MARGITTAI GÁBOR

Margittai Gábor

Egy ízlésforma két önarcképe

Irodalomtörténeti hagyománytudat és esszéváltozatok a 30-as években

Hagyományvita és kettős arcképek

Az európai irodalom története ürügyén, 1934-ben kirobbant ún. nemzedéki vita legfontosabb kérdései, legfájóbb nézetkülönbségei és legösztönzőbb tanulságai látszólag a megőrzés, a helyesen konzervatív magatartás, a múlt hiteles felhasználása és továbbformálása kapcsán fogalmazódtak meg. Halász Gábor, a nemzedéki hatalomátvételek és az örökösödési háborúk bevált forgatókönyvét alkalmazva, elsősorban a tanárt, az atyát, a mestert támadta Babitsban; s hogy utat törhessen saját nemzedékének, és végleg leszámolhasson a nyugatos alapító ősök kultikus helyzetével, a babitsi bölcselet alapkategóriáját: klasszicitásfogalmát és -eszményét törekedett kérdésessé, sőt eredetében hiteltelenné tenni, amikor az irodalomtörténeti összegzést, a babitsi eszmék és példaértékű hősi alakok foglalatát egyszerűen önarcképsorozattá, nosztalgikus költői vallomássá nyilvánította. Noha a vita mindvégig óvatos és elegáns stílusú maradt, és a pengeváltásokban lankadatlanul ott munkált a megegyezés és a feloldozás szükséglete, Halász mégsem hagyott kétséget afelől, hogy kíméletlen leszámolásra, átértékelésre törekszik, Az európai irodalom történetét egyszersmind korfordulóként, egy meghaladott eszmetörténeti korszak záróakkordjaként értelmezve. Azaz mindenekelőtt casus belliként, amely megkönnyíti egy habozó, magát meghatározni képtelen nemzedék egybekürtölését. A kritikában a mester a századforduló, a fin de sičcle esztétikai eszményeinek finoman idejétmúlt prédikátora, aki ebből a hagyománykészletből csinált szecessziót, és ebbe a hagyománykészletbe feledkezett bele, anakronizmusában is megbűvölőn, megakadályozva a nyomába lépőket a továbbhaladásban. Dekadenciája, a „valóság egzotikumának”, a „stílus kéjes varázsának” késő impresszionista szenvedélye, versvallása és gáttalan elfogultsága a XIX. század hanyatlásvégi kultúrája iránt: ezek a részben reflektálatlan alapelvek befolyásolták Babits válogatását és hangsúlykijelöléseit a klasszikus értékek birodalmában. Halász szerint az első nemzedék – és különösen Babits statikus klasszicitásfogalma – többé nem alkalmas a 30-as évek történeti kihívásainak, valamint a hagyományőrzés és -újraformálás problémáinak a megoldására: „A századelő volt az ő történeti pillanatuk, a korszakcserélő, nagy közös megmozdulásé, ami azóta jött, magánügy, ha a legközérdekűbb is. A roham sikerült, de ők a veteránok makacsságával egyre rohamoznának.”1 A megváltozott korviszonyok megváltozott hadi helyzetében „eszményeiket vállaljuk, de csak úgy szolgáljuk híven, ha a kor nyelvére fordítjuk. Díszítő egyéniségeik mellé mi hozzuk a megtartó és újító mozgalmat.”2 A dekorativitás esztétikáit fel kell váltania egy célszerűbb, fegyelmezettebb történeti tudatnak. Kockázatos kísérlet ez: miközben a másodvonalból kilázadó fiatal esszéíró a „velünk élő klasszikus(ok)” távlatteremtő és -oldó zavarával küszködik, ami később bálványdöntő harciasságba torkollik, megkísérli magát Babitsot is továbbklasszicizálni: beszorítani az „első nemzedék” tiszteletbeli invalidusainak a sorába, az irodalomtörténet panteonjába. Ám ebbe a kísérletbe, ahogy az egész jegyzékváltásba is, óhatatlanul belebukik: Babits még mindig veszedelmes ellenfél. Az Egy ízlésforma önarcképe című esszében, mialatt lassan kirajzolódnak a mester klasszikus körvonalai – „a nagy megőrző, a valódi eredetiséget megérző”,3 aki avíttas formai hagyományokat egyesít avíttas életérzésekkel –, az ikonikussá válással párhuzamosan állóháború és (ál)ostrom kezdődik egy valójában megtagadhatatlan hagyomány ellen.

A nemzedéki vita első pillantásra tehát egy hagyomány kisajátításának és megújításának megrázkódtatásairól szól. A második nemzedéknek az már csak utolsó csepp a pohárban, hogy Babits ellenőrzése alá vonja, és a fin de sičcle szellemében gyakorlatilag átírja a teljes világirodalmat. De Halász nem rendelkezik meggyőző argumentációval, Babits pedig megbántottságában is tanítványait, velük együtt saját tanait védő tanító marad. A frontok csak néhány jelentéktelen ponton választhatók szét. Halász szemében Babits az autentikus és korszerű megőrzés-értékmentés kerékkötője, méghozzá reflektálatlan konzervativizmusával, amely szerep csupán, egy korábbi korforduló diktálta történeti szükségszerűség. Ezzel szemben a fiatal kritikus a megőrző magatartásforma teoretikus megfogalmazását tűzi ki céljául: „A helyzet szükségszerűen eltolódott; a nyugodt birtoklásból a mi tudatunkban izgalmas probléma lett, magának az őrzésnek és az átmentésnek a gondja, a tiszta irodalom, az ízlés, a humánum újraalapozása a megváltozott körülmények között.”4 Ehhez kell meghaladni Babitsék nosztalgiákkal terhes értékvédelmét, mivel a tét többé nem a szellem függetlenségének megőrzése a provinciálisan akadémikus „helyi elnyomókkal szemben”: a „világválságban” a szellem abszolút értékének kijelöléséről, a konzerválás általános erkölcsi követelményéről és modernebb elméleti megalapozásáról van szó. Babits szemében viszont Halász a famulusi túlbuzgóság, a partikularitásba és védekező kollektivitásba hajszoló nemzedékiség mintapéldája, akinek a legnagyobb traumája az, hogy valójában nincs mi ellen lázadnia. Hogy nem képes meghaladni az első nemzedék hagyománytudatának értékhierarchiáját, sem fölülmúlni feladatvállalásuk erkölcsi komolyságát, mint ahogy nem képes ellenállni a korszerű „veszedelmes világnézet”5 kísértéseinek sem. Így két értékrend között őrlődve kétszeresen kompromittálódik: minthogy mértékletes hitehagyóként sem megtagadni, sem maradéktalanul elfogadni nem tudja a Babits diktálta tradíciót, és minthogy a saját nemzedékére jellemző markáns megkülönböztető sajátosságot sem tudja megjelölni – mivel az a vita pillanatában és szempontrendszerében nem is létezik –, Halász nemzedéki szerepértelmezése egyszerre lesz értelmetlen, hálátlan detronizációs kísérlet és tragikusan komolytalan gesztus. Babits szemében a második nemzedék, és különösen Halász, nem felforgatója, hanem másodlagos, erőtlenebb folytatója marad a Nyugat-hagyománynak. A fiatal esszéista hiába érvel azzal, hogy a nagy elődök vívmányai csak ürügyül szolgálnak „a formai és társadalmi szabadságharcra”,6 s jelzi: „ami közvetlen átadásnak látszik, néha csak közös megejtettség a távoli példától”,7 hiába utal – meglehetősen kifejtetlenül – a „hivatásérzés” lázadó buzgalmára – a nemzedéki gondolat mint politikagyanús degeneráció Babits számára a teljes érvrendszert marginalizálja. A hagyományváltás igénye tehát megalapozatlan, és csak Babits érzékeli az okát: egyszerűen hiányzik a távolság, az elvek egészséges kontrasztja, a különbség még logikailag sem tapintható. „Senkit sem lehet megölni, amíg igazán él – sőt benne él éppen abban, aki meg akarja ölni.”8 A Nyugat-hagyomány erőterét megformáló költő nem támogatja az öndefiníció kínos próbálkozásait, mert nem támogathatja az új, fölötte körvonalazódó hagyomány megnyílását. A tradíció tartóssága, érvényessége és a klasszikusnak jelölt értékek körül kirobbant vita csak a támadott klasszikum gravitációs mezőjét növelte. „(…) a közvetlen hagyományokat nem lehet egyszerűen megtagadni – olvassa Halász fejére saját szavait. – Ez nem sikerülhetett Halász Gábornak és kortársainak9 sem, akiknek számára a közvetlen hagyományt mi öregedő bátyáik jelentjük, magával avval a ténnyel, hogy vagyunk, és előttük vagyunk.”10

A megőrzés technikájára és erkölcsére adott halászi válasz nemzedéki és defenzív, azaz a második nyugatos „hullám” kollektivitásának és korszerűségének a kategóriájára alapozó, míg Babitsé a megszokott, helyenként szólamos platonizmus teljesség-, öröklét- és egyéniségeszményének a jegyében áll, támadó éllel. A nemzedéki támadás célkitűzése eredendően hármas: az élő mester klasszicizálásával egy élő hagyomány revíziója; a mester világirodalmi felfedezéseinek, klasszicitásfogalmának relativizálásával a második nemzedék értékcseréje; végül pedig a hagyomány még eleven alkotórészeinek átmentése egy korszerű, a nyugati teoretikákkal jobban lépést tartó elméletbe és korviszonyokhoz, pártokhoz még kevésbé kötődő magatartásformába. Halász némi engedményt csak a második ponton tud kicsikarni: Babitsot a szubjektivitás vádja érinti a legfájdalmasabban, mivel az komoly fenyegetést jelent nemcsak vezérszerepére, de irodalomértelmező személyiségére is.

A hagyományértés kérdéseire választ kereső disputa hátterében ugyanis az értelmező szubjektum szerepének, jogkörének s azzal együtt az esszéműfaj poétikájának a problémája áll. Az elfogultság vádja nagy pusztítást vihetne végbe a babitsi értékrendben: a kultúrkincsek megőrzésének türelmes gesztusait egyszerű magánügyként, egy szeszélyes személyiség elfogódott válogatásaként tüntetve fel. „(…) micsoda felséges erő van a ragaszkodásban, mondjuk a tizenkilencedik század csorbítatlan színpompájához (…), a kollektív jelszavak bűvkörében az egyéniséghez, a politikának kiszolgáltatott művészet levegőjében a legtisztább l’art pour l’art-hoz, a szervezkedő tömegirodalomban a magányos csúcsokhoz. (…) termékeny maradisága (…) megszégyenít, mint magatartás, erkölccsé vált ízlés, megvívott küzdelem, de megnyugtat, hogy az életpéldán kívül semmi sem következik belőle reánk; (…) a személyiség radioaktivitása sugárzik felénk a könyvből, egyéni voltában izgatóan.”11 [Az én kiemeléseim – M. G.] Babits elszigetelésének tehát része ugyan a jótékony tisztelgés a formális személyiség erkölcsi ereje előtt,12 ám a példamutató, konokul, koroktól függetlenül következetes alkat önmagán túl, alkotásaiban és értelmezési módszereiben jelképe mindannak, amit sürgősen meg kell haladni: „a mi nyugatunk már nem az ő nyugatuk többé”13 – hangzik a szigorú és kevéssé tárgyilagos ítélet. Halász Gábor reményei szerint konfrontáció a két mintakorszak kétféle szellemisége: a babitsi XIX. század lázadó, bonyolult és virtuóz formavilága, a lélek hatalma és az eszményi XVIII. század fegyelmezetten ésszerű, kartéziánus módra elvontan praktikus, objektív és intellektuális világa között van. A szubjektivitás vagy az objektivitás eszménye áll tehát mérlegen. Ám az igazság az, hogy ugyanannak az esszéista szubjektivitásnak a különböző legitimációiról van szó: amit Babits a platonikus-antik indíttatású, a tárgyiasság kísértéseivel küszködő, mégis líraközpontú, szecessziós formakészletű humanista esztétika keretei között talál meg, az tanítványa számára egy következetesen romantikaellenes és antiimpresszionista újrealizmusban és egy elioti értelemben intellektuális és személytelen költészeteszményben szentesül. A múltértelmezések vitája elfedi a szépségeszmények és az egyéniségkultuszok ugyancsak homályos konfliktusát, a hagyományvita a forma-, műfaj- és ízlésvitát: a másik arcképének, irodalomtörténeti arc(ulat)ának felszámolásában az önmeghatározás vágya kísért.

Amikor Babits irodalomtörténeti távlatait Halász egyszerűen „hazugságnak”, az európai irodalmi kultúráról készített esszéportré-gyűjteményét pedig próteuszi szerepjátszásnak minősíti, nem pusztán a klasszikusként védett hősi alakok kritikájára vagy a vezérszerep megtorpedózására készülődik, de egyszersmind a babitsi esszétechnika és -típus marginalizálására is. Az identitáskeresés és identitásőrzés pilpulja – ha látensen és ürügyként felhasználva is – magában foglalja a precíz esszéportré megformálásának (és megformálhatóságának), a tárgyilagos arcképkészítésnek a problematikáját. A mester érzéki kultúrlényként, a „könyvek Casanovájaként”14 jelenik meg a tanítványi bírálatban, aki a kultúrtörténet valósághű arcképei helyett önarcképét csempészi az alakok helyébe. Deduktív módszer ez: „írói arcok és alkotások jól elkülönböztetett jellemzésére bontani az egységesen érzettet”15 – amely éppen ellentétes a szisztematikus, adatról adatra építkező, előítélet-mentes tudományossággal. A mű az ifjúkor elfeledett könyvélményeinek nosztalgikus szemléje, az eltűnt idő kergetése, vagyis inkább egy ízlésforma önarcképe, amely „közelebb áll a műfordításhoz, mint a tudományos irodalomtörténethez, fordítás, ahol az írók egyénisége az átültetendő mű”.16 Az irodalomtörténet főszereplői, eszményített műfajai és stílusai, a szellemi otthonlétet jelentő művelődéstörténeti korszakok s velük együtt a mű szabadabb-lazább, olvasónapló-jellegű kompozíciós eljárása és közérthetőségre, de lírai beszédre törekvő nyelvezete egyszerre veszti hitelét Halász jól irányzott támadásában. A kritika hátterét az élethű, reális, tárgyszerű arcmásolás, az esztétikai-történeti tényekre támaszkodó irodalomtörténeti bemutatás lehetőségének feltételezése és tudományos eszménye jelenti; a halászi összehasonlításban ez a pozitív – és pozitivista – ellenpont, amelyet azonban – ellentmondásosan – nem kísér az elfogadhatóan objektív új történeti műfaj definiálása. Milyen diszkurzív szerkezetekkel lehetne elkerülni Babits hibáit? Miképp lehetne vonásról vonásra, tökéletes pontossággal megalkotni az irodalomtörténet hőseinek arcképét, akik tehát a maguk volt-valójában megeleveníthetők, és milyen poétikai rendszer küszöbölhetné ki a történetíró-portréfestő mindent átitató személyességét? Ki a jó portréfestő, és milyen a jó portré? És összességében: mik a tárgyilagos irodalomtörténet-írás abszolút paraméterei? A feltett kérdések szerint a második nemzedék a tudományos episztémé jogainak visszaállítására: az irodalomtörténeti hagyománytudat kitisztítására törekszik. Arra, hogy megteremtse az irodalom klasszikus főszereplőinek és szövegeinek a tárgyszerű kánonját. A szubjektivitás vagy a tudományosság ideája áll tehát mérlegen: a halászi új kritika pozitivista optimizmusra épül. Csakhogy a válaszok elmaradnak; a támadás szempontjaiból hiányzik a konstruktív elméleti javaslat: az átépítés eszközrendszere csupán forradalmi deklarációkban jelentkezik. S bár az esszé mint gondolkodásmód és mint stílus kérdőjeleződik meg látszólag, a kritika drámaian immanens kritika, és a csapás magában rejti az ellencsapást, az objektivitás diktátuma magát a szubjektivitást is. A Nyugat Könyvről könyvre rovatában Babits ez ellen a vád ellen tiltakozik a legkevésbé: elismeri, hogy a mű eredetileg „csakugyan a vallomás ösztönéből fakadt”17, ám minthogy „az irodalomtörténet igazi valóságát (…) az idő hordozza, melyet a tudomány rendszerint fölényesen összedarabol”18, az ő egységre, művészi empátiára, a valódi, nem mechanikus öszszefüggések feltárására törekvő történeti szintézise, amely ettől az objektívnak vélt módszertől tökéletesen különbözik, „nem »teljesen szubjektív«, hanem még sokkal objektívebb s a valósághoz illeszkedőbb, mint ezek a tudományos skatulyák és kategóriák”.19 Mi több, magának Halásznak a vádpontjai is ugyanezt a tételt, a szubjektivitást mint a történeti megismerés hitelességének a biztosítékát tartalmazzák: „Jó arcképet rajzolni idegenről is csak úgy lehet, ha magunkról viszünk bele vonásokat, az objektivitás előfeltétele a közvetlen kapcsolat.”20

A nyugatos esszéportréknak ez a többnyire leplezett, mégis módszeresen, de reflexszerűen alkalmazott alaptételük. Halász, miközben cáfolni igyekszik a babitsi nagyesszé lehetőségeit, valójában a műfaj döntő sajátosságát jelöli meg. Az esszékben megalapozott és folyamatosan megalapozódó, újraformálódó, alakváltozatokban, ironikus vagy éppen patetikus szerepjátékokban meghatározott személyiség a megismerés és az értelmezés egyetlen autentikus forrása. William Wordsworth a megörökítés problémájának: a sírfeliratok retorikájának elemzésekor megemlíti, hogy a felirat készítője mindig olyasvalaki, aki az elhunytat szerette és csodálta. A szeretet és csodálat érzelmi reflexe fő motivációja Babits portréinak. Az elfogultság azonban nem homályos képeket hozott létre a sírfeliratokban, mert „éppen ezen a közvetítésen keresztül válnak jól kivehetővé a szemlélt tárgy azon részletei és arányai, melyek korábban csak tökéletlenül és tudatosulatlan látszódtak; ez az igazság a szeretettől szentesül…”21. Wordsworth szavai egybecsengenek a Halászéival, ami jelzi az érvrendszer főbb ellentmondásait: vádolja Babitsot, hogy az irodalom nagy alakjaiban magát sokszorozza meg, noha a hiteles arcképet őszerinte is csak a „közvetlen kapcsolat”, a beleélés garantálhatja. Az Egy ízlésforma önarcképe című esszé belsőellentmondás-sorozatát vagy látens dialektikáját – éppen ez a Halász számára legkínzóbb kettősség: a tudományos tárgyilagosság vágya, ugyanakkor az egyéniség kultusza, a személyiség szubsztancialitása – alapozza meg. A tudományos derűlátás kétségbeesetten optimisztikus követelmény, amely Babits kétségbeesetten etikus imperatívuszára emlékeztet.22

Miben mutatkozik meg Az európai irodalom története szerzőjének a leplezetlen szubjektivitása? Halász Gábor szerint a műnek három neuralgikus pontja van: a műfaji, a stílus és a korszak iránti elfogultság. Ezeken a pontokon Babits mértéket nem ismerve formálja meg esszéista kultuszait: a líraközpontúság elfedi kutatásai elől a jó prózákat (nála „a rossz költő is valahol előtte van a jó regényírónak”23); az érzékien ingerlő, szecessziós stílus pátosza megfosztja a szerzőt intellektuális erejétől („gondolati költő, aki visszariad az elvonttól”24); a XIX. század iránti ifjúkori szenvedély emlékei pedig túlzott fölértékeléshez: optikai csalódáshoz vezetnek („Babits gyönyörködésében még nem érzi szükségét az újrafogalmazásnak. Árkádiában született ő is”25). Ám Halász, miközben kiépíti a babitsi avíttság hármas szubjektív rendszerét, hogy a mesterrel együtt végre felszámolhassa a letűnt korszak letűnt, bár még mindig irritáló dekadens személyességét, lassacskán saját előfeltevéseinek, elfogultságainak: szubjektivitásának hálózatát is kialakítja. Mert (minden tartalmi gyanakvás ellenére) „az évek változó szeleivel”26 hajladozni képtelen személyiség mint példázatos forma és erkölcs rendkívül rokonszenves marad – voltaképp az egész esszéíró nemzedék számára. A babitsi „termékenyen maradi” alkat iránti ragaszkodásában Halász kimondatlanul is eljut annak a tételnek a filozófiai általánosságáig, hogy a valódi egyéniség a maradandóság hordozója. Hogy az individuum őselv a történeti folyamatokban, és origó az értelmezésben. Hiszen „ha a gondolatok valóban elegyedtek a lélekkel, maguktól erjednek és érnek, a kor felszínes áramlataira tekintet nélkül, sőt sokszor azokkal dacolva valósítják meg a magasabb korszerűséget27 – ami bizony engedmény a makacsul platonikus babitsi személyiség javára az újra-korszerűre törekvő nemzedékiség ellenében. Az intellektuális és lelki szféra szükséges összeolvadása jellemző motívuma és eszménye a Halász-esszéknek is; a vita második fordulójában, a Személyes kérdésben című írásban is viszszatér: „Van-e (…) rokonszenvesebb, mint a gondolkodó, kiben hússá és vérré vált a régen hordott gondolat?”28 Ez szintén azt jelzi, hogy az aszketikusabban megfogalmazott halászi objektivitás- és realitásvágy csak ábránd, mely a jóval reálisabb szintézisigényt próbálja leplezni.

Az egyéniség mint szubsztancia Babits kapcsán már az egy évvel korábbi, 1933-as A három Babits-arc című portréban is fontos motívum. A szerző kétséget sem hagy afelől, hogy amint Babitsnak, neki is ez az egyik, ha nem a legfőbb dilemmája, és az esszék drámaiságának a mozgatórugója. Az írás látszólag szelídebb, valójában azonban hasonlóan kritikus és átértékelő igényekkel lép fel, mint az Egy ízlésforma önarcképe ellenportréja. Az arcképkészítés mint karakterizáció, mint egy kronologikus kategóriarendszer kiépítése jelentkezik, de a három alakváltozat, a „nemzedéki”, az „alkalmazkodó” és az „örök” arcok közül kizárólag a középső stádium személyiségével képes ideig-óráig azonosulni Halász. Itt még szó nincs nyílt támadásról, ám a századfordulós hagyományforrás iránti fojtott ellenszenv: a szecessziónak mint a – Halász által oly gyakran ostorozott – formalizmus és stílusornamentika melegágyának, a „műtermi rokokónak”, a „csinált motívumok” üvegházi, hazug stílusának értékelése, az e stílus jegyében kiforrott és az ettől elszakadni képtelen babitsi metaforakészlet kritikája, a túlburjánzó fantázia öncélúságának esztétikai elemzése már magában hordja a Babits elleni nemzedéki offenzíva fontosabb motívumait. A mester arcát egy, még jóval elvontabb-esztétizáltabb prekoncepció körvonalazza: a valóság és az egyéniség általános viszonyának poétikai megnyilatkozása. Az első személyiség a valóság egzotikumának, az utolsó a valóság víziójának a mámorában él és alkot, tehát szükségképpen burkolózik a l’art pour l’art, a tiszta művészet érzéki homályába, és szakad el minden valóságvonatkozástól, időszerű esztétikai koncepciótól. E két stádium megelőlegezi az avítt és öncélú, megszállottan lírikus Babitsot, míg az egyedül méltányolható második arc, az alkalmazkodó, megelőlegezi a vita engedményeit. Ez utóbbiban ugyanis a mester, a világháború utáni szellemi élet kihívásaira felelve, közéletibb, személyesebb, így közvetlenebb és elmélyültebb lesz: Halász elégedettsége a valóságra korlátozott, megfegyelmezett személyiségnek szól: Az istenek halnak, az ember él költőjének. Ezért ezt a hármas portrét is a korlátlan, diktatórikus individualitás bírálatának és emez individualitás szubsztancialitásának dialektikája jellemzi: Babits itt is makacsul változatlan, sorszerűen, de tiszteletre méltóan merev egyéniségként jelenik meg, aki minden kilendülése ellenére visszatér dekadens eszményeihez: „Az egyéniség különben sem hagyja magát. (…) Az egyéniség hű maradt rejtett értelméhez.”29 Hiszen „az élet célja: minden (…) kitérésen át igazolni, amit fiatalságunk igaznak ismert fel”.30 Ezeket a kissé kétértelmű dicséreteket élezi majd a nemzedéki vita, s a következetes személyiségből így lesz maradiságában is példázatos ethoszú figura, az ifjúkori élményekből pedig leküzdhetetlen előítélet.

Halász korabeli egyéniségfelfogása tehát nem mentes az ellentmondásoktól. Szüksége van egy konzerváló formára és tekintélyre, amit Babitsban fedez fel. Egyszersmind szüksége van egy személyiségfeletti, egyetemesen objektív erőre, esztétikai szenvedélyre is, aminek a gátját szintén Babitsban véli felfedezni. A három Babits-arc elején azt írja, hogy „a stílus első feltétele a magától értetődővé vált egyéniség”;31 a további elemzések viszont kíméletlenül megfeddik a stílus minden egyénieskedését és fegyelmezetlenségét. Az 1929-es A líra halálában kinyilvánított költészeteszménye szerint: „A költészet techné. A költőt a vers teszi költővé, nem a költőisége”32, az igazi költő pedig korlátozza énjét. Ez a tárgyias megközelítés homlokegyenest ellentétes Babits expresszió-központú, lírai irodalomfelfogásával, mivel az – hol vívódva, hol nyíltan vállalva – a költőszemélyiség szakrális erejére alapoz. Az énkorlátozás igénye, másik alapmotívuma a halászi esszéisztikának, mint említettük, a hármas Babits-portéban is ott lappang. Ám A líra halála objektív költészeteszménye:33 az alázatos, feladatot-szolgálatot vállaló, tudatos, az eredetiséget a nehézségekért, a toposzok újragondolásáért, a fogalmi játékokért feláldozó: személyiségéről lemondó költőtípus – alkotótípus – eszménye csaknem tarthatatlanná válik a nemzedéki vitában, amelynek egyik fő tétele Halász oldaláról, hogy az ellenállhatatlan babitsi „személyiség radioaktivitása sugárzik (…) a könyvből”, és amelyben a magánügyként aposztrofált két kötet „problémái felbolygatják a mi külön válságunkat”.34 És egy vallomás – „magamra kell vállalnom a vétket (…): legszemélyesebb élményem volt az ittasultság a tizennyolcadik századtól és az elteltség a tizenkilencedikkel”35 – Babits irodalomfelfogásának tárgyilagos értékelését, sőt a tárgyilagosság szándékát is eleve megkérdőjelezi: az objektivitás Halász számára meghatározó kultikus ideállá lesz, csakúgy, mint elődjének a fin de sičcle. Babits támadott és saját védelmezett személyisége egyszerre ejti rabul. Vajon ami igaz a költőre, nem szükségszerűen kötelező az esszéírónak? Mindenesetre szó sincs énkorlátozásról: a leküzdendő személyiség és személyesség leküzdhetetlen marad – Halász kénytelen behódolni. Folyamatosan számol, de nem képes leszámolni a saját lírai, mások portréjába vallomásosan betolakodó, objektivitásért könyörgő személyességével. Ahogy a megőrzés, a korszerűen konzervatív magatartás deklarálásával (de ki nem fejtésével), úgy a babitsi szubjektivitás harcias leleplezésével sem tudta Halász megoldani az értékek helycseréjét és őrségváltását. Tehát mindhiába fonta össze az általa késő romantikus eredetűnek gondolt személyességet az anakronizmus vádjával – Babits értékvédelemre és líraiságra alapozott gondolatrendszerét apróbb karcolásokon kívül nagy kár nem érte. Így valójában Halász volt az, aki – saját előítéleteibe kényszerítve a babitsi lírát és esszéisztikát – az önellentmondások, a látványosan megmutatkozó belső válságsorozatok tükrében mutatta fel saját – indirekt – személyiség- és személyességeszményét.

Amíg ugyanis Halász szakadatlan harcot folytat a számára démonikusan betolakodó szubjektivitás ellen, mely minden tudományos és pozitív igény megkísértője, és amelyet olykor szégyenkezve kell tetten érnie és lelepleznie magában,36 addig Babits, noha ő is mindvégig küzd ellene, hiszen a kortársak által oly sokat ostorozott fiatalkori líra másról sem szól talán, személyesség és metafizikus személyfelettiség ellentétét a művelt, művészi és történeti egzisztencia humanista szintézisének eszményében kísérli megoldani. Nem csoda: Halász kritikus esztéta és lélekbúvár, aki egy elméleti rendszer kialakításán fáradozik, így kínozzák a rendszeralkotás és az átértékelés teoretikus görcsei, Babits viszont morális érzékenységű lírikus, aki esszéiben is lírai alaphelyzeteket fogalmaz meg, így nincs sem igénye, sem esélye arra, hogy bölcseleti kísérletei rendszerré alvadjanak.

Ám a nemzedéki vita elemzése nem csak arra alkalmas, hogy felmutassa az elvetélt halászi kísérletet a hagyománykritika és -váltás, az időszerű konzervativizmus problémáinak megoldására, vagy hogy érzékeltesse a kétféle módszer különbségét. A disputa kapcsán a fő kérdés számunkra: az egymás és a másik ábrázolhatóságának lehetősége, olyasvalaki portréjának a megalkotása, aki nem nyújt elég perspektívát ahhoz, hogy az arckép ne váltson önarcképbe. Az Egy ízlésforma önarcképe ugyanis kritikus Babits-portré, akár A három Babits-arc, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiban Halász arca jóval diszkrétebben tűnik föl: a valóság egzotikumának és víziójának mértékletesen rosszalló értékelése és a középső stádium iránti rokonszenv csupán rejtetten működtetett prekoncepció-rendszert jelez. Halász indirekt személyessége, kritikusi öndefiníciója az elítélés–jóváírás ritmusában jelentkezik: elegáns ellenérzésben, tiszteletteljes tiltakozásában Babits költészeti korszakai iránt. Sőt, a metaforika és a szerelemélmény impresszionisztikus bírálatában – amely attól impresszionisztikus, hogy az ítéletek esztétikai benyomásokon alapulnak inkább, és kevésbé szöveghelyekkel alátámasztott argumentatív kritikák – nemegyszer empátia csillan meg, amit a stílus művészi alkalmazkodása is tanúsít. A vitaindító esszében azonban különlegesen bonyolult helyzetet alakít ki az, hogy miközben Halász legfőbb vádpontja: Babits önarcképpé stilizálta, kisajátította a világirodalmat – a fiatal esszéíró, a lázadás örve alatt, valójában önarcképpé stilizálja és kisajátítja a megvádolt Babits képét. Mikó Krisztina szerint Halász cikke két ízlésforma önarcképe, „örökség és felhasználás kettős portréja”,37 amely Babits ürügyén formál önportrét, „a felidézett írókban »újjászülető« alkotói szubjektumot”38 állítva középpontjába. Ami tehát A három Babits-arcban még csak látens forma volt, az itt jól megkülönböztethető kettős struktúrában realizálódik.

Milyen arcképet fest a tanítvány Babitsról? Milyennek mutatkozik az előd a második nemzedék teoretikusai szemében? Mivel e portré fő célja a nemzedékváltás elindítása és a hagyománytudat korrekciója, amelynek nyilvánvaló alapfeltétele a régi eszmények újakra cserélése, az ideálok totális helycseréje, ez a Babits-arc, a maga maradiságával, műfaji mániáival, tiszteletre méltó, mégis zsarnoki makacsságával, egy leváltásra megérett vezér arca. Halász ennek az arcnak a destrukciójára készül: bírálja a következetlen esztétát, a patetikus és nehézkes természetet, törekszik tárgyilagos elemzési távlatot adni a neuralgikus XIX. századnak, melyben Babits is emberi léptékűvé zsugorodik, hogy az objektivitás illúziójával végleg a gyönyörködő veteránok körébe utasíthassa őt. Ez a Babits-arc magán viseli minden belső önellentmondását és kétértelműségét. Az esszé retorikájában is látványos a leszámolás igénye: a cáfolt és cáfolandó babitsi eszmék lajstromát csak az időnként bevillanó tisztelgés obligát sorai és az ennél komolyabb és veszélyesebb nemzedéki öndefiníciós kísérletek szakítják meg. A leszámolásra érett arccal egy egész nemzedék friss próbaportréja néz farkasszemet: ezek a többes számban megfogalmazott pozitív ellenpontok részben a Babits félreértelmezte világirodalmi figurákat (pl. Tennysont, Meredithet) kívánják a megfelelő helyre tenni, részben pedig a nemzedéki elégedetlenség és csalódás okait, mértékét és a tiltakozás kontextusát jelzik. Mindezt annak a – kollektívként feltüntetett – előfeltevésnek a jegyében, amely a bevezető általános tételei között olvasható: „Az igazán nagy mű ma is és örökké Dichtung und Wahrheit.”39 Ám költészet és igazság szintézisének igénye, noha eredetileg Goethétől származik, nem idegen a babitsi megismerés egzisztenciális hangoltságától, az artisztikus szubjektumban megalapozott tudás vágyától sem; így Halász már a kezdettől egy-egy Babitstól csöppet sem idegen gondolat tükrében mutatja a nagy előd impozáns arcát. Hiába hivatkozik közös forrásokra, közös „megejtettségre”, kénytelen öntudatlanul is Babits alaptéziseihez igazodni. A részletesebb elemzés e transzcendens, apodiktikus és örökölt főtételhez képest találja Babitsot már túl könnyűnek, és látja szükségét a sorozatos helyreigazításoknak. A halászi beállításban a második nemzedék tagjai mint helyreállítók, helyreigazítók mutatkoznak, akik a szeszélyes kilengések korszaka után mintegy történeti szükségszerűséggel következnek, s jelölik ki ismét a hagyomány normáit. A Babits-arc csupa tagadás, a nemzedéki portré csupa pozitív, új elméleti igénnyel fellépő megismerési-értékelési vágy.

Halász arca mégis a tagadásokban körvonalazódik a leginkább, mert ezeken a pontokon koncentrálódnak a halászi esztétika előfeltevései: realizmuséhsége, a XVIII. századból eredeztetett racionalizmusa, a széppróza iránti érzékenysége és legfőképpen a paradigmaváltás sürgető szükséglete. Csak egy immanens elemzési módszer, az önmagához mért Babits fényképszerű arca menthetné meg a portré készítőjét az elfogultságtól. De a helyzet mást kíván. A boldogult ifjúkor nosztalgiájával vádolt Babits portréjához így vészesen közel kerül az új fiatalság programját bejelentő s ebben a deklarációban definiálódó tanítványi arc. Ez pedig könnyen komolytalanná tehetné a fő kifogást, hiszen az ifjúkor (nemzedék) iránti szenvedély Halásznak is legitimációs alap.40

Ahol tehát Babits elmarasztaltatik, ott ütköznek ki a legélesebben az elmarasztaló vonásai, a gyakran vallomásos retorika révén. A tagadás önállítássá lényegül. Az arc felszámolásának kísérlete az új ideálok behelyettesítésére, az új optika működtetésére irányul, ám a titkos vonzások és a nyilvános taszítások játékában az önmeghatározáshoz elengedhetetlenül fontos különbségek hangsúlyozása az azonosságok, az azonosulás felé mutat. A halászi prekoncepció nem átrajzolja, hanem a saját eszményített (nemzedéki) portréjával helyettesíti a Babits-arcot, aminek nem lehet más eredménye, mint a két arc óhatatlan összeolvadása. Babits arca mögött mindig ott vibrál Halászé, Halász arca Babitséból rajzolódik ki. A válasznak is ez a veleje: önálló arculatú új nemzedék nem létezik, ahogy önálló bölcseletű és műveltségű új vezér sem. A portré, mivel képtelen fegyelmezetten alkalmazni a kettős struktúra poétikai lehetőségeit, egyszerre, ugyanazokon a pontokon lesz arckép és önarckép, negációba burkolt önállítás és negációba torkolló nemzedéki öndefiníció, az indiszkrét személyiség kritikája és az indirekt, de tolakodó szubjektivitás megvalósítása. Az esszé első felében például nem lehet nem észrevenni azt a líraian nosztalgikus hangot, a lágyan, szemérmes erotikával hullámzó, ritmikusan szerkesztett, többször látványosan szimmetrikus mondatokat, amelyek előrevetítik Halász önkéntelen (és hódoló) azonosulását Babitscsal. A „könyvek Casanovája”-metaforánál regényesen szenvedélyes és rokonszenvező a stílusa: „most mint a könyvek Casanovája emlékezi viszsza hódításait, áhítatosakat és frivolakat, buja színben pompázót és nemesen egyszerűt, előkelően megközelíthetetlent és támadóan szenvedélyest, az asszonyi sokféleségen túltevő tarkaságát évszázadok mesterműveinek.”41 Vagy Babits görög és angol portréit elemezve egyszerre oldódik föl a babitsi eszményben és a két kultúra a priori fenségében: „A két nyelv egyszerre sima és dübörgő hangjaival, teljes szépségével és félig mindig befejezetlen értelmével, a bennük lappangó káosszal és a folytonos beteljesedéssel, a két fajta a józanságával és féktelenül fel-felszabaduló fantáziájával (…) fogják meg nyugtalan képzeletét.”42 Ilyenkor nem szabadulhatunk az érzéstől, hogy Halász egyszerűen elkallódott a bírálandó témában, az ostorozandó nyelvezetben és múltérzékben. A stílus kétségbevonhatatlan otthonossága szemlélteti azt a gyors folyamatot, ahogy az ítélkező esszéíró-szubjektumban elfojthatatlan empátia ébred (mert már eleve ott lappang) a babitsi kultúraszemlélet iránt. Ennek köszönhető, hogy éppen a bírálat során kerül közel a két arc egymáshoz (mert el sem távolodhat). De Halász időnként felocsúdik: a konkrét kritikarészleteket többnyire (ön)kijózanító, tárgyilagosságával, általánosabb bölcseleti megfogalmazásaival kívülállást, fölülnézetet szimuláló tételmondatsor követi. Például: „Ez az a tanulság, amit önzően felhasználhatunk. Nem kell félni, hogy a következetesség elmerevít; a szellem rugalmasságának nincs szüksége folytonos önigazolásra. (…) Sajátos paradoxonnal a legegyénibb keresés vezet a legkollektívebb eredményekhez…”43 stb. Itt áttételesebb, mert elvontabb a kritika, de az apologetikusság, az erőltetetten szikár és mesterkélten tárgyszerű mondatszerkesztés sem képes megteremteni a kellő távolságot és az optikai rendszer tisztaságát. Az esszé második felében ugyan aforisztikusabb-csipkelődőbb hang, és tételesebb, adatoltabb eszmekritika uralkodik el, ám a szövegdallam, a metaforikusság továbbépítése, az éppen ebben a részben fel-feltörő vallomásosság („A babitsi két kötet szigorúan magánügy, de szenvedéllyel átélt problémái felbolygatják a mi külön válságunkat”44), sőt a XIX. századi demokratikusság diktatúrává torzításának konklúziója, amely Halász szerint elég ok a korszak detronizálására, még az sem óvja meg a Halász-esszét az őáltala olyannyira kifogásolt optikai csalástól. Az már csak kötés a mentén, hogy a Személyes kérdésben című viszonválaszában ahhoz a Kazinczyhoz hasonlítja Babitsot, akit a korábbi, 1931-es Kazinczy emlékezete című portréjában minden jellemhibája és zsarnoki póza ellenére a klasszikus irodalmi diktátor eszményi példájának nyilvánít, és végül is extrovertáltságát, hiúságát és pökhendiségét erényként mutatja fel. (Pl.: „ízléskérdésben nem fogad el ellenvéleményt; ez a legfőbb erőssége.”45) Azzal a törekvésével, hogy Babitsot saját eszméinek megvalósíthatóságával és megvalósulásaival szembesítette, vagyis a (fin de sičcle-)hagyomány múltját e hagyomány jelenével: a kortársi perspektíva tényeivel ütköztette, tehát csak részsikert érhetett el, hiszen a teljes sikert maga Halász Gábor sem akarta. E kettős portré inkább előrevetítette Halász későbbi megbékélését Babitscsal, azt igazolva, hogy a vita önmegértéshez és a másik megértéséhez vezetett. A tanítvány sem a hagyományból, sem a mesterről készített portréjából nem tud kilépni: ez az esszé a közelség kínos, de lassan elfogadható élményének a megfogalmazása. Valóban igaz, hogy „a festő számára jelentenie kell valamit a látott fejnek, hogy izgathassa a benne megnyilatkozó karakter”.46 Az Egy ízlésforma önarcképében így a szubjektivitás kritikája önmaga ellen fordult, önmagát számolva föl, egy másféle eszménytípusú szubjektivitás önmeghatározásának nyitva teret, ami a másik arc önálló objektiválásának a kudarcát is magában foglalja.

Babits-ikonosztáz

A szakirodalomban rendkívül elterjedt közhely és a Babits-portrék egyik legmakacsabb ikonikus eleme Halász fent elemzett kifogása Az európai irodalom története ellen, az, hogy esszéportréiban a költő voltaképp saját arcát rajzolta meg, másokén keresztül. Schöpflin már igen korán megjegyezte, hogy „akárhol fogjuk meg Babits írását: mindenütt megtaláljuk benne ezt az ő arcképét. (…) Elbújik álarcok mögé, kölcsönvett hangok mögé”.47 A Babitsot sújtó kortársi előítéletek között előkelő helyet foglalt el a Jeges Költő képe, a nagy alakoskodóé és akrobatáé, aki a legvirtuózabb formák mögött bujkálva is csak számító, túlzottan intelligens toronylakó költő marad, passzív individualista, „könyvtár-arisztokrata”, „artistája a költészetnek”, aki „pompás verstechnikájával visszaél”.48

A szemérmes individualistáról, a folyton önleplezésre, maszkok használatára kényszerülő költőről tudósító toposzok nemcsak a második világháború utáni szakirodalomnak voltak kedvelt közhelyei, főmotívuma az a korabeli Babits-kritikának is, így Halász csak egy közismert tétel árnyaltabb ismétlésére vállalkozhatott. A Nyugat 1924-es Babits-számában írja Reichard Piroska Babits angol költőportréi kapcsán, hogy „minden irodalmi arcképből két arc néz felénk: a jellemzett író mellett azé, aki jellemzi őt (…) az ő szeme válogatta az arckép színeit, (…) az ő egyénisége adja meg a perspektívát”.49 Lovass Gyula szerint „az önelemzők másokban is a maguk arcát keresik”,50 különösen Babits; Lukács György51 éppen a költőien stilizált önarcképek indirekt vallomásosságát okolja a történelemdeformációért, például a Széchenyi-portréban. Sőtér István pedig különös előszeretettel hangsúlyozza Babits sebezhetőségét, rettegésének, egzisztenciális vívódásainak szemérmes leplezését műveiben, például: „Babits egy önarckép lehetőségeit keresi Vörösmarty alakjában, egy szomorúan időszerű Vörösmartyt”.52 A két Vörösmarty-esszé kapcsán különösen divatos volt a saját alkotói dráma kivetítéséről beszélni, aminek pontos magyarázatát csak Poszler György adta, amikor a két portré kapcsán a gátolt cselekvőképesség és a vívódó-önmarcangoló lelkiismeret drámájáról beszélt. E toposz azonban többnyire megmaradt a jelenségleleplezés kifejtetlenségében, megokolatlanságában. A meztelenségét dideregve takargató költő ikonjától már csak egy lépés kell ahhoz, hogy Babits esszépoétikáját minden önállóságától megfosszuk, figyelmen kívül hagyjuk a speciális ismeretelméleti paramétereket, a szubjektivitást mint a tisztázó-átélő értelmezés forrását, mintegy a műhelygondok spontán lerakatává sekélyesítve a műfajt. Benedek Marcell figyelmes megjegyzését, amely szerint „Babits a magyar irodalom történetéről írt tanulmányaiban saját költészetének problémáira keres feleletet”53 – ezt igazolni látszik Németh László 1929-es kritikája: „egy lírikus problémái íródtak itt át a tanulmány nyelvére”54 az esszékről –, agresszív tudákossággal szürkíti didaktikussá a Spenót V., amikor az Irodalmi problémák című esszékötet írásait „korai lírájának elvi illusztrációiként”55 tünteti föl.

A közelmúltban például Balassa Péter elemzésében jelentkezett a motívum: „Babits (…) nem ismer memoárszerű önarcképet, (…) hanem csak az európai kultúrában mint kollektív önarcképben képes felismerni önnön vonásait, képes emlékezni önmagára is”.56 Ez a szemlélet szintézisigényében tér el a bevett Babits-arcoktól, hiszen a toposzhasználók egyik fele a szerző önállótlanságát, személyiségének idegen formákba oldódó mesterkéltségét, másik fele viszont túlzott, mindenbe átszivárgó szubjektivitását emelte ki. Magányos ellenvéleményt talán csak Túróczi-Trostler József, Szabó Lőrinc és Laczkó András fogalmazott meg. Előbbi szerint Babits cseppet sem szorul arra, hogy idegen formákban szólaltassa meg lírikusságát, líra és intellektualitás babitsi küzdelmében meg kell különböztetni élmény előtti és élmény mögötti nézőpontokat. Szabó Lőrinc57 Babits esszéit nem szubjektíveknek, hanem közvetlen látószögűeknek mondja, ez a perspektíva biztosít egyetemességet és objektivitást; míg Laczkó,58 az idézett lukácsi tézisekkel és Waldapfel József kritikájával vitatkozva, egyszerűen tagadja az önstilizációt.

A toposz ízlés kérdése maradt, reflektálatlanul, egzisztenciális és esszépoétikai perspektíva nélkül ékelődik bele a közkeletű Babits-arcokba, sokszor meghamisítva az esszék értelmezését. E tanulmány szerzője csatlakozik ugyan a közhelyhasználók népes táborához, ám tervei szerint a babitsi portrék behatóbb elemzésével kívánja megalapozottabbá, perspektivikusabbá tenni ezt a soha ki nem fejtett őstételt, bízva abban, hogy a jelenleg úgyszintén méltánytalanul meg- és elítélt esszéműfaj mechanizmusára is fényt deríthet. Hiszen az esszéportrék problematikája ízig-vérig esszéprobléma, amelyhez szervesen hozzátartozik a babitsi tudáseszmény, igazságfogalom és egzisztenciálisan hangolt ismeretelmélet műfaji konzekvenciája.

1Halász Gábor: Személyes kérdésben. In uő: Tiltakozó nemzedék. Magvető Kiadó, Bp., 1981. 645.

2Uo. 645.

3Egy ízlésforma önarcképe. I. m. 624.

4Személyes kérdésben. I. m. 642.

5L. Babits 1918-as, A veszedelmes világnézet című esszéjét, e nagy leszámolást a világháborús gondolkodás kialakulásáért felelős antiintellektualista bölcseletek hagyományával.

6I. m. 643.

7I. m. 641.

8Babits Mihály: A nemzedéki kérdés vitája. In: Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. II. (továbbiakban: ET I/II.) Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978. 472.

9A nemzedéki viaskodás hosszú folyamatának néhány fontosabb mérföldköve: Sárközy György 1924-es levele, amelyet Babits Könyvről könyvre rovatában azonmód ismertet; Benda Az írástudók árulása című pamfletje kapcsán kirobbant vita a platonizmus szükséges mértékéről: pl. Halász Gábor Áruló írástudók című, 1928-as cikke; Németh László vehemens támadása az esszéíró Babits ellen 1929-ben (Babits Mihály tanulmányai, többek között in: Két nemzedék. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1970). A vita történetét Mikó Krisztina Halász-monográfiája (Halász Gábor. Balassi Kiadó, Bp., 1995) ismerteti alaposan.

10I. m. 476. A tétel a babitsi hagyománytudat központi gondolata, legtisztábban pl. a Ma, holnap, irodalom című írásában, az avantgárd kapcsán fordul elő: semmiféle irodalom nem létezhet hagyományok nélkül, egyetlen esztétikai rendszer sem épülhet puszta tradíciótagadásra.

11Halász Gábor: Egy ízlésforma önarcképe. In: i. m. 623.

12„nemes maradiság, (…) nem tartalmával, de lényeget jelentő formájával, erkölcsi habitusával”: i. m. 642.

13Halász Gábor: Személyes kérdésben. I. m. 645.

14Halász Gábor: Egy ízlésforma önarcképe. I. m. 621.

15Uo. 622.

16Uo.

17ET II. 87.

18I. m. 89.

19Uo.

20Halász: i. m. 622.

21William Wordsworth: Esszék sírfeliratokról. Pompeji 1997/2–3. 78.

22A tárgyilagosság és a moralitás követelménye ugyanolyan mitikus távlatokat nyer a válságtudat védekező magatartásformájában.

23Halász: i. m. 624.

24Uo.

25I. m. 627.

26I. m. 625.

27Uo.

28I. m. 644.

29I. m. 617.

30Uo.

31I. m. 613.

32I. m. 962.

33Amely, többek között, Eliot költészetfelfogását idézi: „A költészet nem a szenvedélyek zsilipjeinek a felnyitásából áll, hanem elzárásából; a költészet nem a személyiség kifejezése, hanem a személyiség megszüntetése. Az persze magától értetődik, hogy csupán azok tudják, miben áll ez a »megszüntetés«, akiknek van személyiségük, és van személyes élményük” – T. S. Eliot: Hagyomány és egyéniség. In: Káosz a rendben. Gondolat Kiadó, Bp., 1981. 71.

34Halász: i. m. 626.

35I. m. 642.

36„A módszer pedáns kérdése így lett számomra kissé a vallomás, kissé az önigazolás problémája.” Halász Gábor: Portré és tabló. In: Halász 1981. 1045.

37Mikó: i. m. 164.

38I. m. 166.

39Halász: i. m. 621.

40Így kerülhetett ez a mondat az esszé végére, csaknem teljesen megcáfolva a kritikusi gondolatmenetet: „Szolgáljon leleplezésül s egyben mentségül a kritikusi munka mögött is ott lappangó elfogultság: a magunk fiatal élményei, amelyek egyszerre kötnek és köteleznek.” (I. m. 628.) Ez is csak azt bizonyítja, hogy Halász támadása már a kezdet kezdetén is magában foglalta a kiegyezés lehetőségét és a távolságteremtés kudarcát.

41I. m. 621.

42I. m. 625.

43Uo.

44I. m. 626.

45I. m. 219.

46I. m. 622. Ezzel Halász, ha kerülő úton is, de ugyanoda lyukadt ki, mint Szerb Antal két jóval lojálisabb portréja a mesterről: Az intellektuális költő és a Magyar irodalomtörténet Babits-fejezete. Mindkét esszé tanítványi tisztelgéssel fordul a leküzdhetetlen nagy ős felé, akiben egyrészt a romantikus lírai ösztönök intelligens fegyelmezőjét, másrészt pedig az európai magyar humanizmus szintézisének a megteremtőjét kutatja a szerző, örök érvényű példaként szemlélve és csupán árnyalva, de soha meg nem haladva ezt a magatartásnormát. Az esszéíró-nemzedékre teherként nehezedett Babits – ez állhat a problematikus Halász-féle és a hűségesebb-engedékenyebb Szerb-féle Babits-kultusz hátterében.

47Schöpflin Aladár: Babits Mihály. In Magyar írók. Nyugat Kiadó, 1919. 186.

48Bresztovszky Ernő cikke: Népszava, 1909. július 18.

49Reichard Piroska: Babits angol irodalmi tanulmányai. Nyugat, 1924/I., 544.

50Lovass Gyula: A tanulmányíró Babits. In uő: Kilenc hős visszatér. Magvető Kiadó, Bp., 1973. 466.

51Lukács György: Babits Mihály vallomásai. In uő: Írástudók felelősége. Bp., 1945.

52Sőtér István: Tiszuló tükrök. Gondolat Kiadó, Bp., 1969. 107.

53Benedek Marcell: Babits Mihály. Gondolat Kiadó, 1969.

54Németh László: Babits Mihály tanulmányai. In uő: Két nemzedék. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp., 1970. 90.

55A magyar irodalom története V. Akadémiai Kiadó, Bp., 1966. 247.

56Balassa Péter: Az önéletíró Babitsról. Jelenkor 1984/4. 354.

57Szabó Lőrinc: Gondolat és írás. In uő: Könyvek és emberek az életemben. Magvető Kiadó, 1984.

58Laczkó András: Babits és Vörösmarty. ItK 1975/5–6.