N. Pál József

„Halottainkat el kell siratnunk, hogy cselekedeteiket
kritikusan értékelhessük”

Szakály Sándor: Volt-e alternatíva? Magyarország a második világháborúban

 

Csoóri Sándor és Sára Sándor filmeposza, a Krónika valamikor a nyolcvanas esztendők legelején került először a képernyőre. Hajlott korú, ismert és ismeretlen arcú férfiak révedt, olykor eleven tekintettel mesélték vég nélkül a magyarság e századi históriájának egy elföldelt darabját, s a kései utódban – ha maradt még benne valamennyi érzékenység – megelevenedhetett a történelem. Az a film a történések emberi-pszichológiai tragikumát és morális tanulságát a rádöbbentés erejével szabadította föl, és emelte (emelhette volna!) be a szétlyuggatott nemzeti tudatba; arra mindenesetre jól emlékszem, hogy az akkori rend hazugságaiba már belefáradt hallgatók hétről hétre megtöltötték a Szentháromság térre telepített Eötvös-kollégium apró társalgóját, és pisszenés nélkül hallgatták az egymáshoz illeszkedő monológokat. Önnön múltjának bevallhatatlan, traumatikusan lefojtott emlékezetével szembesülhetett a kilúgozott tudatú magyar társadalom, hiszen a megidézett Don-kanyari „magyar apokalipszis” (ez volt Csoóri Sándor esszéjének a címe) éppen arról beszélt, hogy a tőlünk elrabolt, kibeszélhetetlen múlt nemcsak az egykori szenvedők és hozzátartozóik életét tette tönkre, hanem a nemzet önreflexióra való képességét is szétzüllesztette, majd elaltatta. A Szovjetunió szeretetét önmagunk megutálására építette az akkori hatalom, uraink úgy döntöttek, hogy szót se mindarról, ami történt, és hogy szégyelljük magunkat az idők végezetéig. Aligha lehetett hát véletlen, hogy a szovjet nagykövetség hangosan tiltakozott, a vetítést meg – talán a sztálingrádi csata évfordulójának „meggyalázására” hivatkozva – hónapokra leállították, hogy a sorozat alapján készült kötetet (Pergőtűz) bezúzatták, s még arról az abszurditásról is hírek keringtek akkoriban, hogy az éber szovjet szervek fáradságot nem kímélve előkerítették és keményen megfeddték azt az orosz öregasszonyt, aki vagy négy évtizeddel azelőtt balladásan szép szerelembe merészelt esni a második magyar hadsereg tizedesével, Gellért Sándorral, a mikolai költővel.

Nagy hatású volt akkor az a film, noha Csoóriék nem a történetírás mulasztásait akarták pótolni elsősorban. A Horthy-korra vonatkozó históriakutatás jobbik része arra az időre amúgy is nagyrészt sikerrel tört ki a tudomány szolgálólányi korából, Dombrády Lóránt, Juhász Gyula, Vargyai Gyula és mások gazdag forrásbázison nyugvó munkái már rég nem a korábban sulykolt ideológiai kliséket ismételgették a második világháborús magyar szerepről szólva. Megnőni látszott az érdeklődés, Kádár Gyula könyvét (A Ludovikától Sopronkőhidáig) azonnal elkapkodták az olvasók, népszerű volt Bokor Péter filmsorozata (Századunk – Végjáték a Duna mentén) is, de tagadhatatlan, hogy e – nemegyszer kiváló és új szempontokat fölvető – munkák hozadéka képtelen volt fölszívódni az emlékezetét veszített társadalom tudatába. Még az akkortájt született szakkönyvek legjobbjait is belengte valamennyire a történelmi „haladáshitnek” az a máig nehezen oszló köde, amely mindenáron és lényegében mindenestül elvetendő „antikorszaknak” akarta láttatni az 1945 előtti magyar világot, a Szovjetunió és a szomszédos népek számára „kényes” kérdéseket szóba hozni sem nagyon illett (legalábbis az egykori, csapdahelyzetek sorozatával szembesülni kényszerülő magyar nézőpontot „megértve” és tolerálva nem), így a történtek tanulságához fűzhető nemzeti-etikai gondok nem kerülhettek a felszínre, s a megszenvedett históriánkról való folytonosságtudatunk továbbra is szakadozott maradt. Úgy látszhatott, történetírásunk továbbra sem nagyon lesz képes a magyarság önismeretét szolgáló, önbecsülését egyszerre morális és racionális módon újrafogalmazó nemzeti tudománnyá (is) válni. A Krónika, miközben pszichológiai gátakat szabadított föl, eme hiányosságra is figyelmeztetett a maga törvényszerűen drámai, de emberarcú és emberérdekű történelemszemléletével, benne a múltfeltáró és a tudatformáló etikai szándék összeérett, s ekként akár a szakmán is jókorát lendíthetett (volna).

Újabban a történetírással foglalkozó szakember – ha „ad magára” – többnyire ódzkodik anyagának kínálkozó morális-értékelvi vonatkozásaitól, fél, hogy ideologikus prekoncepciókon alapuló elfogultsággal vádolják majd, szívesen hangoztatja tudósi objektivitását, állítja, hogy ő csakis a tényekhez ragaszkodik. Szakály Sándorról – akinek történészi pályája nagyjából az emlegetett film készültével egy időben indult – sok minden elmondható, csak az nem, hogy ne ragaszkodna hűségesen, mondhatnám, szinte „mániákusan” a tényekhez. Általában bő jegyzetapparátussal, nemegyszer gazdagon dokumentált táblázatokkal, egyéb mellékletekkel dolgozik, szívesen ír recenziókat is, s mindig sort kerít arra, hogy a mások munkáiban megbúvó legkisebb – a közolvasó számára jelentéktelennek tetsző – tárgyi tévedéseket is kiigazítsa. Stílusa többnyire szikáran szakszerű, olykor már-már szárazon részletezőnek (némely fordulatában akár rutinszerűen önismétlőnek) is mondható, kerüli a minősítő értékű jelzők, az emocionális tartalmakat sejtető „kiszólások” használatát, retorikai és stilisztikai bravúrokra soha nem törekszik, szemléletének nemzeti látószöge, hozzáállásának morális elkötelezettsége mégis nyilvánvaló. A kötetét záró – s a könyv címét is adó – összefoglaló tanulmányában olvasható egy olyan mondat, amely a maga vállalt egyértelműségével és az egész dolgozatra vonatkozó holdudvarának látszólagos paradoxitásával a szerző szemléletének és tudósi magatartásának a lényegére mutat: „Ez az emberileg nagy tett [ti. Teleki Pál öngyilkossága], mely politikailag csak szerencsétlen lépésként értékelhető, olyan későbbi viták alapját képezte, melyek a tények vizsgálata helyett világháborús szerepünk kérdését etikai megközelítésben elemezték [az én kiemelésem – N. P. J.].” Ha jól megnézzük a mondatot, kiviláglik: Szakály csak a tények elemzésén nyugvó értelmezést tudja elfogadni, s elveti azt a gyanakvás készenlétének folytonosságtudatára épített, gyakran öncsalóan önfelmentő tragikus-magyar történetszemléletet is, amely Szent Imre hercegtől Zrínyi Miklóson át Teleki Pálig és még tovább keresi a mindenre magyarázatot adni látszó „idegen kezet”, de egy pillanatra sem tagadja az egész történés morális üzenetét és értelmezhetőségét, mint ahogy az is igaz, hogy soha nem helyezi önmagát erőszakoltan kívül az eseményeken (szinte mindig világháborús szerepünkről beszél). Témaválasztását családjának sorsa is motiválhatta – két közeli rokona esett el az orosz fronton –, személyes megérintettségtől (is) vezéreltetve keresheti hát e nemzeti tragédia okait, s az évek során olyan elkötelezett kutatóvá lett, akinek az anyaggal való azonosulása éppen a szakmai fegyelmezettségben és a „rigorózusan precíz” alaposságban rejlik. (Érdemes megfigyelni: talán Szakály Sándor a kor kutatói közül az egyetlen, aki a szóba hozott politikusok, katonai személyek rangját, beosztását, vitézi, grófi stb. előnevét is talán minden esetben részletesen föltünteti. Aligha csupán történetírói-filológiai pedantéria ez, bizonnyal megbúvik e gesztusban a történelem iránti tisztelet éppúgy, mint a folyamat egészének – egyáltalában nem kritikátlan – vállalása is. „Nemzeti múltunkat – hibáival és erényeivel együtt – vállalnunk kell! Halottainkat el kell siratnunk, hogy cselekedeteiket kritikusan értékelhessük” – mondta egy, még 1986-ban elhangzott hozzászólásában.) Higgadt, a jelen (nemzet)tudati állapotáért felelős múltrekonstrukció ez, s nem a korszak és a magyar világháborús szerep ama „rehabilitációjára” való törekvés, amelynek veszélyéről annyit szónokoltak többen – leginkább ugyanazok – 1989 előtt és után, vagy ha mégis az, akkor legföljebb a szónak abban az értelmében, ahogyan az az orvostudományban használatos. A szerző a történetírás szabályait követve folytatja mindazt, amit a nevezetes filmsorozat is fölvállalt, ekként Szakály Sándor munkái az egyéni „érdekeltség”, a történelmi-közösségi parancs és a tudósi ambíció harmóniájának még mindig eléggé ritka tanúsítványai.

Kérdőjellel megtoldott a cím, ami szaktörténészi munkánál eléggé szokatlan. A föltett kérdés szónokinak is nevezhető, annyi bizonyos, hogy egy több mint fél százada folyó perben való csendes állásfoglalást sejtet a nyolc tanulmány sugallta válasz, amit aztán akár rehabilitálási kísérletnek is nevezhet az, aki ezt akarja. Szakály már az elsőül megjelent könyvében (A magyar katonai elit 1938–1945, 1987) hatalmas apparátust fölvonultatva, a verbalitást kerülve is alig rejtett szándékkal hadakozott egy torzult módon rögzített osztályharcos történelemszemlélettel, midőn azt bizonyította, hogy a Horthy-kori tisztikar egészére szórt vádak (származásról, osztályönzésről, nemzeti felelőtlenségről, műveletlenségről stb.) éppen az ideológiamentes (!) történeti-szociológiai elemzés fényében állnak meg a legkevésbé a lábukon. Emlékeim szerint kapott is a fejére azért a könyvért (mert hogy veszi az ki magát, hogy valaki a „fasizmussal jegyes” katonatisztek fölkészültségét és felelősségtudatát bizonygatja egy végső soron szocialista katonai intézmény – a Hadtörténeti Intézet – fiatal munkatársaként?), de nem hátrált meg, ráadásul pár esztendő múltán úgy tetszhetett, hogy az idő is neki dolgozik. S noha a rendszerváltozás kavargó világában a korra vonatkozó régi vádak újjáéledtek, sőt indulatoktól és politikai szándékoktól átitatottan erősödtek föl nemegyszer, kétségtelen, hogy a témáról való beszéd szabadabb lett, s remény látszott arra, hogy a nemzeti folytonosságtudat kiesett, kicsempészett elemei is a helyükre kerülhetnek. Tudjuk, nem ez történt. A reánk boruló gondok meg a föltünedező új lehetőségek a vágyakat a kádári korban előnevelt kancsal illúziókba rántották, s a fogvicsorítóan antiszolidáris viszonyok közepette saját történelmünk – amely jelenkorunk érzelmi és tudati sivárságának is a magyarázatát adhatná – újra az agyak és a lelkek lomtárába került. Így aztán a felelős történetírás ma már nemcsak önnön anyagával és a talpon maradt, sőt – a frazeológiát „modernizációsra” váltva – megizmosodni látszó „örök baloldal” szemléletével kénytelen hadakozni, hanem egy, a múlt erkölcsi tanulságaira süketté vált-nevelt társadalmi közeggel is. Gyanítom, Szakály Sándor kérdésfölvetése ma igen keveseket foglalkoztat, pedig hogy a szerző nagyon is komolyan veszi a maga tudatformáló igyekezetét, azt nemcsak immáron négy könyve bizonyítja, hanem a Duna Televízióban vezetett-szerkesztett sorozata, a „megidézett történelem” is.

Nyolc tanulmányt tartalmaz ez a kötet, amelyek közül négy foglalkozik közvetlenül a könyv címében is jelzett kérdéskörrel. Kettőnek a tárgya szigorúan szakmai (az egyik a katonai vezetés szintjeiről, azoknak egymáshoz való viszonyáról, a másik a magyar tábori csendőrség – ennek históriájáról önálló könyvet is írt a szerző – fölépítéséről és föladatairól beszél), van, amelyik a háború „kisembereinek” és elszenvedőinek üzenetváltásait vizsgálva a kutatás nagyon is fontosnak tetsző lehetőségeit villantja föl (Levelek és tábori lapok a háborúból), s van, amelyik oly módon beszél a Horthy-kori katonaetika meghatározó elemeiről, hogy az elmondottak nemcsak a többi dolgozat állításait értelmezik, de a katonai lét önképéről, általában a hadseregnek a társadalomban elfoglalt helyéről, a katonai pálya presztízséről, illetve mindezek alakulásáról, az utóbbi jó fél század magyar történelmében való széthullásáról is tanulságosan vallanak (Erkölcs, politika és nemzettudat a volt magyar királyi honvédség tisztikarában). Ezt a legutóbb említett munkát én különlegesen fontosnak vélem. Nemcsak azért, mert a szerzőnek a befejezésben írt mondatait (jelesül azt, hogy 1945 után a honvédségen és a tisztikaron kívül a kialakult erkölcsi normák is áldozatává váltak az új diktatúrának) továbbgondolva arra is választ kaphatunk, miért is alakult ki a magyar társadalomban többek között a „hogyan ne legyünk katonák” című össznépi társasjáték legkésőbb a hatvanas évektől, hanem azért is, mert bizonyítja, hogy a magyar királyi honvédség tisztikarának kialakítása, szereptudatának rögzítése bizonyos – persze „katonai értelemben” vett – morális alapelvek és a magyar történelmi tradíció szerves folytatásának igénye mentén történt meg, s hogy ez a folyamat egyidejű volt a széttrancsírozás sokkját megélni kényszerülő ország talpra állításának kísérletével. Félreértés ne essék: Szakály nem tagadja, hogy voltak abban az etikában nagyon is kor- és társadalomfüggő, ha tetszik, olyan, már akkor is elavult elemek, amelyek egy javíthatatlanul civil ember számára nem csupán elfogadhatatlanok, de talán megmosolyogtatóak is, de azt joggal állítja, hogy az 1918–1920 közötti szétzüllés, no meg Trianon után – a békeszerződés azt is parancsba adta, hogy a maradék ország védelmére képes hadseregünk gyakorlatilag nem lehet – a tekintély, a rang, a „becsület hegemóniájának” helyreállítása csakis egy nemzet- és rigorózusan értelmezett morálcentrikus szemlélet mentén történhetett meg, s hogy törvényszerű volt a tisztikarban elültetett ama nemzeti-történelmi cél és szereptudat is, amely – tetszik vagy sem – összhangban volt akkor a társadalom döntő többségének a kívánataival.

A szerző elemzéseinek vissza-visszatérő, szinte axiomatikus megállapítása, hogy Magyarország második világháborús szerepének lényegi okát az első világháborút lezáró békediktátumban kell keresni. Tudván ma már – s ezt a Trianon és a magyar politikai gondolkodás című, Romsics Ignác és ifj. Bertényi Iván által szerkesztett kötet is bizonyította –, hogy a „mindent vissza” harsogása csak a politikai retorika szintjén volt általános, s hogy az olyan felelős emberek, mint Bethlen István vagy Teleki Pál is, csak korlátozott (az etnikai határokat figyelembe vevő) revízióban reménykedtek, könnyen belátható, hogy a két világháború közötti magyar politika és a szellemi élet döntő részének a gondolkodását a „megalázó és az ország gazdaságát, társadalmát majdnem teljesen szétziláló »békerendszer« megváltoztatásának” a vágya vezérelte. Jövőképet építeni e kérdéskör negligálására akkor nem lehetett, az oktatást, a tudomány és az irodalom jó részét csakúgy ez hatotta át, mint a társadalmi kérdések kezelését (ami a politikai elit részéről bizony gyakorta e kérdések háttérbe szorítását jelentette), a tisztképzést vagy a külpolitikai tájékozódást. Így aztán e történelmi keresztúton álló ország mozgásterét nemcsak a maga geopolitikai helyzete determinálta, törvényszerű lett az is, hogy a cél valóra váltását segíteni látszó potenciális szövetségesek csak azok közül kerülhettek ki, akik – jórészt a társadalmi berendezkedésüktől függetlenül – vesztesek vagy csalódottak lévén (az előbbire Németország, az utóbbira Olaszország a példa), szintén igazítani akartak a számukra is megalázónak érzett békeművön.

Az 1945 utáni első néhány évtized a gátlástalanul historizáló ideologikus értékítélet jegyében telt el, kimondatott, hogy Magyarország a hitleri Németország „utolsó csatlósa” volt. Szakály Sándor most egyik tanulmánya (Magyar–német katonai együttműködés a második világháborúban) bevezetőjében elmondja, hogy a magyar–német kapcsolatok felvételére már 1919-ben sor került (hol volt akkor még Hitler?), s hogy ez az együttműködés – hírszerzésről, kölcsönös hírcserékről, haditechnikai, fegyverzeti kérdésekről volt szó – még az olasz kapcsolat átmeneti előnyben részesítése (húszas évek második fele) idején sem szünetelt, s hogy már a náci hatalomátvétel előtt fölerősödött. A külpolitikai érdekek találkozásáról volt itt szó, s noha tény, hogy az együttműködés a harmincas évek második felétől mind szorosabb lett, ennek magyarázata alighanem a meglóduló történelemben, a Harmadik Birodalom (a demokratikus nyugati hatalmak által is nyugtázott!) 1935–1938 közötti területfoglalásaiban s a német haderő ereje és szervezettsége iránti csodálatban és távlati bizalomban keresendő – a Hadiakadémiára felvett tisztek kötelezően egyévi csapatszolgálatra mentek Franciaország és Nagy-Britannia mellett leginkább Németországba –, és nem a nemzetiszocialista ideológiához való vonzódásban (ami nem jelenti azt, hogy mindenki mentes maradt volna tőle). Ebből a dolgozatból meg a címadón kívüli másik kettőből („...Magyarország és a Szovjet-Unió között a hadiállapot beállott”; Magyarország katonapolitikai helyzetének alakulása a magyar 2. hadsereg frontra küldése előtt) aztán gyakorlatilag az egész második világháborús hadviselésünk lényegi vonalai rekonstruálhatóak és megérthetőek anélkül, hogy a szerző egy pillanatra is mentegetné azt, amit nem lehet.

A magyar terület-visszafoglalások közül az első három (Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély) békés döntés következménye volt. Az első bécsi döntés a Nagy-Britannia és Franciaország által is aláírt müncheni egyezmény „alfejezete” volt – Horthy visszautasította a Csehszlovákia elleni közös katonai fellépés gondolatát! –, Csehország német megszállása után Kárpátalja visszafoglalásáért senki sem emelt szót, a második bécsi döntéshez pedig a szovjetek által is szorongatott (Besszarábia, Bukovina) Románia kérte föl a „döntőbíróságot”. Háború nélkül kaptuk hát vissza az elszakított területek egy részét az átformálódni látszó Európában. Ma már természetesen fölvethető a kérdés, hogy kitől és milyen (csak később nyilvánvalóvá váló) áron, de lássuk már be, hogy az akkori tudati helyzetben az adódott lehetőségekre nemet mondani képtelenség volt (a magyar szellemi élet minden valamirevaló alakja is örült a változásoknak Babits Mihálytól Tamási Áronig), s hogy az elutasításhoz a magyarországi politikának azt a célt kellett volna föladnia, amire két évtizeden át a legitimációját és az identitását építette. A magyar politikai vezetés saját, a társadalom által is támogatott külpolitikai céljait követve kivédhetetlen törvényszerűséggel sodródott Németország felé, s azt, hogy az együttműködést sem a náci berendezkedést szorgosan követő szándék, sem pedig a „mindenáron mindent teljesítünk” gondolata nem vezérelte, a német hadvezetés 1939. szeptember 9-i kérésének határozott visszautasítása (Lengyelország lerohanásához kérték a felvidéki vasútvonalakat), a lengyel és más menekültekkel való bánásmód és Teleki Pál kétségbeesett etikus tette egyként bizonyítja. (Szükséges megjegyezni: a morálisan és történetileg egyaránt fölmenthetetlen „zsidótörvényekről” – amelyekre sajnos volt „fogadókészség” a társadalom kisebb részében – a kor nem tételesen antiszemita politikusai úgy gondolkodtak, hogy azokat azért kellett meghozni „legkisebb rosszként”, hogy a zsidóság fizikai biztonsága megmaradjon. Ez akkor, egy önmaga szuverenitásának korlátait érző, de e szuverenitás meglétét azért hinni szerető országban akár még igaz is lehetett, de ez a magyarázat – 1944. március 19-e után –, mivel a törvények egy brutálisan végződött folyamat részévé lettek, örökre „érvényét veszítette”.)

Bár a történelmi Magyarországhoz tartozó részek megszállása katonai erővel is történt, Magyarország 1941. június 27-e előtt nem volt hadviselő fél. (A szétesett Jugoszlávia bácskai részébe való bevonulás sem jelentett háborút.) A szovjetek elleni hadba lépés valós történetét többször – külön tanulmányban is – elmondja a szerző, korrigálván azt a korábban közkeletű állítást, hogy az állítólagos „hadüzenet” (nem volt ilyen, csupán a hadiállapot beálltának a deklarálása a „nem provokált” s fura módon máig rejtélyes kassai bombatámadás után) az érvényes törvényeket kijátszva történt volna meg. A kormányzónak az 1920. évi XVII. törvénycikk értelmében – mivel a kassai támadást „közvetlen fenyegető veszélyként” értelmezte akkor mindenki – jogában állt a döntést a „magyar összminisztérium felelőssége és a nemzetgyűlésnek késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása mellett” önállóan meghozni. Formai hiba vagy alkotmányszegés tehát nem történt – a tényt a képviselőházban bejelentő Bárdossy Lászlót háborús bűnösként kivégezték –, a lépés azonban egy visszafordíthatatlan folyamatot indított el. Mivel a német politikai vezetés egyáltalában nem szorgalmazta ekkor még az ország fegyveres részvételét, Horthy és a miniszterelnök – ellentétben azzal a Werth Henrikkel, aki május–június folyamán memorandumok és átiratok sokaságával bombázta Horthyékat, mert a már akkor tudottan hamarosan kitörő német–szovjet háborúban való részvételt katonai, politikai és ideológiai szempontból is fontosnak tartotta – szerette volna „kierőszakolni” a német fölkérést (ha a németek kérnek, akkor mi is kérhetünk, ezt tudják a németek is, ezért nem kérnek). A nagyon is korlátozottnak és a gyors német sikerek tudatában fölöttébb rövid idejűnek szánt kényszerű részvétel igazi motivációja – a revíziós politika céljait követve – természetesen a már napok óta harcoló románoktól és az éppen hadba lépő szlovákoktól való „lemaradás” félelme volt, hiszen azzal a magyar katonai vezetés józanabb része is (leginkább Szombathelyi Ferenc, aki ezt 1942 januárjában az immár nagyarányú részvételt követelő Keitel tábornagynak majd ki is fejti) tisztában volt, hogy „Magyarország tisztán ideális javakért harcol, nem keresünk Oroszországban semmit”. Ezt a háborút – a bolsevizmus elleni harc retorikája ide vagy oda – a magyar társadalom sem érezte a magáénak (a szerző által elemzett családi levelek torokszorítóan emberléptékű monotóniája is ezt bizonyítja), megkezdődött a föloldhatatlan csapdahelyzetek sorozatára épülő szenvedéstörténet, amelyben a helytállás a tehetetlenséggel, a régtől ismerős magyar „bakatörténelem” a szinte elháríthatatlan baleksággal keveredett.

Ettől kezdve a magyar részvétel a német hadiszerencse változásának a függvénye lett. 1941 decembere, a soha többé ki nem heverhető Moszkva alatti vereség után Magyarország geopolitikai helyzete és katonai szerepe fölértékelődött, Hitler már követelt. Magyarország számára – ahogy Szakály Sándor kifejti – két lehetőség adódott: „vagy ellenáll Németországnak, és a leigázott államok egyike lesz, vagy megpróbál vele menetelni, és időben váltani, ha kell”. A második magyar hadsereg kiküldését megelőző éles viták (a németek kezdetben az egész haderőre igényt tartottak), a későbbi folytonos „hazahozatali kísérletek”, a Kállay-kormány alatti különbéke-tapogatózások egyként az utóbbi állítást igazolják. A magyar cél – ha már a vezetés a megszállás ódiumát nem vállalhatta – csak egy lehetett: minél kisebb áldozatot hozni, s a haderő lényegi erejét arra az időpontra megtartani, amikor már a – megnagyobbodott – ország határainak a védelméről lesz szó, közben nyitva hagyni a „kiskaput” a kiugráshoz, amely azonban csak akkor (!) lesz megvalósítható, ha a szövetséges haderő valamelyike (hát persze hogy a nyugatiakat vártuk, és nem a rettegett bolsevikokat!) eléri a magyar határt. Sztálingrád és a doni katasztrófa után senki épeszű ember nem hihetett már a német győzelemben, de hiába volt az 1943. júliusi szicíliai partraszállás, s hiába vette át Veress László külügyminisztériumi segédtitkár 1943. szeptember 9-én a Márvány-tengeren az előzetes fegyverszüneti feltételeket, Teherán 1943 novemberében az angol–amerikai megoldás lehetőségét elsöpörte. Eztán már valóban a végjáték vette kezdetét német megszállással, letartóztatásokkal, a magyar zsidóság kiirtásával, nyilas uralommal, ostrommal és az összeomlással. A szuverenitását elveszített állam még makacsul és hősiesen védte volna az ország területét, de a kiugrásra 1944 augusztusának vége előtt semmi esélye nem lehetett (valamennyi „kiugrott” ország akkor cselekedett, amikor a szovjet hadsereg a határához ért!). A román fordulat után a szovjetek pillanatok alatt magyar területre értek (a Székelyföld akkor Magyarországhoz tartozott), Horthy ezután szinte rögvest lépett, mégpedig oly módon, ahogyan az neveltetéséből, világképéből, a „hadi becsület” XIX. századi etikáját is őrző politikai filozófiájából és az ország általa akkor hittel vallott érdekéből következett. Még az utolsó pillanatban is a nyugati megoldásban reménykedett (lásd Náday István 1944. szeptember 22-i küldetését, aki csak annyit tudott meg, hogy ügyünkben Moszkva az „illetékes”), mindenáron el akarta kerülni az orosz megszállást (Sztálinnak – akiben alighanem az ördögöt látta – esdeklő hangú levelet küldött a Faragho Gábor-féle bizottsággal szeptember 28-án), amit akkorra a nagyhatalmak már rég eldöntöttek. Hinni akarta – ezek Szakály szavai –, hogy „elkerülhető a katasztrófa, ha az egyik fél elvonul, a másik pedig nem vonul be”. A hamvába holt kiugrási kísérlet a határozatlanságnak, az egymásnak ellentmondó parancsoknak (1944. október 15-ének délutánján senki sem tudta, mi a hadsereg föladata, hiszen arról a proklamáció nem szólt világosan) és a mindenről mindent tudó német titkosszolgálat gyorsaságának volt a végeredménye. Horthy Miklós, aki „váltani” végül is nem tudott, azt nem ismerte föl – Szakály ezzel a ma már nyilvánvaló ténnyel fejezi be az értékelést –, hogy az a háború totális háború volt, és az Európa feletti uralomért is folyt, így ez a harc törvényszerűen és elháríthatatlanul maga alá temetett egy rendszert is.

Szakály Sándor társadalmi és politikai kérdésekkel a könyvében nem foglalkozik, nem a Horthy-korszak értékelését adja, így fölösleges bármifajta mentegetési kísérletet a fejére olvasni. Nem tagadja, hogy a háborúhoz való viszonyt és a kiugrási szándékot a megnagyobbodott határok védelmén túl a rendszer – nyilván változott formában való – átmentési kísérlete is vezérelte, de – ismerve a mindenkori hatalmak logikáját – ezen egyrészt önmagában nincs mit csodálkozni, másrészt ebben az ideológiai háborúban erre semmi esély sem volt. Az akkori hatalom és a katonapolitika csapdahelyzetét saját, történelmileg érthető, tolerálható céljainak követése és az ország erejének, lehetőségeinek, geopolitikai jelentőségének („Magyarország pedig Európa keresztútjain fekszik”) a föloldhatatlan ellentmondása eredményezte, s ha a történteket az akkori törvényszerűségek és kényszerhelyzetek fényében, (ál)moralizáló, historizáló visszavetítés nélkül vizsgáljuk, egyet kell értenünk a szerzővel: nincs ugyan túl sok szeretnivaló Horthy Miklós országán, de el kell ismerni, hogy az akkori viszonyok között, tekintve, hogy a politikai és katonai vezetés saját – olyan, amilyen – szereptudatát és lehetőségeit komolyan vette, a történelmünk lényegi erővonalainak valóban nem volt több sikerrel kecsegtető alternatívája (a német megszállásig biztosan nem). Ennek tudomásulvétele nem jelenti a második világháborús magyar szerep nyakló nélküli morális rehabilitációját, s főleg nem menti azokat a politikai „ügyetlenségeket”, emberi trehányságokat és főként bűnöket, amelyeket némely politikusok vagy a magukból kivetkőzött tisztek, csendőrök és keretlegények elkövettek.

A morál – sőt a morális „rehabilitáció” – tárgykörébe tartozhat viszont ama tények számbavétele, amire Szakály is példát ad az emlegetett levelek elemzésekor, vagy amikor a katonaetikát vizsgáló tanulmánya legvégén – amint már említettem – arról ejt szót, hogy 1945 után, a bosszúálló indulattól sem mentes számonkérés idején „a hasznosíthatónak tűnő [erkölcsi] elemek elvetése egy bizonyos fejlődési lehetőségtől fosztotta meg Magyarország későbbi hadseregét”. Hadd tegyem hozzá: nem csak a hadseregre lett ez igaz. Bizony, a tradícióitól, önnön történelmétől, annak bevallási, földolgozási lehetőségétől megfosztott ember és nemzet idővel a saját értékkiválasztó koordinátáit is elveszíti, a saját múltjához való viszonya pedig vagy föloldhatatlanul traumatikus lesz, vagy – később, mondjuk, fél század múltán – egy vállrándító lesajnálásra sem méltatja majd az egészet. Magyarország második világháborús históriájának, illetve az egésszel való politikai-ideológiai (régebben történetírói) bánásmódnak ez is a tanulságai közé tartozhat. Az emberi és a nemzeti önbecsülés érdeke a magunkba szállás és főleg egy nemzetméretű katarzis után kiáltott ama sorsunkat fordító esztendőkben, de hát mit tegyünk ma, amikorra az idő (csak az idő?) kicsempészte a lelkünkből és a tudatunkból a néhai Györki Istvánok és Szakály Gizellák megszenvedett tanúságát és igazát? Mert nemcsak a sírkeresztek hiányoznak nagyrészt, hanem ennek az országnak a történelme is „temetetlenül” hever a mai napig. Róluk meg e megnyomorított tudatú társadalom sürgős végeznivalójáról beszél valójában itt a történész a maga szakmájának a szabályait követve, egy nemzet rehabilitációjának az ügyéről, amely immáron bennünk magunkban kell hogy megtörténjék a leginkább. Lehet, hogy ama kicsi kápolna harangja, amely Csoóri Sándorék filmjének a legvégén megkondult, ma már érettünk, mai magyarokért is szól? (Ister Kiadó, 1999)