Fekete J. József

Böndör Pál: A változásom könyve

Forum Könyvkiadó, 1999

Nem tudom, milyen tanuló lehetett Böndör Pál az iskolában, bár ha abból ítélek, hogy az eleai iskolából mit hozott magával, talán azt mondhatnám, hogy: kételkedő. Előző könyve, a válogatott és új verseket tartalmazó Eleai tanítvány (1997) ugyanis címében Kolophoni Xenophanész bölcseleti iskoláját tűzte ki irányelvül, amely az időszámításunk előtti VI. és V. században egy panteisztikus világelmélet keretében azt tanította, hogy a lét egységes és változatlan. Mire azonban megjelent a változatlanságot hirdető versgyűjtemény, a szerző már nagyban írta A változásom könyve verseit, amelyekben az alsó-itáliai görög bölcsek másik tantételét, az egységességet is kétségbe vonja, hiszen ezek a költemények a kínai Változások Könyve 64 kuéjának szeszélye szerint rendeződnek sorba. Igazságtalanság lenne azonban azt állítani, hogy az előző kötet végső tanulsága az lett volna, hogy a világ változatlan. Nem, Böndör már ott is inkább azt állította, hogy a világ változik, csak éppen ez a jelen pillanatban nem látszik rajta. A világgal szembeni kételyek és fenntartások eredményeképpen mostani verseiben a saját változásának szakaszait fogalmazta meg.

Ki olvas manapság verset? Van-e szavatossági ideje a versnek? Úgy is fogalmazhatnánk a kérdést, hogy követi-e a költészet a társadalmi távlat hiánya és az érvényes értékrendszer eróziója következtében beálló attitűdmódosulást. Talál-e olyan megfogalmazást a valóságra, ami az általános dezillúzió közepette hiteles hangon szólalhat meg? Egyáltalán, milyen kifejezést ölthet a kiábrándultság, a jelen létérzése? Hogy ne csak írója, hanem olvasója is legyen a versnek – bár ennek a költői hitelesség kérdése csupán egyik feltétele. Egyszerűbben: megbirkózhat-e a költészet az aktualitások által teremtett létanyaggal, hiteles művészi formában szólhat-e a jelenről?

Erőltetettnek tűnhet e kérdések feszegetése, hiszen bizonyára nem csak Böndör Pál vélekedik úgy, hogy „a rossz verseknél / – ha ilyenek egyáltalán vannak – / súlyosabb csapások is értek már bennünket / és más területek dilettánsaival van / nekünk inkább gondunk” (Utolsó versem). A költő azonban nem veszítheti el a költészet erejébe vetett hitét, mert azzal saját költői létezését is megkérdőjelezné. A kérdés ettől függetlenül mégis jelen van, és folytonos felülvizsgálást követel. Böndör Pál már a Karszt című kötetében (1974) dilemmaként vetette fel a költő egyetlen eszközének, a szónak a hatását, illetve hatástalanságát, vele együtt pedig a maga tehetetlenségének kérdését. Az irodalommal szembeni illúziótlansága végig (cinikusan) visszhangzik a verseiben.

 „Bontják ezt a házat, vagy építik” – teszi fel a kérdést a Vérkép (1978) című kötetében (A király felöltözött), ugyanis az eleai iskola tanításának értelmében: a világ változatlan. Illetve dehogy, valamerre mégiscsak tartania kellene ennek a világnak. Csak éppen az előrelépésről nem lehetnek illúzióink. Csupán számba vehetjük az épülő vagy bontott ház tégláit, s azok viszonylatában meghatározhatjuk a magunk pozícióját.

Böndör illúziótlansága ellenére természetesen távolról sem tagadja a vers hatalmát, sőt, olyan erőt tulajdonít neki, amely a költő életét is módosítja (cenzúrázza), pedig ő (látszólag) csak a hétköznapok magánjellegű eseményeit verseli meg. Ezek kinagyítása, az intimitás mögött azonban olyan létélmény lappang, amely mindvégig keresi Böndör költészetében a megfogalmazás lehetőségét és a kimondás esélyét:

Az apám boltost játszott egy életen át

a nagyapám tanítót és főbe lőtt katonát.

Én pedig megjátszom a költőt

aki a zálogcédula hátulján fogalmazom

egy nemzedék nevetséges testamentumát.

                                                  (Zálogosdi)

A válogatott és új verseinek gyűjteményében, az Eleai tanítványban Ördöglakat cím alá sorjázott, újabb keltezésű (1990–1994) verseiben a korábbinál még élesebben mutatja fel poézisének jellegzetes vonásait, a szó fegyelmét, a bezárkózó befelé fordulást, a műgond precizitását, a paradox láttatást, a cinikus önleszámolást, az élmények személyességének kiemelését, valamint az egyre inkább meghatározó versformáló erővé lombosodó iróniát és öniróniát. Egyedi, a vajdasági magyar irodalomban csak Böndörnél észlelhető hangzást ad ezeknek a verseknek a kötött (klasszicista és távol-keleti) formába szorított, végtelenül tömör versbeszéd szigora és a sziporkázóan játékos rímeltetés, s a kontrasztjuk által hangsúlyozott, az élmény fölé helyezkedő irónia:

(Mi választja el az ízetlen adomától

a verset ha valaki ilyeneket ír le

benne – mint én most – szüleiről önmagáról?

Szavaiba belefulladt a szíve

– írta Füst Milán József Attiláról.)

                            („Nature Will Be Reported”)

A kötet címadásából és a kínai sorskönyv mintájára való építkezésből következően ebben a könyvben a lírai én egyes szám első személyű megnyilatkozásait olvashatjuk, itt „A szerző – az én aki / olykor mint ő szerepel”, s ez az „ő” is mindig „én”-ként szólal meg. A közvetlen élményből, megfigyelésből lombosodó versek a jelen realitását fogalmazzák meg a mondat poétikája által. A tizenegy és tíz szótagos sorokba tagolt/tört vers a gondolat narratív folyamatosságát nyomatékosítja, egyben hangsúlyozza a forma belső feszességét. Tudatos, szigorú építkezésű, fegyelmezett alkotások kerülnek ki Böndör tolla alól, amelyek rendszerint poénnal, aforisztikus záradékkal végződnek: „A kedvem már elment én maradok még / egy kicsikét”. A vers mondattanát a költemény poétikájához igazítja, szemre, hallásra játékosan, de tulajdonképpen erőszakkal, amikor szavakat csonkít meg a rím létrehozásának kedvéért:

 

Az én hazátlanságom?  –
az utcán sétál. Most megáll a sark.
Vele kutyája: csóválja a fark.
Ingere támad az ebnek heveny
de sehol egy fa: egy tölgy egy jegeny.
Egy útjelző áll csak odébb-alább
szalad szegénykém emeli a láb.
Amíg a kutya ott áll három lábon
váratlanul véget ér a nagy hábor.

Nem a kutyája a gazda a kóbor.

 

Íme, mennyire játékos ez a vers, ugyanakkor mennyire tragikus ez a játék! A hétköznapok poézise, a „mindennapok dramaturgiája” azáltal nyer poétikai igazolást Böndör költészetében, hogy a vers nyelvén képes szólni egy poézisellenes világ tragédiájáról.

Élethelyzetek, lelkiállapotok tárgyiasulnak a narráció és a líra meghökkentő fordulatokkal meg-megszakított vagy továbblendített (vers)mondatában, hogy a feszes formát magukra öltve a (költői) léthelyzet megfogalmazásává teljesedjenek.

Figyeljünk azonban előző kötetére! Az Eleai tanítvány szerzője Bori Imre irodalomtörténete szerint még „azt tartja legméltóbb költői feladatának, hogy leleplezze az érzékeinkkel felfogott látszatokat, az értelem megismerő hatalmát dicsérje, a változtathatatlanság gondolatát [kiemelés tőlem – F. J. J.] elfogadva szemlélődjön maga körül, és mérlegelje önnön tetteit és gondolatait, és ily módon léte fölé emelkedve írja verseit”. A változásom könyve már nem csupán a változás szükségszerűségének, pontosabban sorsszerűségének elve mellett tesz hitet, hanem annak véletlenszerűségét is elfogadja, sőt kötetszervező erőként alkalmazza.

A versekben a jelölt és jelöletlen posztmodern áthallások egész sorával találkozik az olvasó, Domonkos István, Juhász Erzsébet, Ács Károly, Németh László, Babits Mihály, József Attila, Radnóti Miklós szavai csendülnek ki belőlük, vagy éppenséggel nem, hiszen ez a legkedvesebb a posztmodernben: nem kell feltétlenül Kierkegaard-ra gondolnunk, ha valahol elolvassuk a vagy-vagy szóösszetételt, ám miért ne lehetne.

A versek által bekerített „kis” világ a „nagy” világgal olyan arányban áll, ahogyan a ma embere érzékeli az őt körülvevő realitást; hírekből, saját életvitelének kényszerű módosulásából, az információktól és a de(zin)formációktól való elzárkózásból, de folyton tudatában lévén, hogy a makrokozmoszhoz viszonyított mikro-életterének minden egyes atommozdulása, elektroncikázása az ő neutronlétének – éljünk a nagy képiség közepette igazi képzavarral – minden pórusába beivódik.

Felvetődik a kérdés, hogy megfelelő magatartás-e a világgal szemben a humor és a cinizmus, amiben bővelkedik a Böndör-vers. Böndör nem világidegen, ezért cinizmusa is inkább a humorba hajlik, jórészt csattanót fűz verseihez, ami azonban néha mementóként is olvasható. Kötete egységes, szellemes, egyéni megszólalása, meggyőző retorikája formailag is szilárd, noha nála soha nem lehet tudni, hogy tulajdonképpen mi is volt az elsődleges szándéka: a kötött (klasszicizáló) vagy a szabad (modern? avantgárd-utánérzés) versformában megszólalni. Szüksége van-e a szavak elemekre bontására egy rím kedvéért, vagy szórakozik, netán parodizál, esetleg savanyúan mosolyog? Mindenesetre Böndör Pál az a költő, aki valahonnét elindult (a modernitás és a szürrealizmus területéről), hogy valahová eljusson: a teljesen egyéni hangú megszólalás öntörvényűségéig. Tudván, hogy időközben „Rendbe kell hoznom – ha jut rá időm – / előbb a konyhát majd az életem”.

Válogatott és új verseinek gyűjteménye a vajdasági magyar irodalomban a hiteles és érvényes alkotói magatartás fontos és egyedi példatára, olyan költészeté, amely megadja a mára és a sorsra adható egyedül lehetséges költői választ, amelyben egyszerre van jelen a félelem, a botlás és velük szemben a folytonos továbblépés igénye. A rá következő kötet, A változások könyve pedig jelentékeny poétai cselekedet, hála az eleai tanítvány kételkedő természetének.