Borbándi Gyula

Magyar folyóirat-alapítás Nyugaton, 1950-ben

Az Új Látóhatár történetéből

Kezdetben volt a politika

1950 tavaszán és nyarán Zürich egy északi városrészében volt az Argentina elnevezésű teázó és kávézó. Ezeket a kis kávéházakat – amelyek másutt Európában az eszpresszó, presszó, bisztró elnevezést kapták – Svájcban tearoomoknak nevezik. A Tearoom Argentina rendszeres látogatóinak feltűnhetett egy fiatalemberekből álló csoport, amelynek tagjai olykor eléggé hangosak voltak, de nem azért, mert veszekedtek, hanem hogy – a helybelieknek ismeretlen nyelven folytatott vitáikban – elhangzó szavaiknak nagyobb nyomatékot adjanak. A Serviertöchtereknek nevezett kiszolgálólányok révén bizonyára hamarosan megtudták, hogy a beszédükben szenvedélyesnek látszó ifjak: magyarok.

Valóban. A gyakran ülésező asztaltársaság tagjai egy folyóirat, a Látóhatár elindítói voltak.

Ezek a fiatalemberek 1948–49-ben kerültek Svájcba, annak az emigrálási hullámnak részeiként, amely 1947 nyarán Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatásával és disszidálásával kezdődött, és 1949 tavaszán a negyvenötös koalíciós kormányzás felszámolásával fejeződött be.

Az imént említett kávéházi társasághoz tartozott a szerző is, ezért hadd folytassa egyes szám első személyben.

A mi kis csoportunk Magyarországon verődött össze. Már ott ismertük egymást. Mindanynyian a népi írók műveinek olvasói voltunk, és a népi mozgalommal rokonszenveztünk. 1945-ben a Nemzeti Parasztpárt tagjai lettünk, és ott az elkövetkező időben kisebb tisztségeket viseltünk. Amilyen mértékben és ütemben a szovjet megszállókat maguk mögött érző kommunisták kezdettől fogva élvezett hatalmi fölényüket egyeduralommá változtatták, olyan mértékben és gyorsasággal hangolták maguk ellen a jogállamiság, a parlamenti demokrácia és a kölcsönös érdekek tiszteletére alapozott együttműködés híveit. A Nemzeti Parasztpártban is elidegenedtek és elkülönültek egymástól, akik a demokrácia mellett kitartottak, és akik a kommunista nyomásnak engedek. Az utóbbiak között voltak, akik készségesen alkalmazkodtak a sztálinista politika teremtette új feltételekhez, és voltak, akik – az ellenállás esélyeit csekélynek ítélve meg – lemondóan behódoltak. Akik sem az önkéntes alkalmazkodást, sem a tehetetlen lemondást nem vállalták, a politikából – ha módjuk volt rá – csendben a magánéletbe vonultak viszsza, vagy – vállalva a száműzetés megpróbáltatásait és keserveit – elmenekültek az országból.

Így tettek a mi csoportunk tagjai is, követve barátjukat és politikai példaképüket, Kovács Imrét, aki 1947. február végén kisgazdapárti képviselőtársának, Kovács Bélának a szovjet biztonsági szervek által történt elhurcolása napján kilépett a Nemzeti Parasztpártból, s bár az augusztus végi országgyűlési választásokon egy ellenzéki listán még bekerült a parlamentbe, röviddel utána azonban – okkal feltételezett letartóztatása elől – Svájcba menekült. Ide menekültek vele tartó hívei is. Köztük volt Sz. Szabó Pál volt népjóléti államtitkár, Mikita István, Pap István és Borsos Sándor képviselők, Molnár József, a párt nagy-budapesti szervezetének főtitkára, Vámos Imre újságíró, Gál Mihály Pest vidéki titkár, Derecskey Károly erdélyi származású egyetemista és jómagam, aki korábban budapesti kerületi titkár és a nagy-budapesti intézőbizottság tagja, valamint a Népi Ifjúsági Szövetség budapesti titkára voltam. Ez időben emigrált két jelentős gazdasági vezető (Kárász Artúr, a Nemzeti Bank elnöke és Dabasi-Schweng Loránd államtitkár), két diplomata (Borsody István történész és Szabó Zoltán író), az előbbi a washingtoni, az utóbbi a londoni követségről disszidált.

1948–49-ben, mivel akkor Kovács Imre Svájcban lakott, ez lett legtöbbünk menekülésének célországa és találkozásunk színhelye. Ott kezdtük el emigránséletünket. Első teendőnk természetesen a mindennapi megélhetés kereteinek megteremtése volt. A menekülteknek a svájci jótékonysági intézmények szállást és élelmet adtak, de ez csak ideiglenes volt, és mindenki arra kényszerült – de magamagától is arra törekedett –, hogy minél előbb álláshoz, elfoglaltsághoz, egy svájci segédmunkás bérét meg nem haladó keresethez jusson. Többre akkor nem volt lehetőség. Közülünk Mikita István és Pap István kertészként, Molnár, Borsos és Vámos kőműves-segédmunkásként, Gál gazdasági, én szállodai alkalmazottként, annak legalsó fokozatában dolgoztam. A fizikai munkához ellensúlyként és változatosságként társult a szellemi munka, az olvasás, a nyelvtanulás, különböző ismeretek megszerzése, az idegen világban való eligazodást elősegítő tájékozódás. Ez mindegyikünkre ráfért. Zürichi kis csapatunkban a maga harmincegy évével Molnár volt a legidősebb, Borsos és jómagam egy évvel fiatalabb, Gál a húszas évei közepén járt, Vámos pedig huszonkét évével a legfiatalabb volt.

Ami a terveket illette, emigránslétünkből következőleg a politikaiak voltak a legfontosabbak és legsürgetőbbek. Hiszen – véltük – azért emigráltunk, hogy megvalósíthassuk, természetesen változott körülmények között, amit a demokrácia hanyatlása, majd eltiprása miatt Magyarországon nem vihettünk végbe. Annak természetesen tudatában voltunk, hogy idegenben nem tudjuk a magyarországi eseményeket alakítani, de még csak befolyásolni sem, hiszen nézeteink és véleményeink meghallgatására nem számíthattunk. A Magyarországon megszakadt politikai tevékenység külhoni folytatásának szándéka viszont arra vallott, hogy – legalábbis a kezdeti években – a külföldön töltött időt a majdani hazai cselekvésre való felkészülésre tudjuk felhasználni. Ehhez mind az elveket és törekvéseket, mind a munka szervezeti kereteit tisztáznunk kellett, először a magunk körében, utána az emigráns-intézményrendszerben.

A jövőt illetően döntenünk kellett arról, hogy működésünknek és tevékenységünknek milyen szervezeti formát válasszunk. Kovács Imre és hívei korábban is parasztegységre, tehát a Független Kisgazdapárttal való majdani egyesülésre vagy legalábbis szoros együttműködésre törekedtek. Ez Magyarországon az adott körülmények miatt nem jöhetett létre, a hazai tapasztalatok birtokában és a nyugati szabadság légkörében viszont a terv megvalósíthatónak látszott. Ilyen gondolatok foglalkoztatták Nagy Ferencet és közvetlen barátait is, ők is kívánatosnak tartották egy egységes külföldi magyar agrárszervezet megteremtését, amely a Nemzetközi Agrárunióhoz való csatlakozás révén nemzetközi háttérre és támogatásra is számíthatott. Nehezítette viszont az előrehaladást, hogy a két párt vezetői nem közösen, hanem külön-külön igyekeztek szándékaikat megvalósítani. Kovács Imréék azzal, hogy megalapítják a Nemzeti Parasztpárt emigrációs képviseletét, a kisgazdapártiak pedig azzal, hogy nem a Kisgazdapárt külföldi szervezetét hozzák létre, hanem a közös agrárpolitika keretéül feltámasztják a Magyar Parasztszövetséget mint a kisgazdák és a parasztpártiak egységes szervezetét. Nagy Ferencék azt óhajtották, hogy a parasztpártiak lépjenek be egyenként a Parasztszövetségbe, Kovács Imréék pedig úgy képzelték el, hogy a két párt emigrációs szervezete egyesül az egyenjogúság és kölcsönösség jegyében.

E problémák és a tennivalók átgondolása szándékával ült össze a Zürich melletti Wallisellenben 1949. március 27-én Kovács Imre elnökletével a parasztpártiak svájci csoportja. Az értekezlet célja a Nemzeti Parasztpárt Emigrációban nevű szervezet megalapítása volt. A jelenlévők szóban, a távolmaradottak (Gál Mihály és jómagam) írásban adták elő véleményüket. Sz. Szabó Pál és Mikita István közölte, hogy már elhatározták a Magyar Parasztszövetség emigrációs szervezetébe való belépésüket, és azt javasolták, hogy a többiek is ezt tegyék. Kovács Imre és a többiek a pártalapítás mellett döntöttek, azzal, hogy az majdan ajánlja fel a Kisgazdapártnak az egyesülést. Egyezségre nem sikerült jutni, Sz. Szabó és Mikita kitartott álláspontja mellett. Ezek után Kovács Imre értelmetlennek nevezte, hogy parasztpárt alakuljon az emigrációban élő két parasztképviselő nélkül. Az ülés eredménytelenül zárult. A parasztpártiak egyenként léptek be a Nagy Ferenc által irányított emigráns Magyar Parasztszövetségbe. A zavartalan együttműködés a kisgazdákkal azonban hamarosan megfeneklett, a többi között azért, mert az együttműködés formái nem tisztázódtak kellően, nyomasztó volt a kisgazdák többsége, ráadásul ők nagyrészt Amerikában, a parasztpártiak pedig Európában éltek.

Az indulás

Miután a kisgazdapártiakkal tervezett szervezeti egység ügye zsákutcába jutott, a parasztpárti csoport nagyrészt irodalmi érdeklődésű és becsvágyó tagjai az irodalmi és politikai sajtó terén kívánták az együttműködést megteremteni. Ennek keretéül szolgált volna egy Magyar Néző című folyóirat, amelynek előkészítésére a kisgazdapártiak Hamza Andrást, a budapesti Független Ifjúság volt szerkesztőjét, a parasztpártiak Borsos Sándort jelölték ki. Eredménye ennek sem lett, mivel a két megbízott tárgyalása lassan haladt, és közben Soós Géza református lelkész – ugyancsak kisgazdapárti háttérrel és nemzetközi egyházi összeköttetései felhasználásával – 1950 januárjában megindította az Új Magyar Út című folyóiratot, amelynek munkatársi gárdájához Molnár József és Vámos Imre is csatlakozott. Ám mindketten részt vettek azokon a megbeszéléseken is, amelyek a népiség szellemében fogant, de más irányzatokat is integráló, az irodalmat a politika elé helyező folyóirat megalapítása érdekében elkezdődtek, és amelyek nagyrészt a már említett zürichi Tearoom Argentinában folytak.

E mellett a kávézó mellett az szólt, hogy mindenki könnyen elérhette, közelében volt az Oerlikon nevű előváros, ahol egy Nussbaumer nevezetű építővállalatnál Molnár, Borsos és Vámos dolgozott. Gál és én valamivel távolabb laktunk, ha éppen Zürichben voltunk, mert először a Graubünden kanton déli részében fekvő, olasz nyelvű vidéken, Grono községben jelölt ki számunkra lakhelyet az ellátásunkról gondoskodó katolikus segélyszervezet, a Caritas, azután pedig ugyancsak vidéken aszerint, hogy éppen hol kaptunk munkát. Gál Mihály egy ideig Winterthurban, én a Vierwaldstätti-tó partján, majd Engelbergben és Bad Schinznachban dolgoztam. Pap István és Mikita is vidéken tartózkodott egy darabig, Molnár pedig az építővállalatot felcserélte az oerlikoni fém- és gépgyárral. A tervezett folyóiratról és egyéb emigránsügyekről folyó megbeszéléseket általában olyan időre ütemeztük be, hogy lehetőleg minél többen vehessünk rajta részt. Jómagam főleg akkor jelentem meg a találkozókon, amikor két munkahely között, a zürichi altstetteni szállásomon laktam. Különböző személyes adottságok, kiváltképp az egy helyben lakás következtében Borsos Sándor és Vámos volt az, aki a legtöbb időt szentelhette az összejövetelekre és terveink megvalósítására.

Problémát okozott, hogy Svájcban nem élhettünk sokáig, hiszen menedékjogot csak azzal a kötelezettségvállalással kaptunk, hogy Svájcot átmeneti tartózkodási helynek tekintjük, és mindent elkövetünk a mihamarabbi kivándorlás érdekében, valamint politikai és sajtótevékenységet nem fejtünk ki. Ez utóbbi vállalást a folyóirattervekkel éppen megszegni készültünk. A kivándorlás vagy áttelepedés ügyében azonban tenni kellett valamit, mert a hatóságok ezt szigorúan ellenőrizték. Különböző elképzelések születtek: kivándorlás Amerikába vagy más tengerentúli országba; átköltözés Franciaországba – ahol megélni nehéz, politizálni, szervezkedni, publikálni viszont könnyű és veszélytelen volt – vagy más európai országba; 1951-től csábítónak ígérkezett Németország is – íróknak, újságíróknak –, mert híre kelt, hogy Münchenben hamarosan indul a Szabad Európa Rádió magyar adása, és bizonyára szükség lesz írni tudó magyarokra. A mi körünkből Kovács Imre után Sz. Szabó Pál is az Egyesült Államokba, Mikita István Kanadába vándorolt ki, Pap István egyelőre Európában kívánt maradni, Borsos Sándor Franciaországba készült, és oda mentem volna Vámossal együtt én is, ha vízumot kaptunk volna. Molnár is tervezett ilyesmit, de végül másként alakultak a dolgok, például amikor felvillant a Münchenbe való jutás lehetősége.

Egyelőre azonban folyóirat-alapítási tervekkel foglalkoztunk. A legaktívabb Borsos és Vámos volt, főként mert állandóan Zürichben tartózkodtak, és idejük is volt. Harmadiknak én társultam hozzájuk, amikor 1950 őszén munkanélkülivé váltam, és hónapokig megtakarított pénzemből éltem. Velünk volt Molnár József is, habár fárasztó gyári munkája és családi kötelezettségei miatt a mienknél kevesebb ideje volt, és némileg feszélyezhette őt az Új Magyar Útnál történt szerepvállalása. Csak módjával vett részt a folyóirat-alapítási megbeszéléseken.

 Ezeken lassan kialakultak a tervezett szemle körvonalai. Kellő anyagiak híján nyomtatott orgánumra nem gondolhattunk, csak mintegy ötven lap terjedelmű sokszorosított füzetre. Úgy számoltuk, hogy a papírt, stencilt és festéket meg tudjuk venni, írógépe volt mindegyikünknek, a gépelési munkát tehát magunk végezzük, a sokszorosítást, borítékolást és postázást pedig majd valahogy megszervezzük. A hozzá való pénzt összeadjuk, ki-ki a maga keresetéből. Borsos és Vámos például úgy jutott pénzhez, hogy a Szabad Európa Bizottság már működő információs szolgálatát látták el – honorárium ellenében – magyarországi hírekkel, amelyeket nagyrészt budapesti napilapokból, vidéki újságokból, üzemi közlönyökből, új menekültekkel folytatott beszélgetésekből és egyéb értesülésekből állítottak össze. Úgy képzeltük, saját erőből néhány sokszorosított szám kiadásait fedezni tudjuk, és nemcsak munkatársakat, de támogatókat is sikerül szereznünk.

Miután nyilvánvaló volt, hogy folyóiratunkat a népi gondolat jegyében, de korszerű tartalommal, széles körű érdeklődésre törekedve és más eszméket is integráló szándékkal indítjuk el, egyfelől példaképeket, másfelől jó címet kellett választanunk. Abban is teljes egyetértés uralkodott, hogy magas színvonalra törekszünk, a dilettánsokat távol tartjuk. Ezért olyan elődöket akartunk követni, akik színvonal és igény tekintetében erre alkalmasnak minősülnek. Mivel az elődök között a népi írókon és mozgalmon kívül számon tartottuk a polgári radikalizmus kimagasló alakjait, azok orgánumait is példának tekintettük. Tehát a Válaszon kívül a Huszadik Századot, a Nyugatot, annak utódát, a Magyar Csillagot, Szekfű Gyula és konzervatív reformer társai Magyar Szemléjét, József Attila és köre Szép Szóját. Ez utóbbival annak is tanújelét kívántuk adni, hogy túlhaladottnak tekintjük a népi–urbánus ellentétet, és a megosztottság helyett a magyar irodalom egységének szellemében kívánjuk folyóiratunkat szerkeszteni. A teljes eszmei és stílusegységet természetesen korszerűtlen lett volna célul kitűzni, hiszen a kommunizmus ellenfelei és üldözöttei voltunk, tehát sem a marxizmus–leninizmusnak, sem a szocialista realizmusnak nevezett stílusirányzatnak nem adhattunk helyet. Ezt azonban akkor felesleges lett volna kijelenteni, hiszen nem tartozott az eshetőségek közé, hogy bármely nyugati magyar szerző ilyen fogantatású írásművel jelentkezzék nálunk.

Ami a címet illeti, az első, szinte magától kínálkozó ötlet a – valamivel korábban, 1949 júliusában elhallgattatott, lllyés Gyula által szerkesztett – Válasz volt. El is fogadtuk volna, ha nem támad az az aggályunk, hogy helyesen cselekszünk-e, ha ezt az illetékesek – tehát a szerkesztő Illyés és a kiadó Sárközi Márta – megkérdezése és hozzájárulása nélkül tesszük. Az engedély megszerzése az adott körülmények között lehetetlen volt, már csak azért is, mert az általunk nagyra becsült budapesti szerkesztőt és kiadót a velünk való cinkosság gyanújába keverhettük volna. Így más címek között keresgéltünk, de egyik javaslat sem nyerte el mindannyiunk tetszését, Végül Molnár József oldotta meg a kérdést, bevetve a Látóhatár címet. Ilyen nevű folyóirat még nem volt, legfeljebb az 1933 és 1944 között megjelent Láthatár című kisebbségi szemle, de a kettő nem ugyanaz. A Látóhatár név ki is fejezett valamit abból, amit el akartunk érni.

Ezután kezdődött a számításba vett munkatársak felkérése, a kéziratok begyűjtése, lektorálása és legépelése. Az utóbbit hárman végeztük – a Vámossal jó barátságban lévő Baum Imre zürichi magyar zenész és Klári nevű felesége segítségével –, meglehetősen lassan, mert nem volt valami nagy gyakorlatunk a vékony és érzékeny hártyapapírra, a stencilre való írásban. Arra már nem emlékszem, hogy kinek vagy kiknek magyar ékezetű írógépén (amelynek billentyűzetéből csak a hosszú í hiányzott) írtuk le a szövegeket. A közlemények címét éles tollal kellett a stencilre rajzolni. Ezt a munkát Baumék végezték, de a másolásnál kiderült, hogy a finom hártyapapírra rótt betűk nagy része olvashatatlan, úgyhogy másolás közben nekem kellett a betűket ugyancsak éles tollal mélyebbre vésnem, hogy a festék áthatolhasson rajtuk. Az eredmény így sem volt valami fényes.

Hozzá kell tenni, hogy mindez a legnagyobb titokban történt. Egyfelől azért, hogy a svájci hatóságok ne szerezhessenek tudomást róla, mert összeegyeztethetetlen volt menekültstátusunkkal, másfelől azért, mert meglepetésnek szántuk: a közreműködők szűk körén kívül senki sem tudott róla. Még Kovács Imre és Svájcon kívül élő közvetlen barátaink sem. Ők csak akkor szereztek tudomást róla, amikor megkapták a postán küldött friss lappéldányt.

A technikai előállítás – vagyis a másolás – egy jó barátunk, a Nagykanizsáról menekült ifj. Dombay János segítségének volt köszönhető. Ő, a neves szociáldemokrata országgyűlési képviselő fia egy zürichi mérnöki irodában dolgozott. Felajánlotta, hogy egy meghatározott napon a munkaidő után, este és éjszaka, igénybe vehetjük az iroda másológépét, és lehúzhatjuk a Din A/4 nagyságú stencillapokra írt szövegeket, összesen negyvennégy lapot háromszázhúsz példányban. Öten dolgoztunk: Borsos, Vámos, Baum Imre és felesége, valamint én. A sokszorosítógépet hárman hajtottuk, egymást váltogatva. Az est és éjszaka folyamán több mint tizennégyezer lapot állítottunk elő. Ezeket három bőröndbe raktuk, és mindegyikünk elvitt magával egyet a szállására. Másnap Borsos albérleti szobájában találkoztunk, hogy a füzeteket összeállítsuk. Ezt megelőzően már nyomtattunk három és fél száz kék színű borítót. Néhány óra alatt összeraktuk az oldalszámozott lapokat (csak a páratlan oldalakon volt szöveg, a párosak üresen maradtak), és összefűztük őket a borítóval.

Elégedetten és büszkén vettük kezünkbe a Látóhatár első számának példányait. A vastag fekete betűkkel nyomott cím alatt az állt, hogy „irodalmi és politikai folyóirat”, majd az, hogy „szerkeszti: Vámos Imre” és „felelős szerkesztő és kiadó: Borsos Sándor dr.” A lap aljára kis betűkkel még odaírtuk: „Készült Ausztriában”. Megállapodtunk, hogy a folyóiratot közös tulajdonunknak tekintjük. Az egymás iránti bizalom jeléül írásos szerződést sem ekkor, sem később nem kötöttünk. A folyóirat képviseletében Borsos és Vámos egymás között ötven-ötven százalékban egyezett meg. Nevüknek és szerepüknek a feltüntetése magától értetődőnek tetszett. Ők végezték a legtöbb munkát, és áldozták a legtöbb időt a lap megteremtésére. Előnynek számított, hogy mindketten tartósan Zürichben laktak. Vita kiemelt helyükről nem volt. Koránál és szervezői képességeinél fogva egyedül Molnár József érezhette úgy – noha soha nem mondta –, hogy őt illette volna meg az elsőség, de családról kellett gondoskodnia, és csak kevés szabad ideje volt, tehát az előkészületekben kellő súllyal nem vehetett részt. Ráadásul Borsossal és Vámossal való viszonyát beárnyékolta az a körülmény, hogy nem lépett vissza az Új Magyar Útnál vállalt szerepétől, amikor a Látóhatár a megvalósulas stádiumába jutott.

A „Készült Ausztriában” megjegyzés azért került a borítóra, mert – mint már említettem – menekültekként nem lett volna szabad lapot szerkesztenünk és kiadnunk. Ezért nem szerepel sehol sem a szerkesztőség, sem a kiadóhivatal címe, sem az, hogy a valóságban a kiadvány hol készült. Postai címként egy párizsi postafiókszámot adtunk meg.

Az expediálás sem történhetett a természetes és szokványos módon, vagyis a svájci posta útján. Megoldást Derecskey Károly barátunk kínált. Ő akkor egyetemi hallgató volt Genfben. Felajánlotta egy diáktársa, egy francia lány segítségét. A megcímzett borítékokba csomagolt folyóiratpéldányokat gépkocsin eljuttattuk Genfbe, ahol a francia diáklány vállalkozott arra, hogy autóján átviszi a svájci–francia határ túloldalán fekvő Annemasse városkába, hogy ott postára adja. A határon azonban a vámőrök kinyittatták a csomagtartót, és megkérdezték, mi az a sok becsomagolt és megcímzett füzet. Belelapoztak, de attól okosabbak nem lettek. Mik ezek? – kérdezték. Doktori disszertációm példányai, amelyeket lakóhelyemen, Franciaországban adok postára – válaszolta az egyetemista lány. Milyen nyelven vannak írva? – volt a következő kérdés. Finnül! – hangzott a határozott válasz. A vámőrök bólintottak, a kocsi folytathatta útját. A küldeményekre Annemasse-ban bélyeg került, és már mehettek is a világ, de főként Európa különböző városaiban lakó magyar emigránsok címére.

A svájci rendőrség eszén azonban nem lehetett túljárni. A világ legjobb rendőrsége hamar rájött a turpisságra. Jóval később, amikor Vámos Imre – svájci papírjait németre cserélve át – már Münchenben élt, és onnan egyszer Svájcba látogatott, a megérkezését követő nap reggelén egy rendőr bekopogtatott a szállodai szobájába, és felszólította, hogy kövesse őt az őrszobára. Ott közölték vele, hogy tudtak a Látóhatár kiadásáról, és ezért annak idején – anélkül, hogy arról értesítették volna – kiutasítási végzést hoztak ellene. Minthogy ez még mindig érvényben volt, felszólították, hogy huszonnégy órán belül hagyja el az országot. Így is történt. Vámos addig nem utazhatott Svájcba, amíg a kiutasítás ideje le nem járt.

Felvetődhet a kérdés, hogy nem becsültük-e túl a képességeinket, és nem volt-e túlságosan merész az az elképzelésünk, hogy magas színvonalú és tartósnak tervezett irodalmi és politikai orgánum megjelentetésére alkalmasak vagyunk, hiszen ilyesmiben kezdőknek számítottunk. Részben fiatal korunk, részben inkább politikai, mint irodalmi érdeklődésünk okán semmilyen érdemleges írói múltunk nem volt. Néhány szakmai dolgozaton és újságcikken kívül addig semmit sem alkottunk. Alighanem fékezhetetlen becsvágy ragadott magával bennünket, hogy erőnket túlszárnyaló célokkal léptünk a nyilvánosság elé, még ha ez csak magyar emigrációs nyilvánosság volt is.

Bevezető cikkében Vámos Imre azt írta, hogy: „Az első szavunk, amikor minden elszántságunkkal és szeretetünkkel a betű fölé hajolva továbbvisszük egy szabadságát vesztett és ezreiben hontalanságra ítélt nép élet-halál perét, főhajtás az otthon szenvedő magyar nép előtt. Írók, gondolkodók, tudósok, parasztok és munkások, értelmiségiek és polgárok előtt, akiket az orosz diktatúra megfosztott az írás szabadságától és az alkotás lehetőségétől, akiknek nemcsak földjét, munkáját, házát, de a lelkét és az Istenét is követelik, s akikből munkapad vagy íróasztal mellett sajtolják ki küzdelmes életük utolsó verejtékét. Ott folytatjuk, ahol a magyar szellem torkára fojtották a szót. Vágyaink, terveink, álmaink közösek, hiszen azonos talajból, a magyar szellem, a magyar múlt hagyományaiból lettünk testté és lélekké… amikor az otthon »vigyázó szeme« ismét Nyugatra, a szabadság és az emberség felé tekint a szenvedéstől való megváltásért, érezzük a közös jövőért való felelősséget, s hinni akarjuk, hogy nem bujdosók-, de elhivatottakként küldettünk.” E patetikus nyitány után Vámos közölte, hogy a folyóirat „elsősorban annak a fiatal író- és politikusnemzedéknek a fóruma, akik nem is annyira korban, mint inkább gondolkodásban és magatartásban mérhetők egy táborrá… élesztője vagy legalábbis segítője akar lenni annak a demokratizálódási folyamatnak, mely egyedüli letéteményese lehet nemcsak minden restaurációs kísérlet tagadásának, de a szellemi és politikai élet találkozásának is.”1

Az első szám tartalma magán viselte annak nyomát, hogy meglepetésnek szántuk, titokban készült, és még eléggé kevés szerzője volt. Szándékainkat érzékeltetve József Attila Ars poeticáját közöltük, azután Pap István A bolsevizmus és Kelet-Európa parasztsága című tanulmányát, majd a Theoreticus álnéven író zürichi szociáldemokrata Presser István elemzését a marxizmus átértékeléséről Sztálin legújabb munkáiban, Vámos Imre esszéjét kelet-európai költőkről, részletet Zilahy Lajos Ararát című regényéből, Babos (Baum) Imre írását Bartókról, Borsos Sándor cikkét a „demokratikus antibolsevizmusról”, végül néhány széljegyzetet időszerű magyarországi eseményekről.

Mai szemmel nézve az első szám külseje meglehetősen szegényesnek hat, és tartalma sem tükrözte pontosan, hogy az alapítókat milyen szándékok vezették, milyen irányú változásokat iparkodtak az emigráns közgondolkodásban elindítani, milyen irodalmi célok megközelítésére vállalkoztak. Szentül hitték azonban – bármilyen fellengzősen és szónokiasan hangzik is –, hogy küldetést teljesítenek, a sors tapasztalatlanságuk ellenére is őket választotta ki arra, hogy a Nyugaton kibontakozó új magyar irodalomnak szervezői, friss hajtásainak ápolói, az alkotómunka serkentői és a létrejött értékek megőrzői legyenek. Fellépésük mikéntje önteltségnek, tehetségük és képességeik túlbecsülésének, határtalan nagyravágyásnak is tetszhetett, de a fogadtatás, amelyben a Látóhatár – minden hibája, kezdetlegessége, fogyatékossága ellenére is – részesült, felbátorította őket, hogy érdemes a kezdeményezést folytatni, és színvonalban, az értékek tiszteletében és megbecsülésében azoknak a példaképeknek a nyomába lépni, akikre oly előszeretettel és oly gyakran hivatkoztak.

Az emigrációs irodalmi sajtó akkor gazdagnak aligha volt nevezhető. Próbálkozások akadtak, de ezek mindegyike rövid időn belül kudarcba fulladt. Amikor a Látóhatár elindult, Európában csak két említésre érdemes magyar nyelvű folyóirat jelent meg: a Rezek Román által Párizsban, 1948 végén alapított Ahogy Lehet és a Rómában 1949 nyarától Juhász Vilmos szerkesztésében megjelenő Katolikus Szemle. Kezdetben – a Látóhatárhoz hasonlóan – ugyancsak sokszorosított formában láttak napvilágot. Közöltek irodalmat a heti vagy havi megjelenésű újságok is, amelyek közül Európában az 1947 nyarán indult és Mikes Imre által szerkesztett Nyugati Hírnök és az 1948 őszétől megjelenő Hungária volt a legolvasottabb és legnépszerűbb. Az utóbbit az 1945-ös, az előbbit az 1947 és azután menekültek lapjának tekintették.

A Látóhatár visszhangja igen kedvező és kitüntető volt. Az alapítók reménykedtek ugyan a sikerben, mégis kellemes meglepetést okozott, hogy a vélemények túlnyomó többségükben elismerőek voltak, sokan bizalmukról biztosították őket, és közreműködésüket is felajánlották. Márai Sándor például ezt írta: „A bevezető sorok, a Bartók-tanulmány – amelyre most, amikor a magyarság egyik legnagyobb újkori szellemi értékét odahaza jogosulatlanul iparkodnak a pártpropaganda szolgálatára kényszeríteni, időszerűen szükség volt – s a folyóirat más közleményeinek általános szempontjai feljogosítják az olvasót a bizalomra, hogy az emigrációs szellemi zűrzavarban a Látóhatár lesz azon orgánumok egyike, mely eredményesen kísérli meg tisztázni a fogalmakat.” Cs. Szabó László már a kezdetén óvott a leselkedő veszélyekre: „Folytatni akarjátok a nem tudom hanyadszor szétvert és elárult magyar forradalmat, a mi népünk harcát levegőért s szabad helyért a világban. Ti »demokratizálási folyamatnak« hívjátok, a forradalom azonban egyszerűbb és őszintébb szó. S ha elkerülitek, akkor is sok harcotok lesz még az emigrációban csakúgy, mint otthon, ha – Isten adja – még töretlen erőben tértek haza. A régi rend megtört Magyarországon, nem lehet visszaállítani. Ezt az igazságot ’45-ben mindenki elfogadta a hazában s a korábban Nyugatra menekült magyarok nagy része is. De az orosz–magyar kommunista párt nép- és nemzetölő rémuralma után megint harcolni kell érte. Ne csodálkozzatok, ha majd sebeket kaptok, s ne legyetek megsértve.” Juhász Vilmos Rómából ezt írta Vámos Imrének: „A magyar értékeknek ez a visszaperlése a mai otthoni rezsimtől, amiről oly szép sorokat írtál, véleményem szerint a legfontosabb emigrációs szellemi feladatok egyike, persze úgy gondolom, hogy Te is, én is mást értünk ezalatt, mint egyszerűen régi, elkoptatott szólamok szembeszegezését az új élettelen szólamokkal.” A katolikus emigráció szellemi életének jeles alakja, Feketekúty László közölte, hogy „különösen megkapott a folyóirat szelleme és hangja, szinte minden cikkéből – emigrációs életünkben oly ritka – pozitívum árad, s hála isten, hiányzik belőle a »belpolitikai« piszkolódás.”

 

 

1A magyar sors kérdései, Látóhatár, 1950. nov.–dec. (1. sz.)

2Vámos Imre levele a szerzőnek, 1951. febr. 23.

3Uo.

4Vámos Imre Davosból írott levelei, 1951. márc. 21. és ápr. 5.

5Jászi Oszkár levele Vámos Imrének, 1951. ápr. 2.

61939 és 1951 között Torontóban kiadott és Czakó Ambró által szerkesztett folyóirat.

7Jászi Oszkár levele Vámos Imrének, 1951. ápr. 15.

8Jászi Oszkár levele Vámos Imrének, 1951. máj. 4.

9Látóhatár, 1951. júl.–aug. (4. sz.)