Antall István

Kő Pál plasztikus világa

 

Élmények

Ahogyan a kis Parágyi belovagolt a kanon – a konda legnagyobb disznaján –, a véle haragban lévők, a kötekedők elállták az útját. A kis Parágyinak a szeme se rebbent, lekanyarította nyakából a karikást, és szétvágott közöttük. Aztán peckesen továbblovagolt. Az ostor végén a csapó felől citerahúr volt fonva a bőr közé. Ahová célzott, ott repedt a bőr, vér fakadt, örök sebhely maradt. Márpedig célozni, azt tudott a kis Parágyi! A bot végére kirakott lukas kétfillérest is lecsapta. Tudod, mit lehetett kapni egy lukas kétfilléresért? Egy karamellát!

A pásztorok rangsorában a legvége, a legalja a kondás. S ahogyan lenni szokott, ezt a munkát az vállalta, aki más munkára alkalmatlannak mutatkozott. Cigányember, háborúban, balesetben sérült vagy hibás születésű. Szükségből – alkalmanként – akár a gyerekek is. A kis Parágyi – a neve is mutatja – törpenövésű embere volt Búteleknek, Hevesnek. Így lovagolhatta meg a legnagyobb kan disznót, kímélve magát a konda után felhőző portól is. Már a róla szóló, Kő Pál-féle történet szerint is mesebeli figura. S a mezővárosban nyilván nem ő volt az egyetlen nevezetesség. Hogy a gyermek fantáziáját örökre rabul ejtette a jelenet, azt bizonyítja, hogy az esetet őrzi a felnőtt emlékezet. Máig ható kép, hiszen Kő Pál rajzain gyakran föltűnnek a madarakon, lábasjószágokon lovagló alakok. Többszörösen is szoborrá lényegült ez az emlékezetes pillanat. A mester Kakason lovagló fiúja, Madáron lovagló Bartókja, páván illegő leányaktja, Csontváryja édestestvére e nagyon is valóságos életképnek.

Kő Pál perespusztai indulása csak élményeiben lehet az illyési Puszták népe valóságával hasonlatos. Az a néhány évtized, amely a magyar klasszikus szociográfia és Kő Pál születése között eltelt, háborúval, újrakezdésekkel, lázas és drámai társadalmi átalakulással, újkori népvándorlásokkal terhes. Innen már nem lehetett minket kitelepíteni. Dehogynem! A Németh-tanya lakóházából mégiscsak kitelepítették a Maczky családot, az ajtajukkal szemben álló istállóba. A történelmi fintort a mai irónia sem teszi vonzóvá. Az irodalmi élmények elsápadnak az ötvenes évek nyomorúsága s az ezzel élesen szemben álló emberibb világ ígérete, hite és hazugságai mellett. Ráadásul ez a táj sötétebb esztendőkben sem az egyneműbb Pannónia. A csonkolt ország belső megosztása szerint – ha nem is a Tiszántúl kelete, mégis – a töredezett Kelet ez. Sem nem hegyvidék, sem nem alföld. A szemhatáron biztatóan áll föl a Mátra, a táj fölött mindig ott lebeg a Kékes, de hiába vet hullámot a nyugtalan föld, mégis puszta ez, sokszor a legkilátástalanabb szegénység pusztasága. Az egykori mezőváros, Heves csak nevét adhatta a megyének. Kulturális és politikai jelentőségét – s bizonyos korszakokban a gazdaságit is – a napos szekerezésre eső Eger vagy a közelebbi Gyöngyös halványította. Perespuszta, Németh-tanya, Császpuszta, a császi iskola szobája – egyben időrend is. A tanyai lakhelyek felől nézve Heves – néhány emeletes épületével, szanatóriumával, iskoláival – mégis a szédítő dinamizmus, a pezsgő élet, a vásárok, piacok, boltok városa. Holott ekkoriban csak nagy falu, rangját vesztett község. Tranzitrégió – korszerűsködhetnénk ezen az átmeneti vidéken, ha a politikai gyanakvás nem növelte volna valódi elhanyagoltsággá, magárahagyatottsággá a környezet megannyi kedvező történelmi adottságát. Heves megye amúgy is a katolicizmus, a „klerikális reakció” fészke, a „kispolgári lét melegágya” e korszak terminológiája szerint. A mezővárostól északabbra húzódó gyümölcs-, szőlő- és bortermő vidék gyanús gazdagságának földrajzi közelsége erőteljesen befolyásolja az új rendszer helyi vezetőit. Nehézkes és veszedelmes ez a „kulákvilág” a feketeföld és a legelők szélén élő, vásáros helyet is magáénak mondható településen. A hagyományos iparvidékek közé szorult nagytáj ideológiai „keresztje” a helyi társadalmakra is ránehezedett. Az értelmiségieknek, az idetelepítetteknek Heves mezőváros és környéke e magárahagyatottságban is periféria, a száműzetések színhelye. De még innen is kijjebb lelt otthonra a kisded család, a tanyán, a ma már nem is létező Perespusztán. Néhány gazdasági épület, istállók, ólak, a szerényebbnél is szerényebb cselédlakások. Legtöbbször csak egy szoba, s a hozzá tartozó konyhán is több család osztozik. Ez a puszta. Összezártság, a közösségteremtés esélye nélkül. Ma, ha erre téved az ember, csak a dűlőút és a sűrűn nőtt cserjések, fák, ritkán fölfedezhető épületmaradványok jelzik: egykor emberek laktak itt.

Maczky Béla méltóságos úr és Pataki Terike cselédlány gyönyörűséges, ám kívül is, belül is konfliktusos szerelme nélkülözte a tündérmesék báját. Kő Pál zabigyerekként látta meg a napvilágot, s ebben a szemérmetlen keresztségben a Pataki Lajos nevet kapta. A megesett cselédlány, a szokásjog szerint: mehetett, amerre látott. Nemcsak szolgálatának s szerelmének helyszínéről űzik el, de elűzetik az apai háztól is. Férjezett testvérnénje fogadja be áldott állapotban, majd kicsiny gyermekével is. S ez a befogadás maga a keményebbnél is keményebb robot. Az újszülött a föld végében, a fa alatt, az árnyékban – ha futja a szerencséből: alszik, amíg az asszonynép kapál. De ha fölsír! A reménytelenség tehetetlenségével, összeszorított fogakkal, hétrét görnyedve tovább kapálva, araszolva, némán, gyermekével együtt bőg az anya. Megállni nem lehet! Magát is keményíti nénje: csak tovább, tovább, Terikém, ki kell bírni! Végig kell vinni a sort, be kell fejezni ezt a darabot. S mire az anya tejtől duzzadó emlővel odaérhet, hangyák borítják, marják a már alig nyekergő csecsemőt…

Kő Pál csak a derűs gyermekkort ismeri. Így akarja látni a múltat. Férfiatlannak érzené a kései önsajnálatot. A történetet esti beszélgetés, nótázás, múltidézés közben, csak úgy mellékesen meséli édesanya. Hiába hát az édesapa tisztessége. Hiába, hogy első perctől fiának ismerte el, s magáénak tudta a gyermeket. A háború által elsodort férfi ekkor nem tud párja mellé állni. Az újdonsült rokonság pedig jobb esetben is csak megtűri a fiatalúr gyermekének anyját. Pedig Maczky Béla felelősséget érez a fia iránt, s ez a felelősség nem korlátozódott a létfenntartásra. Életének minden tapasztalatát, a történelmi család minden morális útravalóját igyekezett átörökíteni. A hagyományos „katonás” nevelésből az emberit, a személyiséget kibontó, klasszikus értékeket nyújtja. A természet-közeli életmód s a szegénység haláláig sem öli ki belőle az igényességet. A katonaiskolából hozott késztetésből nemcsak lóra és fegyverre, de rajzolásra, festésre, olvasásra is futja az apa erejéből. Mindehhez az érzéseket, a kedvet, a kíváncsiságot, a nyughatatlan érdeklődést, a keresetlenül vállalt indulatokat s talán még a jó értelemben vett alkalmazkodóképességet, elpusztíthatatlanságot is az édesanya adja. Az édesanya, akiben egy percre sem rendül meg a hit, aki minden sorsfordító pillanatban megátalkodottan hiszi, hinni akarja fia sikerét. A keserves, szegénységbe fulladó idők grimasza, hogy a rajzolgató, festegető gyermek, a kamasz érdeklődést kelt környezetében. Munkáinak közönsége támad. Alkotó ember ilyen serdületlen korában talán még sohasem értékesített műveket. A megélhetés kényszere és az édesanya leleményessége a legnagyobb ihlető erő. Húsz-egynéhány forintért lehetett eladni a melegház tetejéről szerzett üveglap közé simított, kátrányos szigetelőszalaggal rögzített vízfestményeket, az itatóra vonuló piros őzikéket, tavon tükröződő hattyúkat, a holdfényes tájat, amikor a termelőszövetkezeti csoportban a munkaegység nem érte el a tíz forintot! Terike máig neveti: – Belefestettem! Belefestettem én, ha nem tartottam elég szépnek! Mondtam a kisfiamnak, fessél még egy felhőt rá, úgy jobb lesz. Makacs volt, azt mondta: nem. Hát megvártam, amíg elaludt, s hozzányúltam én. Meg is vették… A történettől akár fanyaloghatna is a műértő közönség. Giccselt ez az általános iskolából még ki sem kopott gyermek. Giccselt, s így talán egy falat kenyérrel több kerülhetett a családfőt a börtönből hazavárók asztalára. Biztos van Hevesen még egy-két ilyen munkám, szívesen megnézném, miket csináltam – mondja a legkisebb szégyenérzet nélkül a Képzőművészeti Főiskola szobrásztanára. S ez így van jól.

Hevestől csak egy jó kerékpárút a művészettörténeti tanulmányokból is ismert Jászszentandrás. A csöndes, télen sárba, nyáron porba fulladt falucska neogótikus templomában, Aba Novák Vilmos freskói „mellé” a kamasz Kő Páltól kálváriát rendelt a plébános. Húszfilléres rajzlapokon, vízfestménnyel készült el a máig megcsodálható sorozat. Gyerekes kísérlet? Az is. Miközben jól érzékelhető az eredeti elgondolás jó néhány jele. Letagadhatatlan a klasszikus képzőművészeti előképek hatása, de elemeiben fölfedezhető Kő Pál későbbi alkotói magatartásának egyik legerőteljesebb vonása, hogy az egyetemes és a magyar művészet eredményeit – stílusjegyeit akár – beemeli, újraéli, újraértelmezi, átírja arra a sajátos művészi nyelvre, amely csak az övé. Érzékelnünk kell, hogy e korai sorozat darabjaiban sokkal erőteljesebb még a megfelelni akarás, a megrendelő és a közönség kívánalmához való igazodás. Hiszen Kő Pál – ekkor még Maczky Levente – művészi élményei ehhez a közösséghez kötődnek. Ízlése csak annyiban emelkedett a település lakóinak ízlése fölé, amennyire eredeti tehetsége, olvasmányai, vidéki kispolgári, paraszti otthonok képei, az ismert templomi díszletek engedték. Aba Novák Vilmos freskói – ezeket a remekműveket egyébként születésükkor, de később sem kedvelték különösebben Jászszentandrás lakói – mindenestre magasra teszik a lécet. Egy akkor még festőnek készülő kamasz, a későbbi szobrász zsengéi a klasszikus munkák árnyékában!

Az ötvenes évek fojtott hangulata, szellemi sivársága, a társadalmi átalakulás kísérletének földközeli drámája, a vidékiség sarába fulladt, ideológiailag szigorúan ellenőrzött mindennapjai mellett fölragyognak a tisztes emberi szándékok. A kölcsönkapott könyvek, a „képzőművészeti megrendelések”, a fillérekért, forintokért való vízhordás és a szegénység egymást segítő együttérzésének természetes belső diadala.

Kő Pál rajzai

Mintha a földből nőtt volna ki ez az életmű. A rajz az élőbeszéddel együtt vált Kő Pál kifejezőeszközévé. Ekkor még nem a szakmai előkészület hajtja, hanem a mondandó. A paraszti lét peremvidékein, „kulturális forradalom” ide vagy oda, ekkoriban még korántsem volt természetes a papír, s a ceruza. De Maczky Béla furcsa értelmiségi-paraszti-polgári-dzsentri közegében az olvasás s a képzőművészeti tájékozódás sem volt ritka jelenség. A gyerek rajzai mégis inkább a környezet tényeit igyekeznek rögzíteni. A mesevilág mellett édesapa lova, édesanya kakasa, a ház, a táj az első. A ló, a lovas ember, az emberré lényegülő ló, a kakas, a hajnali égre kiáltó később is ismétlődő eleme az érett ember művészetének. Néhány előtanulmány nélkül készült portrékísérlet, ceruzarajz máig az édesanya kicsi házának falait díszíti. A nagy változást s az első válságot is a tudatosan készült stúdiumok jelentik. Előbb a Képzőművészeti Gimnáziumban, majd – a sikertelen felvételik éveiben – a képzőművészeti körökben töltött időkben s a katonaság hónapjaiban. Hallatlan kitartás kellett a meddő esztendőkhöz, elvergődni az anynyira áhított főiskoláig. Ám ezek az évek sem pusztították ki Kő Pál rajzaiból az eredetiséget. Az időnként jelentkező robusztus erőt, az összegzés képességét, de a finom játékosságot, költőiséget sem.

A példaadó, a pályát befolyásoló mester, Somogyi József élete utolsó percéig végezte ujjgyakorlatait: hetvenen túl is minden héten modell után aktot rajzolt. A mester által választott méret is a kezdő stúdiumok hangulatát idézte. Fél íves lapokra „krokizott”, vázlatolt, vörös pitt krétával. Nem a portréhűség, a test finom karaktere érdekelte, hanem maga a test. Pontosabban a test térbeli mozgása, szerkezete, a mozdulatok s azok módosulásai. Ahogyan szobraiban, úgy rajzaiban is rendkívül összefogott, tömör és drámai erejű volt Somogyi. Igényes volt a modellválasztásban. A szabályos szépséget kerülte, nőalakjaiban a különlegeset, az egészben rejlő, személyiségként megfogalmazható alakot kereste. Lendülettel dolgozott, gyorsan, mégis figyelmesen. Fölmondta magának a leckét, és újabb feladatokat keresett és talált. Igényelte a modell aktivitását, a különlegesen szép beállásokat, üléseket, pózokat, helyzeteket. Somogyi József minden gesztusában igazi, izgalmas, vonzó, kedves férfi volt, de ezeknek a nőalakoknak semmi közük sem volt az erotikához. Az érzékenység ez esetben az egész figura megfogalmazására érvényes, jóllehet a nagyvonalúság, a lendület az elsődleges jellemzője ezen rajzoknak. (Csak sajnálhatjuk, hogy Somogyi ezeket a munkáit soha nem tartotta publikálásra, értékesítésre érettnek. Külön albumot érdemelnének.)

Miközben Somogyi József szobrászként és elméleti szakemberként, pedagógusként is hallatlanul fölkészült, racionális, rendszerező alkatú volt, ez soha nem pusztította ki belőle az invenciót. Hatalmas életművének létrehozása mellett is mindig volt ideje a jó szóra, a beszélgetésre, finoman tudott reagálni tanítványainak minden rezdülésére, remek pedagógus, a lélek igazi mestere volt.

Kő Pál halmozottan hátrányos indulásában a mesebeli szerencse Somogyi József: a Mester, a kolléga, Jóska, akire mindig számítani lehet. Mégis, tanár és tanítvány munkamódszere között aligha képzelhető el különbözőbb alkotói magatartás. Kő Pál rendszeressége a minden pillanatban művész vagyok létformája. Így, a már emlegetett módon, hol karakterszínész, hol dalénekes, hol mesemondó, naplóíró, novellista, akinek egyik – ám kétségtelenül legfontosabb – műfaja a szobrászat. Rajzai ebből fakadóan soha nem a tanulmányok kényszeres komolyságával indulnak. Úgy születnek, ahogyan a műhelyek keményre taposott földjének lapjába könynyed, ám annál használhatóbb vázlatot rögtönzött késsel, ecsetnyéllel, fadarabbal az egykorvolt mester. A rajz a munka eszköze, máskor a szobor létrejöttének mozgatórugója, de mindig önálló érték, az életben maradás szükségszerűsége. Amilyen elszántsággal, a környezettel mit sem törődve Noé bárkaépítéshez kezdett, úgy menti át alakjait, gondolatait a plasztika világába a rajzoló szobrász. Kő Pál esetében hiányzik a csinált áhítat. A rajzolás egyszerre játékos produkció, a szabadság és a képesség felmutatása. Meg kell mentenem az idő, az özönvíz, a feledés elől a bennem élő, eltűnő világ alakjait, hát rajzot, szobrot készítek róluk. Ezek a vázlatok egyszerre jelentik az előkészületet és a már kész művek variációit. Természetük szerint inkább tartoznak azokhoz a munkákhoz, amelyek önálló grafikai lapként vagy éppen táblakép-igénnyel élnek tovább. De elképzelhető, hogy „belső használatra” szánt jegyzetek maradnak, telefonszámokkal, címekkel, idézetekkel, ötletekkel telefirkálva, a nemes műteremhulladékok halmazát szaporítva. De ha már a följegyzéseket emlegettük: Kő Pál kalligrafikus, jellemző kézírása önálló grafikai elem, grafikai alapanyag, szervesen illeszkedik lapjaihoz. Az eddigi megállapításoknak egyáltalán nem mond ellent, hogy rajzai – bármennyire profánnak tűnik is a megállapítás – többnyire bormelléki, társalgási, társasági művek. Alkalmi ajándékok születésnapra, névnapra, a találkozás emlékeként. Esti beszélgetések „melléktermékei”, maguk is inkább a szobrászi munkához tartozó elemei a Kő Pál-jelenségnek. Mégsem idegen tőlük a legfinomabb grafikusi attitűd sem. Finom – ám korántsem kimódolt –, sokszor kereső, esetleges és vállaltan esetlen gesztusokkal formálódnak ezek a rajzok. A játékba bőven belefér az időnként stilárisan szerves mívesség is. A kép kompozíciós ereje belülről sugárzik, már teret sejtet a leghalványabb utalás is. A drámai erőt gyakran áttételessé teszi valamifajta lírai, időnként melankolikus szemlélődés. Másszor mindent szétrobbant a dévaj rajzolhatnék, a vonal, a folt, a beletörlés, a széles gesztusok, az öröm maga. Ha föltűnik a térélmény, akkor Kő Pál eljátszogat a pontokból épített plasztika illúziójával is. Különösen izgalmas ebből a vonulatból egy majdani Veres Péter-szoborhoz készített vázlatsor, egy-két portré vagy a Brueghel halála. Ez az önálló grafikai lap munkásságának egyik miniatűr csúcspontja. Később több száz példányban, nejlonszatyorra (!) nyomva lényegül át, jellegzetes Kő Pál-mű. Mindent elárul a szerzőről. Egyszerre egy izgalmas rajzi, plasztikai probléma fölvetése (fényképen is rögzült a kísérlet, ahol a mester a modell) s egy groteszk alkotói módszer ábrázolása. Egy kultúr- és művészettörténeti kaland megidézése, egy szeretetteljesen bumfordi variáció, egy tömegesített ötlet, áhítatos tisztelgés a nagy előd előtt, egy fricska a sznobériának és egy az örökkévalóságnak.

A már említett plaszticitás mellett egy ettől eltérő, szinte festői rafinéria is fölfedezhető a rajzokban. Az a varázslat, amely az odavetett ceruzarajzokat is kiugrasztja a térbe. A papír fehérje a vakító háttérfény. A testek felénk eső oldalán megjelenő, az egész teret jellemző árnyék, a kontúrközeli reflexfény alig hihető finomsága nagy rajzolóknál is ritka. Anélkül, hogy ezeket a munkákat túldimenzionálnánk, ez a szemlélet szinte a mintázó szobrász módszerét előlegezi. Itt a kusza vonalak köteggé szerveződnek, finom szálakkal kapaszkodnak a térbe. Ám beszélnünk kell a táblaképek hangulatát kereső nagyobb méretű, dekoratívabb igényű rajzokról is. Itt is mindennél fontosabb az inspiráció. Bizonyítja ezt, hogy ekkor már modell sem kell. Egy vacak alkalmi fénykép, egy újságborító élménye, egy bélyegnyi színes amatőr fénykép érvényes művé lényegül, Herrer Cézár vagy Sára Sándor vonásait, alkatát, személyiségét felmutatandó. De ebbe a vonulatba sorolhatóak a Csilla-rajzok, a Csongrádi tavasz, A szobrászlány vagy a tájak, fák variációi.

Szegény Utrillónak vedelnie kellett a képeslapokról festett párizsi utcaképek hitelességéhez, Kő Pálnak a megfogalmazás kényszere, a rajzolás öröme adja a mámort. Azt a rajzi, kifejezésbeli természetességet csodálhatjuk itt, amely nyilvánvalóan megőrződött gyermekkorának azon szakaszaiból, amikor a teljes iskolázatlanság tisztaságával, eszköztelenségével, de már művészi küldetéstudattal nyúlt az ábrázolandókhoz. Ennél a föltételezhető tétovaságnál Kő Pál tehetsége már első jelentkezésekor is sokkal robusztusabb, érdeklődése gátlástalanabb, tudása szabadabb, rajzi iskolázottsága, tragikusan zilált gyermekkori körülményei ellenére is erőteljesebb lehetett. Ez az iskolázott iskolázatlanság máig megmutatja magát.

Élet – iskolák

Szinte hihetetlen, milyen rossz iskolákba jártam! Szinte hihetetlen, hogy ezekben a rossz iskolákban is akadt egy-egy érzékeny, gyerekekre figyelő tanárember, aki még a művészt is megsejti a fiúban. Sőt, képet rendel tőle! Ám akad olyan is, akiből az elemi pedagógiai érzék, a mindennapi tapintat is hiányzik. A Pataki Lajos nevet talán kimondani sem tudta még Kő Pál, amikor már Maczky Leventének, Ventinek szólította, becézte minden ismerős. Az idősebb parasztasszonyok persze Bentinek. Tudod, miért? Annak legalább van valami értelme: kinti, benti… Még éppen csak felső tagozatos, amikor egyik tanára a történelmi csengésű keresztnevét is el akarja venni tőle. A kisdiákot felszólítja: – Levente? Ilyen név nincsen! Mi a bérmaneved? Lajos. Jó lesz az neked. Ezt írom a naplóba. A nyiladozó értelmű kis ember még viszonylag keveset tudhat a világ dolgairól, de a valami nincsen rendben bizonytalansága már beleépül zsigereibe.

Az állami népiskola értesítőjét Császon állítják ki, Maczky Leventét római katolikus vallásúnak tudják. Édesapja foglalkozásaként a fm.t.hu.hdgy. bejegyzés szerepel, amiből a tartalékos huszár hadnagy könnyen megfejthető. Hogy az fm. ez esetben fölmentett vagy frontszolgálat után mentesítettet jelenthetett-e, arra ma kevés a szakértelmünk és a szófejtő fantáziánk. Még egy elírás is található az első oldalon, ahol januári születésűnek vélik a júniusi gyermeket, amikor az 1947–48-as tanévre beírják. Hogy a településközeli de mégis tanyasi iskola színvonala milyen lehetett ezekben az években, azt csak sejthetjük. A tanárok s az igazgatótanítók nevének gyakori változása sokat elárul. Az első esztendő kitűnő eredménye – nyilván a költözködések, a zaklatások miatt – megtörik. Ez a ma is kiváló énekes, akkoriban atletizáló, mozgékony, természethez, munkához szokott, jól rajzoló gyerek éppen rajzból, énekből és testnevelésből bizonyul gyengének. Hja, a szervezett rajzoktatás túlfegyelmezettségének nehéz megfelelni.

Az 1949–1950-es tanévben félévkor a hiányzások miatt nem is értékelhető, ám év végén ismét jó rendűnek minősül. Lukács Sarolta tanárnő személyisége, figyelme ismét a legjobb tanulók közé emeli Császon. Kitűnő. Ám ahogy bekerül Hevesre, Fekete Imre tanár úr keze alá, szinte mindenből ront. A már idézett keresztnévvita is Fekete tanár úrral támad. A négyes szintet még tartani tudja, de az iskolához kötődő úttörőmozgalom is konfliktushelyzetet teremt. Valamilyen felvonulásra készültünk, fehér ingben, nyakkendősen, úttörőként én is benn álltam a sorban. Édesapa pedig kinn állt a kapunkban. Meglátott, és kihívott a sorból. Hiába mondta Fekete Imre, hogy: Béla bácsi, ne csinálja már! Apám hajthatatlan volt, velem is, vele is közölte, hogy én nem vonulok sehova, a nyakkendőt meg levetette velem. Az 1953–1954-es tanévben történhetett mindez. Aligha kell a dátumhoz és s történethez bármit is hozzátennünk…

A régi típusú értesítő utolsó bejegyzése, hogy 1956 szeptemberében a káli gimnáziumba fölvételt nyert. Az annyira vágyott egri diákság, az egri gimnázium álma, reménye szertefoszlott. A távoli rokon Maczky Valér munkássága élő és elpusztíthatatlan, de „klerikális” hagyomány volt Egerben. Még inkább beárnyékolta a család nevét a Miskolcon tisztázatlan körülmények között meggyilkolt „ellenség”, Borbély Maczky Emil többeket kellemetlenül érintő élő emléke. Ám ha ez kevés lett volna, a rendőrség által is számon tartott, többször beidézett horthysta katonatiszt apa is, finoman szólva, osztályidegen. Az akkoriban induló káli gimnázium – talán a messzi eső politikai felügyelet, a helyi ismeretségek, az apa kétségtelen tekintélye vagy más miatt – fölveszi. De előttünk vannak még 1956 legfontosabb eseményei. Október.

Beszóltak édesanyának, hogy menjen a főtérre, mert ott apám beszél a tömeghez. Indultunk is, izgatottan sitettünk, de nekem – tizenöt éves voltam –, nagyon kellemetlen volt, hogy édesanya szinte kézen fogott, mint egy gyereket, úgy vezetett. S amikor az utcán, a tér közelében, Fabókék háza előtt járhattunk, jött egy teherautó. Én ekkor hallottam először, hogy: Éljen a forradalom! „Ventikém, gyere velünk! Győzött a forradalom!” A teherautóról Pócákli, a hevesi focicsapat kapusa kiáltott. (Ha megöltök, sem tudom a rendes nevét. Pócákli és kész.) Tagbaszakadt fiú volt. A fehér ingére emlékszem, kihajtott fehér ingben volt. – Anya, én megyek! – valami ilyesmit mondhattam, s már rohantam is. – Kisfiam! – Szólni sem volt ideje édesanyának, s én már a teherautó platóján ültem. Voltunk vagy nyolcan, kilencen, többnyire a focicsapat tagjai, huszonéves srácok. Én lehettem a legfiatalabb. Fegyverre nem emlékszem senkinél. – Megyünk Bundzsákért! – Bundzsák az állami gazdaság párttitkára volt. A tanyától távolabb álltunk meg, kúszva közelítettük meg a tanyát. – Vigyázz, biztos pisztolya van! – Én távolabb leültem a fűbe, nem volt kedvem kúszni. Olyan hülye dolognak éreztem. Zörgés, világosság, s ott állt Bundzsák hálóingben. – Na, ne hülyéskedjetek, fiúk! Menjetek a fenébe… – Nem nagyon vett minket komolyan, de aztán hátracsavarták a kezét, megkötözték, s fölraktuk a teherautóra. Mentünk Arany János bácsiért. Ő volt a járási párttitkár. Én próbáltam mondogatni: „Gyerekek, ne bántsuk! Jancsi bácsi mégiscsak rendes ember.” Hát kihívtuk, komótosan fölöltözködött, s vittük őt is teherautóval. Közben teli torokból énekeltük, hogy Kossuth Lajos azt üzente… meg mindent, ahogy jött, negyvennyolcas dalokat. Igen ám, de egyszer csak észrevettük, hogy énekel Bundzsák is! „Kuss!” Üvöltöttük neki, hogy kuss! „Te ne énelkeljél velünk! Te le vagy tartóztatva!” Ő meg mondta, hogy: „Már miért ne énekelnék? Hiszen én is veletek vagyok! Én is magyar vagyok!” Egymásra néztünk, aztán hagytuk őt is énekelni.

Hamar vége lett aztán a dicsőségnek. Molnár Gáboréknál, a tanácselnökéknél nekem teljesen végem volt. Ahogy bementünk az udvarukra, nekem rögtön rohannom kellett. A kertbe, a szárkúpok közé kellett húzódnom. A nagy izgalomtól, a feszültségtől elkapott a cifrafosás…

Ezeknél a meghatározó napoknál, amikor az iskola is félbeszakad, amikor a későbbi iskolázás esélyeit is befolyásolja a történelem, csak az emlékezetre támaszkodhatunk. Maczky Béla különös alakja, embersége, ötvenhat földolgozatlan történelme arra biztat bennünket, hogy egy róla szóló, későbbi helytörténeti munkában a levéltári kutatásokat is vállaljuk. Már csak azért is, mert Maczky Béla magatartása a zaklatott körülmények ellenére – vagy éppen azért – szigorúan humánus, erkölcsös és törvénykövető. S ezt várja el a település minden lakójától is. Maga a rendőrség parancsnoka adja át neki a fegyvereket, szinte megbízva a közbiztonság fönntartásával. Maczky Béla nem bosszúálló. Tűnjél el, s helyezd biztonságba a családodat is – tanácsolja az őt esztendőkön keresztül piszkáló rendőr századosnak. Egykor Hevesről és a település környékéről sorozott nyíregyházi huszárjai ekkor már átvették a szolgálatot.

Susán! Csak az ő nevére emlékszem. Édesapa szólította így a szolgálatvezetőjét: Susán!

Már másnap, a teherautós kaland után történhetett, hogy Nemes Pista bácsit, ő is valami pártember volt, előrángatták valahonnan, és a régi községháza mögötti parkban fel akarták akasztani. A mai gyermekkönyvtár volt a börtönépület, a főtér közelében. Apám és a huszárjai már ide kísérték a tömeg kezéből kiszabadított Nemes Pista bácsit, aki ott állt, kötéllel a nyakában. Apám pedig csak mondta, mondta: „Emberek! Itt nem lesz lincselés! Majd a független magyar bíróság eldönti, hogy ki bűnös, ki nem! Ne mocskoljátok be a kezeteket!” Addig-addig, hogy valaki hátulról jól fejen húzta apámat egy biciklipumpával. Zöld kalapja félrecsúszott, megfordult, elkapta a pumpát, lecserdített egyet az illetőnek, s beszélt tovább…

Hevesen december közepén vált nyilvánvalóvá, hogy az orosz megszállás és a kezdődő megtorlás miatt az események szereplőinek el kell tűnniük. Maczky Béla, gimnáziumba beíratott fiával együtt, a Mátrát választotta. Csete Gyuri bácsival, aki erdész volt, és ismerte a dörgést, fölvonultunk a Mátrába. Hatalmas hó volt és valami leírhatatlan, várakozásteljes csend. Vagy három hétig lehettünk ott egy erdészházban. Aztán egy éjjel leereszkedtünk a vasúthoz, apám fölment Budapestre, hogy eltűnjön a fővárosban, vagy megpróbáljon külföldre menni. Ilu nénéméknél húzta meg magát Budán, a Cenk-hegyen. A határokat már lezárták, bujkálni már nem lehetett, így 1957 tavaszán hazajött. Azonnal elvitték.

1957. február 14-én készül el a Káli gimnáziumban Kő Pál, azaz Maczki (sic) Levente törzslapja. Apja foglalkozása kishaszonbérlő. Hogy nem lehetett minden rendben, azazhogy semmi nem volt rendben sem az iskolában, sem a családban, sem az országban, az a bizonyítványból kiolvasható. Az 1956–1957-es csonka tanévben kettőből megbukik. Kémiából és matematikából. Magatartása kifogásolható, magyarból is csak közepes, történelemből, természetrajzból és földrajzból is csak elégséges. 1957. augusztus 27-én a pótvizsgán kémiából ismét megbukik, osztályismétlésre utasítják. Nem tudja, mit kezdjen magával. Apja börtönben, anyja erejét megfeszítve dolgozik, ő is mindent megtesz, hogy segítsen. Fuvart vállal Egerben, lovas kocsival szállítja a terméskövet, dolgozik a tanyákon, szőlőkben szakadásig, reménytelenül. Ezt a kilátástalanságot egy dátum nélküli levél is bizonyítja:

Drága jó Édesanyám! Ne tessék haragudni, hogy néha hazudtam, nem tesz semmit, el kell mennem. Lehet, hogy kimegyek Ausztriába, már megvan a személyazonosságim. Nagyon szeretlek, de el kell menni, én érvényesülni akarok és művelődni, nagyon sokat gondolok rád majd. Vigyázz magadra!! És ne szólj róla senkinek. A levelet égesd el, ha kérdeznek, mondd, hogy bennlakó vagyok. Szeretettel ölel, csókol: Venti. Isten veled!

Hány ilyen levél születhetett? Hányan vághattak neki az útnak levél és üzenet nélkül? De Kő Pál, azaz Maczky Levente marad. Ez a bensőséges anya–fiú kapcsolat tartja itthon, nem a szülői szigor, nem az állami erőszak. Marad. Az első A osztály után az első B-be iratkozik. 1959-ig jól, rosszul, de a káli gimnáziumban tanul. A káli gimnáziumban, ahol Szuromi Lajos a magyar irodalom tanára. Az 1997 elején szerveződő egri kiállítás idején, egy debreceni látogatást követő levél után Szuromi Lajos tanár úr így válaszolt, egykori tanítványára, diákjaira emlékezve. Az írásból a legfontosabb is kitűnik: a tehetség a szűkebb és a tágabb környezet számára megmutatkozott.

Debrecen, 1997. március 19. Kedves Pali! Éppen 61. születésnapomat „ünnepeltem”, mikor megkaptam leveled. Nem mondom, jólesett mindaz, amit rólam irkálsz, a csoda hitte volna, hogy van még valaki egykori káli tanítvány, aki jó értelemben is emlékszik rám, ki már belesimultam a „voltak” ezerarcú kövületébe. De hát nem rám, hanem Terád jellemző ez az emlékezés, hiszen csak tettem, tettük a dolgunk, vélve, hogy jól, ahogyan Te teszed a magadét azóta, hogy megszólalt benned a lélek. Ki tudja, mikor volt ez, lehet, hogy már a bölcsődben. Mert amikor én megismertelek a többi káli diák között, néhány apróság mindjárt bevéste magát agyamba, maradós emlékként. Egyrészt szinte szűkölő, szelíd mosolyod, figyelmes pillantásod, szegényes öltözéked, ami a káli gimiben szinte egyenruhának számított. Diákpletykák hozták tudomásomra, hogy ez a gyerek rajzol, fest, nem akárhogy. Aztán vibrált az agyam: olvastam én Maczky Valér verstankönyvét az egyetemen, az egykori paptanár Bimbala (Tasi Imre) szerint őseid egyike. hej, haj, mi lesz ebből a fiúból, „beszélő” neve, Maczky Levente mindkét elemében kihívás az ideológiában elmerült korban. Féltettelek. Téged is, Bitskeyéket is, kiknek apjuk akkor is börtönben volt még, a két fiú meg Erdőtelekről járt be szédítő szegénységtől sínylődve. Mikor volt mindez? Megmondom én Neked: 1959-ben. Én éppen elsőéves tanár voltam. Aztán mit ad isten: magyar szakkört hirdettem, ami teljesen szabad jelentkezés alapján verbuválódott, s a néhány (15-20) mazochista diák között ott látom üldögélni Maczky Leventét is, a két Bitskey fiút is, a történelmi idők kisemmizett árváit. 1959. május 29-én, tanítás után volt a szakkör zárófoglalkozása, ami nem volt más, mint versenydolgozat írása. Téma: Jeszenyin: Kékség (elemzés). A máig megmaradt szakköri jegyzőkönyv szerint Bitskey István lett az első díjas, Te a második, Bitskey Dénes meg a harmadik. A díjak könyvjutalmak. Magam is csóresz voltam, mint jóformán mindenki, ráadásul 1950-től injekciózó cukorbeteg, jövőtlen ürge. De dolgoztam, mintha örökké élnék, s imádkoztam, mintha mindjárt meghalnék. Szóval ilyen fényes körülmények között elszántam magam, hogy „rendelek” Tőled egy képet. Kérdezted: milyen legyen, Tanár úr? Mondtam: egy rendesebb olajkép. Miről szóljon? Legyen egy mátrai csendélet (sic!), válaszoltam. Mint a komoly felnőttek (két csóró fiatal, de én már tanár!…) megegyeztünk párszáz forintban. Aztán hoztad a döbbenetesen szép képet, bekeretezve (40x60). Mivel hiányoltam az aláírást meg a dátumot, nyomban teljesítetted kérésemet: Maczky Levente, 1959. Ez volt életem első valódi szobadísze, de nem sokáig. Egy testvérem van, a húgom, Gizella, aki 1958-tól Toldi Antalné. 1959-ben neki adtam ajándékba, első gyermeke (Toldi Attila) születésére. A kép most is a húgomék lakását díszíti (Gyöngyös, Élmunkás u. 7.)

Ezek a közvetlen emlékeim Rólad. Sejtem, hogy kemény, igen kemény fiatal éveid után ilyenek jöttek még bőven, de örült a szívem sokszor, mikor hallottam felőled a jó, egyre jobb híreket. Leveled a családi helyzeted épségéről is tájékoztat, innen nézve minden rendben. Tudjuk mindketten, micsoda küzdelem eredménye minden e létben!

Magamról pár szót: két gyermekem van: Júlia 1972-es, Endre 1974-es. A lány latin–görög szakot végzett tanárnő, újgörög felsőfokúval. Fiam ötödéves vegyész–angol szakfordító. Egyévi rossz házasság után 1967-ben nősültem másodjára. Éva német–orosz szakos tanárnő. Mindhárman robotolnak, én meg itthon aprítom a munkát. Hét éve rokkantnyugdíjasként, dolgos kriptaszökevényként. A házból ritkán járok ki, de még őröl a malom.

Kedves Pali! Remélem, nem kerülsz el legközelebb, s ha netán írsz még öreg barátodnak, azzal a közvetlen modorral teszed, ami már nem tekint a korkülönbségre, ne magázz legközelebb, hanem tegezz, s szeress úgy a régi szeretettel, ahogyan én őrizlek szívemben, akkor is, ha netán találkozunk itt. Tudom, bizonyosan tudom, hogy szemünkben még ott a régi fény. Családoddal együtt köszöntelek a régi szeretettel. (Szuromi) Lajos.

 

 

 

Részlet egy készülő monográfiából.