Megjegyzések Fodor András naplójegyzeteihez

A dokumentumközlés mindig morális felelősség kérdése is. Lehetne persze mondani, hogy hiteles forrás hiteles közlése magáért beszél – ám az esetek legtöbbje arról tanúskodik, hogy a szöveghez fűzött kommentár legalább annyira fontos, mint maga a dokumentum. S hogy ez nem csak az évszázadokkal, évtizedekkel korábban keletkezett írásokkal kapcsolatban van így, arról éppen a Kortárs 1999. júniusi számában megjelent Fodor András-naplórészlet győzhet meg. Nem említeném most a korábbi kötetek filológiai és etikai problémáit – végtére is azok a könyvek a szerző életében jelentek meg, hibás adatokért, rosszul írt nevekért címekért, az anyag válogatásáért akkor írójuk felelt. Ám a mostani közlés immár posztumusz dokumentum-közreadás – viszont a minimális filológiai játékszabályok betartása nélkül. Nem lehet tudni, ki válogatta ki a közlésre került mondatokat; ki döntött afelől, hogy egy név kiírassék-e avagy csak kezdőbetűjével jelöltessék; ki hagyott ki egy-egy napnyit a napok hordalékából…

De mindez elhalványodik amellett, hogy ezt a szöveget hiba, sőt: felelőtlenség volt jegyzetek, magyarázatok nélkül közreadni. Az utalások jó részét a beavatatlan, vagyis az Olvasó egészen egyszerűen nem érti: fogalma sincs arról, hogy kiről beszél a szerző, miféle eseményekről jelent – hogy használjuk ezúttal Fodor András kedves szavát. Bizonyára még ezt is elfogadná a Kortárs olvasója, ha nem volna érintett kortárs: meglepődve látva nevét a közleményben nem kis dühvel szembesíti a leírtakat a maga csupán két évvel ezelőtti emlékeivel.

Fodor András naplójában persze lehet a személyes sértettség szava, ha ragaszkodik Szomjúság zenére című kötetében megfogalmazott vélt igazságaihoz. Ám azt mégsem lehet szó nélkül hagyni, hogy a Kortárs nem szolgáltatott igazságot legalább egy lábjegyzetben a 115. lapon tévedésben elmarasztalt WA-nak (mert azt azért lehet tudni, hogy a Fodor András által e könyvében hivatkozott Szőllősy-kötetnek valóban nem az a címe, amit könyvének 77. lapján állít – van ugyan olyan könyv, csak évekkel később jelent meg…), s a költővel szemben mégiscsak Breuer Jánosnak van igaza abban, hogy Erkel bizony nem idézi Ünnepi nyitányában a Szózatot a Himnusz mellett (az ugyanis Dohnányi Ernő Ünnepi nyitányában van így…). S persze csak fájdalmasan rosszul esik az embernek, ha a jogos észrevételeket, a naplóban említetteken túl is számosakat a szerzőhöz közvetítő barátokon is elveretik a por. Mit tegyünk: most kell hát nyomatékkal kimondani az igazságot, amit a könyv megjelenésekor a kritika is, a baráti recepció is szemérmesen elhallgatott; mármint hogy a Szomjúság zenére című esszékötetnél szerkesztetlenebb, átgondolatlanabb kötetet keveset olvastunk, s amelynek talán nincs is olyan lapja, amelyen ne lehetne hibát (névnek, címnek elírását) találni – szerkesztői gondatlanság, szerzői hiúság közös gyümölcse? Annál is érthetetlenebb, mert korábbi zenei kalandozásainál – Stravinsky, Vallomások Bartókról – Fodor András nagyon is számított zenész-szakemberek észrevételeire, s korrekcióikat rendre el is fogadta, be is építette szövegeibe.

Nem az érintett és meghökkent olvasó tiszte az okot elemezni, magyarázatot keresni; bár az utolsó hónap naplófeljegyzései – nem is túlságosan a sorok közt olvasva – megadják erre a kérdésre is a választ. Bocsássuk meg a gyarlóságot, s emlékezzünk az esendőségtől talán meg is illetődve arra, amire szívesen emlékezhetünk. Ám e néhány sor legyen mégis figyelmeztetés a közreadóknak, hogy mi az, amit lehet – és mi az, amit nem lehet.

Wilheim András