Kőrösi Zoltán

Beszélgetni jó

Gyarmati László: A méz így meg úgy

Mindenekelőtt megígérem, hogy rövid leszek.

Rövid, ugyanis sok mindent szeretnék mondani.

És rövid, mert élénken él emlékezetemben az a mintegy két hónappal ezelőtti nap, amikor az Iparművészeti Múzeum különtermében, ahol négy tibeti szerzetes egy homokmandala építéséhez készülődött, Karátson Gábor barátom, aki a bevezetőt mondta, ugyanezen szavakkal kezdte egyébiránt roppant érdekes eszmefuttatását.

Rövid leszek, mondta, és ránk mosolygott.

A folytatást nem részletezném. Legyen elég annyi, hogy amikor mintegy háromnegyed óra múltán Gábor még mindig a bevezetőjét mondta, valaki végre szabadult a bűvöletből, kinyitott egy ablakot, és a tél végi Budapest szmogos, csípős levegője beömlött a terembe.

Csak hogy tudjuk, hogy hol vagyunk.

De ha már felidéztem azt a délutánt s ama homokból épített színpompás mandalát, hadd maradjak meg a párhuzamnál. Például egy olyan kézenfekvő hasonlattal, hogy a kimondott szó talán éppen úgy lehet semmivé, mint a szélnek engedett homokszemek. Vagy hogy a beszélgetés talán ugyanúgy maradhat meg, mint a szélbe, folyóvízbe pergetett varázspalota képe.

Feloldódik, elmúlik és megmarad.

Kevés az időm, ezért hosszan írok.

Van időm, van időnk, ezért hallgathatok.

Nos, Gyarmati László beszélgetőkönyve ad időt az olvasónak.

Időt az olvasásra és aztán a jóízű hallgatásra is.

Megjegyzem, az elmúlt két-három évben maguk az elkészült szövegek is tanulhattak valamit az idő múlásának természetéről, hiszen egy kivétellel 1995-ben, 1996-ban készültek el, illetve először akkor jelentek meg a Kortárs című „irodalmi és kritikai folyóiratban”.

És hogy miért éppen ott?

Azt hiszem, ezzel a kérdéssel máris Gyarmati könyvének egyik fő sajátosságánál vagyunk.

Tudjuk, hogy a sokféle kíntól sínylődő magyar irodalmi élet jeles folyóiratai, miért, miért nem, ezt most talán ne firtassuk, szóval hogy a magyar irodalmi lapok újra és újra kísérleteket tesznek az úgynevezett irodalom és az úgynevezett valós élet különbnél különb leveinek összeszűrésére.

És tudjuk azt is, hogy sajnos, ezek a kísérletek aztán rendre kudarcot vallanak.

Miért, miért nem.

Azt azért sürgősen leszögezem, hogy Gyarmati beszélgetéssorozata üdítő kivétel volt e próbálkozások között.

És hadd tegyem hozzá, hogy persze, engem ez a könyv elsősorban az irodalomnak nevezett szakma felől érdekelt és érdekel, e szakma felől teszem fel a kérdéseimet. Viszont sok nemes pályatársammal ellentétben én hiszek abban, hogy egy jó beszélgetés nem feltétlenül a dráma műneméhez tartozik, hiszek abban, hogy egy jó beszélgetés a meditáció csendjében is létrejöhet – ha úgy tetszik, az esszéhez áll közelebb, nem a színpadi előadáshoz.

És úgy vélem, Gyarmati László könyve is ezt bizonyítja.

Merthogy, maradjunk egy kicsit a topológiánál, az biztos, hogy nem interjúk ezek, a hazai bevett fogalmak szerint legalábbis semmiképpen sem azok.

Akkor már inkább beszélgetések.

Én pedig a legszívesebben szellemi portrénak nevezem őket. Nemcsak azért, mert ez a meghatározás jellemzi a legpontosabban a kérdező magatartását, hanem azért is, mert egyben a szövegek egymáshoz való viszonyára is utal.

Gyarmati kérdezésmódjára – tekintve, hogy szerencsére nem professzionális riporterről van szó – már maga a kiindulás, az alanyok kiválasztása is jellemző. Világos ugyanis, hogy a kérdező kíváncsiságát felkeltő ok minden esetben egy-egy intellektuális teljesítmény – legyen az akár egy verssor, akár egy tanulmány, akár egy regény vagy éppen egy tanári-szerkesztői pálya. E felütéshez híven aztán a szövegek a megkérdezettek szellemi portréját rajzolják meg, úgy, hogy a mozaikosan megjelenő sorsok, életutak szinte csak illusztrációként szolgálnak a bemutatni kívánt magatartásforma, gondolkodásmód megértetéséhez.

Ráadásul Gyarmati kérdezői-beszélegetői viselkedését egy, a mi tájainkon meglehetősen ritka eljárás jellemzi – figyelem!, nem a hasonulás, hanem a kiszolgálás és a támadás helyett –: a melléülés. Az intellektuális teljesítmények iránti kíváncsiság indukálta ezen szövegek létrejöttét, és az ezen teljesítmények iránti tisztelet meg is határozza Gyarmati magatartását.

Példának okáért biztos vagyok abban, hogy a beszélgetésekben eredetileg más volt a kérdések és a válaszok aránya – ám a szövegszerű közlésnél Gyarmati a saját szerepét és a saját szövegrészeit radikálisan lecsökkentette. És hadd mondjam így, nyílt dicséretként: e szövegek egybeolvasása igenis érezteti velünk azt is, hogy azok a mértéktartóan kihagyott mondatok azért jelen vannak. Többek közt amiatt is, mert miközben nyilvánvaló, hogy a beszélgetésalanyok kiválasztását nem valami előzetesen kiókumlált névsor, hanem valóban a fel-feltámadó kíváncsiság határozta meg – egészük értelemszerűen a kérdező szellemi étvágyát, nyitottságát jellemzi. Egyszerűbben szólva: a könyv nagyon is világos arányai ebben az értelemben Gyarmati Lászlóról szólnak.

Tudjuk, hogy a jó beszélgetés lehetőségét a kíváncsiság, a figyelem és a felkészültség teremti meg. Így csúszhatnak-jöhetnek be aztán azok az előre el nem tervezhető mozzanatok, spontán részletek, váratlan dolgok, melyek révén hirtelen kiszámíthatatlanná, izgalmassá, azaz érdekessé válik egy beszédhelyzet.

És ezért válnak a jó beszélgetések, ezek a beszélgetések dokumentumértékűvé is.

A nyomdakészen megfogalmazott ars poeticák és az előre el nem készített válaszok keveredésével.

És ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy Gyarmati könyvében az úgynevezett „aktuáltartalomban” gazdagabb beszélgetések, szövegek az idő múlásával ne hatnának romlandóbbnak. Persze az akkori közélet eseményei mára távolabbra kerültek tőlünk, viszont romlatlan maradt az, ami Gyarmatit valóban izgatta: egy-egy intellektus önépítkezése, működése, illetve az adott esetben a közélet eseményeire való reagálása mint szellemi modell, mint lehetőség és mint példa.

És ezen értelemben mondom újra azt, hogy ez a tizenegy beszélgetés, ez a könyv fontos dokumentumgyűjtemény is.

S mondom azt is, mert örömmel mondhatom, hogy e kötet szövegei szeretett szövegek.

Amin azt értem, hogy korántsem csak a beszélgetést készítő kérdező és a reménybeli olvasó szerette, szeretheti e dialógusokat. Tudomásom szerint több megkérdezett – jóval a szövegek elkészülte után – a saját, egészen másként szerveződő kötetébe is felvette a vele készült beszélgetést.

Kell-e ennél megtisztelőbb elismerés egy kérdezőnek – amikor a megkérdezett olyannyira a magáénak érzi az elkészült szöveget, hogy immár a saját alkotásai közé sorolja…?

Hiszem, hogy egy beszélgetést minősítve ez lehet a legnagyobb dicséret, s hiszem, hogy ezt Gyarmati László is így gondolja.

A könyv előszavában a beszélgetések készítője négyéves Lili lánya egykori kérdését felidézve egy személyes példát említ az elhallgatások, el nem hangzott kérdések, létre nem jött beszélgetések okozta hiány, a rossz csend megmutatására.

Nos, beszélgetőtársak, jó, hogy van ez a könyv, jó, hogy ezzel a tizenegy beszélgetéssel legalább csonkább a rossz csend.

És hadd toldjam ehhez azt, hogy ha jól számolom, Lili most kis híján kilencéves, s közben négy hónapos a húga, Fanni is.

Szóval van, és lesz is, aki beszéljen.

Mert hát mit tennénk mást?

Bennünk is és velünk is múlik az idő.

Mint ahogy a hirtelen megnyitott ablakon beömlik a csípős, maró budapesti levegő.

Vagy bejön a kora nyári meleg, süt a nap.

Csak hogy tudjuk, hol vagyunk.

(Kortárs Kiadó, 1999)

 

 

Elhangzott a Markó Könyvszalonban, 1999. június 2-án.