Kortárs

Vilcsek Béla

Image és genezis

Mezei András: a vég kezdete felől

Költői pálya formálódására nincsenek szabályok. Vers, valódi vers – életkortól, körülményektől, kívánalmaktól csaknem függetlenül – akkor születik, amikor születnie kell, meg kell születnie. Igaz ez az összegyűjtött vagy válogatott versek gyűjteményére is. Mezei András például hatvankilenc esztendősen látja elérkezettnek az időt arra, hogy költői életművét reprezentáló kötetet jelentessen meg. Szándéka megvalósítását kivételes műgonddal készíti elő. Nem egyszerűen megrostálja és egymáshoz illeszti eddigi írásait, hanem gondos szerkesztéssel, a kronológia tudatos megbontásával vadonatúj minőséget hoz létre. Kötetének címe általánosan: kezdet és vég fokozatait, alcíme konkrétan: régi és új verseket ígér. Tizenkét, hoszszabb-rövidebb ciklusa mindenekelőtt a hatvanas évek elejétől a kilencvenes évek végéig ívelő pálya rendhagyó és tanulságos fordulatairól ad számot. Vállalkozásának különlegessége a recepció folyamán is a megszokottól némileg eltérő közelítésmódot igényel. Az egyes versek elemzése vagy értelmezése mellett fokozott figyelmet kell fordítani az élet és életmű alakulástörténetére is. A francia elméleti irodalomban több évtizede ismert, a honi irodalomtudományban újabban meghonosodó, úgynevezett genetikus kritikai gyakorlat szerint: „A »génétique textuelle« megkérdőjelezi a végleges, befejezett szöveg fogalmát. Nem tesz hierarchikus különbséget annak különböző stádiumai között, hanem magát a keletkezés, a változás folyamatát vizsgálja, és azt igyekszik bemutatni. A hetvenes évektől kezdve egyre szélesebb körben hódít. Helyét összefoglaló művében Almuth Grésillon a következőképpen határozza meg: »Szembehelyezkedve a strukturalizmus szövegfelfogásának zártságával és merevségével, bár sokat felhasználva a szövegek elemzésének és megközelítésének módszeréből, vitázik a befogadásesztétika koncepciójával, mivel az alkotást mint cselekvési folyamatot állítja a középpontba.« E szemléletből következik, hogy a genetikus kritika képviselői vizsgálataikban előnyben részesítik a teremtést a teremtménnyel, az írást (écriture) a leírttal (écrit), a szöveg születését a végleges szöveggel szemben; választásukban a sokat helyezik az egy fölé, a lehetségest a végleges fölé, a dinamikust a statikus fölé, a születést a struktúra fölé. A genetikusok a szöveg szükségszerű aspektusának rovására, melyet a hagyományos textológia lényegében finalista felfogása teljes mértékben elismert, annak lehetséges aspektusára helyezték a hangsúlyt. Általánosságban elmondható, hogy a genetikus szövegkiadásokban ennek megfelelően a publikált szöveg maga is teremtő folyam, amely magába olvasztja saját elő- és utótörténetét. Ennek jegyében a művek keletkezésének összes lehetséges állomása fontossá válik...” (Kelevéz Ágnes: A keletkező szöveg esztétikája) Mezei András eljárása ezt a kritikusi szemléletmódot hívja elő.

(A kezdet) A gyűjteményben szereplő kétszáztíz versnek mindössze az egyharmada régi, a szerző életének harmincas–negyvenes éveiből való. E régi versek túlnyomó többsége a hatvanas évek elején és közepén, elenyésző kisebbsége a hetvenes évek közepén és végén született. Az időrendben első, a Mulandóság sebei ciklus darabjai a kosztpénz megspórolásán veszekedő, a napi megélhetésért szüntelen megalázkodásra kényszerülő szülők és nagyszülők szegényes világa elől a mozi kínálta álomvilágba menekülő gyermeki emlékezet egy-egy markáns képét-benyomását villantják fel. Az időrend szerinti második, Legendák születőben címet viselő ciklus már tisztán az emlékezés elháríthatatlan szükségességét rögzíti: „Jajonganak szép halottaim, / mélységes mélyből érkezem. / Csontvázak Bábel tornyain: / emlékezem, emlékezem.” A hatvanas évek utolsó ciklusa, A néma ház pedig az udvaron álló fa kopárságával, az apa elnémuló hegedűjével, az Amerikába üldözött Bartók Béla és az apai jó barát, Géza, a halálba kergetett Radnóti Miklós és a Kanadába kitántorgó Lehel Gyuri alakjával és sorsával az egyre erősödő otthontalanságérzetet fogalmazza meg. A hetvenes évek két rövid ciklusa, a Fehér a fehérben, valamint az És eljön az otthontalanságnak ezt az eredendő élményét a kozmikus katasztrófa és a nemzetpusztulás, az apa és az anya elvesztésének személyes-egzisztenciális válságaként írja le.

Emlékképek, egyelőre a maguk esetlegességével, korhoz és személyhez kötöttségével. Költői tárgyak, melyek lényegüket és jelentőségüket elsősorban önmagukban, önértékükben hordozzák, s szemléletes adottságukban jelennek meg az írói vagy olvasói tudat számára. Önmagukon túlmutató értelmet vagy jelentést egy kettős szerkesztői-alkotói megoldás révén nyernek. A kötet összeállítója először is megfordítja az itt szorosan a keletkezés időrendjében ismertetett ciklusok sorrendjét, s így az általános élet- és világértelmezést retrospektíve a korábbi, alkalmibb vagy egyszeribb versekre is visszavetíti. Másrészt a régebben született művek mintegy bevezetéseként, „1961–86” időmegjelöléssel öt, ebből – vagy részben ebből – a korszakból származó verset a ciklussorozat élére helyez, poétikai-esztétikai értelemben is jelentőségtelivé avatva a pályakezdés költői termését. Az öt vers az addigi laza ütemhangsúlyos és jambikus lüktetést egy határozott himnikus versbeszéd, előadói pozíció felvállalásával, az isteni fohász imitációjával váltja fel, mígnem a címadó Ez a házad a hitvallást a magyar költészet jeles alkotóinak személyéhez kapcsolt bravúros metaforasorral még tartalmasabbá és még egységesebbé formálja.

(A vég) A gyűjtemény kétharmada, pontosan száznegyven verse a legutóbbi években, a kilencvenes évtizedben készült. A hatvanas éveiben járó költő, mintegy évtizednyi hallgatás után, szükségét érzi, hogy a régi versek élményanyagát, immár leltárszerű részletességgel, újólag feldolgozza. A magyar irodalom történetében nem példa nélküli módon verses biográfia, létösszegzés megírására vállalkozik. Szabó Lőrinc Tücsökzenéjével vagy, a legfrissebb példát említve, Oravecz Imre Halászóemberével rokonítható, ahogy Mezei András életének meghatározó korszakát – alakjait, eseményeit, tapasztalásait – extenzív szélességű képsorozat formájában örökíti meg. A képsorozat első része, az Erzsébetváros tucatnyi darabja az egyik vers találó címével mondva: Helyzetképek sorával idézi fel ismételten az anya és az apa emlékezetes gesztusait, tárgyait és cselekedeteit. Az Eredet, ehhez hasonlóan, Kimerevített képek sorakoztatásával állít emléket a gyermekkori nógrádi táj színtereinek és szereplőinek: mezőnek és legelőnek, szüretnek és aratásnak, pásztoroknak és zselléreknek, birkanyírásnak és libatömésnek. A Honfoglaló fejezet a hazától való kényszerű Elszakadás eseményeit, az izraeli Bevándorló napi élményeit dolgozza fel. S végül az utolsó, a kilencvenes évek elején készült Adorno-rész Tényversei (levelek, idézetek, statisztikai adatok, jegyzetek) e kivándorlás elkerülhetetlenségének dokumentatív hitelességű indoklását adják.

Az egyes ciklusok a megszületésük időpontjához képest itt is fordított sorrendben következnek, ráadásul közlésük meg is előzi a régi versekét. A kötet így összességében, a két megfordított időrendű ciklussorozattal, egy visszafelé kétszer is lepergetett „életfilm” benyomását kelti. A kötet (a „film”) elejére és végére, mintegy keretet alkotva, a legújabb, 1998–99-ben készült versek kerülnek, melyek – a korábban kialakított retrospektív gyakorlatnak megfelelően – most már a könyv (az élet / mű) teljes anyagát a heideggeri értelmű jelenvalólét (Dasein), az itt és most egzisztenciális érvényessége szempontjából teszik mérlegre. Az egyes időszakokban született, hajdani emlékeket idéző alak- és helyzetrajzok ezáltal a jelen idejű létmegértésnek és művészi alakításmódnak egy-egy előtanulmányává, „előstruktúrájává”, „előzetesség-struktúrájává” (Vorstruktur des Verstehens) válnak. A könyv egészének szerkezete önmagában is azt példázza, hogy a létmegértés az embernek a saját létéhez viszonyuló jelenvalóléte. Az ember benne van, benne él a világban, viszonyul hozzá, „bele van bonyolódva” gyermekkori élményeivel, egyre fokozódó idegenség- vagy pusztulásérzetével, a holocaust örökre nyomot hagyó lelki tehertételével. Ez a világban-benne-lét vagy világban-való-lét (In-der-Welt-sein) az ember világgal való hangolt viszonya, melynek során és eredményeképpen – szerencsés alkotói pillanatában – megérti önmagát, s e megértés történetileg és nyelvileg egyként artikulálódik is a számára.

(A vég kezdete) Mezei András versei következetesen lét és nemlét, kint és bent, otthonosság és otthontalanság, nyelvvesztés és nyelvtalálás, látás és elsötétülés átmeneti, bizonytalanságot sugárzó időpillanatában születnek. „Között. Között. Között. Között. / Se ez, se az. Ki vagyok én?!” – írja egy helyütt (Ami fölfénylő), „e végtelenül véges pillanat / biztat: maradj még itt egy picit, / vagy ötszáz évig is velem” – folytatja másutt (Délben). Kezdet és vég telített pillanatának költői megragadása tehát az alkotás tétje, amihez kezdetben elegendőnek látszik a személyes emlékképek érzelemdús megidézése, érzés és gondolat, érzéki tapasztalat és intellektuális reflexió szenvedélyes kinyilatkoztatása. (Nem véletlen a vessző- vagy ékezethasználatban, egybe- vagy különírásban ekkor feltűnően gyakran megmutatkozó következetlenség, pontatlanság, ami a túlzott dinamizmus, érzelemteli felfokozottság biztos nyelvi jelzése.) A létmegértés tudatosulásával, „a vég kezdete felől” viszont mindinkább világossá válik, hogy a versnek egyszerre kell értelmi és érzelmi felvillanássá, egyetlen időpillanatba sűrített összevillanássá lennie. A kötetszerkezet kialakítása, valamint a legfrissebb versek megformáltsága alapján bizton állítható, hogy Mezei András költészetében körülbelül a kilencvenes évek közepe-vége táján, feltételezhetően e kötet tervének megfogalmazódásával egy időben a személyes élmények közvetlen-alanyi megvallásának, majd lajstromszerű extenzív-epikus újrafeldolgozásának igényét érzés és mondandó tárgyiasításának, az egyénen túli élménytartalmak egységes, költői formába rendezésének vágya váltja fel. Költészetének középponti eleme innentől kezdve az objektivált költői kép (image) lesz, ami „egyetlen pillanat alatt egy egész értelmi vagy érzelmi komplexumot közvetít... Egy ilyen »komplexus« azonnali bemutatása okozza azt a hirtelen szabadságélményt; az idő- és térbeli határoktól való megszabadulás érzését; azt a hirtelen növekedésérzést, amit a legnagyobb műalkotások jelenlétében tapasztalunk. Aki életében egyetlen Image-t létrehozott, többet tett, mint egy terjedelmes életmű megalkotója.” (Ezra Pound: Visszatekintés = A modern irodalomtudomány kialakulása.)

E személyes személytelenség, véges végtelenség érzékeltetését segítette elő már a régi versek elé helyezett, öt darabból álló ciklus (Ez a házad) áttételes beszédszituációjának kialakítása, amelyet most a kötet címadó és egyben záró ciklusának három verse megismétel, 1999-ből. A nyitó, 1998–99-es ciklus, a Budapest naplemente verseinek szimbolikus jelenségei és történései (lenyugvó nap, kora őszi levélhullás, madárrepülés, a hídon való átkelés stb.), tárgyai és épületei (Duna-hidak, tűzkutak, hídfők, a Gresham palota elefántszobrai, a királyi vár kupolája stb.), allúziói és idézetfoszlányai (Arany és Ady, Babits és Radnóti, Pilinszky és Nemes Nagy, Ottlik és Zelk szó szerinti vagy burkolt megidézései) pedig – mint többrétegű, objektivált költői képek részletei – már teljesen természetes módon szolgálják és gazdagítják az immáron egyszerre közvetett és közvetlen, a létmegértés összetettségének kifejezésére alkalmassá tett, megújított versbeszédet.

Aki csupán az alkotói folyamat végeredményére, az „Image” létrehozására kíváncsi, az a régi, illetőleg az új versek élén álló, a szerző által jó érzékkel összeállított válogatást olvassa; akit pedig az életmű e „nagy versei” felé vezető út műhelygondjai, a művek genezise, a szöveg születése, az alkotás mint cselekvési folyamat is érdekel, aki a kiforrott műveket valóban szeretné úgy tekinteni, mint amelyek saját elő- és utótörténetüket is magukban hordozzák – nos, annak a kötet egészét kell (érdemes!) elolvasnia. (Magyar Írószövetség – Belvárosi Könyvkiadó, 1999)