Pomogáts Béla

Aczél Géza: Kassák Lajos

Akadémiai Kiadó, 1999

Aczél Géza nagyjából ötéves kiadói huzavona után végre megjelent Kassák-monográfiája mögött több mint egy évtized szorgalmas kutatómunkája áll: a szerző a nyolcvanas évek elején kezdett el foglalkozni a magyar avantgárd legnagyobb alakjának tevékenységével és még korábban a magyar avantgárd történetével. 1981-ben a Kortársaink című sorozatban kismonográfiát jelentetett meg Tamkó Sirató Károly munkásságáról, 1984-ben Képversek címmel adott közre szemlélettágító antológiát, majd 1988-ban megjelentette Termő avantgarde című tanulmánykötetét, amely néhány más (Barta Sándor, Komját Aladár, Tamkó Sirató Károly munkásságáról írott) esszé mellett elsősorban Kassák életművét járta körül. Már ott olvashatók voltak a jelen monográfia néhány fejezetének első megfogalmazásai. Aczél Géza ebben a tanulmánykötetben tanúságot tett arról, hogy értő kézzel nyúlt hozzá Kassák valóban hatalmas és sokáig „problematikusnak” tekintett életművéhez, akkori vázlatai már a mostani monografikus feldolgozás körvonalait rajzolták meg. E munkájában az akkor kezdett kutatások teljesednek ki. Elsősorban a szépíró Kassákot mutatja be (beleértve ebbe természetesen a teoretikust, a publicistát és az irodalomszervezőt is), a képzőművésszel csak annyiban foglalkozik, amenynyiben Kassák képzőművészeti törekvései irodalmi munkásságára is hatottak. A képzőművész Kassákról különben kiváló szakértő: Körner Éva rajzolt még 1967-ben avatott képet, ezt a képet Aczél Géza is elfogadja, Körner megállapításaira több alkalommal is hivatkozik.

Kassák Lajos írói munkásságának recepciója mindig ki volt szolgáltatva a politikai élet hullámzásainak. A magyar avantgárd vezéregyéniségének befogadástörténete hitelesen (és többnyire drámai következményekkel) jelezte, hogy a mindenkori autoritárius rendszerek és maga az ideológiai dogmák által vezérelt kommunista mozgalom miként reagál a művészeti autonómia megnyilvánulásaira. A fiatal Kassák természetesen az első világháború előtti korszerűtlen magyar társadalom ellenfele volt, és igen hamar kialakította azt a meggyőződését (amelyet különben irodalmi törekvései is támogattak), miszerint egy igazságos rendet csak forradalmi úton lehet felépíteni. Következésképp az első világháborút követő forradalmak idején őszinte lelkesedéssel állott az átalakulások hívei közé, mindazonáltal csakhamar szembekerült Kun Bélával, és indulatos pamfletben leplezte le a diktatúra művészetpolitikájának ókonzervatív bürokratizmusát. A forradalmak csődje után Bécsbe emigrált, s az emigráció esztendeiben szinte szüntelenül a kommunisták rágalmai ellen kellett küzdenie. A harmincas években, már idehaza, az elsők között vette észre és tette szóvá a Sztálin által bevezetett politikai terrort, 1945 után küzdelmet indított a művészet szabadságának védelmében, emiatt az „ötvenes” években, Rákosi és Révai rémuralma idején kitaszították az irodalmi életből, majd visszatérte után, a hatvanas években, midőn ismét megjelenhettek művei, továbbra is értetlenséggel, gyanúsítgatásokkal, rágalmazó irodalomtörténeti megállapításokkal kellett küzdenie. Aczél Géza mindezt igen alaposan és dokumentáltan írja le.

Élt tehát egy baloldali író, aki szinte egész életében mást se csinált, mint küzdött egy olyan ideológiai és politikai kurzus ellen, amely önmagát a baloldal egyetlen hiteles képviselőjének kívánta beállítani. Kassák alkotó évtizedei ezzel a küzdelemmel teltek el, s közben persze el kellett szenvednie az állítólagos baloldal részéről ellene irányuló támadásokat, rágalmakat. Megvallom, a rendszerváltozás után én azt hittem, hogy új Kassák-reneszánsz következik: az életmű teljes kiadásával, a régi lapokban megbúvó hajdani újságcikkek összegyűjtésével, dokumentumkötetek szerkesztésével, az író munkásságának szentelt tudományos konferenciák szervezésével. Nem egészen így történt. A Magvető Kiadó által megindított életműsorozat ez ideig utolsó darabja, az összegyűjtött műfordítások kötete több mint tíz esztendeje (1986-ban) látott napvilágot, G. Komoróczy Emőke Kassákról írott könyve pedig néhány esztendeje a Hét Krajcár Kiadó gondozásában mindössze ötven példányban került az érdeklődők elé.

Bizonyára sokan gondoljuk úgy, hogy Kassák Lajos írói pályájának és életművének igen jelentékeny tanulságai vannak – túl a művek irodalmi, esztétikai értékén. Az új magyar szellemi és politikai életnek kétségtelenül egyik nagy mulasztása, hogy adós maradt a hiteles és érvényes baloldali hagyományok és szellemiség megvilágításával, értelmezésével és új életre keltésével (mint ahogy többnyire adós maradt a hiteles és érvényes konzervatív hagyományok felelevenítésével is). Kassák Lajos szellemi öröksége, amely szüntelenül a kommunista álbaloldal össztüzében állott, éppen egy szavahihető magyar baloldal öneszmélését, magára találását: korszerű identitásának létrehozását segíthette volna elő. Ha egyáltalán színre lépett volna ilyen baloldal, Kassák öröksége megindíthatta volna az önvizsgálat, az értékválasztás, a hagyományteremtés szükséges folyamatát. Hiszen ennek a baloldalnak egyrészt minél teljesebben el kellett volna határolódnia a pártállami korszak bűneitől, mulasztásaitól, másrészt minél hatékonyabban mozgósítania kellett volna a valóban értékes magyar baloldali demokratikus hagyományokat, így azokat, amelyeket Kassák Lajos és a körülötte gyülekező szellemi (és politikai) mozgalom képviselt. Ehelyett Kassák öröksége körül továbbra is nagy volt a csönd, és a korábbi szándékos irodalomtörténeti vagy politikai rágalmak kiigazítása is nagyrészt elmaradt. Aczél Gézának tehát a kiigazítás műveletét is el kellett végeznie.

A rendszerváltozást megelőző évtizedekben csupán két olyan irodalomtörténész-kritikus akadt, aki következetesen kiállott Kassák mellett, és véleményének könyv formájában is hangot adott: Rónay Györgyre és Bori Imrére gondolok. Az ő munkáik (Rónay György: Kassák Lajos alkotásai és vallomásai tükrében, 1971, Bori Imre–Körner Éva: Kassák irodalma és festészete, 1967; uő: Az avantgarde apostolai. Kassák Lajos és Füst Milán, Újvidék, 1971) természetesen befolyásolták azt a képet, amelyet most Aczél Géza alakított ki, s mellettük azok a tudósok és kritikusok is hatottak az új monográfiára, akik néhány összefoglaló tanulmánnyal vagy kisebb filológiai kutatással hozzájárultak a hiteles recepcióhoz. Olyan kritikusokra gondolok, mint Komlós Aladár, Lengyel Balázs, Rába György, Sík Csaba, Béládi Miklós, Bodnár György és Csaplár Ferenc. Általánosságban elmondható, hogy Aczél Géza teljes mértékben birtokába vette és feldolgozta a szakirodalmi előzményeket és természetesen a primer forrásokat: Kassák Lajos nyomtatásban megjelent műveit, az eldugott és mára szinte megközelíthetetlen napi- és hetilapokban megjelent alkalmi írásokat is. Monográfiája igen alapos forráskutatásra épült, feldolgozta a Kassák-recepció történetét is, időnként nyíltan mutatva rá azokra a méltatlan gesztusokra, amelyek még a hatvanas években is érték az írói életművet, nemegyszer legtekintélyesebb irodalomtudósaink és kritikusaink részéről.

A Kassák-recepció történetében igen sok misztifikáció és manipuláció található, elvégre később, már a nyolcvanas években (vagy még korábban külföldön) ugyanazok az irodalomtudósok méltatták meglehetősen elismerő szavakkal az avantgárd vezéregyéniségének munkásságát, akik korábban (és persze az idehaza rendezett viták során) olyan véleményeket fogalmaztak meg, amelyeket aztán, ahogy akkoriban némi eufemizmussal mondották, „adminisztratív intézkedések” követtek. Nem emlékszem arra, hogy az idők változása után bárki is megkövette volna Kassák emlékét korábbi rágalmazói és szidalmazói közül – igaz, ilyen önkritikai gesztus a magyar tudományos közéletben nem szokás. Az mindenesetre elgondolkoztató – már csak az Aczél Géza által felidézett történetek és szövegek olvastán is –, hogy rendre milyen primitív politikai érvek támasztották alá a kirekesztést, az elhallgattatást. 1949-ben az Irodalomtörténet című folyóiratban – bár a szerző megnevezése nélkül – közreadott összefoglalás „az ellenforradalom hivatalos proletárjának” nevezte Kassákot; az 1951-es írókongresszuson Darvas József, akkor népművelési miniszter úgy jellemezte az író Kortárs című lapját, mint „a nyugati kozmopolitizmus legrohadtabb, leghaladásellenesebb irányzatainak a buzgó szálláscsinálóját”; Nemes Dezső egy 1954-es írása pedig tulajdonképpen „rendőrprovokátoroknak” nevezte a Kassák körül gyülekező fiatal értelmiségieket és munkásokat, akik „közönséges rendőrspicli-szolgálatokon kívül politikai zavarkeltéssel szolgálták a fasiszta rendőrséget és a szociáldemokrata vezérkar áruló politikáját”. Ezeket az épületes minősítéseket, későbbi hasonló megállapításokkal együtt, most Aczél Géza idézi fel: talán annak bizonyítására is, hogy a magyar irodalomkritika korábbi évtizedeinek romboló tevékenysége valójában még feldolgozásra, megítélésre vár.

Mint már utaltam rá, Kassáknak szerencsére voltak „védőügyvédei” is, kizárólagosan az irodalmi ellenzék soraiban. Természetesen a korábbi Kassák-recepció igen sokat tett az életmű hiteles interpretálása és irodalomtörténeti elhelyezése érdekében, Aczél Géza mindazonáltal új összefüggések közé tudta ezt az életművet állítani, még hitelesebben tudta megvilágítani. Mindez elsősorban a történelmi nézőpont megváltozásának köszönhető, Kassák munkásságát (mindenekelőtt teoretikus, publicisztikai és irodalomszervező tevékenységét) ugyanis csakis a kommunista álláspontokkal és koncepciókkal konfrontálva lehet hitelesen értelmezni, és erre a konfrontációra csak az elmúlt esztendőkben nyílt lehetőség. Korábban minden hiteles és méltányos interpretációnak (például a Kassák munkásságát őszintén becsülő Béládi Miklós tanulmányainak is) egy adott helyzet korlátai között kellett mozognia. Aczél Géza ezért helyesen tette, hogy munkája befejezését nem siette el, és ilyenformán érvényesíteni tudta az 1989 után megjelent forrástanulmányokat (így Standeisky Éva igen gazdagon dokumentált munkáit) és az azóta megnyílt perspektívákat. Egy kis hiányérzetem éppen abban lehet, hogy ezeket a perspektívákat nem érvényesítette mindenütt, például azoknak a konfliktusoknak az elemzése során sem, amelyek a harmincas években feszültek a kommunista mozgalom és Kassák között.

Mindennek köszönhetően a jelen Kassák-monográfia nem egyszerűen a korábbi kutatási eredmények summázata (ámbár ez sem lenne értéktelen vállalkozás), hanem valóban új és újszerű kép az író működéséről. Természetesen nemcsak az újonnan megnyíló perspektívák következtében lehet a monográfia Kassák-képe újszerű, hanem a szerző eredeti kutatásai és a monográfia kiérlelt szerkezete következtében is. Aczél Géza tizenhárom fejezetben határolta el az írói pálya és az életmű egymást követő szakaszait, és jó érzékkel vegyítette egymással az életrajz ismertetését, a műelemzéseket és a mélyebben zajló társadalom- és irodalomtörténeti folyamatok vizsgálatát. Az is helyeselhető, hogy egyetlen Kassák-műnek adott önálló fejezetet, és ez az Egy ember élete. Költői életműve mellett valóban az író legfontosabb és legértékesebb munkája, amelyet most Aczél Géza is igen elmélyült analizissel mutat be.

Kassák Lajost mint a magyar avantgárd vezéregyéniségét (és tulajdonképpen egyetlen világirodalmi rangú alkotó egyéniségét) ismeri az irodalmi köztudat és az irodalomtörténet-írás. Az azonban kevesebb figyelmet szokott kapni, hogy ennek a látszólag egy tömbből faragott életműnek milyen belső fejlődéstörténete, sőt milyen élesen kirajzolódó belső átalakulástörténete van: szerves változásokkal, időnként azonban éles fordulatokkal. Ilyen váltás történt a húszas évek elején Bécsben, a harmincas évek elején már itthon és a hatvanas évek elején a végleges írói visszatérés után. Ezeknek az irodalomtörténeti változásoknak a leírását Aczél Géza igen érzékeny figyelemmel végzi el. Talán csak abban lehetnének kívánságaink, hogy jó lett volna egy kissé részletesebben kitérni a korabeli magyar irodalomnak azokra az ízlés- és gondolkodásbeli átalakulásaira, amelyek keretül szolgáltak a Kassák-életmű belső változásainak. Ugyanígy talán szükséges lett volna bővebben, gazdagabban kitekinteni az izmusok nemzetközi hátterére.

A monográfia szerzője igen alaposan írja le Kassák munkásságának egymásra következő expresszionista, dadaista, szürrealista és konstruktivista szakaszait, mindazonáltal igen jól látja, hogy a legnagyobb művészi eredmények sohasem valamiféle „tiszta” stílusra épültek, hanem általában a stíluskeveredésre, több izmus nyelvének egyidejű használatára (különben hasonlóan a Nyugat költőihez, akik az impresszionizmus, a szimbolizmus és a szecessziós újromantika poétikájának és nyelvezetének nyomán alakították ki a maguk sajátos „nyugatos” stílusát). Ennek az avantgárd jellegű stíluskeveredésnek és stílusharmóniának talán a leginkább jellegzetes példája A ló meghal a madarak kirepülnek című avantgárd lírai eposz, amelynek esztétikai erejét éppen az expresszionista, dadaista és szürrealista stíluselemek szintetikus alkalmazása adja. A monográfia igen helyesen mutat rá ennek a költeménynek a jelentőségére, és állítja ezt a művet Kassák bécsi korszakának középpontjába.

Aczél Géza munkájának egyik nagy erénye a szövegelemzés, az, hogy a kronologikusan haladó pályaképből mindig kiemeli a legfontosabb verseket, elbeszéléseket és regényeket, és elemző módon világítja meg esztétikai, poétikai és irodalomtörténeti tulajdonságaikat. Ebben a tekintetben a már említett Egy ember élete és A ló meghal a madarak kirepülnek című művek mellett kitűnő szövegelemzések foglalkoznak például a Fiatal munkás és a Boldog köszöntés című versekkel, a Máglyák énekelnek című nagy lírai-epikai rekviemmel, A telep című regénnyel és egyéb művekkel.

Az is a monográfia értékei közé tartozik, hogy Aczél Géza új szempontból világítja meg a korábban félreértelmezett vagy teljességgel elhallgatott Kassák-műveket. Mindenekelőtt az Álláspont, tények és új lehetőségek (1924) és a Napjaink átértékelése (1935) című ideológiai-politikai tanulmányokra gondolok, amelyek a két világháború közötti korszakban néztek szembe a szélsőségesen baloldali mozgalmak, mindenekelőtt az illegális kommunista párt és a Szovjetunióban élő magyar kommunista emigráció nézeteivel és politikájával. Mindkét munka annak a baloldali gondolkodásnak a klasszikus példája, amely fenn kívánja tartani a maga eredeti szociális és demokratikus eszmeiségét, és éppen ezért vet számot azokkal a torzulásokkal és eltévelyedésekkel, amelyek 1919–1920 után a moszkvai irányítás alá került kommunista mozgalom ideológiáját és politikai gyakorlatát jellemezték. Ezekre a politikai röpiratokra korábban elképesztő rágalmakkal válaszolt a kommunista kulturális politika, később tökéletes elhallgattatásban részesültek, Aczél Géza végre hitelesen helyezi el őket Kassák pályáján s gondolkodásának történetében.

Valójában az egész Kassák-kérdésnek egyik központi problémája (és a Kassák-recepciónak is az egyik legfontosabb mozgatója) az író és a kommunista ideológia, valamint mozgalom viszonya. Ezt a kérdést a korábbi feldolgozások természetesen mindig a kommunista párt és ideológia nézőpontjából tárgyalták, és legfeljebb mentegetni próbálták Kassákot amiatt, hogy 1919-től kezdve szüntelenül szembekerült, sőt szembefordult a kommunista párt politikájával és művelődéspolitikájával. Aczél Géza az első, aki erről a korábban olyan nehezen megközelíthető kérdésről a valóságnak megfelelően szólhat, nyilvánvalóan annak a szerencsés helyzetnek a következtében, hogy 1989 után fejezhette be monográfiáját. Hitelesen ismerteti az író és a kommunista mozgalom közötti viszony megromlását már az 1919-es Tanácsköztársaság idején, a bécsi emigrációban újjáéledő politikai konfliktusokat s a harmincas évek politikai viszonyait, midőn a hazai illegális kommunista mozgalom és a moszkvai emigráció mindent elkövetett Kassák lejáratására, majd az 1945 utáni vitákat, az ötvenes években az íróra kényszerített hallgatást, végül azokat a hivatalos véleményeket, amelyek Kassák visszatérése után is szüntelenül zaklatták és előnytelen helyzetbe hozták a magyar baloldal egyik legnagyobb személyiségét.

Felvethető egy bizonyára nem könnyű kérdés: választ kellene ugyanis adni arra, hogy a kommunista mozgalommal folytatott sok évtizedes viták, a kommunista párt részéről elszenvedett rengeteg sértés és megaláztatás után Kassák miért tartotta szinte mindvégig kommunistának vagy legalábbis forradalmi szocialistának önmagát, noha igen tisztán látta a kommunista ideológia agresszív természetét, igen korán felismerte ennek az ideológiának és a belőle következő diktatórikus rendszernek az emberellenes voltát, és a Munka című folyóiratában megjelent cikkeinek tanúsága szerint pontosan ismerte a sztálinista terror működését is. (Ez utóbbi kapcsán megjegyzem: egyszer érdemes lenne feldolgozni azt, hogy a magyar baloldal sajtójában és nézeteiben miként tükröződtek a sztálinista tisztogatások, a kényszermunkatáborok, a konstruált perek, mert Kassák mellett erre mások, például Fejtő Ferenc is felfigyeltek!) Nos, végül is egy lélektani rejtéllyel állunk szemben, hiszen tudjuk, hogy miközben mások kifejezetten örültek annak, hogy 1950 körül megszabadulhattak kommunistapárt-tagságuktól, Kassák fájdalmasan vette tudomásul, hogy 1953-ban eltávolították a párt soraiból, több visszaemlékező szerint is őszinte keserűséggel és felháborodással kommentálta ezt az eseményt.

Aczél Géza több helyen is utal Kassák „dogmatizmusára”, arra, hogy az író személyiségétől nem volt idegen az az önfegyelem, kíméletlenség és hajthatatlanság, amely különben a nagy huszadik századi utópisztikus ideológiák tulajdonsága, és igazából bukásának oka volt. Egyáltalán, a monográfia szerzője – igen helyesen – nem kezeli elfogultan saját hősét, noha nyilvánvalóan becsüli és szereti Kassákot. Több alkalommal is kitűnik, hogy józan kritikával tekint rá, nem kívánja mentegetni tévedéseit vagy kevésbé sikerült műveit, mindig rámutat ez utóbbiak szemléleti vagy esztétikai fogyatékosságaira. Az általa megrajzolt kép így lesz meggyőző, így felel meg az irodalomtörténeti munka szakmai követelményeinek. Amint ezeknek a követelményeknek felel meg a monográfia tárgyilagos előadásmódja is. Aczél Géza szerencsésen választotta meg ezt az előadásmódot, szervesen építette bele a korszerű irodalomelmélet és poétika fogalmi rendszerét, ám az esszéírói hagyományoktól sem szakadt el. Munkája az új magyar irodalomtörténet-írás kétségtelen nyeresége, egyszersmind megnyithatja az utat Kassák Lajos munkásságának megújuló befogadása előtt, minthogy ez a recepció mindenképpen irodalmi (és bizonyára: politikai) kultúránk nyeresége lehet.