Marsall László

Temetésemre

(Költői beszély)

Szakadatlan vízcsapcsöpögés,
légkalapács penetráns dübögése
utcai ablak alatt,
lapátok csikorás csiszánkolása
teherautó vasplatóján,
aszfaltrepeszek döndülése.

Még meghalni se lehet tisztesen,
az aritmiás Jelenlétben
félrever a szívem, halántékom erén
mérem, döccenti rotyogó autóbusz,
ebonitrúddal üttetik a fejem.
Mire megérkezem a temetésemre,
izzadó félhalott vagyok.

Meredező, pusmogó fekete tövisek
a sapkák, a kabátok – a temetési gyülekezet.
Agyamban rezeg elektronikus mű-harang
hangja: „Harag Napja”,
„Dies irae – dies illa”.
Biggyesztek orromra sötét
maffiózó-szemüveget, üveget-üreget
fedő födőt – a gyülekezet
háta mögött elfelé osonok,
bicegek a sírhelyem felé,
rántok a földből botnak
rózsakarót, bal-bokacsontomban a Pók
ideghártyába csavart
pók-gyufával épp gyújtja magát,
már égő lábai kimerednek,
sajgó idegek susognak-szityeregnek,
bé-asszamegeznek:
„Annak is befellegzett,
ki a sírja göröngyén seggre esik.”

Most kívülről nézem messzi-magamat,
hervadt virágok vaskosara mellett
oldja-lazítja a cipőfűzőt,
az öntözőkút kávája mellett
veti-rángatja a lábtyűt, tekeri
a gézt – bokája lilavörös marhahús –,
arca sárgaforma viaszba dobott
faggyúgyertya, komótosan a cementkádba
belép, hűsít-hűsöl, négy égtáj felé
bólogat, hhhoosszan kifújja a szuszt.
Kilép, s most fordítva, sorra:
elébb a géz, majd a harisnya, a cipő,
vánszorog-biceg a ravatalozó iránt lefelé…

Állok, a ravatalozó köröndje fehér
oszlopának dőlök, a fekete maffiózó-
szemüvegen át látom a legfeketébb feketét:
korommal táplálkozó ördög
feketelikából szemöldökcsipesszel
kihúzott pici kéményseprő kotró-
keféjéből csipedett abszolút fekete kivonat
pecsételi az emberre szabott gyalázatot:
a halott, egyedül a halott nem tudja: Ő a Halott.

Pár élő ember megismer, rám köszön, odalép.
„Jól nézel ki! Hajjaj! mindig jótékony a nyaralás.”
„Olvastalak egy lapban… már nem emlékszem…”
„Jó, hogy itt vagy… hát elment a szegény Marsall…”
A konfidensek lelaciznak,
a barátok föllaciznak,
de jön…

Közeleg egyre szűkülő körökben,
oldalaz a gyülekezet hézagain
– hallom eleven embertársam búcsúbeszédét –,
már itt van, mellettem fészkelődik,
feje nyakamon, arca cserepes, mint
nyári zápor után hirtelen kiszáradó
tócsa epidermisze, haja őszes,
foltosan kikopott, ismerős akkori hangja:
„Apám, kapartam kis üreget magamnak,
Anya csak fekszik, és nagyon hideg…
Fázom… Ugye, jössz te is, gyere hamar…
Majd átölelsz és melegítesz, gyere, siess.”
Pillája rezdül, jelzi, hallja J. Atya hangját.
Bőre repedéseiből kis villámok a nyakam
verőerét rohamozzák, s bal-bokacsontomból
kiég a tűz-Pók.

Tizenhét év múlva

Hármas szoba, este tizenegy óra.
Fekszem a sötétben hanyatt,
elaludnom lehetetlen.
Kettőt pattan fülközelben
a hűtőszekrény,
felhangokkal-teli sustorog.

Tizenhét éves tüdőd játszódik bennem,
nyilalló konszoláció a hangod,
a hangtalan robbanó hylusok.

A halálod előtti pillanatban,
tizenhét éve csak Te hallhattad
a buborék-zenét, s csak én,
hogy átformálja egy hűtőgép.

Képtelenség? Az idő csalása?
A szemközti ablak rámájában
puffadó fehérarc-féle derengés,
de kánya-himnusz, pocok-sivalkodás,
téveszthetetlen súrlódás ritmusa
gyerekkoromból… régen…
Kaszakő járása a kaszaélen.