Domokos Mátyás

Társadalmi regényből történelmi regény

A műfaj metamorfózisa

Az a felismerés, amelyre Németh László Tolsztoj olvasása és a Karenina Anna fordítása közben tett szert a század derekán – hogy a „társadalmi regények kiválóságának biztos jele, hogy idők múltával történelmi regényekké válnak”, mert „aki koráról elég széles képet fest, s abban a valóban lényegeset emeli ki, végeredményben ugyanazt a munkát végzi el a jelenen, amit a történelem a múlton” (Orosz fordításaimról, 1960. In: Sajkodi esték) – , tulajdonképpen már évtizedekkel korábban is megérlelődött a magyar esztétikai irodalomban, csak hát éppen a kedvezőtlen történelmi körülmények miatt, az első világháború kitörése következtében hosszú évtizedekig Fülep Lajos asztalfiókjában rekedt. 1995-ben látott napvilágot Fülep cikkeinek és tanulmányainak második kötete (Egybegyűjtött írások II. 1909–1916), s abban szerepel a publikálatlan írások között A regény a XIX. században címmel egy terjedelmes és a teljes európai regényirodalmat nemzetek szerint áttekintő tanulmány szövege, amelyet szerzője, levelezésének tanúsága szerint, 1914 nyarán Firenzéből hazatérve, szüleinél, Nagybecskereken kezdett el írni, Alexander Bernát felkérésére, a Műveltség Könyvtára világirodalmi kötete számára, de a háborús mizériák miatt csak két esztendővel később jutott el a korrektúráig a nagy ívű írás, s abban is őrződött meg 1995-ig a Fülep-hagyatékban. „Mennyi minden füstbe ment a háború miatt, ami elevennek látszott – írta Fülepnek Firenzéből a háború első esztendejében, 1915. március 8-án kelt levelében egyik ottani barátja, Piero Marrucchi ügyvéd és filozófiai író, aki Amendolával és Papinival együtt a nevezetes firenzei Bibliotecában vasárnap délutánonként ülésező Circolo di Filosofica tagja volt, akárcsak az ott előadásokat tartó Fülep Lajos (egyebek közt 1911. február 11-én délután az emlékezés szerepéről a művészi alkotásban) –, s arra kényszerültünk, hogy másképpen gondolkozzunk a sorsról, amely erősebb minden egyéni kívánságnál, és a Gondviselésről, amely erősebb és bölcsebb a sorsnál… Még mindig Firenzében lakom a Borgo Santa Croce-beli öreg palotában – folytatódik a levél –, s szemem elé most is a San Miniatónak és annak a templomnak a képe tárul, amelyet Michelangelo »a szép parasztlány«-nak nevezett… Remélem, egy nap viszontlátjuk egymást, és folytathatjuk beszélgetéseinket: most azonban zord idők járnak.” (Talán megbocsátható ez a kis biográfiai elkalandozás, mivel híven érzékeltetheti a gondolatok eszmetörténeti lappangási idejének egyik, mifelénk éppenséggel nem ritkán előforduló brutális okát.)

A történelmi „zord idők” zárták el tehát a nyilvánosság elől Fülep Lajos nagyigényű áttekintését az európai regény klasszikus korszakáról; a regényírás és a fordítás „börtönében élő” Németh László viszont a második világháborút követő „zord esztendőkben” eszmélt rá a társadalmi regény műfajának az idő múlásával bekövetkező metamorfózisára, amikor megállapította, hogy az általa ismert regények közül „Stendhal műveiben s a Karenina Annában van meg leginkább a jelennek ez a történelmi érvényű látása”. A Tolsztoj olvasása közben papírra vetett gondolat egyébként csírájában szinte kezdettől fogva része volt Németh László regényírói meggyőződésének. Fiatal kritikusként mások (például Szabó Dezső vagy Tamási Áron) regényeinek elemzése során nemegyszer kifejtette, hogy az ember mint antropológiai valóság és erkölcsi lehetőség „szellemi lényként is csak a történelemben és társadalomban lélegzik”, de lehetőségeiben legalábbis szabad. Szembefordul(hat) a história képében jelentkező kényszerűséggel, vagy ha tetszik: szükségszerűséggel, de mint Spengler történelemszemlélete kapcsán kifejtette: „Az utópia legmagasabb fogalmazásban azt jelenti, hogy az ember nem egészen történelmi lény.” (Tanú, 1934. február) S ezért lehet a regény „az élet kritikája”, s ugyanakkor „a kritikára támaszkodó életkoncepció”. (Tamási Áron Szűzmáriás királyfijáról, Napkelet, 1928. november) S ezekben a korai írásokban tételesen is hangot adott annak a meggyőződésének, hogy a társadalmi és történelmi kényszerűséggel párosuló szabad erkölcsi választás mindig meglevő lehetősége folytán „minden személy eredeti felelősséget visel valamennyi személy egész világának erkölcsi üdvéért”. A regény műfaji alakváltása tehát Németh László felfogásában organikus folyamat; az idő múlása automatikusan hívja elő a jelenében rejlő történelmit.

A művészetfilozófus Fülep Lajos ugyanebben a jellegzetességben látja a modern regény meghatározó és megkülönböztető jellegét: „a jelen élete s az epikai szellem egyre tudatosabban keresik egymást” a modern regény világában – olvashatjuk a korrektúrában maradt tanulmány bevezetőjében. Ez a törekvés őszerinte hiányzott a korábbi idők irodalmából. „A görög eposz és tragédia formájával és világnézetével [kiemelés tőlem – D. M.] árulja el saját korához való tartozását”, de „nem a maga kora a témája”, hanem „időn kívül való, az örökkévalóságé… s e tekintetben megegyezik vele a középkor epikája”. Ezzel szemben a műfaj kopernikuszi fordulata Fülep szerint abban mutatkozik meg, hogy „a modern regény még akkor is, ha történelmi, a »jelenről« szól, valamilyen korabeli jelenről, mert azt olyan teljességében igyekszik rekonstruálni – ideális teljességében –, mintha a ma társadalmáról szólna”. Természetesen ne a műfajt ezópusi nyelvként használó művekre gondoljunk, amelyek különböző kényszerek és indulatok késztetésére (és önvédelemből is) úgy beszélnek a jelenről, mint például Kosztolányi Nerója „célszemélyéről”, Szabó Dezsőről, hanem – mondjuk – Móricz Erdélyére vagy Okudzsava regényeire (Dilettánsok utazása és Szegény Avroszimov), vagy a történelmi jelenben való epikai ábrázolás leggrandiózusabb példájára, a Háború és békére. Ezekben a regényekben a történelmi múlt idő az elbeszélés jelen idejében testesül meg.

De Fülep Lajos gondolatmenete nem áll meg ezen a ponton: „A modern regény akkor is »történelmi«, ha a máról szól. És ez az, ami a legélesebben megkülönbözteti minden elődjétől. A modern regény az egyénről és a társadalomról szól. És a társadalom a történet szubsztrátuma. A modern regény mindig társadalmi, még akkor is, ha látszólag izolált vagy úgynevezett kivételes és a társadalommal ellentétben álló egyénekről szól.”

Németh László nem ismerhette Fülep Lajosnak a modern regény természetét elemző gondolatait; regényírói álláspontja mégis szinte egy tőről fakad – még a megfogalmazásban is – a művészetfilozófuséval. Regényírói gyakorlata pedig művekben valósította meg jelen és történelem összefolyásának, egyetlen munkán belüli összeolvadásának a lehetőségét. Leginkább az Égető Eszterben, mert annak első fejezete, az Árnyékok – írása idején, 1948-ban – már a régmúlt történelem ábrázolása („először a régi, ötven év előtti újságköteteket hurcoltam haza – emlékezik vissza az író –, esténként meg a háziasszonyommal kezdtem a verandán csendes emlékezésekbe, amelyeknek a célját nem is gyanította”), de jó néhány olvasójának és kritikusának a véleménye szerint is épp ez a fejezet a regény legéletteljesebb része.

A felvilágosodást megelőző korok hőse drámában és eposzban egyaránt az isteni eredetű, kifürkészhetetlen, de könyörtelen végzettel harcolt, a biztos bukás katarzisával, s történelmi korjelzője ez a teologikus színezetű létszemlélet volt; a 19. századi, úgynevezett polgári regény szereplője pedig kora társadalmának „zárt erkölcsével” (Bergson), hatalmi viszonyait (pénz és politika), szokásmechanizmusait leplező hamis tudatával. Egészen más jellegű harcmező ez, mint Szophoklész hőseié, ahol a küzdelem már inkább „kétesélyes” – igaz, súlyos erkölcsi áron. Németh László „idea-emberei”, akárcsak a görög dráma hősei, mindenesetre elbuknak, de például Maupassant Georges Duroyjának, a „Szépfiúnak” éppen az erkölcsi vereség árán jut hely a tetőn. Beérkezésének épp az a feltétele, garanciája, hogy a szó erkölcsileg negatív értelmében „szabad”: már nem érez felelősséget mások „erkölcsi üdvéért”. S ez a morális röntgenkép teszi a múlt századvég francia burzsoáziájának társadalmáról szóló regényt „történelmivé”. A változás kiindulópontját nem véletlenszerűen jelöljük a felvilágosodással: Fülep Lajos eszmefuttatása értelmében a társadalom iránti érdeklődés megnövekedése az epikában az intellektuális és érzelmi felvilágosodás nagy alakjával, Rousseau-val vette kezdetét, azzal a „problémafelállítással, melynek révén az egyént és a társadalmat, a társadalmat és a természetet, az egyént és az államot, a tradicionális és a természeti vallást, a konvencionális és a természeti morált egymással szembeállította… A társadalom őnála válik olyan tekintetben problematikussá, amilyen mértékben Stendhal és Flaubert, Balzac és Dosztojevszkij, Strindberg és Tolsztoj annak látják. Vele kezdődik az egyénnek és a társadalomnak nagy harca egymással (tulajdonképpen a társadalomnak harca önmagával és önmagáért), amelyről jóformán az egész XIX. század epikája szól. Őnála és az ő utódainál válik a társadalom olyan művészi őselemmé, amilyen a görög végzet vagy a középkori epikában Isten és a szentek serege.”

A valósághoz való viszony kérdése, mely részint ismeretelméleti, részint azonban lételméleti probléma, és természetesen szorosan összefügg azzal a dilemmával is, hogy mit tekintünk igazságnak, a művészetfilozófus számára elméleti kérdésnek tűnhet, a gyakorló regényírónak azonban a lehetséges és sokféle elméleti előfeltevéseken túl elsősorban arra kell megoldást találnia, hogyan idézheti meg „hitelesen” szavakkal ennek az ezerarcú valóságnak az illúzióját, amelyben a történelemmé váló élet valószerűségének képe a regényírói képzelet ihletett munkája következtében koherens látomássá olvad össze. A művészi inspiráció dialektikájának a modern regényben előfeltétele az a hit, amit Gautier úgy fejezett ki, hogy a művész számára „a való világ létezik”, de legalább ilyen fontos az a meggyőződés is, hogy valamilyen módon léteznie kell annak is, amit az írói képzelet hoz létre, jóllehet az empíriák világában nyilvánvalóan nem létezik. (Az egyszerűség kedvéért: idesorolható valamennyi epikus hős, akit Homérosz, sőt a Gilgames-ének óta évezredek kultúrája irodalmi művekben életre keltett. Hamlet léte legalább olyan realitás a tudatunkban, még azokéban is, akik nem is olvasták Shakespeare drámáját, mint bárkié, akinek a létezéséről a telefonkönyv névsorából szerzünk tudomást.)

A modern regényírói képzelet teremtményeinek az igazsága, ahogy ezt már Stendhal is megállapította, s nyomában annyi nagy mestere a modern epikának, a „részletek igazságának” a függvénye. „Minden regény legfőbb érdeme… a részletek igazsága, a valószerűség levegője, a konkrét meghatározások szilárd anyagszerűsége… s a maga hatását annak a sikernek köszönheti, amellyel az író megteremtette az élet illúzióját.” (Henry James) Ez az illúzió nem tévesztendő össze a tézisregények és a naturalista epika legnagyobb veszedelmével: az illusztrációval. Az ilyen művekben a valóság illúzióját az rombolja szét – ahogyan erre már Fülep Lajos tanulmánya is figyelmeztet –, hogy a látható valóság fotografikus hűséggel s mintegy nagyításban előhívott képe rendszerint azt szegényíti el, ami eleven. Ámde az életteljesség, a valószerűség művészi illúziójának nem kizárólagos vagy kitüntetett hordozói az epika klasszikus elemei sem: a mese, a történet helyébe léphet, Németh László regényírói példájánál maradva, a psziché, a lelki folyamatok rajza. „Nem az a fontos, hogy mi történik – olykor alig történik valami –, hanem az, hogy a szereplők mit éreznek életük egy-egy pillanatában – olvashatjuk Fülep Lajos tanulmányában –, milyen pszichológiai folyamatokon keresztül határozzák el magukat valamely irányban, milyen elemekből tevődnek össze az impulzusok, amelyek őket tovasodorják – mindez a legnagyobb és mindenre egyformán kiterjedő gonddal kipuhatolva és elmondva.” De a belső, pszichikai valóság rajzában a lélek antigonéi archetípusát felderengtető Gyász vagy az Iszony artemiszi Kárász Nellije körül a külvilág valóságillúziója szabályos társadalmi regény, és a szemünk láttára változott át jó történelmi regényekké a két háború közti vidéki Magyarország koráról. Ha csupán korillusztrációk volnának, menthetetlenül elfonnyadtak volna. Az ideologikus fogantatású kritika jellemző tévedése volt, ami számtalan kisebb tehetségű írót is megmérgezett, hogy nem tudott különbséget tenni élet és irodalom között; aztán ez a tévedés éppen leghangosabb képviselőinek egy részében fordult a visszájára, és manapság képtelenek felfogni e két szubsztanciálisan különböző dolog, élet és irodalom szükségszerű kapcsolatát. (S ez a vakság a létalapja annak, amit a hazai egyetemi katedrákon „irodalomtudományként” tanítanak…) Egyébként a tulajdon regényírói működésére reflektáló kritikus Németh László – ha tetszik: önjellemzés gyanánt – elmondja azt is, hogyan kerülheti el a regényíró a naturalizmus, illetőleg a pszichonaturalizmus zsákutcáját: „Két dolog teszi a jó regényírót: az a hűség, amellyel az élethez tapad, s az a hűtlenség, amellyel az élet fölé kerekedik.”

Persze jelen és történelem közös valóságalapjának, lényegi vonásainak felfogása, ami a látszatokban rejlő „igazság” írói megértésével egyenlő, többlépcsős folyamat, „mivel a valóságnak az a velejárója – jegyzi meg Proust Az eltűnt idő nyomában Szodoma és Gomorra részének nevezetes első fejezetében –, hogy láthatatlan, amíg valami körülmény le nem hántja róla a burkot”. (Közbevetőleg: nem tetszelegni akarok e fényes elméktől származó idézetekkel, hanem a regény műfaji kérdéseinek autentikus, hogy úgy mondjam: „első kézből” származó megállapításaira hivatkozom. A versnek ugyanis van verstana, a regénynek azonban nincs „regénytana”, legfeljebb virtuálisan, szétszórva a műfaj művelőinek és filozófusainak alkalmi megjegyzéseiben. Ami nem is csoda, hiszen a regény műfajának struccgyomra van – mindent magába fogad: Balzacnál a papírgyártás technológiáját is, Tolsztojnál a hadászati stratégiát vagy az eszszét, de még a verset is.)

Ez a műfaji eklekticizmus, amelynek a 19. századi regény nagy hódításait köszönhette az élet és a valóság ábrázolása terén, s aminek a legmélyebb igazolását talán Dosztojevszkijnek köszönheti, aki azt hirdette, hogy „semmi sem fantasztikusabb a világnál” (csak le kell tudni írni, pontosan és…?) – úgy tetszik, éppen enciklopédikus jellege folytán hordozza magában önnön végzetét. S Németh László 1948-ban, az Égető Eszter írása közben erre a veszélyre is ráérzett, amikor a következőket jegyezte föl műhelynaplójába: „Az enciklopédia-regény célja, hogy az ismeretet költészetté emelje… Veszélye: az általános emberi emésztetlen kortörténeti tényekkel, az idő kacataival szennyeződik. A gond tulajdonképpen ez: föl tudja-e szívni (mint az igazán jó regényekben: a Bűn és bűnhődésben, Karenina Annában, Bovarynéban, a Chartreuse de Parme-ban) a lélektani regény a társadalmit? – A szokottnál is nagyobb a veszély, hogy nem. Amikor az ember nem eléggé ismert anyagról ír, mindig ismeretekkel kényszerül leplezni a mélyebb, vérévé nem lett tudást.”

Mit szív föl és mit leplez el a mai regény az ezredvégen? Fülep Lajos és Németh László regényről vallott gondolatainak egybehangzásán és jellemző véletlenszerűségén eltűnődve az igazán szorongató kérdés éppen ez: lesz-e, lehet-e idővel jó történelmi regény korunk társadalmi regényéből (amennyiben még van…)?

Egy másik, szintén kéziratban s a hagyatékában fennmaradt tanulmánytöredékében, melynek A kompozíció a modern művészetben címet szánta, Fülep Lajos (1916–1918 körül!) a következőket írja: „Kompozícióról beszélni bizonyos modern és »haladó« művészkörökben körülbelül egyenértékű volt az elmaradottsággal vagy a művészet iránt való érzéketlenséggel.” De hát ennek az oka a mindenkori divatnál mélyebben keresendő, Fülep Lajos szerint a kor emberének a létszemléletében: „… a modern embernek jellegzetes és világnézetében döntő jelentőségű álláspontja a dolgokkal szemben az, mely ebben a kérdésben fejezhető ki: mért ne lehetne másként is?”

A regény a dolgok epikai megjelenítését illetően is végigment a „mért ne lehetne másként is” végtelenül sok lépcsőfokán, miközben a „valóság fantasztikuma” helyébe egyre gyakrabban a (de)kompozíció silányabb és unalmasabb és olvashatatlanabb fantasztikuma lépett, mind agresszívebben kisajátítva magának a „korszerű”, az „igazi” irodalom patentjét. Gondolom, nyilvánvaló, hogy ezekből a regényandroidokból sohasem válik idővel jó történelmi regény. Létezésükkel és elszaporodásukkal azonban mégis vallanak valamiről, amit, meglehet, az ezredvég történelmi szegénységi bizonyítványaként értelmez majd utókorunk, amely a Vízöntő kozmikus jegyébe lépve az asztrológusok szerint a jelenleginél bölcsebb és szellemileg érzékenyebb korszaka lesz az emberiségnek. Arról vallhat akaratlanul, hogy a mai regény jó részéből hiányzik az a bizonyos „mélyebb tudás”, amit még csak nem is enciklopédikus ismeretekkel, csupán kompozíciós állványzatokkal igyekszik eltakarni. S ezzel kapcsolatban tárgyilagosan el kell ismerni, hogy nem puszta szemfényvesztésről van szó, hanem egy mélyebb és szomorúbb összefüggésről: az irodalmat a valóságos élettel összekapcsoló vezetékek végletes eldugulásáról, s ez a Fülep Lajos vagy Németh László értelmében vett regénynek a halálával egyenlő. De ez a hosszú agóniát követő hirtelen halál csak lecsapódása, visszatükröződése annak a művészeten kívüli folyamatnak, aminek a (fedő)neve az informatikai forradalom, s aminek tulajdoníthatóan a valóság Proust által jellemzett rejtett mivolta végérvényesen láthatatlanná vált. Az információs forradalom és hű szolgái, a tömegkommunikáció képviselői munkásságának következtében az emberiség elsöprő többsége számára, az úgynevezett írástudókat is beleértve, a valóság kicserélődött egy „virtuális valósággal”, amelyben a normális teremtmény már álmában sem érez felelősséget a másik ember világának „erkölcsi üdvéért”. S amióta ez a cserefolyamat végbement a „nyitott társadalom” égboltja alatt, ahol ugyebár nincs titok, a tények világáról s a tények igazságáról semmit sem lehet egyértelműen megtudni többé. A manipulált tömegkommunikáció álvalósága kiszorítja az emberi tudatból az igazi, a láthatatlan valóság ezredvégi fantasztikumát; az emberi szívből az erkölcsi és szociális érzékenységet. Netán ez az intézményesen gerjesztett és terjedő vakfolt volna mégis az igazán új az ezredvégi nap alatt?