. Ha elmegy, vissza is jön.

Nézem, nézem. És újra. A vékony, törékeny ágakkal most eltakarja magát. Elfátyolozza az arcát. Minden gyönyörűségét, rejtélyét, túl-világát nekem adja. A teliholddal ékszeres fa. Eurüdiké az égnek és Orpheusznak az ezüstékszere.

*

„Toute počsie est une histoire d’amour avec la langue” (Minden költészet a nyelv iránti szerelem története) – Gaston Miron, quebeci költő.

*

Ó, ha volna annyi gondolkozási erő a kereszténység különféle egyházaiban, hogy teológusai-filozófusai szembenézzenek a taoizmussal, brahmanizmussal, buddhizmussal! Micsoda emberiségvallás bontakozhatna ki akkor!

*

Vannak szükségszerű (fatális) véletlenek. Kaptam egy szép, színes, virágos dossziét. Csak mikor elhelyeztem benne a Holdfogyatkozás (Requiem L. E. halálára) 123 versét, vettem észre (tudomásul?), hogy az elején pompázó piros szirmú, sárga bibéjű, hatalmas virág a hibiszkusz. Amihez halottam szemérmét hasonlítottam a Himnuszt-éneklő című versben.

*

Vedd a lovakat: húzzák a fegyverekkel megrakott szekeret, viszik hátukon a katonákat. Égnek a házak, bombák tépik szét őket a romok, égnek meredő csövek, sínek, tátongó gödrök közt. Fölvágják a hasukat, tépik, eszik a piros húst a város éhezői. A lovak tiszták a vérmocsokban. Nem tudják, mi történik körülöttük. Végzik dolgukat az emberért, a tudás szörnyetegéért. Micsoda ártatlanság, micsoda távollevés: ó, nemtudás lovai! Van ilyen lét is.

*

Az utóbbi évtizedekben egyre több mítoszmeghatározással ismerkedtem meg. Egyik újszerűbb volt, mint a másik. Nem tudtam eldönteni, melyik érvényesebb, lényeglátóbb. Én is kísérleteztem néhánnyal. Mostanában már lemondtam mindenféle átfogó s főként végleges definícióról. Csupán egy szempontot szeretnék kiemelni még: ha mítoszról van szó, okvetlenül jelen kell lennie a történetben isteni, túlvilági, szóval valamilyen emberen túli hatalomnak, kultúrhérosznak, angyalnak. A csak emberi szereplőjű ősi történet nem mítosz. Tévesen tartják annak, hacsak nem metaforaként használják a fogalmat.

*

A kizárólagosan, jellegzetesen emberi érzelemvilágot nem ismerik a héroszok, istenek, próféták. Az otthonosság, a hazaérkezés, a gyerekkor örömét, a szerelmesek egymás iránti lobogását, az anyaság, nagyapaság, az évszakok váltakozása fölött megélt érzéseket. Ezek csak nekünk adatott élmények; a mi viszonyaink, melyek egymáshoz, a természethez, állattestvéreinkhez kapcsolnak. Az elvégzett munka utáni jó hangulatunk is ilyen.

A héroszok, az istenek, a próféták mindig valamilyen nagy üggyel vannak elfoglalva, a mi dolgaink, érzelmi életünk – a meghittség például, melyet közvetlen kapcsolatainkban tapasztalunk – csupán efféle érdekekkel összefüggésben érintik őket.

A vallásoknak ez az elidegenítő-megfélemlítő hatásuk: vigasztalnak, de a mi hasonlíthatatlanul más érzelmi igényeinket lebecsülik az isten nagy tervei miatt. Mintha az úgynevezett teremtő irigyelné, amit magában nem ismer, mert nem is ismerhet. Pedig éppen ez a mi gazdagságunk.

*

Nem leplezi-e le a korszakot, hogy csak a prózát becsüli valamire, a verset nem? Noha a vers az autentikus nyelv, a próza csak itt-ott az. Mire számíthatunk ilyenformán? Hogy egy idő után a vers is megszűnik az „angyalok nyelve” lenni?

*

Isten nincs, csak vallások vannak. A zsidók azt mondják: isten egyenlő a Tóra szövegével. A mohamedánok szerint Allah akarata a világ. A keresztények Krisztusban látják a lét megoldását, a hinduk Brahmában. Buddha tanításából vallás lett: isten fogalmát eleve kizárva a szanszárából, a nirvánába törekvő lélek sorsából.

*

Az Abszolút azonosítása a Semmivel (Kolakowski: Metafizikai horror) azért is nagy távlatú lépés, mert amíg valami (valaki?) nem nyilvánul meg, nincs, nem létezik. A vallások ennek az igazságnak az eseményét mondják el.

*

„Amíg én ez vagy az vagyok, s ez vagy az az enyém, nem vagyok minden, és nem az enyém minden. Vonulj vissza, hogy ne legyél ez vagy az, és ne legyen a tied ez vagy az. Akkor egyetemes leszel. És ha egyszer nem vagy ez vagy az, akkor minden leszel” (Eckhart mester).

Íme, tökéletes képlete föladatunknak, azaz annak, hogy egyedi és egyetemes ellentétét megszüntessük: visszatérjünk istenbe. De hogyan érhetjük el, hogy ne legyünk többé önmagunk? Hogy ne legyen semmi, ami a mienk, könnyebben megvalósítható. De a különbözést megszüntetni, míg élünk? A halálban lehet.

*

Tegnap megint azt hallottam egy filmben: „Teológus vagyok, szerintem tehát véletlen nincs. Csak végzet van.” Mi a végzet? Elkerülhetetlen sors, predesztináció, balszerencse? A film férfi főhőse éppen megtalálja szerelmét, tervezi közös jövőjüket, amikor gépén (pilóta) az államelnök helyettesét viszi valahova, a repülőt fölrobbantják az ellenséges erők. Hősünk tehát véletlenül hal meg. Nem róla van szó az eseményeknek ebben az ágában.

A teológus tudja (valamilyen titkos forrásból): véletlenek pedig nincsenek. Mit jelent ez? Csak nem azt, hogy mindent isten intéz? S akkor ott tartunk a mindentudó és mindenható isten fogalmánál. Csakhogy ezt előbb be kellene bizonyítani, aztán alkalmazni a sors, a történelem, az etika dolgaira. Ha ez sikerülne, akkor meg a szabadság lehetőségét kellene megmagyarázni.

Nem volna jobb, logikusabb elfogadni a meghatározottság és véletlen egymást föltételező kettősségét, az isteni mindenhatóságot-mindentudást átengedni a vallásos tanok világába?

*

Egyszeriben megjelenik az esőben, a gerlékben, a napszakok váltakozásában, a folyókban és a tavakban, ahogy csillognak, és a halakban, melyek hallgatása a legnagyobb titkot hordozza. Mi történik hát?

A halott szelleme eggyé válik a természet szellemével.

A természet vagy a mindenség szelleme pedig állandóan teremt: égitesteket, atomokat, elemeket, állatokat, növényeket, tájakat, faleveleket (nincs két teljesen egyforma köztük), embert, férfiakat, nőket, a te szerelmedet, aki minden más asszonytól különbözött, de most egyszeriben megjelenik a természet-isten teremtményeiben, és nap és felhő, telihold és lepke, zöldike és bimbó az orgonabokron. Mert semmi sem tűnik el: alakváltás a fölfoghatatlan misztérium neve.

*

Egy észrevétel. A kereszténység és a buddhizmus is a szenvedésből indul ki (mindegy most, hogy más következtetésre használja). Aztán megfeledkezik erről, azaz meg sem kísérli a szenvedés magyarázatát.

A szenvedésre az alakváltás misztériuma sem ad választ. A halál fájdalmára, a sors rejtélyére sem. Legföljebb arra gondolhatunk: a külön egyedi lény létével együtt jár mindegyik. Ezért kell visszatérni az egyetemesbe az egyediből. Aki visszatér (elmélkedéssel vagy a halálával), az már nem ember (emberi lényeg = test–lélek–szellem), az maga a minden, az már az egész, a szent része.

*

„A valóság egésze kezdettelen idők óta ragyogó fény, üresség, eredetnélküliség (Dharmakája). Kezdettelen idők óta tiszta, és túl van a szó és a gondolat határán. Mély, nyugodt, gondolatfeletti, ragyogó, nem-teremtett” (Narópa tanításai).

*

„Egy régi legenda szerint a boszorkány nem eshet szerelembe, mert akkor elveszti varázserejét” (Francesco Alberoni).

*

A tantrikus buddhizmusban nem individuális és univerzális különbségének a megszüntetése a cél, hanem személyé és tárgyé (szubjektív-objektív).

Mi a különbség vagy azonosság a két ellentétpár között?

Nem lehet-e egyenlőségjelet tenni az egyetemes meg az objektív, és az egyéni, a szubjektív közé?

Azt hiszem, fontos következtetésekre ad lehetőséget, ha az azonosítást elvégezzük! Akkor az isteni szellemet, akit magunkon, illetve a természeten kívülinek látunk, egyszeriben nem tudjuk elkülöníteni sem a dolgoktól, sem magunktól. Ilyenformán valóban a gondolatunkkal (tudatunkkal) lesz azonos minden! És a paradoxon tisztán kitűnik: szellemünk (isten) jelen is van, távol is (magában áll) a világegyetemben. Ez a paradoxon végül meg is szűnik, illetve hol visszaépül, hol föloldódik, hiszen nem igazi (nem végső!) ellentmondásról van szó.

Régi alapkérdésemre tehát – melyik a valóságos: az egyedi vagy az egyetemes? – a szubjektív és az objektív behelyettesítésének lehetőségével megvan a felelet: egyik sem. A dolgok lényege a meditáció eredményeképpen az, hogy a valóság egészét ragyogó fénynek, ürességnek, eredetnélküliségnek látjuk. A mindenség mély, nyugodt, gondolat fölötti, vakító fény, nem-teremtett fény. Ez az európai gondolkodásban az Abszolút, avagy a Semmi.

*

Rahmanyinov: Vesperas. Minden, ami az orosz többszólamú kórusmuzsikában lehetséges. Emelkedés és zuhanás ég-föld, szomorú-fönséges, géniuszi és démoni között.

*

Istenfogalmunk valójában tárgy-alany illúziónk kivetítése. A legmagasabb rendű, de nem a végső igazság: a végső fölismerés a kettő eltűnése a Mindenség-szellemben.

*

Végül is mit gondoljak a húsevésről, pontosabban állattestvéreink rendszeres, mindennapi megöléséről? Az ember ezáltal is bűnös, mert tudja: életet pusztít el. Nem találja a módját, hogy elkerülje, viselnie kell tehát e súlyos, e legsúlyosabb vétek következményét: köznapjaink is a tragédia, a megoldhatatlan helyzetek, a gyilkolás, az erőszak, a háború, vagyis a zűrzavar, a boldogtalanság, valójában az őrület állapotában folynak.

Hogy képzeljük: egy olyan gyilkos faj, mint mi, boldogan, derűsen, gondtalanul élheti napjait? Éppen az ellenkezője az igaz: a szanszárában, a szörnyű forgatagban tengődünk, vérfortyogásban, szenvedések és szenvedélyek tengerében, s ennek nincs, nem lehet partja. Még a buddhista filozófiák sem látják ezt a tényt a maga valóságában, pedig az ahimsza, az erőszak-nélküliség ott van a zászlajukon, de a világtól elvonult szerzetes-gondolkodók, úgy látszik, nem vonják le (éppen ezt nem!) a következtetést. Sem Krisna, sem Buddha, sem Jézus vagy Mohamed nem beszél állattestvéreink szenvedéseiről, melyeket mi, emberi lények okozunk. Sőt: föltűnő, hogy némely népek kultuszt teremtettek állatok megkínzásából, tömeges elpusztításából. A spanyolok, portugálok bikaviadala ilyen eset. Ilyen volt a zsidók húsvétkor kötelező bárányáldozata, a nomád népek (köztük mi, magyarok) lóáldozata, általában az állatáldozat (például a yucatáni maják jaguáráldozata). Pedig az isteneknek vagy istennek bemutatott áldozat csak szép körülírása a közönséges életellenességnek, az életének, melyet nem mi teremtettünk, tehát szent, a legáltalánosabb értelemben.

Mindehhez hozzáadódik még manapság az állatkísérletek problémája. Mára éppen ez robbantotta ki a megbotránkozást némelyekben: az elevenboncolás. Talán innen indult el a tiltakozás is, hogy ezután törvényekkel vonjuk meg a határát: meddig vehetjük semmibe a többi élőlény életjogát.

*

A tantrikus buddhizmus a maga szimbolikus nyelvén úgy beszél a szubjektum-objektum-meghasonlás fokozatos eltűnéséről – mely egyszerre tudás és érzés –, mint a „megvilágosodás alászállásáról” (a szexuális kapcsolatot értelmezik). Ilyen módon a szeretkezés aktusa egyként megjelenési forma és transzcendencia, de csak azért, hogy nyomban eltűnjék, mielőtt megragadhatnánk. Az elragadtatásban azonban, amely a kölcsönös szubjektivitás – tehát a szubjektumok, nem pedig a szubjektum és az objektum közötti viszony – beteljesülése, az ember meghaladja az objektum és a szubjektum, a külső és belső közti szokványos különbséget is.

*

„A realizmus elválasztja a tárgyat és a megismerőt, az idealizmus azt tartja, hogy minden objektum valamilyen megismerőhöz tartozik; a misztika szerint az összes objektum és megismerő egymáshoz tartozik – ugyanazon valóságot alkotják, tehát egyek” (William Ernest Hocking).

*

A klasszikus modernség lényege, hogy míg a tizenhatodik századig, a reformációig az egyház átvállalta az emberi létezés minden terhét (más kontinensek történetében nem találunk hasonlíthatót ehhez a változáshoz-törésponthoz!), addig a tizenkilencedik századtól kezdve ez a súly összes következményével az európai Énre hárult. Szabadabbak lettünk, egyúttal azonban kiszolgáltatottabbak, védtelenebbek is. Az egzisztencializmus (nevével ellentétben) éppen a lét, az egzisztencia eltűnésére, abszurditására figyelmeztet, az ezred vége felé egyre nagyobb érvényességgel.

*

„Mivel a szerelem a konkrét személytől a megfoghatatlan felé halad, mely egyszerre mutatkozik meg abban vagy azzal, ami konkrét, az »érzéki csábításról« kiderül, hogy megkülönböztetésben és méltánylásban, illetve azok révén »transzcendáló tudatosság« mint transzcendáló működés (túljuttató funkció)” (Tantrikus szövegidézet).

*

A szellemnek, ellentétben a lélekkel, az a megkülönböztető jegye, hogy nemcsak műveket hoz létre, teremt, hanem transzcendál is: összeköti a különféle formákat, létsíkokat. Egyesít. Az életben csak egy-egy alkalomra, a halálban végérvényesen. Ott valóban megszűnik objektum és szubjektum különbsége. Az univerzális szeretet (isten) ilyenformán ragaszkodás ahhoz, hogy a szellemi tárggyá tegye, amit szeret.

*

A lét, vagyis a filozófia problémájára polgárista koromban ébredtem rá. Egyszer elszakadt a cipőfűzőm kint a haraszti dombok között, a határban. Estefelé történt, már kezdtek fölvillanni a csillagok, s ahogy a cipőfűzőmről véletlenül fölnéztem az égre, megsuhintott a mindenség szelleme, a kozmosz fölfoghatatlansága, a legnagyobb misztérium.

Nevetnem kellett a helyzet rendkívüli ironikusságán! (Rimbaud rég megírta ezt a cipőfűző-ügyet a Ma Bohčm című szonettjében.)

Hirtelen nem is tudtam, melyik van, melyik lehetséges, én és szerencsétlen cipőfűzőm vagy fölöttem az égbolt. (Milyen jó volna, gondolják némelyek, ha az utóbbi nem létezne. Minden olyan közönséges lehetne, mint, mondjuk, egy szoba-konyhás lakás a hátsó udvarban. Csak semmi fönségest, érthetetlent, olimposzit!)

*

Tárgy: az utópia. Mindig voltak utópiák. Platón állama, Buddha nirvánája, Krisztus mennyországa, Fourier, Morus Tamás, kommunisták és mások ködvára.

Az utópiákat két csoportba oszthatjuk:

1. földiekre,

2. égiekre.

(És persze vannak még az antiutópiák.)

A földi utópiák éppúgy képzeletünk-vágyunk szüleményei (wishful thinking), mint az égiek. Mindegyikre az jellemző, hogy megvalósulhatatlanok. Mindegyik vagy lebecsüli, megcsonkítja az emberi természetet, vagy túlbecsüli, túl sokat kíván tőle. Az utóbbira a kereszténység a legjobb példa. Kezdetben annyira a túlvilági „kincsekre” irányította törekvéseinket (erényeinket), hogy az amúgy is pokoli földet csakugyan pokolinak ismertük meg (mindig is az volt!). Édenkert, aranykor: mind utópiák, sőt mítoszok utópiákról. A krisztusi utópia (képtelen célok, lehetőségek, remények, vigasztalások teológiája) idővel annyira elvált a valóságos történelemtől (például a mi századunk két botránya: haláltáborok, gulagok), hogy ma már nem tehetnek mást a különféle egyházak: hirdetik égi utópiájukat Isten országáról, a Megváltó újra-eljöveteléről, mit sem törődve a föld gyorsan romló viszonyaival, a természet, az egész bolygó pusztulásának kilátásaival, a túlszaporodással, az etikai és kulturális nihilizálódással. A földön győzelemre jutott egyetlen „érték”: a pénz. A templomokban Jézus példabeszédeit kántálják, mintha nem égne a ház, a templom födele is.

Ugyanezt persze elmondhatjuk – igaz, más módon – a többi, még létező vallásról: a brahmanizmusról, mohamedanizmusról, buddhizmusról, judaizmusról.

Miért van szükségünk (mert igenis: van!) utópiákra?

*

Ha félek, s tudom: a föld elpusztul – annyi növény, víz, rovar, hegy, állat –, s ezzel senki nem törődik igazán, halálosan – állam, egyház, vallás, filozófia, egyetem, irodalom –, mit kezdjek a mindennapjaimmal, s a jövőről mit jósolhatok? Tehetetlenségemmel vitatkozhatom csak, forgathatom a szemem.

*

Lehet, hogy a sors egyszerűen egyenlő azzal, amit valóságként szeretnénk megközelíteni? Hátha az utóbbi az előbbi definíciója, hiszen éppannyira ismeretlen, amennyire nem az; éppannyira megváltoztathatatlan, amennyire formálható? Ha így volna, mélyebbre juthatnánk a szabadság megértésében is.

Szabadság a sorssal szemben?

Ez négyféle lehetőség: cselekvés, alkotás, gondolkodás, elmélkedés (meditáció). Hogy a sors mindezek ellenére lecsaphat népekre és egyénekre, az már a soha teljesen-tökéletesen meg nem ismerhető valóság természetéből következik.

*

„A nyelv a halál hatalmas birodalma, kimeríthetetlenül mély, ezért érezzük ki belőle az élet gazdagságát” (Hofmannsthal).

*

„Azért hódolunk be a szerelemnek, mert az valami értelmet ad a megismerhetetlennek.” (A Végzet című angol filmből.)

*

Ha a szellem csak eszközökön, dolgokon-lényeken át létezhet, az nemcsak annyit jelent, hogy nincs szükség teremtésre – pontosabban, hogy a teremtés csupán ennek a szellemi-dologi egymásrautaltságnak a mitológiája –, hanem annyit is, hogy az isteninek szükségszerű a világgal, a kozmosszal való együttléte, ha nem is azonossága. Olyan dualizmusról van tehát szó, melyben a két dimenzió – szellemi és anyagi – éppúgy megőrzi különállását, ahogy elválaszthatatlan egymástól. Házasságról, szent nászról van szó, s nem a két nem megszűnéséről.

Azt hiszem, az egyistenhit ezt a fölismerést túlozta el: Mózestől kezdve a teremtő istenkép ezért nem illett bele a mindenségképbe. Pedig a középkori keresztény gondolkodás még tudta: minden teremtett lény-dolog Isten szimbóluma. Lehet, hogy a brahmanizmus sokistenhite nem esett ebbe a hibába? Vagy abban éppen az isteni és a materiális dimenzió különbsége sikkad el, végtelen számú babonát táplálva híveiben? Végső fokon a tantrikus misztika látszik a legszebbnek: alany (spirituális) és tárgy (materiális) föloldása a telített üresség meditációs gyakorlatában, melyben nem az derül ki, hogy a kettő nem különbözik egymástól, „csak” az, hogy a kétdimenziós jelenségvilág (szanszára) túlhaladható (nirvána).

Nem is annyira keleti dolog ez, mint gondolnánk. Megtörténik a föloldás minden művészi élményben is: amikor a regény, a dráma, a vers, a film, a festmény, a szobor hősével azonosulva kilépünk különlétünk objektív-szubjektív szembenállásából. Zenehallgatás közben ezt az úgynevezett formafölismerés teremti meg. Talán még elementárisabban, mint a többi művészet befogadásakor. Magától értetődő: mindegyik esetben csupán igen rövid idejű megvilágosodásról lehet szó. Az alaptétel bizonyítására azonban ennyi idő és tapasztalat is elég.

Mindenesetre én ezzel a metafizikával-ontológiával kamaszkoromig visszanyúlóan tisztáztam, ami egész életemben foglalkoztatott isten, halál, halál utáni élet, sors, szerelem, művészet, költészet – egyszerűbben: keletkezés-pusztulás látványának – dolgában. Vagyis abban, amit filozófiailag, vallásilag gondolhatok mára a dolgok értelméről. Az emberi élet jelentéséről. A szenvedés nagy kérdőjele így is megmarad. S persze a többi misztérium is. De hát ez a tény a lét természetéhez tartozik. Ahogy az ember és a gondolkozás kényszere és befejezhetetlensége is.