Ambrus Lajos

Levél ASAKhoz, Némó kapitányhoz, Sándor Andráshoz

In medias res: egy nagyszerűen szuverén emberi férfilény, de talán, nem félve a szótól, akár valamilyen „egység” születésnapi köszöntőjén válogatott és új verseit ünnepeljük: ASAKét (András Sándor Autonóm Köztársaságét). Aki, ugye, a biográfia szerint, nemcsak ’56 után kívánta végre-valahára csak magamagát képviselni, hanem azóta is – úgy, ahogy; villódzva, szenvedélyesen, intellektuális téblábolással, kőkeményen és persze a kellő öniróniával; okosan, szelíden, szertelenül, ezerféleképp, s hogy csupán egyetlen mozzanatot aktualizáljunk, ennek az „egységnek” nincs semmiféle militáns eleme: „nekem nincs repülőm, se bombám, se rakétám / se atomhajtott flottám, se távfegyverem: / csak hagyományos vágyakat tárol köztársaságom”; szóval, kedves ASAK, ez az a forma, az „egység”, a res-publica, amiről csak annyit mondhatunk a latinok után is, hogy a legfigyelemreméltóbbak közt a helye. Az a hely, ahol az ember „tévedni bátor és találgatni szabad”, ahol „a tömegbázis és az ember” ugyanaz az egyszemély, ahol el is lehet és el is kell szakadni a konvencióktól és a különféle kényszerektől, s ahol nélkülünk persze játék sincs a „föld üres sakktábláján”. ASAK: a személyes szabadságvágy kitágított helyszíne. ASAK: terepasztal, irónia, játék, a világ „lehetőleg lehetetlen rendje”. ASAK: a határozott nem, a nyet kimondása a – mire is? –, az univerzális világszarra – „akárhová nyúlok, minden nagy dolog büdös”. ASAK: könnyed csevely és súlyos traktátus a lét paradoxonairól. ASAK: közhely és létbölcselet. ASAK: nemes szenvedély, mert szélsőségesen személyes – remek intézmény, mert a végletekig szuverén. ASAK: az ember végtelensége – Csuang ce, Hölderlin és persze Wittgenstein fensége, de ugyanakkor és egyszerre az aprócska banalitásoké és az értelmiségi pepecseléseké is. ASAK: művészi konstrukció és egyben dekonstrukció, összerakás és szétszedés, közös idő és önidő, minden és semmi – amilyenek volnánk. ASAK:  a boldog reneszánsz.

S ha leszállunk, belezúdulunk az Emberpassióba, a válogatott és új versvilágba, akkor: NÉMÓ KAPITÁNY is. Víz alatt és fölött, „rohanó oázisban” akár; csodametrón New York és Hódmezővásárhely, Kalifornia és Szeged között. Külső-belső világ, München, Siena, Bamberg, Montreal – Némó egy helyütt azt mondja, „már megint máshol vagyok”. Űzetés, csavargás, világmotor, aki így gondolkodik: megérkezem, de mégsem tudok teljesen ott lenni. S hiába tudás – „a világ szüntelenül véget ér”; Némóné/Penelopé időközben persze beadja a válópert, s mire az ura „véget vetett a zenének / de menni már nem volt haza”: Némó kapitány a versmagány, a személyes létkaland valóságos és metafizikus földrészek közt; álom és versszöveg, hideg kamera és „érzésorgona”. Némó kapitány így a szerző is, ahogy látjuk, s ahogy látom mondjuk én is, röpködni valahol a Washington–Budapest–Nemesvita Bermuda-háromszögében. Némó: létcsavargó, aki hűségesen obszervál – s aki, példának okáért, egyáltalán nem elhanyagolható módon nagy ínyencmester is, s a versben is, a valóságban is a piacra indul bevásárolni – vacsorát ad barátainak: kínait vagy indiait főz emitt (különleges curryjei vannak), vagy csak hideget tálal, füstölt májast, bajor rozscipót, puhára érett pálpusztait vagy kvárglit, friss hagymát, csípős paprikás kolbászt, liptóit és szentgyörgyhegyi fehéret vagy vaskeresztesi vöröset. Némó kapitány: itt a „mindenség játszik”.

Az Emberpassió válogatott és új versek 1956–1998 között. ’56 persze ontologikus élmény ASAK-Némó kapitány (tanúsítják a Nagy Imre-versek és híres remeklése, az ismert antológiadarab, a Gyászmise a Hattyú utcai kocsmában), de literátorbarátai és küzdőtársai, az arkanisták számára is. Az Arkánum az a folyóirat, amely modernségével, esztétikai bátorságával s ’56 iránti töretlen és következetes hűségével oly sokat adott az újabb nemzedéknek, így nekem is: modern volt, friss (még innét a szóroncsoló Magyar Műhelyen), és teli éles fogalmazással; úgy jött be Amerikából, felszabadítólag, mint ama testvéri tankok. ASAK-Némó kapitány mellett a felejthetetlen Bakucz József szerkesztette, aki „az élet mestere” volt, s Géfin-Fehérlófia, aki most is Montrealban óg-móg (és például engem pocskondiáz); a nagy költő Vitéz úr szintén Montrealban, Baránszky már Dunakeszin. Mind más, és mégis egységes ez a nemzedék; mintha ugyanaz történne velük ebben az új középkorban – ahogy ASAK-Némó kapitány a Gyuri baráthoz címzett szövegében mégiscsak kimondja, hogy végül is „a grand canyon és újfundland között ácsingózik a duna–tisza-köze”.

Kedves Andris (ASAK-Némó kapitány), merthogy episztola volna ez, a személyesség tempózása, álljon itt talán egy szélsőségesen egyedi eset-esetecske-történetecske is – nem mond az semmit a szöveg mélységeiről, a poézis szépségeiről, jelentésekről-„üzenetekről”, lehetne akár magánügy is, s noha csupán -acska, -ecske, -talan, -telen, ahogy az Emberpassióban is írva van, mégis előhozom. Nos hát: él a falumban egy jámbor építész férfiú, aki immár vagy harminc éve minden áldott nap hajnali három felé kezdi a napot, mert ugye akkor van csönd a házban, és nyugodtan dolgozhatni, s a kora hajnal setétjében, mint tudjuk, minden más. A nagyon korai kelésnek megfelelően viszont a szomszéd úr úgy este hét-nyolc körül menthetetlen álomkórba szokott zuhanni – vendégség, koncert, mozi, falugyűlés egyenesen mit neki, az ifjabbak nagy derülésére hősünk feje a nyilvános összejöveteleken rendszeresen félrebillen, s aztán jön a következő felvonás: a férfiú szelíd, ám mégis mindent elborító horkolásban tör ki. Nincs az a koffein, asszonyi zsörtölődés, visszafogott figyelmeztetés vagy egyéb recept, amely barátunkat hathatósan fejbe kólinthatná – és ez így van jól; vannak olyan emberek, akik épp  horkolásukkal érik el legzajosabb nyilvános sikereiket. Nos, két éve már, hogy Andrissal egy esten az ő verseiről kellett közönség előtt beszélnünk, amikor rémülten észleltem, hogy a különben érdeklődő-kíváncsi építész barát a második sor közepén ül, még érzékelhető frissességgel. Felolvasás, beszélgetés, ez-az, Amerika, Nemesvita, ’56, német irodalom, Arkánum, Mondolatok; elfut az első óra, lassan a második végén járunk: semmi. Barátunk felemelt fejjel érdeklődik; semmi édesded horkolás, semmi „önjáró kritika”, semmi blama – a harmadik félidőnek is vége. Így kellett megérnünk a diadalmas véget: a vers narkotikuma volt az a hatásos gyógyszer, mégpedig – higgyék el az alanyi költőtársak – a Sándor András fanyar, groteszk versvilágáé, amely egy súlyosan beteg embert az elhúzódó nyavalyájából, ha csak időlegesen is, de mégis kigyógyított! Hurrá, működik a csoda! – a vers gyógyító csodájáé! A frissen felépült beteg a későbbiekben még ezt a kevésbé elegáns bon mot-t is megeresztette a holtfáradt szerzőnek: kár, hogy ilyen hamar befejezte, mert akár órákig is elhallgatta volna…

Nos, kedves Andris, ha van, ha létezik rendes jutalom (mit nekünk egy József Attila-díj, amelyet az idén végre megkaptál), hát bizony valami effélére kell gondolnom. Apró kis ajándék ez, szinte alig látszik ki saját jelentéktelenségéből, nem fizetnek érte, de mégis. Ennek bizsergető emlékét nyújtom át legszívesebben neked születésnapi ajándékul – az összes március 28-án született férfiú nevében, a sajátoméban is, aki szintén e napra születtem, de akár Bohumil Hrabalt is említhetném…