Vöröss László

„… a megnevezés mámorában kilobbant szavakért”

Fodor András, a nyelvőrző és szózene-halló

Szemérmes szerelem fűzi Fodor Andrást az anyanyelvhez. Nem ír hozzá programverseket, nem tűzi kokárdaként a szellem színejátszó, fénylő kirakatába, de sugallatait naponta fölfogja, követi, és gyakorta vall róla. Eszmélkedését, idevágó ars poeticáját főleg neki kedves elődök és ihletők fölidézése kapcsán fejti ki. Arany Jánosról szólva – kit „a magyar nyelv teste, lelke”-ként köszönt – mondja, „nemcsak helyre teszi a szavakat, de ízt, színt, súlyt, testet ád nekik”. Tóth Árpádnál megigézi a „felidézőképesség külön varázslata”, József Attilánál a kiváló hallás, amely a „zöngésen dallamos”, a „pattanóan kemény” „s az öblösen továbbdöndülő” hangalakokat a „látvány és hang (…) szuggesztív véglegességével” tudta egymás mellé állítani. Nála a „csöndnek is teste van”.

Maga is a szavak íze és teste után eredve keresi meg a gyermekkor ősszavait, a természeti és emberi táj jellemvonásait, a sokat emlegetett pannon hagyomány rejtekdíszeit, a tömör jellemzés jelzőszavait, a hangok más füleknek ritkán mutatkozó tartományait, friss jellemzésbe foglalható akusztikus élményeit. (Utóbbiak a szakavatott professzionális zenei tanulmányokat nélkülöző szerző zenéről írott remek esszéit is magyarázzák, ahol a kivételes meghallás ritkán adódó értelmezési telitalálatoknak teremtett helyet, mint azt a zenéről írott versek – például Bach-fúga, Bartók, a Stockhausen-himnuszok vagy a Sztravinszkij-kötet – mutatják.)

Hozzá akart járulni a magyar nyelv reformjához és szünetlen szabadságharcához. Nekem is említett nyelvi programja a gyermekkori és tájnyelv zárványaiból is építkező népnyelvközeli szó-újraálmodásból fakad. Külön ág ez az irodalmi nyelvet módosító törekvések között, hol a városi köznyelvet és annak diák-, szleng- és külvárosi alcsoport-nyelvjárásait ide cserkészők, a globális világnyelv felé törekvők, az avantgárd nyelvi analitikus szó- és értelmezésmódosítók vagy a Dada immár nyelvrobbantó irányzatait követők kezdenek immár többségben lenni.

A szűkebb hazát, szülőföldet, Kaposmérőt, Lengyeltótit, a közeli Buzsákot, apát, anyát, testvért idéző versekben magától értetődő e szavak idézése, és itt fordulnak elő a legsűrűbben. Buzsákon 1948-ban a táncmulatságban a „cammogó bőgő dörmögése” nyomán „kevergő táncban”, „türemlő füstben” pörögnek az ismerősök, a kedves leányok, a tücskök hangja fülükbe „pirreg”, miközben a szobában „roszog a bőgő”, a kontrás „nyekteti, rántja” (Mulatság, 1954). Lengyeltótit, 1940-et idéző költeményében hatalmas gépek „mángorolják” a Buzsákra vivő utat, előtte a belső kapuív, hová először vitték „oltatkozni”, és „odatúl” az akácliget (Tóti dicsérete, 1990-es évek). Apja immár nevenincs szülőfalujában járva hiába keresi a „mohos” kaput, ami van helyette, az „félrenyakló”, a kiszabadult hízó pedig „laffogó füllel” csörtet a virágágyások mellett (Hol apám született, 1973). Gyermekkori rossz emlékeit mesélve szól a „repecskes árok” kanászlegényéről és a közeli kastély vendégifjairól, kik „fürdőruhába vetkeződve a pocsétába hemperegtek” (Gyermekkor, mesevilág, 1984). Korán halt bátyja alakját idézve emlegeti, hogy „bökős” volt a közeli erdő, őt, a pályamunkást így szólítja meg: „amint a fényes sínek közt botologsz”. Majd: „Szinte fülel felénk a puszta, esténként, mikor citorálsz.” (Bátyám halálára, 1948.) Különösen gazdag a helyi népművész barát nyelvi közegének megidézése. A falué, hol a templom mellett „rikornyáltak a lányok”. Magány és rossz sejtés veszi körül a hazafelé utazó költőt, a „két táska közt botolgót”. Nyomasztó titka „gőzölg a sikamlós égen”, vagy „rajt lebeg a fákon?”, idézi a barát halálát és műveit, hol „siska fülével szalad az ártány. Szoknyás betyár mulat…” (Kara Lajos faragóművész emlékére, 1947).

Minden alkotói korszakából idézhetjük a nyelvjárás illatos, díszes, termékeny szövetét, amihez élete végéig hű maradt. Idővel még erősödött is benne az effajta módoltság, utolsó idejének verscímei e program vállalását még jobban tudatosítják. A Szülöttem föld vagy a Megyek magam az iskolai nyelvtan szabályát ízeiben módosító szóvilága erre utal.

A vállalt nyelvi terv természetes kiterjesztése, hogy a tájnyelven szólalók beszédét híven őrzi. Az Emlékműavatás nyelvi szövetébe nemcsak saját szavát („fúvósok lassan vonszódó zenéje”) illeszti, de a helyi szónokok megannyi őrzött kifejezését: „A halál kögyetlenül aratott… Még az se adatott, hogy hazai földben fekhessetök… Állnak-e még azok a fakörösztök?… Elmöntetök és soha többé nem térhettetök vissza… Drága barátok, Isten veletök!” (1990-es évek eleje) Mindez egyben tanújele, mint él tovább a Somogy megyei ö-ző nyelvjárás napjainkban is. Ismert, hogy Fülep Lajos kedves nótáját mint kottázta le: „Esött a hó, éngöm bëlepött” (Az ezredik este, 1971).

Meglepő, hogy a vállalt program az intellektuális, más kultúrákat körüljáró vagy éppenséggel külföldön szerzett élményei kapcsán is helyet kap az oeuvre-ben. Az észak-itáliai Veneto tartományban járva a Pasubio-hegy alatt a szüreten „csupálódnak a fürtök”, és „Botok, balaskák ikszei fölött” „röpköd Dionüszosz rétüngös bőgatyában”, és „a hold medáliája is csáléra állt” (Koppány-fiak Veneto-tartományban, 1987). De Velencében, a Lidón kapott szállodai szobában is honi szavakra lel. A hotelárjegyzék „szárfára szögelt”, a televízió éjszakai filmjében „ádáz-kellemkedőn és pámpillós-csalafintán” kezdenek „vetkeződni az álombeli lányok”. (Hotel Des Bains, 1987.) India irgalmatlanul szegény és gazdag kettősségét úti versében is hasonlóképpen hozza látványközelbe; az előbbire koncentrálva: az utcai hajléktalanság képeivel, miben az elephantiasisos láb „türemlő dagadvány”, „tarjagos gomba”, „kigúvadt üszög”, a járni tudó pedig a fal tövénél „árnyékba vackolódva fekszik”. Az alvók pillája „lekappan”, és „lányok szelelik a termett magvakat” (A fal két oldalán, 1975).

A költőre – mint erre Csűrös Miklós húsz éve írott, máig kitűnően használható monográfiája utal (Fodor András – Akadémiai Kiadó, 1979) – a népiség mint etikai program a jellemző (ezt dúsítja a pannonizmus latin világosságával, az indulásnál már jelen levő konkrét tárgyiassággal és antropomorfizáló látásmóddal), törekvéseiben más dunántúli írókban társakra lel. Nem érdektelen hát népnyelvi-tájnyelvi kísérleteit másokéval összevetni.

A tájszavak és népi nyelvezet tán máig leginkább költői egybeépítője a Dunántúlon Illyés Gyula. Egy-egy verse, mint A ház végén ülök, az Árpád, Az orsók ürügyén, a Szekszárd felé, a Három öreg, de különösen a Mozgó Világ (hogy csak a Hét évszázad magyar verseibe válogatottakra hivatkozzam) e nyelvvarázs szikrázó tűzijátékaként hat. (A Mozgó Világ például jó háromtucatnyi újraelevenített nyelvi emléket őriz.) Reá a nyelv legfontosabb támfala, az ige őrző újítása jellemző (néhány jellegzetes szó: pöndöríti, csavarul, letörlesztődnek, beültetődik, megemelint, megvénhödött, belemelegszöl, fölérez, megkomolylik, rakattam, suhog stb.). Igei választékosság jellemzi a Szigetközből jött Kormos István tájszavait is (dödög, keringel, cicerélni, fúttuk, fosztattál, morzsoláztunk, fölkanalaztunk, futtak, dunnyogtam, motozgatott, elfuvintom, zsákolta) – és mindkettőjüknél közös a gyakorító és a szenvedő igealakok feltámasztása. Simon István költészete hasonló (bukkanik, pörgetett, lekortyog, pettyeget, pöngött, rápipál, hersen, izen, huppog, kirügyez) – de itt a hangutánzó igék nagyobb gyakorisága a jellemzőbb (ez Simon szóalkotását egyébként is Fodoréval rokonítja). Az atyai mester Takáts Gyula inkább a körülötte lévő tárgyi világot jellemzi – ritkásan – népi szavakkal (pipicsláng, citora, lyuggatott, cinkeház, fürtözött, szömörcék). Nagy László a népi szürrealizmus megalkotásában a nagy asszociációs fesztávú szópárosítások és jelzős szerkezetek mesterévé válik elsősorban, bár egy-egy verse (pl. a Gyöngyszoknya) előhívja a tájnyelv találó hangjait (széjjelterped, billeg, lecsördült, zavarodásba, mellkosarába, bitangság). A Menyegző expresszíven rohanó ritmusait meg egyenesen e szavak emelik: tömörödve, dübögés, hömbölygető, topánok, condrák, delinkedők, leabrokolt, beittasodnak, mumusfejek, pironkodók, höbögik, megzabálódik, összefarol, pudvák, nyüves, kurrog, kabla stb. A – nevezzük így – meditatív szürrealista stílust honosító Csoóri Sándor vagy a nyugat-dunántúli nyelv rejtelmeit őrző és látványos nyelvművészetté alakító Weöres Sándor önmaga variációit, úgy tetszik, a népi megfelelők fölibe rakja, sőt Weöres nyelvi időbeli utazásaiban és gyermekvilágába visszatérve mutatja meg elsősorban költői önmagát. A dunántúli nyelvjárástól eltérő nyelvű, mert a Pinkafő környéki magyar szórvány ízeit őrző Hajnal Anna is inkább közibük tartozik, fogalmi, nyelvi kötődéseit azonban csak ritkásan dúsítják a mérőke-, a pomagránát-, a büdöslenek-, a paskolja-, az igla-, az öblög-féle szavak a színeikkel. Fodor András a vállalt programján belül néha a közös, de gyakrabban a saját mezsgyéjén jár. A példaként itt felhozott költőtársaktól eltér az akusztikai, hangidéző szavak gyakori használatával. Nála a békák kummognak (Ezt is elmondom, 1949); a hold bonduló (Meghódoló éj, 1947); csettegés jelzi a Fából faragott királyfi merev táncát (Bartók, 1948); zummogó a villanypózna; nyiszogva jár a kocsi; cirregő a tücskök dala; zsizseg a hó; zsibog az ének; buffogva nevetnek; csobol a vízben a lovak lába; csicsegő a patak; hersegő a tánc a szeletelt káposzta hordóján; és pirreg a réti tücsök.

Él a dunántúli tájnyelv természetével, amikor aszerint rövidíti a szavakat (döllögő, rásisterg, botolgó, kocódva, dübög, csapáin, sűrül, vonszódva, köröttem) vagy éppen megnyújtja (tekingelődnek, füttyöget, állongó, rebbegő, robbogása); a mássalhangzó-kiesésekkel (bátytya), a zártabbá válás hangváltozásaival (bükös), végigkísérik a somogyi, sárközi, zalai helyi szavak (borzogat, kocódva, sivakódón, csiklándó, csupálódnak, dorozsmás, szikárló, kunkorok, zsufa, gabancos, zöpöghetünk, irdalt, bozsog, bukdosom, pápogató, tilódni, kondorítható, és folytathatnánk így oldalakon át!) Az ideiglenesen félbemaradt Új Magyar Tájszótár A-tól M-ig képes követni vonulásukat, azzal a meglepetéssel szolgálva, hogy sokuk országosan elterjedt, vagy egész más tájról való. (A gebedő pl. Hódmezővásárhely környékén került leírásra, a hersegő ezen felül Debrecenben.) A szerzőnknek annyira kedves mért kérdő határozószó vagy az amért vonatkozó határozószó – előbbit Simon István, Nagy László is szívesen használja, dunántúli honosak, de az amért pl. Jászladányban akad a tájnyelvész horgára.

A tájszavak, kifejezések igézete úgy marad meg a szülőföldjéhez halálig hű költőnél, ahogyan őt Kaposmérő, Lengyeltóti, Kaposvár, Fonyód is hasonló szeretettel vállalja. Amikor bekövetkezik költészetében az a váltás, amely szemérmes érzelmű romantikáját (ez a Puskin-, Nyekraszov-, Longfellow- fordításkorszakának idejével is jellemezhető) meghaladja, és átlép a Csűrös Miklós emlegette újabb világába, hol Auden, Dylan Thomas, Herbert, RóŻewicz a meghatározó név, még később Philip Larkin – akkor is egy vele. A Pór Péter leírta indíttató élményt meditációvá emelő költői magatartás a puritánabb, szikárabb, a köznyelvihez közeledő tárgyiasodás idején is lényege marad. A hetvenes évek óta azonban a fogalmi, a technikai réteg- és szakmai nyelv, a populáris kultúra megannyi jelzőszavát is használja (külön tanulmány témája lehetne, miképpen). Élete vége felé, a nyolcvanas évek óta azonban mindjobban közelít nyelvi ősrétegéhez, annak addig ismeretlen színeit villantva föl. A konkrét költészetet fogalmival, a fogalmi-intellektuálisat az elemi érzetek szavaival ötvözve egyszerre valósítja meg a nyelv őrzését, a felidézés, a látvány és hang szuggesztív varázslatát és a Berzsenyitől tanult eszmélkedő gondolatiságot. Így lesz költészete önálló entitás, külön mérce szerint növekvő, ősszíneket újakba oltó.