Döbrentei Kornél

Betilthatatlan szívdobogás

Gondoltad-é, Petőfi Sándor, ott, ahol délibáb lódít
csillagpályára négyökrös szekért, el így iramlik az élet,
gondoltad volna-é, mikor a héjjasfalvi magaslaton
búcsúzóul még odalegyintettél a vakondok-bundájú
napnak, tenyeredről visszahőköl a fény, s ma is vakít,
a foncsorig bölcsek a tükrök, akár a disznóólak
kátránypapír-tetői a Noét aggasztó esőben,
mely fekete szárú, mint a cseresznye, ám magja jég,
és a szégyennel orcaragyásítóan elevenebb –
gondoltad volna-é, midőn szemed antracit-fűtötte
taván beáll a tél, s félberokkant balettmozdulattal
rándul a tested odaátra, mintha álom ólma roskasztná meg,
ifjúi szökellésed úgy lassul le, hogy benövi a moha –
gondoltad-é, még utoljára fölsistereg halálfogytiglan
rabul ejtve egy hajfürt emléke, az egyetlen asszonyé,
akinek illatától bensőséges barlang a mindenség,
megmarad e vágykép, mint jégmezőbe rekedt uszály,
bendőjében regisztertonnában mérhető az űr,
és nem sírboltban, mint a hiány, ahol fásultan kalózkodik
az üszög-megtelepedte özvegyi fátyol; gondoltad-é,
asszonyod két alabástrom melle hatalma
túlterebélyül a pusztuláson, bimbaik dagadoznak bíborba iramló
málnaláng-hevülettel, és megidézi gyönyörök zamatát
az aranyhártyás íz, bár a szád keserű szögletibe
csuramlásig gyűlt a vérrel: mulandóságot
megáradó tócsa, melyben delfin-fájdalmú visszamaradással
az őskezdet tocsog, és felködlött-e a gyerekkorból,
mely mintha egy másik, ennél különb glóbuszon történne
meg velünk, fölrémlett-e, a családiassá bérelt
mészárszék újszülött-csupasz falán a vágómarha
húsbolti bontásáról a térkép: a számozott testrészek

összege nem egyenlő az egésszel, csak ha az áldozat
még lélek-összetartott, Isten-többletes egység,
gondoltad volna-é, hogy pikahegyen virágzó őrláng-
hősihalálod után hetven évvel, ott, hol hittük,
a szabadság Európa-szabadalom, a lerombolt Bastille
köveiből felépül, palotás gőggel nyittatik meg,
s működik örökérvényűn, mint a kárhozat, az egyetemes mészárszékhely:

 

                      TRIANON

 

Gondoltad volna-é, Petőfi Sándor, hogy dombormű leszel,
miközben magáévá szivárogtat a föld, makulátlanná
szűr meg, kit a halálfutamban sóbálvánnyá tett az izzadás,
és a félelemsavó kristálytanulsággá ikrásított ki,
mégsem a mélyeidből fölkínlódott ásványi só
tartósítja-fűszerezi örökkévalóságodat, s bár
kóró-szikárrá apasztanak a férgek, parancsuk,
hogy nyálkás csusszanásokkal maszatolják be mennybolt-derengésű
orcád, szakszerűen porciózzák szét a húsodat,
emésztőcsatornájukon Isten-molekulák gördülnek át,
de a teremtés-delejtől ismét összeforrnak téged
megjelenítő kőszoborrá, bronzalakká, beléjük
költözik csontkarámjából szabadult pusztai lelked,
hogy az elhagyatott magyarok Istene egyedül ne maradjon,
ne féljen ott, a dombormű-üreg sötétben,
ó, nem az esendő anyag kanosszája vissza a röghöz,
hanem a szobrod újra és újra megkísérelt kivégzése
az ocsmány, nem bírnak vele, hát meggyalázzák,
szagmintát adva vágyaikról rávizelnek a föluszult
merénylők, ürülékkupacokkal sorakoznak föl képzelt
nagyságuk kuporodva-fialt végváraiként, és idea-ínségben
lévén, beleikből így erőlködik világra s gyúratik
méretükre a mindennapi képlékeny bálvány;

 

                      TÉRDRE, IMÁHOZ!

 

gondoltad volna-é, egyszer még dombormű leszel, akin
nincsenek hullafoltok, csak elfakíthatatlan térképrajzolatú
bevérzések, akinek a végzete: mindétig kényszerfeltámadásban
vanni úgy, hogy lenni mégse, szobrod agonizál, vágnák

elevenen miszlikbe a korszerűtlen, tájjellegű boncasztalon;
bár betörik a szemedet, széttörik a nyelvedet,
kitörik a karodat, letörik a kardodat, állod,
s a csonkoló fejszecsattogáson, bestiális buldózerhörgésen,
megátalkodott légkalapács-veretésen, brutális
hernyótalp-csörömpön tisztán hallik át, lankadatlan
visszhangzik lebírhatatlan, betilthatatlan szívdobogásod.