Kalász Márton

Tizedelőcédulák

Az idős Kresz házaspár, Johann és Katharina Kresz, Stuttgarthoz közel, Hirschlandenben él, lányukkal és annak családjával együtt közös, tág, emeletes, gyönyörű családi házban. Kreszék három falut tartanak számon Magyarországon, ennyi idő elteltével mindinkább tárgyilagosan, a Tolna megyei Kismányokot, Mucsfát és Gyulajt. A két községet, ahonnan családjuk származott, s a harmadikat, a magyarok lakta Gyulajt, ahonnan 1948-ban kitelepítették őket. A kitelepítés s a szovjet zónából az amerikaiba való átkerülésük után először a lányuk járt 1963-ban nagyanyjával Magyarországon. Igencsak gyermekként került el szülőfalujából, ahol inkább beszélt magyarul, mint németül – s amikor most nagyanyjával, Aparhant felől érkezve, lenézett a völgybe, Mucsfára, hangosan elsírta magát. Sok mindenre nem emlékezhetett, de minden úgy tűnt neki, mintha másképp lett volna. Ennyi év után is, úgy látszik, még mindig csak a legmélyebb elérzékenyüléssel küzdve lehet ilyesmit elmondani. Sokak emlékezéséből ismerős különben mindenekelőtt a kettős érzés, a megrendültségé s egyben a csalódásé, hogy minden másképpen volt, amikor elhagyták.

A Kresz családot a kitelepítések legutolsó szakaszában vitték ki Németország szovjetek által megszállt részébe. A pirnai gyűjtőtáborból, az úgynevezett „szürke kaszárnyából” Lipcse környékére, Rochlitzba kerültek. Katharina Kresz olyan családba született Magyarországon, ahol a könyvnek, az olvasásnak az életet képzelettel is művelő hagyománya volt. Nagyszülei épp az első világháború kitörése előtt jöttek vissza Németországból Kismányokra. Az édesapa kint született, s még birodalmi iskolába is járt ott egy keveset. Sok német nyelvű könyv került így a kismányoki házba; Katharina Kresz, mihelyt megtanult olvasni, hozzászokott a versolvasáshoz. Később felnőttként, már Németországban, maga is elkezdett verseket írni. Kislány korában a szülők, ha unták, persze intették, inkább az Énekeskönyvet meg a Bibliát olvassa.

Johann Kresz cseregyerek is volt, időnként, s nem csak nyáron, a magyar Gyulajon járt iskolába. A cseregyerekség azt jelentette a Dunántúlon, hogy ismerős magyar és német családok adogatták nyaranta egymásnak gyerekeiket – a magyarok tanuljanak meg németül, de főképp a német gyermekek magyarul. Johann Kresz az elemi iskola hatodik osztályát végig Gyulajon járta. Pótszülei szomszédságában egy Eisler nevű zsidó boltoscsalád élt, s rendre őt küldték bevásárolni, hogy ily módon is konfrontálják a magyar beszéddel. Úgy emlékszik, a gyulaji iskolában általában többet tanult, mint a mucsfaiban, magyarul mindenképp több verset tudott, mint németül. Lejártak a Kaposra fürödni, télen fakorcsolyázni. A gyulaji erdészet Esterházy-tulajdon volt, a gyerekek szerettek az erdészház környékén kalandozni. Talán ezért is történt, hogy amikor a második világháború után elérkezett a németgyűlölő világ, s Kreszéknek is elvették mindenüket, Gyulajon találtak otthonra. Johann Kresz előbb egy gazdánál dolgozott, aztán az erdészetre járt. Emlékezete szerint tőlük akkoriban Jugoszláviába szállított tömérdek fát az erdészet, ők csak sajnálkoztak, milyen kíméletlenül irtanak ki maguk körül mindent. Amikor 1948-ban kitelepítették őket, Eisler úr és családja már nem élt a faluban, szinte észrevétlenül mentek el, kivándoroltak Izraelbe.

Kreszék, talán a család korábbi németországi léte miatt is, úgy gondolták, bennük a nyelvkészség, otthon svábul beszéltek, tudnak németül – aztán a szászok között nehezen tudták megértetni magukat. Amikor éjszaka megérkeztek Rochlitzba, s őket teherautóval mindjárt továbbvitték a szomszédos Göhrenbe, az elfogódottság nagyobb volt a nyelvi készségnél. Embereket hoztunk, mondta a gépkocsivezető, el kell helyezni őket. A polgármester ki sem lépett a házából, nem fogadta a jövevényeket. A szembenső vendéglőtulajdonos mindezt látta. Bekopogott ő is a polgármesterhez, csak nem akarja ezeket az embereket éjszakára kint hagyni az útszélen? A polgármester Kreszék füle hallatára úgy nyilatkozott, nincs több helye, s a községbeliek nem fogadnak be senkit. Végül elmentek valahova szalmáért, a vendéglős beszórta a szalmát a táncterembe, s odafeküdhettek. A vendéglős, mint minden harmadik német férfi, járt a háború idején Magyarországon. Ott nem hagynának kint senkit az utcán, hangoztatta mindvégig a polgármesternek. Kreszék néhány napig ott maradtak a vendéglőben, főzhettek a Heise család konyháján, kislányuk bejárt játszani a gyerekekhez. Inkább magyarul beszélt akkor még, mint németül, nem értették egymást. Heise vendéglős naponta járt a polgármester nyakára: neki ezek a magyarok nincsenek útban, de megfelelő helyet kell nekik szerezni. Kreszék végül egy gazdánál kaptak két kamrafélét, az egyik húsfüstölő volt, a másik lomtár. Aztán fölkutatta a magyarországiakat a szakszervezet, kinek-kinek fölvették az adatait. A férfiak május 8-án elkezdtek dolgozni a Bergmann-féle bányában, a szénpréselőnél, mindez akkor még magántulajdon volt. Nem sokat kerestek, heti 50 márkát, de ebben az időben még nem volt mire költeni a pénzt. Nyáron aztán meglett a valutareform a három nyugati zónában, a pénzt át lehetett váltani. A polgármester nagyon rendes volt, Kurt Heise vendéglős meg kifejezetten barátkozott Kreszékkel. Később, amikor Johann Kresz már átment Württembergbe, a családi levelek, küldemények bizalmasan kezelhetők voltak – a vendéglősé volt a helységben a posta is. Ha Kreszék Amerikából kaptak csomagot, Heise sötétedés után hozta. Ugyanúgy, ha Johann Kresztől jött odaátról küldemény.

Április 29-én volt Kreszék házassági évfordulója, átgyalogoltak a wechselburgi templomba, utána beültek egy fényképészhez. S még bekopogtattak a paphoz. Délután Johann Kresz elment. Katharina csak a kapuig kísérte. Kresz emlékezete szerint legalább harmincan voltak a kis vasútállomáson. Úgy intézte, hogy Zwickau felé szállt vonatra. Célja a Stuttgart melletti Weilimdorf volt, ott voltak a rokonok és a hadifogság után ott maradt ismerősök. Ők, ha valaki átjött Keletről, már tudtak neki munkát szerezni. Építkezésen dolgoztak, a romot darálták be, s téglát préseltek. Kresznek fáradságos munka volt. Csak egy hétre rá tudta értesíteni a családot, hol van, s mi ígérkezik.

Katharina Kresz inkább azt várta, majd nagybátyja ír, hogy az ura megérkezett. Aztán mégis maga az ura írt, s hogy Kresz-rokonnál van. Ő itt Göhrenben elment Bergmann úrhoz, a bányatulajdonoshoz, nyíltan megmondta, hogy az ura elment. És nem lehet tudni, ha vége a szabadságának, visszajön-e. Katharina Kresz mindezt úgy részletezte, mintha még föl sem eszmélt volna mind e gyanútlanságból – elmondta: ura szombaton bőröndöt keresett elő, fölvette a kék öltönyét, és elutazott.

Mindez már 1951-ben volt, a Német Demokratikus Köztársaság mint szocialista állam másfél esztendeje létezett. Johann Kresz azonban nem emlékszik, hogy elmenetelével bárki figyelmét különösebben magára vonta volna, s amikor az év karácsonyára visszajött, sem igazoltatta senki a határon. Útlevele nem volt, Ditzingenben, ahol akkor dolgozott, papírok híján csak feketemunkás lehetett. Ideát a rendőrség nem tűnt szigorúnak, még kíváncsiak sem voltak, mintha nem bánták volna, hogy az emberek egyszer csak nincsenek. Katharina Kreszt helyben időnként faggatták az odaáti cím s a munka felől, ő ezért egyre jobban félt. A kislányuk vele volt, apósa, anyósa szintén Göhrenben élt. Amikor Rochlitzban, a járási székhelyen végül ki kellett jelentenie az urát, csak annyit jegyeztek meg, eltávozott. Aki egyszer odaát van, ott is marad. Nekik meg amúgy sem ez a hazájuk. A kislányt az após, idős Johann Kresz nevére biztosították. Katharina Kresz ideig-óráig az apósa által élt, aki a Lipcse környéki szénfejtésnél dolgozott. Aztán a polgármester fölajánlotta neki a tejárusítást.

1953-ban a polgármester bizalmasan közölte: ha Kresz úr vissza akarna még jönni Göhrenbe, most tegye, mert azután már nem lesz rá mód. Ez már a berlini fölkelés után volt. S ha neki mint Frau Kresznek nehézségei lesznek, majd úgy intézik, hogy váljon el, mondták később. Ő közben kétszer is odaát járt Stuttgart környékén – hogy a Német Szövetségi Köztársaságban maradt férfiak asszonyai óvatosságból válni kezdenek, sokan tudták. Katharina Kresz azonban makacsul mondogatta, inkább a börtön, mint a válás. Egyik legrosszabb emléke, a kislány miatt, valamelyik május 1-jei ünnepséghez fűződik, a kislánynak nem volt megfelelő egyenruhája, s emiatt megfeddték, a fölvonulás idejére kiközösítették. A kislány miatt később is félnie kellett, mivel jó tanuló volt, el akarták Lipcsébe, egy intézetbe vinni. Azontúl, hogy a kislány tanítója is azt mondta neki, ha odaadja, felnőtt lány koráig nem kapja vissza, ez a Württembergbe való átjutásukat is csak akadályozta volna. Mert erről Katharina Kresz most már nem tett le – úgy sem, hogy közben sikerült előnyösen házat is vennie, s berendezte itteni életüket. A polgármester is inkább arra biztatta, menjenek, ha Kresz visszajönne, sem lenne munkavállalásra lehetősége. Johann Kresz is nyugtalankodott odaát Ditzingenben, minden módot fölhasznált, hogy pénzt küldhessen, bizonyos volt benne, a család Göhrenben éhen hal. Katharina Kresz kérvényezett, hogy átmehessen; mire az engedélyt megkapta, az ura írt, most ne jöjjön. A Kresz-rokonok építkeztek, máshova költöztek, így neki sincs épp hol laknia. A kislánnyal tehát nem lehetett elindulni, 1953. szeptember 23-án csak ő maga érkezett Ditzingenbe. A kislány a nagyszülők gondjára maradt, ezt Katharina Kresz rosszabbnak érezte, mint amikor az ura elment. Ditzingenben a munkáltató arra biztatta, Frau Kresz, menjen vissza, ahonnan jött, itt nincsen lakás, munka sem lesz majd, senki nem tudja befogadni. Frau Kresz azonban hajthatatlan maradt. Fél éven át hol itt, hol ott húzódott meg, aztán azok, akiknél az ura volt, őt is befogadták. A kislány 1955 augusztusában tudott utánuk menni, s ősztől már Ditzingenben járhatott iskolába.

A kislányt valójában egy vadidegen asszony hozta át. Az anyós Rochlitzban, ahol a kislány úti okmányait igyekezett beszerezni, látta ezt az asszonyt, s azt is, hogy szintén okmányok dolgában jár. Megszólította, hova utazik. Kiderült, hogy Stuttgarton át valahova, s egyszerűen rábízta a kislányt. Após, anyós 1959-ben jött át, nehéz volt, lakáshiány, munka sehol.

Nem mindenki járt okmányok után, s valószínűleg nem is lett volna mindenki olyan szerencsés, mint Katharina Kresz, hogy be is tudja szerezni az elutazáshoz az engedélyt. A Magyarországról kitelepítettek nagyobb része persze olyan falvakból jött, ahonnan már előttük telepítettek Németország amerikai zónájába, s valamiféle híráramlás mégiscsak volt, tudni lehetett különben, más világ indul az új Német Szövetségi Köztársaságban, ahol azok vannak, s más az NDK-ban – ahol a kitelepítetteket sok minden kezdte emlékeztetni arra, amit Magyarországon otthagytak, többek között az induló kommunizmus rajtuk esett túlkapásaira. Szászországban, bár németek voltak ők is, mégiscsak jövevények, s belőlük Németországnak mind a két felén épp elég volt – s az, hogy közülük annyi férfit beosztottak bányamunkára s az újjászerveződő nehézipar központjaiba, még azoknak sem igen tetszett, akik odahaza épp annak örültek, hogy egy-egy ilyen munkahelyen eltűnhetnek, s ha nehéz is egy-egy műszak, legalább nyugton hagyják őket. Mind több hír keringett, az ismerősök közül ki hogyan jutott át szerencsésen, s ha már a falubeliek, a rokonok és barátok többségben odaát vannak, legalább legyenek ezután együtt. Az emlékezők ma is megélénkülnek, akkor miképpen járhatott a képzeletük? Hogy nem könnyű ott sem, arról is volt elegendő híradás – de ha már el kellett jönniük a hazából, s nem valószínű, hogy törvényes módon még egyszer visszajutnak, mégis a két életlehetőség közül válasszák a nekik biztatóbbat. Bikácsot azzal kapcsolatban is említettük, hogy onnan három menetben is telepítettek 1946 és 1948 között, közülük jó néhány család remélte, ha átjut, azok majd hozzásegítik őket valamilyen ideiglenes otthonhoz, munkához.

A bikácsi, ma waldenbuchi Sipos Ádám már nemigen tudja megmondani, hol és hogyan jutott át Bajorországba, később onnan Württembergbe. Arra ő is emlékszik, hogy Berlinen át volt a legegyszerűbb elmenni, édesapját talán ő is ezen az úton vitette maga után. Siposékat 1947 szeptemberében, tehát az úgynevezett második szakaszban telepítették ki Bikácsról a szászországi Falkensteinbe, s ők ott sehogy sem érezték jól magukat. Édesapja napra nap jobban sérelmezte a magyar kormány velük szemben tanúsított magatartását, hogy egy magyar érzelmű, vitézi családot elűz az országból. A vitézi rang dokumentumait magukkal hozták, magát a rangot ritkán emlegették, s a hozzákötődő addigi életvitelükre keserű szájízzel emlékeztek. A Sipos család reflexeiben Berlin is a Német Birodalom fővárosa volt, benne Hitler, akinek a nevét velük nem lehetett kapcsolatba hozni, soha ki sem ejtették. Ők úgy voltak németek, hogy a magyarsággal tartottak, így kívánta a hazájuk – s ez a haza most elárulta őket. Sipos Ádám sérelme, hogy a nagydorogi vasútállomáson egy hivatalnok az ő tisztességét jelképező igazolást is kettétépte, csak még tetézte az egészet. Mindezt az érzést s alapvető magatartást Sipos Ádám is, édesapja is természetesen Németország nyugati felére is magával vitte. Ha a vele beszélgető a nem emlékezetkihagyás következtében, de ilyen okból a Sipos Ádám szájából annyiszor elhangzó „nem emlékszem”, „nem tudom…”, „nem érdekel engem” válaszfélék nyomába kívánna eredni, a sok tagadás gyökerét a fentiekben találná meg, minduntalan ide lyukadna ki.

Sipos már 1949-ben elment Szászországból, Berlin lehetett ilyenformán az átkelőhelye – édesapjának mindenképp, hiszen csak harmadszorra s éppen Berlin lezárása előtt sikerült áthoznia. Édesanyja s a nagynénje rendes úti engedéllyel hagyta el az NDK-t. Siposéknak Szászországban még kevéssé, Bajorországban már egyre inkább szembe kellett nézniük azzal, hogy korábbi családnevük, a Spiegel előnyösebb lenne, de makacsul kiigazítottak minden németet, akinek száján a Sipos névből óhatatlanul Sziposz lett. Sipos Ádám Bajorországban sokáig gazdáknál dolgozott, maga választotta így, falun inkább volt élelem. Majd ismerősök révén átkerült Stuttgart közelébe, Leinfeldenben aztán rövid próbaidő után fölvették egy gyárba – harminchárom évet töltött el Sipos ebben az üzemben, mint nyugdíjastól köszöntek el tőle. Arra, hogy Magyarországra visszajöjjenek, nemcsak azért nem gondoltak, mivel más bikácsiak már megpróbáltak hazajutni a falujukba, s visszatoloncolták őket, hanem mert édesapja nem is kívánta volna viszontlátni Magyarországot. 1969-ben halt meg, s felesége még abban az évben utánahalt. A családból a két, Szibériába deportált lányt többé nem látták – 1947 őszén, alighogy Siposékat kitelepítették, tértek vissza Bikácsra. Cselédek lettek, majd mindketten férjhez mentek. Sipos Ádám is csak 1987-ben ment vissza először Magyarországra, egyik lánytestvére temetésére.

Berlin valóban a legzavartalanabb átkelőhely volt azoknak, akik Nyugatra akartak távozni – átjáróhely, azzal hogy a háború után a nyugati nagyhatalmak s a szovjetek Berlint megfosztották a német főváros státusától, s négy – amerikai, brit, francia és szovjet – szektorra osztották föl. A szovjet szektorból lett, nem egészen törvényes módon, az NDK megalakulása után a demokratikus német főváros, közmegegyezésesen Kelet-Berlin. Az elválasztófal megépítését csak 1961-ben határozta el Hruscsov sugallatára az NDK kormánya, addig mindenkinek szabad s korlátlan volt a közlekedés egyik szektorból a másikba. Aki járt ott, emlékszik, Kelet-Berlin határán figyelmeztették az utast, a demokratikus szektor utolsó állomásán tartózkodik, kérik, hagyja el a szerelvényt. A szerelvényt elhagyni nem volt kötelező, nem is így értették, csupán meg akarták a gyanútlan közlekedőt óvni attól, hogy szándéka ellenére átmenjen a város valamelyik nyugati részébe. Ebben a kedvében közben senki nem korlátozta – a föl-föltűnő járőrök csupán a sok csomaggal utazókat fogták gyanúba, s őket is inkább a feketekereskedelem miatt. Könnyű volt tehát szektorokat átszelve – ha valaki nem hívta föl magára a figyelmet – eljutni valamelyik röptérre, s az úgynevezett légihidat igénybe véve elrepülni a Német Szövetségi Köztársaság valamelyik nagyvárosába. A magyarországi németek közül akik féltek, ezeket a repülőjáratokat használták, a nők közül, ma úgy emlékeznek, nem egy ekkor hagyta el nehéz szívvel a még Magyarországról hozott népviseletét. Odaát sem föltétlenül olyan volt a fogadtatásuk, amilyet fölfokozott érzékenységükben megkívántak volna. Az őket váró földik, rokonok mindent elkövettek, hogy nyugvópontra: valamilyen fedélhez, életlehetőséghez juttassák őket, beajánlják saját főnöküknek a lehetséges munkaerőt. A bennszülött németek túlságosan sok rokonszenvet nem mutathattak, voltak ugyan kivételek, ők csak azt érzékelték esztendők óta, hogy jönnek, jönnek, még mindig jönnek. Ezt tették szóvá Sipos Ádámnak is 1949-ben Bajorországban. A kitelepítettek erről fél évszázad után is csak nehezen beszélnek, holott végtére észrevehették, a türelmetlenség nem nekik szól, mihelyt az élet elviselhetőbb, a menekültek, kitelepítettek iránti ellenszenv is elmúlik.

Bauhoffer József kitűnő emlékiratából, sok más emlékezésből s a történeti kutatás adataiból is tudjuk, a kitelepített magyarországi németek egy részét odakint kezdettől a visszatérés gondolata foglalkoztatta. S minél konszolidáltabb helyzetbe jutottak, annál inkább. A konszolidált helyzet jobb esetben egy lakható szobát jelentett, Bauhofferéknek Wilsdruffban, a városka egyik jómódú gazdálkodójánál – s persze a férfiaknak munkát, üzemben, bányában, Drezda romeltakarításánál. Az érzelmi élet középpontjában a honvágy állott, gyermekeknél a kezdeti kíváncsiság lankadásával még inkább, mint a felnőtteknél. Voltak családok, Bauhofferék is, akik kitartóan szerették volna hivatalos útját megteremteni hazatérésüknek, mindenféle igazolást küldettek rokonaikkal Magyarországról. Az illegális visszatérés tervét csak azután érlelgették magukban, hogy Berlinben a magyar külképviselet megértette velük a jogszerű mód lehetetlenségét. Idéztük már a négy majsi család karácsonyi ünnepét, Schmidt János szép köszöntője után a fagy dermesztette madár ügyefogyott, jelképes verdesését a fejek fölött. Bauhoffer József a maga emlékiratát kitűnő érzékkel úgy építi föl, hogy közben bemutatja wilsdruffi életük mindennapjait, óhatatlanul sugallva olvasójának: s vajon ha valóban szöknek, jobb s megnyugtatóbb lét várja-e őket odahaza Magyarországon? A fiú harmadik osztályba kerül szeptemberben Wilsdruffban, s mint minden Keletről érkezett gyermeknek, nehézsége támad a német nyelvvel az iskolában. A Magyarországról hozott nyelvjárás sehogy sem egyezik, sem a szász dialektussal, sem az irodalmi német nyelvvel. Villogni legföljebb egy-egy magyar mondat kiejtésével lehetne. A hangulat azonban nem olyan, a jövevények, többek közt a szülők népviselete miatt is, de főképpen mivel terhére vannak gazdaságilag a helybelieknek – birodalmi német, népinémet –, hamar megkapják az „ungarische Zigeuner”-féle lekezelést is. A városka élte erősödő politikai életét, nyilvánosság előtt zajló perek, kisemberek rettegésteli dadogása a népbíróság előtt – nyilvánvalóan helyi kis diktátorok s élet-halál urai voltak a náci időkben. A kitelepítetteket furcsamód arra emlékeztette, hogy odahaza ők voltak azok, akikre ujjal mutogattak, akár csináltak valamit, akár nem – ez a törvényes keret is ideig-óráig inkább a megtorlás indulatát szemléltethette nekik. Bauhoffer József édesapja délutánonként egy nyugdíjas tanítónőhöz küldte a fiát, a tanítónőnek az oktatás szemlátomást terhére volt, a fiúnak a tananyag helyett a színvonalas német polgári lakás szép tárgyai kötötték le figyelmét. Az iskolában elavult tankönyveket használtak, a közelmúlt fasiszta ideológiájától való félelem elbizonytalanította a pedagógusokat. Bauhoffer József a könyveire, füzeteire piros-fehér-zöld zászlócskákat rajzolt.

A hazatérés az ismerős családokban mindennapi beszédtémává vált. Tudatosan gyűjtötték az ezzel kapcsolatos híreket, kiderült, hogy például Csehszlovákián át szökni már túlságosan veszélyes volna, a szovjetek igen szigorú ellenőrzést végeznek az utakon, vasútvonalakon, s a csehszlovák rendőrségen is fönn lehet akadni. Ezt már Magyarországon is így tudták, a beavatott rokonság jelentőségteljes metaforákkal tűzdelte meg leveleit. A hírek arról is szóltak, hogy Magyarországon is vadásszák az illegálisan hazatérőket, s visszatoloncolják őket oda, ahonnan jöttek. A Bauhofferékkel együtt készülődő családok végül úgy határoztak, hogy nagy kerülővel inkább Magdeburg felé indulnak, s az amerikai s a brit zónán át igyekeznek legelőbb is Ausztriába eljutni. Bauhoffer József, mint mindenre jól figyelő kamasz fiú, szökés közben a pontos útvonalat s a helységek nevét, amiken keresztülhaladtak, beírta füzetébe – a füzetet aztán Magyarországon bűnjelként elvették tőle.

E sorok írója Bauhoffer József emlékirataiból próbálta meg rekonstruálni mindazok szökését, akiket ismert, elsősorban a már említett Keipl Jánosékét. Keipl János nagyobbik fia, Henrik indult elsőnek Zwickauból, még Csehszlovákián keresztül, szerencsésen át is jutott minden határon. Megállapodás szerint nem a falujukba, Nagynyárádra ment, hanem Somberekre, s éjszaka bekopogtatott anyósához, e sorok írójának nagynénjéhez. Maga a család, köztük a hetedik hónapos terhes fiatalasszony, e sorok írójának unokatestvére csak hosszas útközbeni bujkálással, Ausztrián át érkezett meg november végén a faluba. Hogy itthon vannak, csupán addig volt titok, amíg valamelyik szomszéd ki nem fürkészte, a titoktartást azonban a közösség, a legkisebb gyermekig, összeesküvésszerűen komolyan vette. Tudjuk, Keipl János maga adta föl magát s családját, januárban megszületett a keserves vándorúton óva végighordott fiúcska, egészségesen. A fiatal édesanya azonban hamarosan valamilyen nyugtalanság jeleit észlelte magán, s egész életén át bajlódott az idegrendszerével.

Nézzük Bauhofferéket, hozzájuk végül csak nehezen csatlakoztak mások, mivel a két dédszülő is jött, s ők már elég nehezen mozogtak. A többiek úgy gondolták, útközben kockázati tényezőkké válhatnak. Az idősek kivételével mindenki hátizsákkal, bőrönddel megterhelve utazott. Magdeburgban találkoztak a férfival, aki gyakorlott embercsempészként átvitte őket Ausztriába. Mihelyt megtudta, hogy két hetven éven fölüli is van a társaságban, tüstént megemelte a fejpénzt. Bauhofferéknek minden összezsugorgatott kis pénzük az embercsempész zsebébe vándorolt. Mindjárt a pályaudvaron rémület fogta el őket, a vonatszerelvényeken nyüzsögtek az orosz katonák és a Bauhofferékhoz hasonló szökevényformák. Az idősebbek közül valamelyik vészjóslóan bejelentette, a legelső határon úgyis elfogják valamennyiüket. Végül megérkeztek a zónahatárra, a katonák szemlátomást nem törődtek velük. Egy ház fészerében várták meg, hogy besötétedjék. Még szürkült, amikor libasorban megindultak réten, szántóföldön át a határ felé. A dédszülőket támogatni kellett, hol egyik, hol másik fiatalabb állt oda melléjük. Az embercsempész egy erdősávban leállította a sort, pihenjenek, várják meg, amíg a járőr a környéken áthalad. Az őrök épp közeledtek, amikor a sötétben eltévedt nagymama hangosan szólítgatta a többieket. Alig lehetett megtalálni és lecsillapítani. Csöndben átkeltek a patakon – ez volt a zónahatár. A férfiak alsónadrágra vetkőzve sorra átemelték a nőket a víz fölött. Egy papírbőrönd vízbe esett, s vált lassú szétmállása miatt a további úton egyre kényelmetlenebbé. Odaát hamarosan előkerült a pálinka, s derűssé hangolódva oldották magukban eddig viselt félelmüket. Mások is föltűntek közben a környéken – céltudatosan ki-ki a közeli kis vasútállomás fénye iránt haladt. Még csak az első akadályon jutottak túl, a brit zónában voltak. Ha Nürnbergig akarnak eljutni, át kell haladniuk vonattal a brit–amerikai zónahatáron.

Bauhofferéknek Nürnberg mellett egy kis faluban voltak 1946-ban kitelepített rokonaik. Amíg ott pihentek, csak azt ajánlották nekik, ne menjenek haza Magyarországba, jelentkezzenek egy menekülttáborban, s maradjanak itt együtt, egymás közelében. Az élet itt sem volt rózsás, a rokonok inkább nélkülözőknek tűntek. Bauhofferék a honvágyukra hivatkoztak, de nem mondták, ennél az életnél ők odahaza azért maguknak valamivel jobb sorsot remélnének.

A gyakorlott határsértők útközben egymást azzal izgatták, hogy az Ausztriába való átkelés még mennyire lehet nehéz vagy sem. Már mindenki kiiskolázottnak érezte magát, a terv szerint valahol Passau környékén kellett elérniük a határt. Ott egy vízimalomban lakó házaspárt kellett megkeresniük. Alkonyattájt pillantották meg a völgyben a vízimalmot. Egy magasabb dombról, erdőszélről figyelték a völgyet. Itt is valamiféle patakmedret láttak, föltételezték, akkor megint csak ez a határ. Várakozás közben megmagyarázhatatlan dolog történt: Bauhoffer József nagynénje váratlanul megragadta a kézitáskát, amit a dédnagymama szorongatott a hóna alatt, s nagy ívben elhajította. Később azt mondta, azért csinálta, mivel neki kellett állandóan hónaljánál fogva támogatni a dédnagymamát, s ez a táskaféle gyötörte, zavarta, idegesítette mindvégig az úton, s most már nem bírta látni. A nagy ívben elhajított kézitáska kinyílt, s a benne levő iratok, régi papírpengők szállni kezdtek, szinte beterítették a domboldalt. A család legeredetibb irattára hevert szanaszét a német–osztrák határon. A papírokat összeszedték, akkor még nem sejtették, majd egyszer a kárpótlási kedvezményhez ezek lesznek a család vagyonát bizonyító dokumentumok.

Közben sikerült a vízimolnár házaspárnak is jelt adniuk, hogy csoportjuk odafönt várakozik a dombon. Megint csak türelemmel kellett lenniük sötétedésig, hogy aláereszkedhessenek, s majd odalent, egy barátságos helyiségben kicsit elrévedezzenek. A vízimolnárék elmondták, a határőrség esténként mikor kopog be hozzájuk, s majd ha elköszönnek, nyugodtan neki lehet vágni a határnak. Éjszaka egy keskeny pallón egyensúlyoztak át Ausztriába. Megkeresték a legközelebbi vasútállomást – Bécsig váltottak egyelőre jegyet.

Bécs főpályaudvara előtt a tér zavarba ejtő látványt nyújtott. Bauhofferék a vonaton kialudták fáradtságukat, most szemlélődtek. Járkáltak a fabódék között, amelyekben mindenfélét kínáltak az árusok, de akár megszállni is lehetne itt. Bauhofferéknek úgy tetszett, túlságosan is sok szerencsétlen s agyongyötört ember járkál körülöttük. Ekkor szólította meg őket egy magát pestinek mondó, sokat beszélő, végül is rájuk ragadó nő. A hölgy fölajánlotta, biztosan átviszi őket a magyar határon, ha vállalják az útiköltségét Budapestig, s adnak neki az élelmükből. Bauhoffer József hozzáfűzi, nem is tudja, miféle élelmük lehetett még akkor, bizonyos azonban, hogy éhségérzetre az egész hazaúttal kapcsolatban nem emlékszik. Talán mert addig minden olyan jól sikerült, a felnőttek nem gyanakodtak az ismeretlen nőre – mindazonáltal, még az osztrák oldalon, egyenesen az oroszok karjába vezette őket.

Az oroszok az önkéntes idegenvezető-nőt elkülönítették, őket meg valamilyen iskolaépületbe terelték. Szinte pillanatok alatt összegyűlt vagy ötven-hatvan ember. Többségük, akárcsak ők: haza igyekvő német – de volt kifelé tartó egyetemista s egy teljes hangszerkészlettel zajongó cigányzenekar is. Itt az oroszok barátságosak voltak, az iskolaablakba rádiót tettek, valamelyik budapesti adóra állították. Másnap teherautóval mégiscsak elvitték őket a magyar határhoz, s föltűnt előttük a piros-fehér-zöld sorompó.

Bauhoffer József tanár kitűnően szerkesztett s fél évszázad távlatából is tartózkodóan poentírozott emlékirata nem siklik át afölött, hogy „A teherautónyi sváb pedig boldogan sírt. Hazaérkeztünk!” Nem is tehetné – aki valamelyest elmélyedt a magyarországi nemzetiségrajzban, tudja, a németség csak efféle érzelmi lágyságával s az országhoz való megkülönböztetett ragaszkodásával hiteles. S mihelyt az orosz katonák átadják őket a magyar hatóságoknak, mértéktartóan kifejezve, ismét a rohamszerű fölismerés: „a fogadtatás nem volt szívélyes”. A foglyokat, vegyes összetételű társaságot, amint a tízesztendős fiú megítélni véli, előbb egy kúriaszerű épületbe terelték, majd Szentgotthárdra s onnan Szombathelyre szállították őket. A rendőrség őrizetbe veszi mindnyájukat, s ekkortól valóban mint foglyokkal bánnak velük. A svábokat jóformán emberszámba sem veszik, a cigányzenekart nagyvonalúan lekezelik, a fiatalokkal napról napra agresszívabban bánnak. Bírósági tárgyalásra kerül sor, fegyveres kísérettel meneteltetik végig őket a városon. Az asszonyok öltözéke rendetlen, a férfiak nadrágjáról hiányzik a szíj, lábbelijükből a fűző. A rendőrségi fogdában a gyerekeket az asszonyokkal rakják közös cellába. A napok hosszúak, csak egyszer adnak be ennivalót, délután, híg levest egy szeletke kenyérrel. Bauhoffer Józsefnek, mióta átlépték a magyar határt, legfőbb élménye az állandó éhség.

Egy hét után átvitték őket Győrbe, ott egy éjszakát töltöttek fogdában, majd Budapest következett, a toloncház. Bauhoffer József ott szégyenlősködött a félmeztelenre vetkőztetett aszszonyok között, akiket tetvetlenítés ürügyén különféle porokkal szórtak be. A toloncházban rengeteg volt az élősködő, a falak tele voltak a dél-baranyai fiúnak eladdig ismeretlen poloskával. A hetekig tartó börtönélet legfőbb élménye a napi egyszeri evés és a séta volt. Bauhoffer József a többi gyerek közt vette észre, hogy magyar nyelvtudása az egyesztendős távollét alatt mennyit kopott. Énekelte együtt a többiekkel a neki is magyarul hangzó, mégis teljesen érthetetlen dalt: „Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni, szabad az én babámnak egypár csókot adni.”

Egy nap váratlanul visszakapták minden holmijukat, fillérre az elvett pénzüket. Vonatra tették őket Hegyeshalomig. Ott a hideg novemberi napsütésben megmutatták nekik Nickelsdorf templomtornyát, menjenek vissza, ahonnan jöttek.

Egyszerűbbnek s pontosabbnak tetszik az események összefoglalása helyett Bauhoffer József emlékiratának befejező részéből most már szó szerint idéznünk:

„Egyszerűen nem voltunk ebbe a hazába valók! Nem voltunk magyar állampolgárok. Valami azonban mégsem egészen törvényesen történhetett, ha »titokban« zavartak át a határon, rendőrségi segédlettel.

Meg kellett várnunk a besötétedést, beszéd nélkül tereltek az osztrák határ felé. Közben jobbra-balra szakadtak ki csoportok. Kísérőink úgy tettek, mintha nem látnának semmit. Nagyanyám, mint eminens végrehajtó, szorosan a rendőrök mellett haladt. Nagy nehézségek árán sikerült »lemorzsolódásra« bírni, hiszen mi is az út menti kukoricásba osonva kívántuk útirányunkat ellenkezőre változtatni. A rendőrök is tudták, hogy a többség nem megy át a határon, a visszaszivárgók felét a határőrök ismét elfogják, majd ismét a fogda, a tolonc és ismét Hegyeshalom.

Linder Karcsi vezetésével egy fiatalabbakból álló dél-baranyai csoporthoz kerültünk anyámmal. Sajnos, családom idősebbjei külön csoportban kísérelték meg a hazamenetelt. Az ő újbóli elfogásuk valószínűbbnek látszott, engem biztos hazatérőnek jelöltek. (Szerencsére más úton, más »kalandokon« keresztül családom másik fele is hazakerült!)

Ismét egész éjjel gyalogoltunk, bukdácsoltunk őszi szántásokon, megmaradt kukoricásokon keresztül. Már hajnalodott, amikor az élen haladók mindenkit lehasaltattak, mert két határőrt véltek felfedezni a látóhatáron. Kivilágosodva derült ki, hogy két fűzfát néztünk határőrnek. Átfagyva bújtunk rövid pihenőre a szénaboglyákba. Elképzelhető, hogyan szálltunk vonatra: gyűrötten, koszosan. Mégis bíztunk a jegyvizsgálók és utasok jóindulatában. Ebben az időben valószínűleg nem mi voltunk az elsők és az utolsók sem, akik Nyugatról szivárogtak az országba. Talán csodálkoztak is rajtunk, hogy miért és mire igyekszünk annyira haza!

Előbb a töttösi, majd a majsi rokonoknál rejtőzködtünk. Szüleim, mint sokan mások, a Lippó melletti Marianna-pusztán kaptak munkát, Bartha nevezetű, mohácsi származású zsidó tulajdonosnál.

A háború utáni nagy népvándorlásban a pusztai emberek beköltöztek a falvakba, így a hontalanná vált svábok kerülhettek a megüresedett pusztákra vagy a szőlőhegyek présházaiba. Az én életem azonban volt osztálytársaim körében, 4. osztályos tanulóként, Majson folytatódott. Legnagyobb gond számomra a magyar nyelv volt. Az én feleléseim az első időben az órák legvidámabb percei lehettek, hiszen én magam sem értettem, mit mondok. Osztálytársaim azonban visszafogadtak, nagyon kitartottunk egymás mellett: a Délvidékről, a Felvidékről, és az ország sok részéről jött gyereksereg! Nagy türelme volt hozzánk Markó Magdolna tanítónőnek. Szívesen emlékszem vissza új tanítóimra: Mészáros Lászlóra, Hadnagy Jánosra, Luciusz Mátyásra.

Pusztai életemet és 5. osztályomat Lippón, a szüleimmel együtt tölthettem. A hosszú épületben konyhás-szobás lakásban laktak a sváb családok: a Rittlingerék, a Rosenbergék, a Rappék, a Schmidték. Mindenhol sok gyerek! Vidám napok egy nagy térségben!

Jött az államosítás, a tulajdonos az egyik éjjel elhagyta az országot, állami gazdaság lett a puszta is. Nőtt az éberség a pusztán, apámat kulákká minősítették, és elbocsátották. A magasépítőknél lett segédmunkás. (Az ott kapott egyik igazolás alapján számítottam későbbi középiskolámban munkásszármazásúnak.) Közben ismét magyar állampolgárokká nyilvánítottak bennünket is. Szülőfalunkba költözhettünk, a nagynéném férjének egyik szobájába. Egy szobában hatan! Szerencsénkre a ruhánkon kívül nem volt más holmink. E szobában lettem szenvedélyes olvasó. A család egyik őse tanító volt, az ő hagyatékából maradt egy polcnyi könyvtár. Jókai, Gárdonyi világán keresztül tanultam meg másodszor magyarul.”

Bauhofferék, s mindazoké, akik hozzájuk hasonló helyzetben éltek, legnagyobb gondja az volt, hogy nem volt magyar állampolgárságuk. A hatóságok csupán tudomásul vették, hogy hazaszöktek, s itt vannak. Az úgynevezett belső áttelepítések még tartottak, s ők is ennek hullámmozgásán hányódtak. A magyar kormány 1949-ben és 1950-ben rendelkezett a sehova nem tartozókról. Előbb bizonyos jogosultságokat kaptak vissza: „… a Németországba áttelepülésre kötelezett személyekre, akik jelen rendelet kihirdetésének napján Magyarországon laknak (tartózkodnak), hatályukat vesztik a lakóhely (tartózkodóhely) megválasztása és a munkavállalás tekintetében megállapított korlátozó rendelkezések. Ezek a személyek a lakóhely (tartózkodóhely) megválasztása és a munkavállalás szempontjából a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esnek.” Majd fél évre rá, 1950 márciusában a 84/1950. Mt. számú rendelet azt mondja, hogy azok a németek, akik „Magyarországon tartózkodnak, és az erre vonatkozó rendelkezések szerint jelentkezési kötelezettségüknek eleget tettek, magyar állampolgárok és a Magyar Népköztársaságnak a többiekkel minden tekintetben egyenlő jogú polgárai”.

Egy kislődi, idős, német nemzetiségű parasztember 1948-tól rendszeresen leveleket írt Kelet-Németországba, a vogtlandi Falkensteinbe kitelepített szomszédjainak. A leveleket Emil Magvas, a címzett unokája közli a kilencvenes években. A levelekből hol az tetszik ki, hogy az otthoniak biztatni szeretnék a kitelepítetteket: majd fordul megint a világ, s mindenki visszakerülhet abba, amiből elűzték, hol az, hogy az itthon maradottak is jobban jártak volna, ha kitelepítik őket. Az 1949. november 15-én Kislődön keltezett levélben az idős parasztember a falu „örömteli” eseményéről számol be távol levő hajdani szomszédainak: „Aztán, kedves Régi Szomszédaink (és reméljük, újra azok lesztek), örömteli eseményről akarok beszámolni Nektek, méghozzá a búcsú utáni kedden megérkezett V. Jóska mint szabad polgár megint vissza haza a szülőföldjére, miután másfél esztendőn át bujdosott itt Magyarországon, de most októberben kijött egy rendelet: mindazok, akik a kitelepítésben benne voltak, és október 11-ig Magyarországon tartózkodnak, három napon belül jelentkezzenek a rendőrségen. Visszakapják az állampolgárságukat, és ugyanolyan joguk van, mint a többi állampolgárnak. Jelentkezett Budapesten és Ajkán, és szabad polgárként jött ide vissza, haza. Amikor este belépett a kocsmájába, olyan megható volt, a zenekar éppen játszani kezdett. Amikor meglátták őt, fogták a fúvós hangszerüket, lejöttek a zenekari emelvényről és elkezdték játszani azt a szép német dalt: »Nur noch einmal in meinem Leben meine Heimat möcht ich wiedersehn.« A lányok meg a legények körülállták, és azt énekelték, »O, Heimat, o, Heimat, wie bist du schön«. A többiek meg, akiknek szeretteik távol innen idegenben vannak, elkezdtek keservesen sírni. Így fogadta a község egyik hazatérő fiát, és így fogad majd Benneteket is. Reméljük, hogy mindez már nemsokára lesz…”

1950 októberéig több mint ezer Bécsben élő kitelepített és több mint nyolcezer Magyarországon élő hozzátartozó nyújtott be hazatelepülési kérelmet. 1951 elején a Magyar Dolgozók Pártja Titkársága javaslatára hivatalosan is megkezdték a kisebb csoportok hazaszállítását. Először a Német Szövetségi Köztársaságból engedték a jelentkezők egy részét, kb. 30 százalékát, hazatelepedni. A kérelmek elbírálásánál főképpen az ötven éven aluli bányászok, szakmunkások hazatérését támogatták, a mezőgazdasági vidékről kitelepítettek közül azokét, akik Magyarországon korábban sem házzal, sem földdel nem rendelkeztek. Fő szempont, akárcsak a kitelepítéseknél, megint a vagyoni körülmény volt – most az, hogy ne kelljen visszaadni senkinek semmit. Az állampolgárság rendezése azoknak jelentett tragédiát, akiknek hozzátartozói közben már odakint éltek Németországban, ők meg deportálásból, hadifogságból való kései szabadulásuk következtében ittrekedtek. Itt, Magyarországon az állampolgárságba való visszahelyezésük akadályává vált, hogy családjuk után Németországba kijussanak, s megint csak a szökés útját választhatták. Aki elég kitartóan várakozott a debreceni szűrőtáborban, végigkínlódta a kihallgatások sorozatát, s bár szovjet hadifogságban még magyar állampolgárnak vallotta magát, itt már nem kívánt az lenni, végül az NDK-ba induló szerelvények valamelyikére jutott föl. Volt, aki többéves tiszalöki vagy kazincbarcikai kényszermunka után. Azt, hogy a család Németország melyik részén van, néha csak igen körülményes módon lehetett megtudni.

*

Azok a magyarországi német asszonyok, katonafeleségek, akiknek férje a hadifogság körülményei vagy más ok következtében odakint maradt Németországban, ha szerencséjük volt, 1950 táján már törvényesen kimehettek gyerekeikkel utána. A bikácsi Schmausser Mátyás az édesanyjával 1950 augusztusában mindenféle kivándorló útiokmánnyal ellátva Budapestről az Orient-expresszel Nürnbergbe utazott. A Schmausser nagyszülőket 1946-ban, a bikácsi kitelepítés első menetében kivitték Nürnberg környékére, a Wieland nagyszülőket 1948-ban a harmadik szállítmánnyal a Harz vidékére, Sangerhausenbe. A fiatal Schmausserné a fiával egyik kitelepítési listán sem szerepelt – a háború éveiben nem Bikácson, hanem Soroksáron éltek, férje a fővárosi közlekedésnél volt villamoskalauz. Schmausser János 1939-től több ízben is bevonult a honvédséghez, szakaszvezetői rangban volt, s elkerülte, hogy a háború utolsó éveiben átrángassák a német hadseregbe. 1944-ben esett szovjet fogságba Jánosházánál. Budapesten sikerült egy cédulát ledobnia a hadifogoly-szerelvényről, amelyre ráírta, kicsoda, s hogy a fővárosi közlekedésnél szolgált, értesítsék a megadott lakáscímen a húgát. Az üzenet eljutott a címzetthez, a család legalább annyit megtudott, mi lett Schmausser János átmeneti sorsa. A fogságból már levelet is írt, szerette volna tudni, mi lett az övéivel odahaza Bikácson. 1949-ben szabadult a hadifogságból, s noha magyar katona volt, a szomszédos tábor német hadifoglyaival tették egy vonatra, s egyenesen Németországba vitték. Kelet-Németországból, az Odera menti Frankfurtból jelentkezett, hogy szeretne hazajutni, de ahhoz okmányok kellenének Magyarországról. Schmausserné a paksi rendőrkapitánysághoz fordult, ahol férjének erkölcsi bizonyítványt állítottak ki, s igazolták, hogy a háború alatt semmilyen pártnak, sem a Volksbund-szervezetnek nem volt tagja – a bikácsi kommunista pártszervezet még mellékelte a maga igazolásait. Kiderült azonban, hogy Schmausser János ezekkel az okmányokkal hazajutni nem tud, nem engedik be Magyarországra. Schmausserné fölutazott Budapestre, a Belügyminisztériumban nem adtak hitelt elbeszélésének, hogy férjét véletlenül vitték ki Németországba. Végül javasolták, menjen ki a család Németországba, az érvényben levő rendelkezések szerint ez az egyszerűbb.

Schmausser János 1949 decemberében az Odera menti Frankfurtból át tudott menni Nürnberg környékén élő szüleihez, és 1950 augusztusában ott várhatta családját a nürnbergi főpályaudvaron. Mindnyájan együtt laktak Nürnberg szomszédságában, egy Zirndorf nevű városkában. Mathias, a fiuk titkolta volna örökös honvágyát Magyarország után, éjszakánként szinte lázálmai voltak – a bikácsi tanítójával beszélgetett magyarul, s visszatérő álma egy alagút volt, amelyen át vissza lehetett volna jutni oda, ahonnan eljött. Szeptemberben Zirndorfban valamiképpen iskolába kellett kerülnie, de a bikácsi német nyelvezete sehogy sem egyezett azzal, amit ott maga körül hallott. Az iskola valójában a zirndorfi sportegyesület egyik nagyterme lett aztán, ahol csupa menekültgyerek volt, olyanok, mint ő, csak Lengyelországból vagy máshonnan. Mire a fiú már megbátorodott volna annyira, hogy meg merje kérni a tanítót, magyarázza el neki még egyszer, amit nem értett, a tanító türelme rég fogytán volt, s csupán anynyit mondott, attól, hogy valaki Magyarországról jön, az oktatásnak még haladnia kell tovább. Nyilvánvalóan ezzel magyarázható, elsősorban ezzel, s nem a gazdasági helyzettel, hogy Mathias – akinek Bikácson gyerekként nagy álmai voltak, a magyar irodalom tanára akart lenni, pedagógus – sziléziai barátjával együtt a Siemens céghez kopogtatott be, hogy vegyék föl őket műszerésztanulónak. Mask és Schmausser, ők ketten, nyelvi fogyatékosságuk dacára azért túlestek a kérdőívek kitöltésén, a Maschinenschlosserben vétett helyesírási hibát Mathias a személyes beszélgetésnél röstellte. A magyarországi polgári iskolát, ahova kezdetben Nagydorogon még járt, nem volt könnyű elismertetni a vizsgáztatók előtt.

Amit Mathias Schmausser megélt, mielőtt élete rendes kerékvágásba jutott Németországban, azt mások is megélték, ma hatvan év fölöttiek s nyugdíjasok, elmondja ki-ki a maga emlékei szerint. Valószínű, hogy a kitelepítettek tehetséges gyermekei közül sokan nyelvi gátjuk, de valamilyen lelki zár következtében is csupán odáig merészkedtek, hogy valami jó szakma szintjén jelenjenek majd meg a társadalomban, ennél többre inkább csak képzeletükben futotta. Ma a nyugdíjas mérnök, ritkán egy-egy tanár, orvos, jogász szerencsés kivételnek tetszik befutott pályája miatt. A szülőkre nehezedő, úgynevezett menekültstátus s az ebből eredő megélhetési nehézségek ezeknek a fiataloknak úgy voltak ismertek, hogy tudták, nem lehet ellenük föllázadni. A munkanélküliség, a lakáshiány, az ide-oda való vándorlás általános volt, egyik oldalon a Währungsreform könnyített persze, az 1949 őszén megalakult demokratikus német államban a jegyrendszer bevezetésével próbáltak valamilyen kiegyenlített szükségletelosztást elérni.

Michael Windeisen kőfaragó és betűmetsző lett, Remshalden-Geradstettenben van vállalkozása, munkájának jó a híre – kinek jutna eszébe beszélgetés közben megkérdezni, mindig is ez akart-e lenni. A bajor Kirchheimben tanult, ott ismert kőfaragóműhelyek voltak. Ha visszaemlékezik gyerekkorára, persze mit is tudna elmondani, mint hogy Etyekről való, ide, Württembergbe érkezésük után egy faluba kerültek, a mezőgazdaságba, ennivalóért s a kamrányi szoba kvártélyáért dolgoztak. Mindnyájan, igaz, ő közben iskolába is járt. Nyelvi problémái tehát elsősorban neki voltak az etyeki s az itteni dialektus konfrontációjában, mert a felnőttek keményen dolgoztak, s fontosabb volt, hogy ők értsék meg a gazdát, mert az úgysem kívánt túlságosan beszédbe elegyedni velük. Bár egészen ez sem igaz, hiszen a „menekültek” falun tudtak legelőbb valami otthonosságot teremteni maguknak. A solymáriak, békásmegyeriek Schwäbisch Hallban előbb barakkokban laktak, a férgeket vadászták, aztán egy nagy, vörös téglás épületbe költöztek – tudták, itt a háború alatt lengyel hadifoglyok voltak, a közelben levő másikban fogoly zsidók szenvedtek. Megpróbálkoztak többen egy-egy faluval, ott sem lett különös szerencséjük, visszajöttek Schwäbisch Hallba. Volt, aki kezdettől fogva valamilyen üzemben igyekezett elhelyezkedni, mint Martin Zurmühl, aki odahaza is ipari munkás volt.

Windeisenék sem maradtak a szükségesnél tovább a falujukban, ahol az iskola teljes pedagógusállománya mindössze egy huszonkét esztendős fiatalemberből állt, félbemaradt egyetemi diák, aki hazajött a hadifogságból, s itt lett tanító. A faluban hatvanöt őslakos és háromszáz kitelepített, Flüchtling, menekült, ahogyan a Keletről érkezetteket itt egyöntetűen hívták. Az iskolából a fiatalember egy nap eltűnt, s a falu papja látta el az oktatás teendőit is. Michael Windeisen Magyarországról még emlékezett a gót betű használatára, de a papnak sem a latin, sem a gót betűs írása nem tetszett. Ki figyelt volna ilyenformán arra, hogy ügyesen rajzol? Édesapja még mindig hadifogságban volt, a nagymama a család ellátásával volt elfoglalva, a többiek mással, a munkával.

Mint a fiatalok általában, Windeisen is észrevétlenül belenőtt abba az időbe, hogy a munkáskereslet főképpen az építkezésekre összpontosult, s a kőfaragó-inasság lejárta után könnyű volt átmenni Württembergbe. Nagybátyja, Martin Windeisen, aki annak idején illegálisan szökött föl a kitelepítővonatra, s most szintén itt élt Bischofsheimben, a munkáját elég hamar úgy oldotta meg, hogy napközben kőbányában dolgozott, ott fizettek, este meg a gazda istállójában ellátta az állatokat, s kapott érte krumplit, káposztát, más természetbenit. 1953-ban a munkahivatalon keresztül azonban már Stuttgartban kapott munkát – akkor költözött a család ide, Remshalden egyik csöndes városrészébe, Geradstettenbe. 1956-ban már házat is építettek.

A kitelepítettek visszaemlékezései arról tanúskodnak, hogy Baden-Württembergben hamarabb föllendült az élet, Bajorország még tele volt munkanélkülivel – Mathias Schmausser 1954-ben anyai nagybátyja biztatására próbált meg Stuttgartban elhelyezkedni. Nem sokkal előtte szabadult föl, s egy százhúsz munkást foglalkoztató mérlegüzembe került – váratlanul olyan kilátásai is ígérkeztek, amilyenekről nem is álmodott volna. A tulajdonos egy nap megszólította Schmaussert, hiszen ha Magyarországról jön, akkor magyarul is tudnia kellene. Mathias egyetlen magyar nyelvforrása akkor már a nürnbergi főpályaudvaron vásárolt magyar napilap volt, de úgy érezte, ebben a környezetben nyugodtan mondhatja, hogy igen. Az üzem tulajdonosa Isztambulban filiálét nyitott, oda kellett volna Mathiasnak egy idősebb kollégával elmennie, a török munkásokat, az akkori viszonyokhoz képest jó fizetésért, betanítaniuk. Bajorországban azonban az ipar helyzete váratlanul rosszabbodott, s Mathiast ahelyett, hogy Isztambulba küldték volna, hét társával együtt elbocsátották. Akkor ment át anyai nagybátyja biztatására Stuttgartba. Nürnbergből, kerékpárral, amelyre ékszíjmeghajtású kis motor volt szerelve. Szeptemberben Stuttgart egyik legkedvesebb részében, Cannstattban lépett munkába. Októberben már édesapja is el tudott jönni utána Zirndorfból.

A solymári, békásmegyeri családok már falura sem mozdultak ki Schwäbisch Hallból: az az idő, hogy nagyon ki kellett mérni a szeletke kenyeret, ha a gyerek kért, lassan elmúlt. Martin Zurmühl annak idején megpróbált a gyári munka helyett egy cipészműhelybe beállni segítségnek, három hétig volt ott, akkor a gyártulajdonos üzent, vagy visszamegy a munkába, vagy kiköltözteti a családot a lakásból. Amikor az új pénz bejött, fejenként negyven márkát kaptak, örömükben elvásárolták. Zurmühlnek akkor hetvenöt pfennig volt az órabére, a negyven márkából tehát szépen lehetett vásárolni. Az ötvenes évek már nyugodtabbak lettek, a család arra is rászánta magát, hogy gyerekei, ha akarnak, továbbtanuljanak.

A Keletről érkezett németek, akár háborús menekültek, evakuáltak voltak, akár kitelepítették őket, a legváratlanabb helyzetben, munkahelyen, magánéletben való lekezelésüket s a szemrehányást, minek jöttek ide, ritkán emlegetik – Mathias Schmausser igen. Elisabeth Kübler, aki tizenhét éves lány volt, amikor Solymárról Schwäbisch Hallba hozták őket, épp csak árnyalatnyit egy szombat esti táncmulatsággal, udvarlással, a lányok elhárító visszagúnyolódásával kapcsolatban. A kitelepítettek általános házépítési lázában egyes városok polgármesterei jót akartak azzal, hogy egész mezőrészeket jelöltek ki a városszélen, így születtek meg azok a kolóniák, ahol csak Keletről érkezett németek éltek – ki nevezte el ezeket Heimatsiedlungoknak, lelkületükből következtetve ők maguk, Paprikasiedlungoknak bizonyosan a fölényeskedő lokálirónia. Egy darmstadti esti beszélgetésnél egy fiatal férfi, aki tanácsot kért, mit tehetne még az édesanyjával, akinek sem otthon, vagyis Magyarországon, Grábócon, sem itthon, vagyis Darmstadtban, Németországban nem jó, hirtelen indulattal hozzátette: s még abból a gettóból sem tudja kihozni. Gettón a városszéli Siedlungot értette, a kilencvenes évek közepén volt ez. A helyi németek azon is ámultak, honnan van a jövevényeknek egyszerre annyi pénzük, Martin Windeisen az ezzel kapcsolatos megjegyzésekre is emlékszik. Mennyi mindebben a túlzás, amikor már emlékezni is könnyebb – a hely szelleme réges-rég más, s a kisebb sérelem dédelgetése néha épp arra jó, hogy a nagyobbat feledhessük.

Josef Brasch emlékiratát elővéve – amelyből korábbi időszakokat, a budapesti Jakob Bleyer Gimnázium életét, a nyugat-magyarországi falvak múltját kitűnően föl lehetett idézni – tapasztaljuk, hogy az emlékezés hangneme a háború, a teljes német összeomlás utáni idők leírásával egyre szaggatottabb, feszültebb, kétségbeesettebb.

Az evakuáltak alapélménye hosszú esztendőkön át az űzöttség, Josef Brasch még 1948 táján is azzal küzd, hogy sem a családja, sem ő nyugvópontra jutni nem tud, s nemigen látszik, valamiféle áhított emberi békesség újra mikor következik be. A Jakob Bleyer Gimnázium növendékei Budapestről való menekülésük pillanatától az ausztriai Braunauban való végleges szétoszlatásukig kálváriát járnak, s kiszolgáltatottságuk akkor tetőzik igazán, amikor szüleikkel együtt sorsukra maradnak. Josef Brasch édesapja nem került haza a háborúból, édesanyja, a könyv korábbi fejezeteiből már ismerős Johanna Brasch mindent megtett a család együttmaradásáért, erőn fölüli teljesítmény volt, hogy időnként újra meg újra összeszedje őket – valóban valami kivételes hősiesség tündöklik elő ma is ebből a magatartásból. S amihez még ebben a kaotikus helyzetben is ragaszkodni kívánt, hogy Josef fia tanuljon, előbb a wellsi gimnáziumban, majd a hazátlan népinémeteket befogadó eferdingi középiskolában. Közben átment Ausztriából Németországba, tudatosan Heidelbergben próbált meg valamiféle lakást szerezni, ő maga a heidelbergi amerikai katonai kórházban kezdett el kisegítő ápolónőként dolgozni. Az amerikaiak már a háború befejezése előtt kiszemelték Heidelberget egyik katonai központjuknak. Josef Brasch, mivel elfogyott a pénze, átmenetileg a linzi kikötőben dolgozott unokaöcscsével és egyik iskolatársával. Édesanyja 1947-ben illegálisan visszatért Ausztriába, előtte levelet írt, hogy Passaunál, a német–osztrák határátkelőhelyen találkozzanak. Ez a határátkelőhely egyike volt azoknak, ahol a sorompón innen és túl állva félórán át lehetett beszélgetni hozzátartozókkal vagy bárkivel. A leírás szerint kicsit a klasszikus börtönbeszélgetésekre emlékeztet, csak éppen szabad ég alatt történt. Mire a félóra lejárt, s a vámhivatalnokok távozásra szólították föl a beszélgetőket, Johanna Brasch, fiának is érthetetlen módon, már ideát, az osztrák oldalon volt, s együtt utaztak vissza Linzbe.

Brasch nagyszüleit, a rokonságát 1946-ban ugyancsak kitelepítették, közelről ismeri tehát az elűzésnek minden változatát. Ha olyan részletei nem válhattak is közvetlen élményévé, mint amit földije, Peter Oswald újságíró, lapszerkesztő leír, hogy a szentpéteri németek egyik része a föltámadási körmenetben haladt, másik része meg odalent a vasútállomáson bevagonírozva várta a szerelvény közvetlen indulását az ismeretlenbe. S a falu főterén az ablakban könyöklő rendőrkapitány odaszólt valakinek: „Hogy tudnak ezek még ilyenkor énekelni, hogy Grosser Gott, wir loben dich?!” Brasch későbbi felesége budaörsi kitelepítettek gyermeke, élményt ő is közvetíthetett. A linzi pályaudvaron még az a szomorú epizód is megesett, hogy Josef Brasch kiállt édesanyjával várakozni, hátha mosonszolnoki szerelvény halad keresztül, s megáll, hiszen Linzben a kitelepítővonatok vesztegelni is szoktak. A mosonszolnokiak szitokkal árasztották el Johanna Brascht, némelyek le is köpdösték. Az ő szemükben mint volt Volksbund-funkcionárius felelős volt azért, hogy most itt vannak a vagonokban, s kitelepítik őket.

Braschék 1947 júniusában végleg elhagyták Ausztriát, Linzből Heidelbergbe települtek. Johanna Brasch mindjárt igyekezett fiainak valami tanulási lehetőség után nézni, ő maga megint csak az amerikai katonai kórházban dolgozott. Josef Brasch a nagy cégeknél érdeklődött, mint a stuttgarti Daimler–Benz AG, mindenütt sok volt az ajánlkozó, s szűk a fölvételi keret. Johanna Brasch a két kisebb fiúnak talált helyet, egyikük egy eppelheimi kertészhez állt be tanulónak 1947 szeptemberében, másikuk egy heidelbergi pékmesterhez. Csak Josef Braschnak nem akadt semmi, jobb híján elment a vasúthoz csomagkezelőnek.

Lakást ennél a heidelbergi pékmesternél kaptak, egy tizenkét négyezetméterből álló szobát. Josef Brasch és egyik öccse a padláson aludt, közvetlenül a cseréptető alatt, ez tavasztól őszig legfeljebb csak kényelmetlen, kitelelni azonban így rettenetes volt. Mivel a szobát mégsem a pékmester adta önként, szükségkiutalás volt, veszekedés veszekedést ért. Brasch itt hallotta naponta, miért jöttek ide, miért nem mennek vissza oda, ahonnan jöttek. „És miért vagyunk mi itt?” – ripakodott rá az édesanyja a pékmesterre. „Ki vonult be nálunk, miért van a maga fia hadifogságban, és miért veszett oda az én uram Oroszországban?” A veszekedés időnként elviselhetetlenné vált – s amikor a pék fia 1948-ban hazajött a fogságból, Brasch öccsének nyomban fölmondtak, s hajósinasnak állt be Mannheimban.

Johanna Brasch 1949-ben másodszor is férjhez ment, fiai két évre rá kivándoroltak Kanadába. A kelet-európai németek közül elsősorban a menekültek, de maguk a németek is az ötvenes évek elején csábítónak érezték átkelni a tengerentúlra. Josef Brasch végül is ott kezdte tanulmányait a műszaki egyetemen, s végzett aztán, hogy visszajött, 1968-ban, Karlsruhéban. 1969-ben, a gazdasági csoda kellős közepén munkába állhatott, ahova korábban vágyott, a Daimler–Benz cégnél Sindelfingenben. S letelepedett a Fekete-erdő szélén meghúzódó Ottenbronnban. Csak mindezek után vette föl a német állampolgárságot. Felesége hamarosan meghalt rákban. Egy érdekes adat az emlékirat végén egyelőre csak jelzésszerűen fölvázolt eseményekből: „1986: Fiamnak, Josef Brasch juniornak a kanadai útlevelét nem hosszabbítják meg. A kanadai kormány a kommunista Magyarországra szeretné kiutasítani. Mi lesz a calwi Ausländeramt véleménye? Milyen lesz a magyar hatóságok magatartása?” Csupán gyanakodnunk lehet, hogy a kanadai hatóságok édesapja származási adatai nyomán szólították föl az ifjabb Brascht, aki 1954-ben született Németországban, hogy költözzék Magyarországra. 1988-ban a család gyásza: Johanna Brasch, leánykori nevén Waldherr Janka, született 1913-ban Mosonszolnokon, elhunyt Heidelbergben.

Egy másik háborús menekült, Jakob Huber, mint tudjuk, Pécsett a Volksbund területi szervezetének mezőgazdasági szakértője, a háború utolsó napjaiban épp az evakuáltak s az osztrák hatóságok összekötője, s e küldetésében még mindig igyekezett elhivatottan helytállni – akkor érzi meg egy világ végét, amikor az amerikai katonai járőr megállítja az abtenaui hídon, s fölmutatott megbízólevelére csak annyit mondanak: jobb lenne mielőbb új okmányt beszerezni valamelyik megszálló katonai parancsnokságon. Huber és családja keserves odisszeája ugyancsak bővelkedik eseményben és tanulságban. Ki növesztett közben álcának bajuszt-szakállt magyarországi ismeretségi körében, kinek volt kínos, hogy mégiscsak fölismerte és megszólította – ahhoz aligha járulhatott hozzá, hogy Jakob Huber Németországban már végképp távol kívánt maradni a politikától, hiszen odahaza a volksbundban is kifejezetten szakmai föladatot végzett, azért is alkalmazták, munkája közben persze minduntalan beleütközött politikai machinációkba. Hubert a Magyarországra való visszatérés is foglalkoztatta – idejében találkozott azzal a magyar férfival, aki fölvilágosította, odahaza már kezdeményezik a svábok kitelepítését, s jól is van így, megérdemlik a háborús bűnösök, hogy kidobják őket az országból. A férfi erős akcentussal beszélt németül, Huber magyarra fordította a szót, s olyan parázs veszekedés támadt a kisvárosi fodrászüzlet előtt, hogy a németek értetlenül és ámulva nézték.

Mindentől, ami eddig volt, ha lehet, távol kerülni, ezt nemcsak Huber érzékelte – amikor Bajorországban meglátogatta hajdani főnökét, Florian Krämer Volksbund-területvezetőt, az már hozzálátott sertéstenyészete megszervezéséhez, s Huber tudott is neki tanácsot adni. Neki nem tűnt lehetetlennek új életét elindítania, hiszen a harmincas években, épp német meghívásra, Ochsenhausenben végezte tanulmányait, s most ottani ismeretségei révén valóban kapott munkát, lakást is a szomszédos Erlenmoosban. Huber intéző lett egy birtokon, sok vita közepette kitartott itt, a viták szakmaiak voltak, s talán nem is mindenben őneki volt igaza. 1947-ben átváltott a württembergi állatértékesítőhöz. Württembergnek ez a része francia megszállás alatt volt, s a francia hadsereget, annak civil alkalmazottait a tübingeni vágóhíd látta el vágóállattal. Huber a vágóállatok osztályozásánál tevékenykedett, ami azzal végződött, hogy a minőséget illetően támadt egyre több vitája a francia osztályozótiszttel. Huber érzékeny volt bizonyos részrehajlásokra – a francia tiszt végül is elérte, hogy mentsék föl munkája alól. Megbízták a rottweili új üzletrész és vágóhíd megszervezésével és vezetésével. Huber távlatilag sem találta volna itt jó helyen magát, mindenütt fölfejthetetlen érdeket érzett, s észrevette, a végső érv valamilyen nemzetiszocialista múlt, amelynek részleteit ő nem tudta megítélni.

A Huber család további életét egy véletlen alapozta meg, s amennyire lehetett, függetlenítette őket a német gazdasági helyzettől és munkapiactól. Egy bajorországi látogatásuk alkalmából kiderült, hogy a házigazdának kéziszövő-műhelye van, s rádöbbentek, hiszen Huberné, Lena lány korában kitűnően megtanult szőni, s gyönyörű mintákra emlékszik horvát falujából. Ezeket a mintákat itt nem lehet használni, ezt tudták, de a nyomukon talán elindulni – Hubernak ebben a szándékában, hogy most már kézműipart alapítson, mindenki segített. 1948 márciusában véglegesítették rottweili állásában, ő azonban már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy ezt az állását föladja. Saját és kölcsönpénzből szövőgépeket szerzett be – s megindult Jakob és Lena Huber kézműveskarrierje, amely egyformán ismertté vált a francia s az amerikai zónában, s amikor Pfalzba költöztek, a határon túl, Elzászban is. Kapcsolatba kerültek közben alakuló divatcégekkel, szállítók lettek. Pszichológiailag minden bizonnyal alátámasztható volna, hogy Lena Hubert ez a munka lassan visszaváltoztatta megint a horvát Mandicává – amikor később egyre súlyosabb beteg lett, majd már csak közömbösen ült a landaui lakásban, akkor mosolyodott el, ha férje, Jakob Huber a szövőmunka szép esztendeiről beszélt.

Jakob Huber emlékezéseiben ugyan nyomát találjuk a magyarországi németek kitelepítésének, a svábok sorsa azonban, úgy tetszik, különösen már nem foglalkoztatta. Az sem, hogy a kitelepítettek jelenlétére, munkájára, növekvő jó hírére valamiféle politikai tevékenység kezdett fölépülni, akárcsak a Lengyelországból, Csehországból, Jugoszláviából, Romániából érkezett németek közösségére. Érdekes megemlítenünk, hogy az ötvenes évek elején a Német Szövetségi Statisztikai Hivatal Wiesbadenben kiadott zsebkönyve már korrigálja, árnyalja a Magyarországról kitelepített németek adatait; kiderül, hogy a visszafoglalt Bácska svábjai a határátlépésnél inkább Magyarországot nevezték meg hazájuknak, s ehhez meg is voltak a magyar okmányaik, ugyanis féltek, hogy a megszálló katonai parancsnokságok visszaadják őket a velük szövetséges Jugoszláviának. Említésre méltó még, hogy a Német Demokratikus Köztársaság statisztikáiban kitelepítettek nincsenek is föltüntetve, az NDK kormánya nyilván még adatszolgáltatásban sem kívánt semmiféle megkülönböztetést tenni. Így az is elejthető körülménnyé vált, hogy már 1946-ban négyezer keleti menekültet számláltak Németországnak ezen a részén. 1950. augusztus 5-én Stuttgartban nyilvánosságra hozták a „hazájukból elűzött németek” chartáját, amely deklarálja, hogy „mi, a hazájukból elűzött németek, lemondunk a bosszúról és a megtorlásról”. A charta pontokba foglalja azok igényét és áldozatát, akik elmenekültek, akiket elűztek, kitelepítettek, végkicsengése azonban: „Felhívjuk a jóakaratú népeket és embereket, fogjunk munkához, hogy a bűnből, bajból, szenvedésből, szegénységből és nyomorúságból utat találjunk egy jobb jövőbe.” A kitelepítettek érdekében megalakuló szervezetek, a Landsmannschaftok közül a Magyarországról érkezett németeké mindenképpen a legkiegyensúlyozottabb s legvisszafogottabb. Ez olyan személyiségek szándékán múlik, mint dr. Ludwig Leber, dr. Hans Sauter, Wilhelm Eberhard, Georg Tafferner, dr. Paul Strifler. A kitelepítettek emlékezéseikben, a beszélgetésekben a Landsmannschafttal külön nem foglalkoznak, a nekik szóló sajtót olvassák. Ez a sajtó a kitelepítést okkal ítéli el, ez megegyezik mindannyiuk véleményével. A történetírók, Johann Weidlein, Matthias Annabring s mások a világháború utáni magyar politika balszárnyát teszik felelőssé a kitelepítésekért és a Magyarországon maradt németek hátrányos sorsáért. A gondolat, hogy a Volksbund-szervezet mindvégig kulturális indítékú egyesülés volt, s nem a nemzetiszocializmus elnémetesítő politikájának bázisa, a tanulmányok egy részében makacsul visszatér.

Az 1956 utáni magyar politika persze nem efféle kijelentésekből táplálja a Német Szövetségi Köztársaság úgynevezett „fellazítási politikája” iránt érzett aggályát, s használja annak bizonyítására, hogy a Nyugatra telepített németek hatása, a csomagok, levelek, a sajtó s a rádióadások, a meginduló kölcsönös látogatások, mindez kedvezőtlen összehasonlításokra ad lehetőséget a kitelepítettek s az idehaza élő németek helyzete között. Jobbnak tetszett, ha a kitelepítetteket a magyar közvéleményben inkább az NDK-ban élő „volt honfitársaink” képviselik, velük épüljön ki magán- és hivatalos viszony. 1966 tavaszán a kormány fölszólította a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének főtitkárát: „A nyugatnémet fellazítási politika hatása a magyarországi svábok között” címmel nyújtson be átfogó jelentést, s ez aztán argumentáló részévé válhatott egy 1967 januárjában készült összesítő kormányjelentésnek. Az 1968-as párthatározat már megkívánja a szövetségektől, hogy a nemzetiségi kultúrák a maguk eszközeivel szolgálják a szocialista magyar politika erősödését. 1969-ben egy kongresszusnak álcázott munkaértekezleten a párt és a kormány újabb igényét nyújtja be a szövetségekkel szemben, föladatuk most már:

„– mozgósítani a nemzetiségi lakosságot, hogy tevékenyen vegyen részt a szocialista társadalom építésében,

– segítséget nyújtani a nemzetiségi állampolgároknak az alkotmányban biztosított nemzetiségi jogok gyakorlásában,

– közreműködni a nemzetiségi kultúra haladó hagyományainak megőrzésében, ápolásában és továbbfejlesztésében, a nemzetiségek körében folyó közművelődési tevékenység megvalósításában,

– elősegíteni az oktatásügyi szervek nemzetiségi oktató-nevelő feladatainak megoldását,

– tovább szilárdítani és elmélyíteni a nemzetiségi magyar állampolgárokban a közös haza, a szocialista Magyarország szeretetét, valamint a barátságot és együttműködést a magyarokkal és a hazánkban élő más nemzetiségekkel,

– ápolni a szocialista hazafiság, a proletár internacionalizmus eszméje jegyében a Magyar Népköztársaság és a szocialista államok – s különösen a nemzetiség saját anyanemzetének szocialista állama – népei közötti barátságot és együttműködést; kulturális téren nemzetközi kapcsolatokat kezdeményezni, s részt venni azok lebonyolításában.”

E nemzetiségpolitikai „tízparancsolat” utolsó bekezdésében a „saját anyanemzet szocialista állama” természetesen kifejezetten a magyarországi németeknek szól: a Német Demokratikus Köztársaságot tekintsék ajánlott „anyanemzeti” kapcsolatnak. A németlakta vidékek művelődési intézményeit, az úgynevezett anyanyelvi könyvtárakat az NDK megfelelő diplomáciai úton el is látja a marxista–leninista filozófiai művek sorozataival, a német szocialista irodalom élő klasszikusaival. A Német Szövetségi Köztársaság szigorúan tartózkodik bármilyen gesztustól, bizalmasabb beszélgetéseknél akár a sztereotip indoklás is elhangozhatik: „mi egyszer már beavatkoztunk”. A kitelepítettek a hatvanas évek közepétől mind gyakrabban jönnek látogatóba, egyik német államból is, a másikból is, hajdani földik találkoznak a valóságban már csak harmadik helyszínnek tekinthető szülőföldjükön. Annak a helynek, ahol élnek, színvonalát mutatja ki óhatatlanul a magatartásuk, okozhatnak tudtuk nélkül feszültséget egymásban s azokban, akik idehaza fogadják őket. Magyarországon az itthon maradt németség javuló módja már nyilvánvaló, csakhogy ez vidékenként a maguk jómódja, s nem az országé, amely nem vetekedhetik sem az NDK, kivált nem az NSZK életszínvonalával. Magyarországról kétféleképp mennek látogatóba: közösségként, termelőszövetkezeti jutalomutazásra az NDK-ba, persze rokonlátogatásra egyénenként is; Nyugatra egyénenként. A Nyugatra való látogatásnak egy idő után csupán egyik része a rokonság viszontlátása, a másik, ha nem is a fontosabb, valamilyen munka s annak javadalma után valami hazahozatal abból a jómódból. Mélyhűtőláda rendszerint, ajándék is, valami műszaki cikk mindenképp. A kinti rokonok ebben segítségükre vannak, s később jövetelük is átsiklik kicsit a honvágyból az ajándékosztás kellemébe.

Igaztalan volna persze, ha az egymás iránt érzett tiszta érdeklődést önös érdekké kívánnánk minősíteni – voltak olyanok, akik többször is meggondolva útjukat indultak csak haza, hangjukból ma is kiérződik, féltek a csalódástól. A csalódás be is következhetett, ha a falujukról, volt házukról, az utcáról, a tájról, az emberekről őrzött képen az eltelt esztendők csak rontottak, s miért is lett volna másképp – s aztán már nehéz az emléket s a megtapasztalt valóságot lélekben valamiképp egymáshoz igazítani. E sorok írója fordítva élte meg mindezt, innen oda ment, 1959-ben az NDK-ba, s Döbelnbe is, hogy a kitelepített szomszédokat, elsősorban a gyermekkori játszótársat, a nála két évvel idősebb fiút lássa. A látogatás nem meglepetésnek készült, mégis az lett. Nem tudva, hogy a fiú súlyos beteg, e sorok írója meghökkent, amikor az a hirtelen örömtől és izgalomtól percek múlva idegrohamot kapott, az asszonyok, mama, nagymama csak azt hajtogatták: „menj el, jobb, ha elmész, látod, a puszta megjelenésed milyen szerencsétlenné tette”. E sorok írója a visszaúton, talán valami áttételes önvédelemből is, megindultan csak arra tudott gondolni: beteg akárhol lehet az ember, s ekkora honvágy lehetséges-e? A család ettől a jelenettől egyszerre mintha teljesen idegen lett volna neki, ezt sokáig szégyellte. A szomszédok tudomása szerint később nem is igen jöttek el Magyarországra – János, a fiú bizonyosan nem, ő hamarosan meg is halt.

Mathias Schmausser az 1956-os forradalom után lepleződött le magyarként Stuttgartban a munkahelyén, jöttek a menekültek, s hirtelen tolmács kellett a magyarokhoz. A kollégák ezen meg is lepődtek, mivel Mathias Nürnbergben végül igen jól elsajátította a dialektust, mindenki bajornak hitte, úgy is szólították: a bajor. 1957 januárjában kórházba került, ágyszomszédja ugyancsak magyar volt, mezőtúri, Polgár Lajosnak hívták. Ez a Polgár lett aztán a legjobb barátja, hétvégeken együtt jártak múzeumba, futballmeccsre, kávéházba. 1963 szilveszteréig olyanok voltak, mint az ikertestvérek, emlékszik Schmausser. Polgár Lajos aztán öngyilkos lett. 1956 ősze a kitelepítettekben aggodalmat ébresztett otthon élő rokonaik iránt, s kezdte a reményt is táplálni, hogy most már talán könnyen hazajutnak, akár csak látogatóba, akár végleg. Anton Schifferer nyugdíjas mérnök, egyike azoknak, akik fél évszázad múltán is mélyen átélik a rajtuk esett sérelmet, a kitelepítést, diákként már 1951-ben elindult hazafelé a testvérével – csak az osztrák határig jutottak, s onnan visszafordultak. Ahonnan érthetetlen módon Martin Windeisent 1972-ben még úgy fordította vissza a magyar hatóság, hogy nem engedték beutazni a családjával, s hogy miért nem, arra nem adtak különösebb magyarázatot. Anton Schifferer azt is panaszként mondja, hogy véleménye szerint a kitelepítetteket valójában Németországban szakították végleg széjjel, itt vannak a békásmegyeriek, ők s a solymáriak, itt élnek néhányan Schwäbisch Hallban, de aki Öhringenben, Mannheimban vagy másutt él, azzal szinte soha nem találkoznak.

Bizonyosan mindent könnyebb volt elviselni azoknak, akik úgy tudtak együtt maradni, húsz-harminc család is, mint a somberekiek és a kakasdiak az Ulm környéki Langenauban. Hogy a nagyobb közösségek mennyivel intenzívebbek, az máris megmutatkozott, amikor hátrányos helyzetükből kikerülve, mint megbecsült német állampolgárok, kezdték hazulról hozott hagyományaikat, kultúrájukat, szokásaikat is föléleszteni és ápolni. Meglehet, nem választva el eléggé ettől valamiféle rájuk jellemző nosztalgiát és szentimentalizmust, amit a fiatalabb nemzedékek nem is értettek már igazán, közömbösek maradtak vagy megmosolyogták. Ez egyik-másik idősebb kitelepített rejtett fájdalma vagy nyílt panasza is: fiaik, lányaik magatartása akár a nagy magyar utazásokkal kapcsolatban. Hozzá kell tennünk, azt a magyarországi véleményt viszont ők mosolyogják meg, miszerint a hazajáró svábok legkivált szülőfalujuk templomának toronygombját jönnek bearanyoztatni. Nem eléggé köztudomású, milyen sok múlott rajtuk, hogy a nyolcvanas években megindult elsősorban a lakóhelyük s itthoni szülőhelyük között a sikeres barátkozás, aminek hamar meg is lettek a kulturális, még inkább gazdasági eredményei – e példákon azután egész kapcsolatrendszer kezdhetett épülni német és magyar községek, városok, járások, megyék között. Egy Baden-Württemberg tartományi statisztika szerint 1993-ban jó másfél száz partnerkapcsolatot tartottak számon Németországban. A hivatalos német politikai megnyilatkozások, sommásan vagy részletes helyzetismerettel, sosem mulasztották el ennek hangsúlyozását. Beletartozott egy tág érzelmi körbe, amit Gustav Wabro államtitkár egy német közmondással jellemzett: „Találj idegenben is otthonra, de a föld, ahol születtél, soha ne legyen idegen.” A magyar politikusok e gondolatot őszintén átvéve, a kitelepítettek szája ízét is ismerve, dicsérték az önzetlen magatartást, a történetkutatók bekezdéseken keresztül elemezték, mit veszített Magyarország azzal, hogy németjeit annak idején következetesen megalázta és kitelepítette.

Michael Windeisen kőfaragó- és betűmetszőmesternek lettek volna tervei szülőfalujában, Etyeken. Nem kőfaragóműhelyt létesíteni, de olyan kis üzemet, amely építőanyagnak kőlapokat, járdalapokat gyártana – a német építőiparban ezek igen jól beváltak. Átállítható gépeket juttatna Etyekre – Windeisen magyarországi látogatásai alkalmából igyekezett fölmérni, miben tudna ő is segíteni. Amit közben megvalósított, annak eszmei jelentősége lett, nem gazdasági: az Etyek főterén látható emlékmű mindazok tiszteletére, akik a második világháború idején katonaként, fogolyként, deportáltként hősi halált haltak, elpusztultak. Windeisen csodálkozott, hogy a névsor miatt vitája támad, ő következetesen ragaszkodott hozzá, akár front, kényszermunka, megsemmisítőtábor, akár magyar, német, zsidó, cigány – végre jelét kell adnunk, miféle belső törvények szerint ítéljük meg most már embertársainkat. Windeisen emelkedett hangjával zavarba ejtette helyi tárgyalópartnereit – az emlékmű avatása 1993-ban gyönyörű szép ünnep lett Etyeken. A jelképes nyitott könyv két kőlapján négyezerhétszáz metszett betűből áll a névsor. A betűket Windeisen metszette geradstetteni műhelyében, az emlékmű költségére gyűjtött ugyan, de nagyobbrészt maga adta.

„Van ebben még egy kis honvágy is. Nem közvetlenül, de olyan érzés a szülőföld iránt. Ne nevezzük honvágynak, hanem érdeknek, hogy azokért, akik ott élnek, valamit tehessünk.” Michael Windeisen ezzel vállalkozási tervét kívánta jellemezni, az emlékmű megvalósulásáról aznap nem beszéltünk. Mindenki tudja, van a kitelepítettek között néhány korosztály, akik más szavakkal ugyanezt mondanák, s ha nem mondják, kiérződik, zavartan mit hallgatnak el. Mathias Schmausser nyugdíjasként ostelsheimi házában megújuló szépírói, publicisztikai becsvágyát használja arra, hogy akár német, akár magyar nyelven mindebből valamit megőrizzen. Schwäbisch Hallban 1995 adventjén a beszélgetők körében egyik női hang – a szalagon már nem rekonstruálható, kié volt – derűsen azt mondta, a kitelepítettek közül bizonyosan neki volt legtovább honvágya. De már nincs. A nyolcvanas éveit járó Frau Windeisen, Martin felesége a geradstetteni családi körben, az ablakon kinézve, óvatosan, de szintén azt mondja, nincs. Itt nincs. Akkor van, ha jár – a sírok közt, az etyeki temetőben.

 

Részlet a szerzőnek a Kortárs Kiadónál hamarosan megjelenő könyvéből.