Király Zoltán

Isten botja

Lélekben-testben sebesülten,
zárkában, deszkapriccsen ültem.

Szám szélén alvadtvér-virágok.
A nyelvemen fekete átok.

Tudtam, akik ide bezártak,
mi végett szántak a halálnak,

csak azt nem, álomba merülve,
hogy hóhér kelt, vagy angyal kürtje.

Fenn sárga fény. Akár a vaknak.
Füle volt ajtónak, falaknak.

Hol kopók, hol golyók ugattak.
Kivégzőhelyre nyílt az ablak.

Egy sárga éjen, uramisten,
hóhérkéz babrált a kilincsen.

És akkor felvert vérkörömből,
mint mikor a foglár dörömböl,

dulakodás, ökölcsapások
szele rezegtette a rácsot:

tusakodtam egy ismeretlen
valakivel. Ő volt? Az Isten?

Kiáltották a zárkaszámot.
Majd hangosabban egy „Tovább!”-ot.

A deszka verejtékben ázott.
Csípőmre Isten botja vágott.

Átkaroltam. El nem eresztve
tapadtam rá, mint fakeresztre,

s áldását kértem a világra.
– Valaki az ajtót elállta!

*

Ha ott ég bőrömön husángja,
csontomról bár a húst lehántja,

kiállom. És ma is kiáltom:
míg meg nem áld, el nem bocsátom!

Budapest, 1959. május 1.