Görömbei András

Az egymást erősítő sokféleség

1.

A magyarság történelmének legtragikusabb századával búcsúzik a második évezredtől. Ebben a században bekövetkezett az, amitől oly régóta rettegtek a legjobbjai: a szétszóródás és a pusztulás. A magyarság a Kárpát-medencében ma nyolc országba szétszórva él. Még nagyobb az a veszteség, melyet nemzeti összetartozás-érzésének és létszámának negatív változásai mutatnak. Ha csak egy pillantást vetünk a közép-európai népesedési statisztikákra, láthatjuk, hogy Trianon óta a körülöttünk élő, részben bennünket is bekebelező népek megkétszerezték lélekszámukat, miközben a magyarság egésze alig haladja meg Trianon előtti lélekszámát. Fokozottan érvényes a lélekszám fogyatkozása az elszakított magyar nemzetrészekre, melyeket a többségi nacionalizmus Trianon óta szisztematikusan próbál fölszámolni.

1910-ben a Trianonban Csehszlovákiának ítélt területen 1 millió magyar és 2 millió szlovák élt, ma a szlovákok 4 milliónál többen vannak, a szlovákiai magyarság lélekszáma pedig nem éri el a 600 ezret. Kós Károly 1921-ben, Kiáltó Szó című röpiratában még azt írhatta, hogy a 13-14 milliós Romániában nagy erő a 2 milliós magyarság.1 Ma Románia lakóinak száma 24 millió, a romániai magyarságé pedig már a 2 milliót sem éri el. A mai Szlovéniában Trianon 35 ezer magyart hagyott, ma 8 ezren vannak.2 A vajdasági magyarság lélekszáma a szemünk láttára harmadolódott meg. S a sor folytatható. A magyarság életakaratát tekintve azonban még szomorúbb mutató az, hogy ha a magyarországi lélekszámból kivonnánk a Trianon óta Magyarországra menekült kisebbségi magyarok számát, a maradék aligha haladná meg a Trianonban meghagyott 7 milliót.

A nemzetiségi arányoknak ez a nagymértékű megváltoztatása a „létező szocializmus” évtizedeiben teljesedett ki, amikor a magyarországi politika a magyar kisebbségeket föláldozta az internacionalizmus oltárán, Magyarországon pedig a nemzeti érzés és nemzeti összetartozás-igény legkisebb megnyilvánulására is nacionalizmust kiáltott, miközben „a szomszédos országok állampártjai a nemzeti érzést is a maguk legitimációjának szolgálatába állították, s a rendszerváltást követően a nacionalizmusban találták meg a maguk átmentéséhez legcélravezetőbb ideológiát”.3

Az 1989-es rendszerváltás után Trianon csak bennünket sújtó módon maradt érvényben. A magyar kisebbségek még a belső önrendelkezési jogokat (például a kulturális autonómiát) sem kapták meg mind ez idáig, miközben mások a kisebbségi önrendelkezés elve alapján új államokat (Szlovénia, Horvátország, Szlovákia, Bosznia, Macedónia, Moldova) hoztak létre, s azokat nemzetközileg is elismertették.4 Mindez a magyarság túlnyomó többségét egyáltalán nem foglalkoztatja, hiszen kiölték belőle a nemzeti érzést és önismeretet egyaránt. Tehát igen rossz állapotban van az ezredfordulón.

Ezt tudnunk kell, de azt kell keresnünk, hogyan lehet ebből a szellemi-lelki és fizikai szétszóródásból valamiképp fölemelkedni. A magyarság a harmadik évezredben sorsdöntő választás előtt áll: vagy összeszedi magát, érvényre juttatja és kibontakoztatja értékeit, helytáll a globalizálódó világban, vagy folytatja XX. századi önpusztítását, és elenyészik, beleolvad az őt körülvevő nemzetekbe, szétszóródik a világban. Ennek a pusztulásnak azonban semmiféle racionális oka nincs, a magyarság képességeit tekintve semmivel sem alábbvaló más nemzeteknél.

Annyit már sikerült elérnünk, hogy a rendszerváltás óta minden magyar kormány felelősséget vállal a nemzet egészéért, így hát a nemzeti érzés és nemzeti tudat ápolása nem ütközik már belső akadályokba. Magyarországnak ezt az anyaországi „védhatalmi státusát” az európai uniós országjelentés is elismerte.5 Magyarország európai uniós tagságával történelmi esély nyílhat arra, hogy a magyarságban megerősödjék a nemzeti összetartozás-tudat és a nemzeti kultúra egysége; hogy végre a kisebbségi magyarok is megkapják ugyanazokat a jogokat, amelyekkel a Nyugat-Európában élő kisebbségek rendelkeznek; hogy a nemzet tagjai egyenlőképpen szabadok legyenek; s hogy a nemzeti egység legalább lelki és kulturális vonatkozásban megvalósuljon.6 Az uniós csatlakozások fáziseltolódásai miatt rendkívül bonyolult és nehéz folyamat ez, de ebben Magyarországnak helyt kell állnia, minden fölmerülő problémát az összmagyarság érdekeinek megfelelően kell megoldania. Ez a magyar politika dolga. Mit adhat ehhez az irodalom?

A globalizálódó világban minden nemzet arra törekszik, hogy megőrizze nemzeti sajátosságait, nemzeti értékeit. Antropológiai és szociológiai tény az, hogy a semmilyenség, a jellegtelenség felismert veszedelmeivel csak akkor tud ép lélekkel szembenézni a személyiség és a közösség egyaránt, ha fölerősíti magában a személyiséget és közösséget megtartó értékeket, ha a globálissá vált világgal szemben legalább a maga szűkebb környezetében kiélheti otthonosságigényét, ha közelvilágának ismerete és szeretete megóvja őt a semmilyenség állapotától, személyiségporlasztó, közösségfelszámoló veszedelmeitől.7

A magyarságnak létérdeke, hogy otthon érezze magát Európában. De ezt csak akkor érheti el, ha – a nagyfokú nyitottság mellett – ragaszkodik önazonosságához, saját értékeihez, anyanyelvéhez és kultúrájához, hiszen a kultúra a nemzeti önismeret alapja. „A helyes önismeret, az egészséges önbizalom, az azonosságtudat a legfontosabb tényező egy nép, egy nemzet sikerességében.”8 Az irodalomnak – mint a kultúra egyik tényezőjének – létmódjából következően fontos szerepe lehet a személyiség s rajta keresztül a nemzet önismeretének, világszemléletének alakításában, és fontos megtartó erőt jelenthet. Ehhez azonban olyan nemzeti irodalmi kánonra van szükségünk, amelyikben értékeink összeadódnak, kiegészítik egymást, sőt távlatot adnak egymásnak. Az irodalomra különösképpen érvényes Nils Bohr híres komplementaritáselve: „Contraria non contradictoria sed complementa sunt.” Az értékeknek ezt az összeadódását és egymást erősítő távlatosítását egyformán fontosnak tartom az esztétikai jellegek és irodalmunk történelem okozta sokfélesége vonatkozásában.

2.

Sok a zavar újabban a magyar irodalom fogalma körül. Vannak, akik ingerülten elutasítják a magyar irodalom magyarországi, nemzetiségi és nyugati magyar irodalmakra való tagolását. Tőzsér Árpád egyenesen azzal vádolja a kisebbségi magyar irodalomtörténettel foglalkozó irodalomtörténészeket, hogy olyasmivel foglalkoztak, amiről nem tudhatták biztosan, hogy létezik-e egyáltalán. Különösen problematikusnak tartja a kisebbségi irodalmak fogalmát a rendszerváltás óta, „a határok átjárhatósága, spiritualizálódása korában”.9 Szegedy-Maszák Mihály sem látja „sok értelmét a felföldi, vajdasági vagy erdélyi magyar irodalomtörténet önálló megírásának”10. Mások viszont az egyes kisebbségi magyar irodalmakat külön entitásnak tekintik a magyar irodalmon belül.

Ezt a vitát föloldhatónak tartom. Nyilvánvaló, hogy az irodalom nyelvi jellege a döntő ebben a vonatkozásban, hiszen „alig képzelhető el bármi, ami az egynyelvűségnél szorosabban kapcsolhat egymáshoz különböző szövegeket”11. Ez tehát a legfontosabb kritérium: a magyar nyelvű irodalom a magyar irodalom. Sütő András könyvének Jean Pierre-től vett mottója is a nyelv meghatározó erejére utal: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt.”12 Az is kétségtelen, hogy a kisebbségi és a nyugati magyar irodalmak számára a századok folyamán kiformálódott magyar anyanyelv a minta és éltető forrás. Azonban a történelem és a nyelv, a személyiség, nyelv és az irodalom szétválaszthatatlan egybetartozása természetesen teszi lehetővé, sőt szükségessé a további tagolást a magyar irodalom egységén belül. Ez a tagolás nem az egységet bontja meg, hanem tartalmasabbá teszi azt. Jellemző, hogy amikor Tőzsér Árpád Grendel Lajos művészetét magyarázza, maga is olyan sajátosságokra utal, amelyek elválaszthatatlanok Grendel szlovákiai magyar helyzetétől, élményeitől: „De tévednénk, ha úgy gondolnánk, hogy a sok hatás közepett maga Grendel, sajátos helyzeti energiáival, »nemzetiségi«, azaz egy időben külföldi és belföldi létével, egzisztenciájával teljesen feloldódott, beolvadt a magyarországi posztmodern irodalmi kánonba... Grendel az ott tanultakhoz (Mozgó Világ) annyival több etikai pluszt adott, amennyivel a husáki »sötétség-korszak« sötétebb, demoralizálóbb volt, mint a kádári »gulyás-kommunizmus«.”13 Szegedy-Maszák Mihály szerint pedig „Szilágyi István, Végel László vagy Grendel Lajos műveinek megítélésében a magyarországi irodalmár illetékessége némileg korlátozott, hiszen e művek nem csak a magyar nyelvű kultúra rendszeréhez tartoznak”14. Tőzsér is osztja – a szlovákiai magyar irodalom külön létét egyébként szintén tagadó – Grendel Lajos véleményét, aki az ellen emel szót, hogy a magyarországi „asszimiláló kritika” csak beilleszteni akarja a kisebbségi magyar irodalom értékeit a magyarországi irodalom kánonjába, ahelyett, hogy integráló kritikusi eljárással sajátosságát mutatná meg.15 Tőzsér Árpád az irodalmat elsősorban nyelvi fenoménnak tekinti, s ilyen értelemben nem látja a további tagolás értelmét, de elemzéseivel maga is megerősíti – akaratlanul is – a külön sajátosságok számbavételének szükségességét, hiszen a nyelvi fenomén elválaszthatatlannak bizonyul az alkotó sorsától, élményeitől, a magyar irodalom egységén belül a külön sors külön változatokat teremt.

Az irodalom értelmezéséből, a nemzeti irodalmi kánon képzéséből nem hagyhatjuk ki ezeket a külön változatokat. Egyetlen példát említve csupán: Kovács András Ferenc Kövek a magasban című versének különleges emlékezéstechnikája számomra éppen azt mutatja meg, hogy a kisebbségi magyar költő Adyval, Illyéssel, Radnótival, az egyetemes magyar kultúrával szembesíti a maga kisebbségi léthelyzetét, s műve, a „nyelvi fenomén” ennek a szembesítésnek a nyelvi partitúrája, mely természetesen egyetemes érvényű jelentésképzést is lehetővé tesz:

 

Kövek dobódnak, bolygókká válnak:
magas hazákból vissza se szállnak
végül sem, akkor sem.

 

A Kövek a magasban az én értelmezésemben tehát kisebbségi magyar sorsmetafora is, amellett, hogy egyetemes emberi létértelmezés.

A kisebbségi és nyugati magyar irodalmak sajátosságait meglehetősen gazdagon számba vette már eddig is az irodalomtörténet és irodalomkritika. Ezek a számba vett sajátosságok akkor is a magyar irodalom különleges történeti értékei maradnának, ha most megszűnne a magyarság élménybeli széttagoltsága. A rendszerváltás óta eltelt évtized azonban egyelőre ezt egyáltalán nem mutatja. (Ha a nyugati magyar irodalom valóban végképp megszűnik, történeti értéke a magyar kultúrában akkor is különleges szín marad.)

Természetes, hogy a kisebbségi sorban keletkezett műalkotások egy része spontán módon tartalmazza a kisebbség útkeresésének ideológiáit is. Ezeket az ideológiákat és sorsmetaforákat az utóbbi időben szinte kizárólag csak bírálat érte, érvényüket visszamenőleg is igyekezett visszavonni az ideológiakritika és a szövegirodalmi szemlélet egyaránt. A bírálat jogos elemeinek sem szabadna azonban elfednie a kisebbség számára kiutat kereső felelősségtudat értékét, s nem szabadna eldobni e gondolatok ma is használható, új értelemmel megtölthető részeit. „A transsylvanizmus – mai megítélésben – jellegzetesen multikulturális irányzatként lépett színre.”16 A kisebbségi magyar kultúrák multikulturális tapasztalata pedig különleges érték lehet a globalizálódó világban, modell arra is, hogy a különféle kultúrák az együttélés során hogyan őrizték meg sajátosságaikat és integritásukat.17 A sajátosság méltósága sem passzív és defenzív ideológia volt, miként azt Cs. Gyímesi Éva18 sugalmazza, hanem az önazonossághoz való természetes emberi jog kinyilvánítása – szemben az egyneműsítő diktatúrával. Megalapozása minden további aktív kisebbségi jogvédelemnek. Mai érvénye pedig az, hogy a nemzeti irodalmi kánonnak nem volna szabad háttérbe szorítania vagy mellőznie a kisebbségi magyarság – „önazonosságát tolmácsoló és fenntartó – művelődésének sajátos jellegét és értékét”, hiszen a magyar kultúra „Európában is főként e sokfélesége révén jelent majd külön színt és értéket”.19 A kisebbségi és nyugati magyar irodalmak külön hangsúlyú, külön színű értékeivel gazdagabb a magyar irodalom, mint ha csak „egy tőről metszetten homogénnek” tekinti magát.20

 

3.

 

Szegedy-Maszák Mihály szerint „valamely közösségben irányadónak tekintett alkotások és értelmezések összességét szokás kánonnak nevezni”21. Ez a szabatos meghatározás is jelzi, hogy a kanonizáció rendkívül kényes művelet, hiszen a kánonfogalom minden eleme tartalmaz bizonytalansági tényezőket. Ráadásul a kánon hatalmi eszköz is, „szoros összefüggés tételezhető fel valamely nemzet s nemzedék tudata, valamint általában a politikai változás és a kánon között”22.

Kánon nélkül nincs irodalom, csak egyes művek vannak. Az egyes műveket a kanonizálás kapcsolja bele az irodalomba. A kánon állandó mozgásban van, a képződés lezárhatatlan folyamat. Kulcsár Szabó Ernő tanulmánya a kánonképződés természetét rendkívül gazdagon világítja meg.23 Ő a kánonképződés folyamatában végső soron egyedül a hatástörténet autoritását ismeri el, s Jausst idézve fejti ki a hatástörténet logikáját, mely szerint „az egyes értelmezést annak a temporálisan kibontakozó »értelemnek« a gazdagodásán vagy elszegényedésén kell mérni, amely a szövegen mint partitúrán próbára tett saját hipotézis és a szöveg párbeszédéből végül műként, illetve a mű jelentéseként ideiglenesen megképződik”. Ez az okfejtés számomra megerősíti azok véleményét, akik a tartós kánonok kialakulását hosszú folyamat eredményének tekintik.24

A nemzeti irodalmi kánon kialakulása is hosszú és soha le nem zárható folyamat. Ennek a folyamatnak a megértéséhez rendkívül hasznos Kulcsár Szabó Ernőnek az a magyarázata, mellyel az Aleida Assmanntól vett idézetet világítja meg: „…a kánon esetében mindig olyasvalamivel van dolgunk, mint ami számunkra már előzetesen értelmezett alakban teszi hozzáférhetővé az irodalmiság mibenlétét. Úgy kondicionálja előre autentikus esztétikai döntéseinket, hogy csak hozzá képest tehetünk szert új, az addigi kánont elismerő, átformáló vagy érvénytelenítő művészi önmegértésre.” Később is meggyőzően szól a „teljesítmények közti feszültségek hatástörténeti folyamatának” kánonképző szerepéről.

Ezekhez a gondolatokhoz kapcsolódva teszek néhány megjegyzést irodalmunk nemzeti kánonjának az utóbbi két évtizedben történt alakulásáról, átértékeléséről.

A rendszerváltás előtt irodalmunk különféle szemléleti irányai – azt hihettük akkor, hogy egészséges pluralitáson alapuló nemzeti kánon jegyében is – együtt alkották irodalmunkat, és együtt építették a személyiség és a nemzet önismeretét. Aztán az irodalom értelmezőinek egy jelentős csoportja számára a paradigmaváltás lett a kanonizáció kulcsszava, s az irodalmi kánonalkotás korábbi összetett szervező elveit a szövegszerűség, a „hogyan” kizárólagossága váltotta fel abból a meggondolásból, hogy az irodalom legyen tisztán csak irodalom, nyelvi fenomén és semmi más.

Az természetes, hogy az új irodalom valamelyest mindig átírja az egész irodalomtörténetet. Ezúttal azonban sokkal többről van szó, hiszen a paradigmaváltás nem kiegészítő, akár ellentétes elemekkel is kiegészítő szemléletmódosulást jelent, hanem teljes váltást. Nekem ezzel az a gondom, hogy ilyen váltásokat legfeljebb a tudománytörténet ismer, az irodalomnak azonban más a természete, az irodalomban nincsenek kopernikuszi fordulatok még akkor sem, ha ehhez a nyelvfilozófiát hívja segítségül, vagy ha önmagáról ezt állítja.25

A nemzeti irodalmi kánon nyolcvanas–kilencvenes évekbeli átformálását az is motiválta, hogy a korábbi rendszer túlságosan átpolitizálta az irodalmat, az új kánont tehát ehhez viszonyítva alkotta meg az irodalomértelmezés. Ez jogos és természetes szembenállás, de úgy vélem, túlzott mértékben kiterjesztette szemléletmódja érvényét, megfosztotta az irodalmat az emberi létértelmezés teljességének lehetőségétől, amiből pedig semmilyen emberi gond ki nem zárható. Nemcsak a magyar irodalom nagy vonulata, hanem a világirodalom számtalan remekműve is bizonyság arra, hogy az irodalom nem csupán szöveg, hatástényezői sokkal öszszetettebbek. Ha ezek létjogát megkérdőjelezzük, ne csodálkozzunk azon, hogy az irodalom leértékelődésének folyamatát tapasztaljuk. Kiiktatunk így nemzeti irodalmunk kánonjából olyan értékeket, amelyek nélkül pedig az sokkal szegényebb lesz.

Az irodalmi kánonképzésben az újdonság különben sem lehet az egyedül meghatározó mérték. A szövegirodalom megjelenése semmiképpen sem hatálytalaníthatja a világszerű és a történetelvű irodalmat. Azért, mert egy korszak hamis kánonokat erőltetett, s ezeket politikai és nem irodalmi szempontokra alapozta, még nem kell kiiktatni minden olyan jelentésképzést az irodalomból, amelynek közösségi vonzatai vannak.

Az irodalmi kánon átformálódásához, az új kánon megerősödéséhez hosszú időre van szükség. Az újdonság persze nagy érték lehet, de nem szabad ennek alapján rögtön teljesen átrendezni a múltat. Kulcsár Szabó Ernő tanulmányával elviekben jobbára egyetértek, kánonmódosító, kánonteremtő törekvéseit viszont kevésbé tudom követni.

Én sokkal óvatosabb lennék a leértékelésekkel. Petőfi, Ady, Móricz túlságosan mostoha sorsra jut így. Nem hiszem, hogy érdemes szembeállítani a Költőnk és korát a Góg és Magóg fia vagyok én-nel. Nem hiszem, hogy a személyiség fragmentalizációja szembeállítható a személyiség disszonanciák fölött képződő épségének az igényével. Azt sem hiszem, hogy a magyar irodalom olyan alkotói, mint Németh László vagy Illyés Gyula, a „nagy elbeszélés” képviselői voltak. A tiszta forrásról pedig hadd idézzem Csoóri Sándor két évtizeddel ezelőtti írását: „A tiszta forrás Bartók értelmezésében nem más, mint az emberi természet mélyén rejtőző evidenciák neve: a mindenséget érzékelő ösztönöké, a vizek neve, a fák neve, a szélé, a harmaté, a tiszta örömök és fájdalmak neve. A mindenkiben közös, de elfojtott emberi értékek neve.”26 Tehát a tiszta forrásnak nem csak leegyszerűsítő értelmét kell számba venni. Az 1945 utáni magyar irodalmi kánont sem tudom elképzelni Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Székely János, Csoóri Sándor nélkül. A drámaíró Sütő Andrást sem hagynám említetlenül, ő éppúgy továbbvitte a Németh László-i drámamodellt, mint Szilágyi István a regényét. A példák hosszan sorolhatók.27

Jelenleg számtalan jelét látom annak, hogy az értelmezők elbeszélnek egymás mellett: a kánonok olykor nem is érintkeznek. Ez igen komoly baj, mert mindegyik szegényebb, mint lehetne. Abban egyetértek Kulcsár Szabó Ernővel, hogy irodalmunkban a kánonértelmezés pluralitáselvét az értékkiválasztódás reflexív artikulációja alapján kellene megerősíteni. Különben irodalmunk – gazdag értékvilága ellenére – nem adódik össze irodalmi nemzetté.

 

 

 

 

 

Elhangzott a Tokaji Írótáborban, az Irodalmi nemzet? – Hagyományok, kérdések, távlatok az ezredfordulón című tanácskozáson, 1999. augusztus 17-én.

1Kós Károly: Kiáltó Szó. In: Erdélyi csillagok. Szerk.: Czine Mihály. Népszava Kiadó, Bp., 1988. 13.

2Pozsonec Mária: Teremtő hagyományőrzés. In: III. Magyarország – 2000. Szerk.: Komlós Attila. Bp., PanPress, 1998. 463.

3Gróh Gáspár: Merre, magyar? Nemzet, integráció, globalizáció. Tiszatáj, 1999. 8. 91.

4Koszorús Ferenc: Hármas magyar érdek. In: III. Magyarország – 2000. 365.

5Tabajdi Csaba: Integráció és önazonosság. In: III. Magyarország – 2000. 297.

6Vö.: Pomogáts Béla: Kisebbségi kultúra és civil társadalom. Uo. 311. és Koszorús Ferenc: Európai biztonság – kisebbségek biztonsága. Uo. 122.

7Vö. S. Varga Pál: A pásztortűz lángja. Hitel, 1999. 7. 88–90.

8Kosáry Domokost idézi Deák Ernő: Történelemismeret – jövőismeret. In: III. Magyarország – 2000. 325.

9Tőzsér Árpád: Az irodalom határai. Cselényi László és Grendel Lajos művei s a határon túli magyar irodalom kérdésköre. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1998. 50. Jellemző, hogy – gondolatmenete érdekeinek megfelelően – Tőzsér Árpád Szegedy-Maszák Mihály kétszárnyú, csak mindkét felével együtt érvényes gondolatának csupán az első felét idézi: „A nemzeti jelleg ugyanúgy elhalványulhat, mint ahogyan a nyelvjárások veszítettek önállóságukból – már csak azért is, mert a katonai s gazdasági egyeduralom a civilizáció egyetlen mintájává emelheti az Amerikai Egyesült Államokat –, ám az értelem egyetemességének eszményét minden beszédmód visszavonhatatlanul helyi meghatározottságainak elismerése válthatja föl.” (I. m. 100.)

10Szegedy-Maszák Mihály: Az irodalom történeti és elméleti vizsgálata. In: „Minta a szőnyegen.” A műértelmezés esélyei. Balassi Kiadó. Bp., 1995. 13.

11Uo.

12Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat. Akadémiai Kiadó. Bp., 1994. 9.

13Tőzsér Árpád: i. m. 13.

14Szegedy-Maszák Mihály: i. m. uo.

15Tőzsér Árpád: i. m. 139.

16Gáll Ernő: Mi a teendőnk? In: III. Magyarország – 2000. 363.

17Vö. Bányai János: Az irodalomtörténész álma. In: Kisebbségi magyaróra. Újvidék, 1996. 113.

18Cs. Gyímesi Éva: Levélváltás Gáll Ernővel. In: Honvágy a hazában. Pesti Szalon, Bp., 1993.112.

19Gáll Ernő: i. m. 363.

20Bányai János: Kisebbségi író: Közép-Európa „vándora”. I. m. 67.

21Szegedy-Maszák Mihály: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. In: i. m. 101.

22Uo.

23Kulcsár Szabó Ernő: A szövegek ártatlansága. A „nemzeti” kánon és a modernség emlékezete. Kézirat.

24„A zsidó kánon elfogadása vagy hét évszázadig, a keresztényé mintegy négyszáz évig tartott.” Szegedy-Maszák Mihály: i. m. 95.

25„Az »episztémé« az ismeretelméletre utal, a »paradigma« a természettudományokra. Erős a gyanúm, hogy e kölcsönzött fogalmak nem igazán alkalmasak műalkotások minősítésére.” – Szegedy-Maszák Mihály: i. m. 99.

26Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: Nomád napló. Magvető, Bp., 1978. 368.

27Ez utóbbi megjegyzéseim már nem Kulcsár Szabó Ernő vitaindító tanulmányához kapcsolódnak, hanem az irodalomtörténetében megnyilatkozó kánonhoz: Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum Kiadó, Bp., 1993. 190.