Bogdán László

Zerffi Gusztáv, az intrikus kaméleon,

avagy az önmegvalósítás nehézségei

magyar adalék Jorge Luis Borges Az aljasság világtörténete című művébe

      

Van úgy, hogy hitvány szállásra talál az égi láng,

de silány otthonát mégsem hagyhatja el,

ott pislog, veckelődik, nem képes föllobogni,

s kialszik ő is, amikor a sárház összedűl.

Sosem tudjuk meg, milyen lett volna fénye,

ha szabadon áraszthatja azt.

          (Kálnoky László: Egy elkallódott lángész)

 

1819 borongó őszén egy áldott állapotban lévő, barna hajú, ovális arcú fiatalasszony sétál a tengerparton. Az Északi-tenger démonai és lidércei elbújnak a ködben, még hallani a furcsa muzsikaszót s távolról a viharlovas patáinak dobaját.

Az asszony nézi a tenger hazudozó hullámait, és elvágyódik valahova messze, maga sem tudja, hova. Kisfiára ezt a sóvárgást, ezt a meddő elvágyódást hagyja örökül, a határokon áthurcolt méla nyugtalanságot.

 

Telnek az évek, múlnak az évek. Egy hét-nyolc esztendős, barna hajú, vézna kisfiú rohan egy erdőben. Alkony. A homály szobrai. A gyermek arcán karmolások, rövidnadrágja egyik pántja ágba akadva szakad le, és zászlóként lobog egy haldokló bokron. Nem világos: a fiú menekül valaki elől, vagy egyszerűen félelmében rohan a sötétedő erdőben, hogy minél hamarabb kiérjen egy tisztásra, ahol valószínűleg aggódó édesanyja várja. Érezhetően sötétedik, a fák lassan egymásba olvadnak, elvesztik körvonalaikat, magába zárkózik minden…

A fiú hirtelen torpan meg.

Egy hozzá hasonló, zilált öltözetű, barna hajú idegennel néz farkasszemet.

Ez nem lehet igaz, gondolja. Ez rémálom. Lehunyja a szemét, újra kinyitja, hirtelen vigyorodik el, és óvatosan megkerülve a – ki tudja, mikor és miért erdőbe kerülő – elhagyatott állótükröt, reménytelen helyzetéről is megfeledkezve énekelni kezd. Néhány lépés után úgy dönt, mégis visszafordul. Óvatosan közelíti meg a tükröt, vizsgálni kezdi arcát, a karmolások útvesztőiben ott vigyorog a jövő; aztán meghallja aggódó édesapja hangját. Őt hívja. Megindul.

Tíz év telik el – a fiú tanul (nyelveket, matematikát), egy térkép előtt ül, és elképzeli a tengert, majd egy színpadon tűnik fel. Összeesküvőt alakít, céljai homályosak, talán maga sem érti őket, kezében sunyin villan meg a tőr, s a gyertyák fényében a tükröt juttatja eszébe, amint kihunynak benne a fények, és elborítja a kilátástalan erdei éjszaka homálya. A barna hajú, vézna összeesküvőt, Macbeth hívét és esetleges árulóját dicséri a kritikus, a hannoveri orvos Pesten felnövő fia mégsem marad – talán vesztére? – a világot jelentő deszkákon, gyermekkori stúdiumai eredményeképpen németül írja naplóját, magyarul leveleit, s titokban angol nyelven verseket, különféle eszelős monológokat. A rémálom izgatja, logikátlansága és zűrzavara. A labirintus. Foglalkozásként is az írást választja, karcolatai, cikkei, pamfletjei jelennek meg német nyelven, felhíva az ambiciózus ifjú szerzőre a cenzori hivatal buzgó előolvasóinak áldatlan figyelmét. Nyelvet vált, s Pestre visszatérve a Honderű szerkesztője lesz. Fizetett skribler, aki talán elfojtva meggyőződését – már ha van neki egyáltalán, ne feledjük, színész! –, lehet, hogy pénzért, lehet, pusztán azért, mert szeretné magát megmutatni, durván támadja Petőfit, akit titokban mégiscsak istenít, s nyomorúságos szállásán, az állótükör előtt – az erdőben találta, s azóta nem vált meg tőle, s nem válik meg később sem, a talált tükör elkíséri kusza útjain – lázasan skandálja verseit.

 

Ismét eltelik néhány zavaros év, s a haladást, Petőfit, Kossuthot annyit és olyan eszelősen, meggondolatlanul támadó, botrányokat kavaró ifjú újdondász hirtelen Kossuth lelkes hívévé szegődik, republikánus lesz és demokrata, szép hangú énekesnő felesége lelkesen énekli Petőfi dalait, és a Talpra magyart ő fordítja először németre, majd angolra, s noha néhány hónapja még gonoszul és eszelősen tört pálcát „a praktikus státusférfiú és státusgazda” Kossuth fölött, most mintegy „második Spartakusként” üdvözli, ki „…miként meteor megjelent gondolkodásunk setét egén, és világot áraszta szét, mely sugarait hazaszeretet és szabadságérzettől kölcsönzé!…”

 

Nem az első gyökeres fordulat ez a tragikomikus, pályát tévesztett, tegnapi színész pályáján, aki ahelyett, hogy Shakespeare-hősöket keltett volna – rémületes hűséggel, nézőit borzongatva – életre, a világot tekintette színpadnak, és gátlástalanul igyekezett a pillanat kívánalmainak megfelelni. Már ezekben az induló években megfigyelhető hihetetlenül makacs akaratereje és minden erkölcsi megfontolást nélkülöző, vad gátlástalansága. Vélt vagy valós érdekeiért, szeszélyeiért nemcsak személyeket képes gondtalanul feláldozni, de az elveit is. (Már ha voltak és vannak egyáltalán elvei. Ne feledjük, színész, de szerepeit meghatározza sorsa!) „Mi lehet nálunk a zsidó? – kérdezi, és korántsem teátrálisan. – Mint művész és író a zsidó oly helyzetben van, miképp a társaság nyomását csak még jobban kell éreznie – s egész élete az ő szellemi műveltsége és státusjogellenes állása közti ellentét által – örökös ellentmondássá lészen, mely a földön megoldást nem remélhet, s mely végre azon átokkal végződik, az emberiség nem érdemli, hogy emberekből álljon.”

 

A tükörben és visszatérő álmaiban újra meg újra megjelenik a lembergi gettó. Ebben az az érdekes, hogy ő nem jár Lembergben, nem él gettóban, nincsenek közvetlen tapasztalatai. Kizárólag ismerősei vallomásaiból áll össze a kép. Kozák lovasok üldözik, botladozva menekül egy sötét sikátorban. Utolérik, először Jozefinre sújtanak le, nézi, amint a vérvörös rózsa megjelenik az imádott arcon. Szédül. Egy végeérhetetlen pillanatra szembenéz a bajuszos, szakállas kozákkal. Tekintete jóvátehetetlen, mint egy hajnali számonkérés. Aztán megvillan a szablya. A tükör elsötétedik, megkarcolt felületén, a repedések között fények cikáznak, mélyéről lánccsörgés hallatszik. Ez a baljós hang riasztja álmából, dobogó szívvel ül fel, verítékezik, egész szájjal szedi a levegőt. Jozefin hozzásimul. Mi a baj – kérdi –, rosszat álmodott? Nem válaszol, mert mit is válaszolhatna? A szobában, a félhomályban azonosítatlan ősállatokat formáznak a bútorok, s valahol a szomszédban méltóságteljesen ötöt üt egy falióra.

 

Évtizedek múlva már Londonban, a Temze partján, a folyó énekébe merülve töpreng majd az álom logikai összefüggésein, szerkezetén; előadást is tart erről egy tudós társaságban, de most még nem tartunk itt, most még negyvennyolcnál tartunk, a szabadságharcnál és a reményeknél tartunk, mindenesetre kitartunk. Z. éppen független lapszerkesztő, és radikális, forradalmi cikkekben próbálja elképzelni a diadalmas jövendőt. Ezenközben ismeretségeket köt, Madarász László bizalmát is elnyeri, a harcias belügyér éppen őt bízza meg egy országos rendőri szervezet tervezetének kidolgozásával (!). Z. elképzeléseiben ez a rendőrség egy központilag irányított, az egész országot átfogó, végletesen és végzetesen bürokratizált szervezet, amely az alattvalót (vagy a polgárt?) a maga konkrét valóságában tartja számon és ellenőrzi. A későbbiek ismeretében furcsa, hogy a lendületes tervezgetések – noha a legapróbb részletekre is kitérnek az adócsalástól a karneválokig – nem beszélnek a titkosrendőrségről. Az ezekben az összefüggésekben kívül esik a tervezgető látókörén! A „bolondünnep” kapcsán megjegyzi: noha Európában a görögök óta hagyomány, hogy egy évben néhány napra minden felfüggesztődik, fejre áll a világ, és mindenkinek mindent szabad, az államrendőrségnek ekkor is, ezenközben is, megint és újult erővel résen kell lennie! Az ellenség nem alszik. Ez az, jegyzi a margóra Madarász, még a gyémántper előtt. És ez a kérdés is: mit csinál az ellenség?!

 

Az élete csúcspontján lévő belügyér a tervezet értékeinek elismeréseként rendőri feladatokkal is megbízná Z.-t, aki alig egy évre rá – újabb gyökeres fordulat a cikcakkos pályán – Bécs és Bach titkosrendőrségéhez szegődik, hogy elárulja az akkor még istenített magyar hazát, barátait, híveit, az általa oly forradalmi lelkesedéssel dicsért „második Spartakust” és körét, és a költőt, akinek szívét akkorra már egy kukoricásban kozákpika járja át, s teste ott oszladozik egy feltáratlan, azonosítatlan tömegsírban, noha akkor is, azután is, több helyen látni vélik, és évtizedekig várják haza Szibériából.

 

Nem, a rendőri megbízatás nincs ínyére. Éjszaka, miután elkeseredetten, semmivel be nem telve ölelkezik a kétségbeesett Jozefinnel, hosszasan bámulja tükörképét az öreg állótükörben, s tudja, valahol már készen áll egy parancs, valahol már kiszemeltek egy embert, aki ráveti a hurkot. Álmában a kozákok elől menekül egy gettó sötét sikátorában, és előtte erőszakolják meg imádott feleségét. Windischgrätz seregei elől menekülniük kell, szekéren ül, mellette a papírba csomagolt tükör és a kétségbeesett feleség. Nézi a menekülő, cápa alakú felhőket, és elképzeli a tengert, a tenger hátán himbálódzó hajókat és az égre fehér kérdőjeleket rajzoló sirályokat. Tudja, ő nem az, aki, ő valaki más. A gettóból jön, a csillagok felé törekszik, nem állhat útjába semmi. Anyjára gondol, némi szánalommal. Látja, amint a tengerparton áll, és elvágyódik valahova messze. Szíve megtelik keserűséggel, leszáll a szekérről, és futni kezd a mezőn a legelésző tehenek felé… De belátja, most még nincs hova visszavonulnia, érdemei elismeréséül honvéd századosi rangot kér és kap, s Aulich Lajos (későbbi aradi vértanú) segédtisztjeként tünteti ki érdeklődésével a szófukar tábornokot, aki ekkor már teljesen reménytelennek látja a helyzetet, s az idő – döbben rá később egy konstantinápolyi fogadó előtt ácsorogva és Jozefint várva – határozottan őt igazolja. De ez sem deríti jobb kedvre.

 

Ebben az életszakaszában a legelszántabban magyar és radikális! Egyik cikkében lincseléssel fenyegeti meg azokat a megátalkodott megalkuvókat, akik a magyar címeren továbbra is rajta hagyják a koronát! Ezenközben a Lánchídra gondol, és Széchenyire, akit egyszer látott az utcán, amint leszegett fővel ment, körül sem nézve, előre, mint egy komor magyar bika. A Lánchíd oroszlánjai öregkorában is fel-feltünedeznek előtte, és ásítoznak, miközben mindenünnen harangzúgást sodor a szél, és a Temzén fehér hajók tűnnek fel, a múlt kísértetei, s hallja, amint a vízárusok rikácsolva árulják portékáikat: Donauwasser, Donauwasser!…

 

Világos után menekülnie kell. Állapotos feleségétől érzékeny búcsút vesz, előttük a megszállt Pesten kiadott Figyelmező egy példánya. Vele mint „a legfőbb írásbeli izgatók egyikével” számolnak, aki „talán többet ártott az országnak – közvetve természetesen a császárnak, a kamarillának, a bécsi udvarnak! –, mintsem százezer ember vagy katona árthat vala…”, épp ezért kézre kerítése közérdek, mi több, országos ügy, személyleírása különféle listákon tűnik fel. Körözik. Felesége szájon csókolja, babonásan egy keresztet rajzol feje fölé, és elbocsátja, még egyszer, utolszor.

 

Az utak. A por. A lőporfüst. A köd. A gombóc a torokban. A közelítő halál. A tükörben a jövő. Az éjszaka árnyai. A reménytelenség tigrisei a szívben.

 

A viddini karavánszeráj. Az elkeseredett, poros, fáradt Z. egy utcalánnyal ölelkezik, közben Jozefin arca képződik meg előtte. Egy poloskát figyel a falon, képtelen hinni a holnapi nap realitásában, és csalódottan küldi el a bolgár lányt.

 

Belgrádban látjuk őt, figyeli a Dunán a gunyoros bohócarcokat formázó dinynyehéjakat, az álmosan csorgó uszályokat, és hallgatja közben rátaláló, éneklő, hetedik hónapban lévő feleségét. A maga körül mindent felperzselő szerelemről énekel Jozefin, és szorítja a kezét. Tenyere izzadt, arcán foltok, hasa kidomborodik… Később Konstantinápolyban, egy bazárban gyöngyöt vásárol, egészséges fiúgyermeknek ad életet, lefátyolozott arccal, mélabúsan sétál mellette az utca forgatagában, fogadóbeli nyomorúságos szobájukban angolul énekel. Ekkor már se fátyol nincsen rajta, se ruha, s ő hátán fekve gyönyörködik lányos alakjában, amíg rá nem veti magát. A bölcsőben gügyög a csecsemő, Jozefin Z.-n ül, arcán áhítat, Shakespeare-szonetteket dünnyög angolul, és hirtelen magyarul kezd énekelni egy Petőfi-dalt: Fa leszek, ha fának vagy virága… A bölcsőben felsír a csecsemő, Jozefin anélkül, hogy kiszabadulna az ölelésből, anélkül, hogy kiengedné Z.-t a combkulcsból, lábával kezdi ringatni a bölcsőt. Mindezenközben megfejthetetlen, hogyan lesz a hithű republikánus magyar hazafiból a kamarilla fizetett besúgója! gondol-e a tükörre?, gondol-e az erdőre? Petőfire?, a tengerrel szembenéző anyjára? az éneklő feleségére? a csecsemőre a bölcsőben? Gondol-e a Kárpátokra, az Al-Dunára, a Magyar Alföldre? Gondol-e Kossuthra, akinek környezetébe több próbálkozás után sem képes bejutni? Beavatja-e imádott feleségét másik életébe? Tudja-e Jozefin, hogy ő kém, fizetett ügynök? Besúgó? Kialakuló új életében milyen szerepük van a titkolódzásoknak? Milyen szerepe van a keleti kémszervezet feltételezett vezetőjének, a hírhedett Gabriel Jasmagynak? Felismeri-e az érzékeny és fogékony Z. a Bach-féle titkosrendőrség lényegét, azt, hogy tagjai nem ismerik egymást, hogy mindenki mindenkit figyel, besúg, feljelent?… Hisz-e akkoriban a csüggedt Z. intelligenciája mindent lebíró erejében? Hiszi-e azt, hogy mégis minden rossz passz és hátrány ellenére irányítani tudja, és alkalomadtán értelemszerűen félre is tudja vezetni távoli megbízóit? Magának a bűntelen tükör előtt be tudja-e mesélni mindezt? Be tudja-e adni önmagának, a sértett és mellőzött színésznek, hogy tulajdonképpen besúgóként is az ügyet szolgálja? Hiszi, hiheti-e azt, hogy a szervezettel szemben álló személy befolyásolni, netán félrevezetni képes a szervezetet? Számol-e mindezenközben (az arcán is feltünedező ráncokat figyelve) önnön tolakodó természetével, melynek rossz és jó tulajdonságaival mint tudatos mímes és szerepjátszó végzetesen tisztában van?! Számol-e lebírhatatlan becsvágyával, amely egy nem mindennapi jellemszínész sodró és elsodró tulajdonsága? Akar-e még tetszeni, és ha igen, kinek? Megbízóinak? Azoknak, akiket megfigyel, és akikről akkurátus jelentéseit írja? Ő akar lenni a legjobb ügynök?! De mit ér az egész, ha a dolgok logikájából következően titokban kell tartania?!?

 

De titokban lehet-e tartani?

És meddig?

 

A kérdések sorjáznak, egymást sokszorozzák a labirintusban, melynek közepén Jozefin áll mezítelenül, csak hajával takarózva, és egy Schubert-dalt énekel a szerelem mindent lebíró és maga körül fölemésztő, fölszámoló hatalmáról. A kérdésekre nincs válasz, nem tudunk mindent, nagyon keveset tudunk, ráadásul Z. jelentései nagyrészt sajnálatosan elvesztek, stílszerűen elégtek. A tények: 1900 jelentés – tizenöt és fél esztendő alatt! (Ennyi ideig szolgálta közvetetten, de nagyon sokszor közvetlenül, önmaga szerepét túllihegve a császárt, akit a kezdet kezdetén mint radikális forradalmár mélységesen megvetett, s noha az Akasszátok fel a királyokat című Petőfi-verset sem németre, sem angolra nem fordította le, semmi okunk kételkedni abban, hogy osztotta a szíve mélyén bálványozott, a nyilvánosság előtt sokszor támadott és ezért – sajna – irányában soha egyetlen percig fel nem melegedő költő szélsőséges ítéletét.) Jelentésein túlmenően Z., mint igazi színész, aki megbízható és őt irányító rendező hiányában túljátssza szerepeit, intrikáival is igyekszik hasznossá tenni magát a benne mindvégig kételkedő, őt és ténykedését tizenöt és fél esztendőn át meglehetősen kétértelműen szemlélő gyanakvó megbízói előtt. Beférkőzik Marx környezetébe, beférkőzik Szemere környezetébe. Ekkor már – Nyugat-Európában, városról városra vándorolva – ő sem igen hisz egy esetleges fordulatban, mindenesetre reméli, hogy a bécsi titkosrendőrség szervezetébe beépülve tudását majdan a szent cél érdekében is hasznosíthatja (?). Ez a nap megbízhatatlanul távolodik, s ő az emigráció torzsalkodásaiba beleveszve igen hamar rájön, hogy nem az őt mindig is idegesítő jelentgetésekkel – „puszta” besúgással –, hanem a Bécsben rettegett emigráció belső bomlasztásával, lejáratásával képes igazán felhívni magára és alakításaira a figyelmet! Ekkor már éjszaka, a repedező és egyre többet hazudó tükör előtt sem hiszi, hogy kettős ügynök. Már nem hisz a forradalomban sem, feleségének a Faustot olvassa németül fennhangon, és elhatározza, hogy fiait (közben második gyermeke is megszületik) angolra oktatja majd ráérő óráiban, de arabul is meg fogja tanítani őket. Ki tudja, mit hoz még a tükörben egyre borzalmasabb alakot öltő jövendő?!

 

Alakítása – sem felesége, sem ismerősei előtt – sokáig nem marad(hat) észrevétlen, Jozefin egyre idegesebben figyeli ténykedéseit, éjszaka elfordul, nem figyel rá, egyre többet sír, beíratlan sírkő a háta. Kossuth konstantinápolyi ügynöke, bizonyos Dobokai viszont sok mindenre rájön Z. titkait illetően, és informálja a kormányzót is. Z. ismét sűrű erdőben bolyong, de most nincsen tükör. Dobokai még fizetéséről is értesíti a kormányzót, megjegyezve, hogy rendszerint ennyit (mintegy 150 pengőforintot) kapnak Bécs kémei is. „Lehet, hogy ő ártatlan műszer” – jegyzi meg körültekintően Dobokai, de azt is hozzáfűzi, hogy „vagy nagy politikus, azaz alattomos, vagy meg nem romlott egyén” – értsd: gyengeelméjű. Álmában a Lánchídon sétál, szembejön vele Ihász ezredes, Kossuth testőrparancsnoka, és közvetlen közelről Coltjából hat golyót röpít a lábaiba. Mindkét lábát ellövi. Másszál, spionfióka, köpi le, és továbbmegy. A híd fölött léghajó imbolyog a levegőben. Kossuth királyi koronával a fején, távcsővel nézi Z. megszégyeníttetését, és hosszan nevetgél.

 

Ő pedig felriad, egész szájjal szedi a levegőt, szíve zakatolását igyekszik lassítani, Jozefin is felébred, de nem kérdezi meg, mi a baja, elfordul, és csendesen sír. Hálóköntösben ül az asztalhoz, és a gyertyafénynél jelentését körmöli. S a felvonásnak még mindig nincsen vége? Hogy az intrika, „az emigráció belülről való paralizálása” a tükrét és színpadát s nagy szerepeit kereső, elveszett színész kétségbeesett ötlete-e, vagy megbízója, Bach belügyér döbben rá (Z. jelentéseit sokoldalúan hasznosítva) a világ előtt megvetésnek örvendő „védence” nem mindennapi alakváltó, kaméleoni képességeire, nem tudni. Nem is érdekes. Csak a tények számítanak, s azok kedvezőtlen robotképet sugallnak, hiszen Z. ambiciózus, igen szomjúhozza a sikert, és a vártnál hamarabb belelendül. Ez kétségtelenül izgalmasabb, mint Jozefinnek könyörögni bocsánatért, gyerekeit tanítgatni számolni és olvasni, vagy unalmas jelentéseket körmölni, ráadásul előnye, hogy ismeri a mezőnyt (?!). Először természetesen Perczel tábornokot hálózza be, minden téren igyekszik hasznossá tenni magát, világeseményekről informálja, rájátszik az akarnok generális elvakult Kossuth-ellenességére is, ő már, akárha a franciák az ő Lajosukat, legszívesebben fellógatná a kormányzót, gyöngeségeit, gyávaságát úton-útfélen felrója neki, őt okolja a szent szabadságharc elbukásáért…

 

Z. elfojthatatlan színészi ambícióinak hízeleghetett, hogy egyik közeli munkatársa darab ideig az az Egressy Gábor volt, aki már bizonyított a színpadon, s akit szintén megejtett a konspiráció tagadhatatlan szépsége. A híres színész hazatelepedését is melegen támogatja: „még néhány hónapig sem szabad egy sötét börtönben sínylődnie” stb. (Mindez a rokonszenven túl jelzi azt is, hogy a szerepek szomjúhozta színész és lap nélkül maradt publicista némileg „átalakítja” a szabványt, a szokványos ügynöki jelentés műfaját. Ezért is hatalmas veszteség, hogy viszonylag kevés jelentése maradt ránk, 1927-ben ugyanis tűzvész pusztított abban a bécsi levéltárban, ahol a korszak ügynöki jelentései is „feltámadásukat” várták. Némely történészek ugyan belenéztek ebbe, de a kor nevezetes művelődésügyi minisztere letiltotta a furcsa és bizarr adalékok nyilvánosságra hozatalát, mivel Egressy ügynöki múltja is kiderült volna belőlük, és nem akarta „rombolni” a nagy színész nimbuszát…)

 

Néhány jelentése azonban mégis ránk maradt, az egyikben lapidárisan és némi gúnnyal állapítja meg, hogy „…amiképp a kossuthi politika hazugságrendszere tükröződik a jelenlegi, leszűkült emigrációs tevékenységben, éppúgy tükröződik minden kis osztrák hivatali szobácskában Ausztria diplomáciátlansága”.

 

Kitérő a háláról, amely, tudjuk – mit tudunk? –, soha nem az érintetteket jellemzi. Saját ügynöki múltját a megbocsátó homályba száműzve s látszólag megfeledkezve róla Egressy is értékeli nagy barátját és pártfogóját: amikor „…a magyar irodalom színpadán legelőször föllépett: azonnal mindenki látta, miképp ő a magyar nemzet irodalmával, történeti viszonyaival, múltjával, erkölcseivel, fajtermészetével, közéletével szintoly ismeretlen, miként érzelmei teljesen magyartalanok. Ez volt az oka, hogy tanaival, nézeteivel s modorával a magyar közönség soha meg nem barátkozhatott… És mivel dolgozatait az emberek kevés figyelemre méltatták: ez őt rendkívül bántotta. Innen van, hogy majd minden iratain bizonyos keserűség és bántott önérzet vörös fonala vonult keresztül.” Hát igen, Z. is szerette volna magát – egy későbbi költő szavaival élve – megmutatni. Lehet, minderre az ügynöki jelentés műfaja nem volt a legalkalmasabb? Ezért kezdett élénk konspirációba, és ezért írt névtelen vitairatokat? Mindenesetre ő is érezhette, hogy ő nem olyan, mint mások. Hogy belőle hiányzik valami. Az a tükör az erdőben csak nem akar eltűnni. A kisfiú rettegése állandósul…

 

Londonban sokat sétál magányosan a Temze partján, hallgatva a hazudozó habok locsogását. Ilyenkor, ha lehunyja a szemét, egy tábortűz fénylik fel előtte, bakák ülnek a tűz körül, honvédek, az egyik dalostorkú székely gyerek egy dalt énekel, amelyben a hosszú útról van szó. Z. sokszor próbálja ezt a dalt felidézni, Jozefin, az énekesnő-hitves segítségét is kéri. Egy éjszaka a családi ágyban a nő csengő hangon kezdi énekelni: „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek”, s Z. megnyugodva gondolhat arra, hogy lám, sok más mellett ez is sikerült, ha olyan messzire nem is jutott, mint azt némely, személyével foglalkozó tájékozatlan és felületes (későbbi) lexikoncikkek vizionálják, feltételezve, hogy valahol Amerikában tűnt volna el…

 

Fekszik az ágyán, éneklő felesége mellett, és lehunyt szemmel képzeleg. Zuhog a múlt. Máltai napfelkelték; a zajos marseille-i kikötő; a hajó; a magány fémes íze a szájában; a félelem szaga, amely többé el nem űzhető; az acéltoll percegése az árkuspapíron; álmok a veremről, amelybe belehull, s amelynek fenekén pókok és skorpiók nyüzsögnek; a gyermekkori sűrű erdő; a tükör a fák között; az arca a tükörben; a különös és nyugtalanító érzés, hogy elfelejtik, hogy képtelen véghezvinni „feladatát”; megvetett megbízói; a bizalmatlan emigránsok; az elzárkózó Kossuth, az őrült Bangya, a nyughatatlan Szemere, a párizsi utcák… A mozgó világ. Visszaalszik. Petőfit látja, az esőben sétál, és szemrehányón néz rá, majd Kossuthot, koronával a fején.

 

„Hosszú út porából köpönyeget veszek” – énekli hitvese, és Z.-nek eszébe jut egyik Marxhoz írott levele, amelyben azt fejtegeti sorsa ismeretében meglehetősen álszent és bizarr módon, hogy „két urat nem lehet szolgálni”, hiszen „…ha az ember csak egy ujját mutatja meg a rendőrségnek, akkor az ókatolikus ördög módjára mindjárt magával ragadja testét-lelkét egyaránt”. Több mint egy évtized telik el, amire sikerül kiszabadulnia a kelepcéből. Akkor viszont egyfelől működésbe lép az életében oly fontos szerepet játszó tintahal-effektus – igyekszik megsemmisíteni, eltüntetni minden, személyére rossz fényt vető, kompromittáló adalékot –, másfelől a mellőzöttség fémes ízével ismerkedve, állandóan rettegve, hogy mégis felismerik igazi énjét, hogy mégis leleplezik, hogy kiderülnek féltve őrzött titkai, és a Temze partjáról is menekülnie kell, tovább a hosszú úton, visszhangos előadásokat tart a Sunday Lecture Society rendezvényein, többek között az „álmokról” és a „szellemekről”, amelyek álmában rendszeresen kísértik, és „az ördög eredetéről és absztrakt természetéről”, szorgalmasan építve új arcát, a kiszolgált ügynök után a történelemtudósét!…

 

Álmában az idő tájt egy labirintusban kóvályog, ereje fogy, lehanyatlik a nedves kövekre, de újra meg újra feltápászkodva továbbvánszorog, reménykedik, talán mégis sikerül kijutnia, de lelke mélyén talán már nem is akar kiszabadulni, jelre vár, tudja, hogy egy fordulóban majd megpillantja a rá váró minotaurusz mélakóros szemét.

De mielőtt megpillanthatná – felriad. Fekszik a széles, tutajszerű családi ágyon, a mélyen alvó hitvese mellett, és nézi a félhomályban ősállatokat formázó bútorokat s a függöny résein beszökő, a plafon hazudozó repedései között vándorló fénysugarakat. Újra kisfiú, a sűrű erdőben rohan, s az alkony szobrai között csillog a rá váró, őt vándorútján elkísérő tükör. Kérdőjelek közé vész az arca.

 

1880-ban, tudományos működése elismeréseként Z.-t a Royal Historical Society elnökévé választják, egyik könyvét japánra is lefordítják, álmában már nem a labirintus kísérti, a Lánchidat látja. Ismeretlen lovasok üldözik, botladozva menekül a hídon. Tántorgó alak jön szembe vele, s amikor fellebben arcáról a fátyol, önmagát pillantja meg a szemsértő fényben. Egy életfogytiglani pillanatra szembenéz önmagával, aztán felriad, és tudja, hogy valamit ismét elmulasztott, valamit mindig elmulasztott, a szájából nem tűnik el a félelem fémes íze. 1891-ben influenza támadja meg, tüdőgyulladást kap, és január 28-án Chiswickben meghal. Nem tudható, sikerül-e önmagával megbékélnie. Azt sem tudni, szellemként kísért-e az élők – családtagjai, barátai, nem kevés számú ellensége – életében, nem tudni, kik várnak rá az út végén, ördögök-e vagy angyalok… A tükör túléli a shakespeare-i méretű nagyságokban és gonoszságokban tobzódó évszázadot. Először az első világháborúban reped meg, ismeretlen okokból, mélyéről tétova dübörgés hallatszik: mintha málhás szekerek döcögnének át egy hídon – aztán megvakul, és már nem mutatja a mozgó és változó világot…

 

 

 

Forrás:

Frank Tibor: Egy emigráns alakváltozásai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985.

Albert Gábor: Vitatkozó levelek. Holmi, 1998. november–december.