Sturm László

Kun Árpád: Medárdus énekel

Filum, 1998

Kun Árpád indulásakor ahhoz a fiatal költőkörhöz tartozott, amelynek legismertebb képviselői Kemény István és Vörös István. Kun ritkábban publikál (eddig egy verseskönyve és egy regénye jelent meg), ezért talán szűkebb körben tartják számon, bár annak idején feltűnést keltett, elsősorban Ilion című hosszúversével. A lassan alakuló életmű semmiképpen sem a kisebb, a felőrlődő tehetség jele, hanem tudatosan vállalt program a profizmus életcsonkító hatásainak elkerülése végett. Ezt Esőkönyv című regénye következő sorai miatt gondolom így: „Mester, azt hiszem, hogy dilettánsként végzem. Mert úgy akarok elrohadni, hogy a szagomat a másvilágon is érezni lehessen.”

Miért törekszik egy modern (vagyis posztmodern) költő a személyiség teljessége felé, mintha az nem vált volna bizonytalanná, sőt kétessé? Miért nem elégszik meg a kifejezhető személyiséggel a személyiség kifejezési kísérletei helyett? Ha ezek kezdetnek túl átfogó kérdések is, annyit megállapíthatunk, hogy a teljesség megidézésében rejlő értékkeresés a versek egyébként játékos, bensőséges hangulatát valamiféle érett, de mégsem nehézkes komolysággal itatja át. Így volt ez már a Bál című első verseskötetben, és így van most a másodikban.

A Medárdus énekel az elmúlt év egyik legjelentősebb kötete. Egyszerre jellemzi az „új érzékenység” személyessége és a tárgyias költészet pontossága, az egyes versek klasszikus egysége és egymást kiegészítő nyitottsága (az Egy című első rész inkább az egyénről, a Kettő a házasságról, két emberről, illetve a személyiség hasadtságáról szól, vagy gondoljunk az olyan párversekre, mint az Emberpár és az Orfeusz vagy a Beszéd felülről és a Beszéd alulról). Kun költészetének is meghatározója, hogy visszahelyezi jogaiba a személyes élményt, még a nyílt önéletrajziságot is vállalva. Természetesen nem arról van szó, hogy visszatér a korábbi „alanyi költészet” sablonjaihoz. Arról azonban igen, hogy nem mond le annak lírai lehetőségeiről. A költő érzékelteti az élmény egyszeriségét, magánérdekűségét, de minden irányzatosság nélkül. Miből lehet ugyanis irányzatot csinálni? A mindebben meghatározó szerepű véletlenszerűség tagadásából vagy abszolutizálásából, esetleg a kettő előre meghatározott keverési arányából. Kunnál azonban élmény és eszmélkedés összeolvad, az előbbit feltételezi az utóbbi, az utóbbit meghatározza az előbbi. Két világ vetül állandóan egymásra, nem véletlenül beszélt egy korábbi értelmezője platonizmusról. Kicsit más nézőpontból ugyanezt akár egyfajta fenomenológiának is nevezhetnénk: Kun költészetében az egyszeri esemény, érzés, gondolat zavarossága és konkrétsága mindig kiegészül az általa sugallt ideális létezéssel, megtisztított tárggyal. A tiszta értékek, az „intencionált tárgyiasságok” világát elsősorban az irodalmi és mítoszi párhuzamok idézik fel (tehát nem csak divat az idézet és az utalás). Azért beszélek inkább fenomenológiáról és nem platonizmusról, mert nincs meg a versekben a másik világ létezésében való bizonyosság. A másik világ éppúgy lehet egy világunkon kívüli reális isten- vagy ideavilág, mint a világunkon belüli ismétlődések, „örök visszatérések” rendszere. A költői világkép egyaránt megengedi, hogy a dolgok jelentőségét valamely égi minta követésének tulajdonítsuk, vagy úgy gondoljuk, az ismétlődő pusztán az ismétlődés miatt válik kiemeltté. A vallásos és a művészi beállítottság nem válik el élesen, talán a jelentőség keresésének és megragadásának, megélésének erkölcsi parancsa kapcsolja össze őket.

A megélésben azonban sohasem tisztán vannak jelen az eszmények, csak „szennyezettségükkel”, véletlenszerűségükkel, mulandóságukkal együtt válnak – a tapasztalat szerint – emberivé: „A Szerelmet teremtettem, hogy elmúlik, az a halandók ügye, / mondta neki aznap éjjel az Úr” – (Emberpár) –, de talán csak azért válnak emberivé, hogy újra megtisztuljanak: „Ne keresd az alvilágban, szerelmed égivé lett” (Orfeusz). Kun „fenomenológiája” tehát nem teszi zárójelbe az érzékelés esetlegességeit sem, hiszen a személyes sors érdekli. Az élet alapvető kettősségét már a nyitóvers témává teszi (Beszéd felülről):

 

Az égbolt vagyok, aki átlép

a talaj felett. Egyetlen fiamat

huszonhat évig a levegőben tartottam,

hogy ne kelljen megismernie senkit.

Magam mellett tartottam huszonhat

évig, mint a felhőt. Nem akartam,

hogy szétporladjon. Könnyűvé tettem,

engedtem, hogy vigye a szél.

Ha nyugtalan volt, leeresztettem mélyre,

ahol érezhette az ágak hegyét.

Ha akarta, napokig nézhette, hogyan

jár a föld. Az emberek fejebúbját,

a négylábúak gerincét.

 

De ő már csak félni akart

és leesni. Sírni végre, belül

kerülni a törvényeken.

Megérinteni ezt, elfelejteni azt.

 

Most eleresztem legalább ötven évre,

addig zuhanjon a talaj felé.

 

Nincs egységes recept. Hol úgy tűnik, hogy a lényegismeret hatalmat ad (Megsemmisítés), hol úgy, hogy hiábavaló (Zengő érc: „Igével nem teremtek szerelmet”). A mítoszi vagy egyéb mintázat éppúgy magyarázhatja is az emberit, mint amennyire ironizálja (hiszen a lényeglátás talán csak pusztulásuk meglátása a dolgok mögött). Nem tudjuk: az eszményeknek van-e szükségük az életre, vagy az életnek az eszményekre.

Az eddigiekkel részben összefüggő, mégis újabb kérdést vet fel Kun költészetének az a sajátossága, hogy képeit nem annyira szemléltető hasonlatoknak, mint inkább ugyanazon dolog újabb arcainak, metamorfózisainak érezzük. Az emberi a természetivel vegyül (jellemzően gyakoriak a megszemélyesítések), ami az élők, sőt a létezők valamiféle egységének, nagy közösségének érzését sugallja. Innen is közelíthetünk az élményszerűség – a felületes elméleti ember számára korszerűtlennek látszó – vállalásához: ezek szerint a személyesről beszélve a költő tulajdonképpen mindenhez közel kerülhet.

Kun Árpád világa nem emberközpontú; legalábbis nem a természetet maga mögé utasító ember, hanem a természet részeként felfogott ember a középpontja. Számára a civilizáció kiterjedése elsősorban bizonytalanságot, összeütközéseket és a mulandóságnak való – oly gyakran takargatott – kiszolgáltatottságot jelent (Affér, Egy nyaram Párizsban, Kolozsvár-Napoca). A pusztulás a természetben is megvan, de ott mindig az újjászületés, az átváltozás vigaszával együtt. Kun verseit olvasva megint úgy érezzük, hogy nem a gondok megszüntetése vagy tagadása, hanem vállalása az igazi élet. Ezért van az, hogy bár a versek egy részében egy sikertelen házasság eseményei tűnnek fel, mégsem gondoljuk ezt az élet kudarcának. S bárha talán fő cél a szeretet (hiszen ez az igazi közösség), elmúlása végül is – hihetjük – szintén csak átalakulás („szerelmed égivé lett”).

Mindezek fényében ha nem is megmagyarázhatóvá, de magyarázhatóvá válik, miért olyan fontos Kun számára a víz, az eső, a nedvesség motívuma. Regénye, az Esőkönyv (onnan való Medárdus talányos alakja is) már címében utal rá. Elemzett kötetében számtalan részlet mellett egy egész verset szentel a témának (Kapcsolat az egyik elemmel).

Mi lehet a víz, az eső? Ég és föld, hold és föld, víz és levegő kapcsolata; a még elviselhető idegenség (amiben meg tudunk lenni, de már nem tudunk otthon lenni); vízözönszerű ítélet; érzékelhető, mint a föld, de már megfoghatatlan, mint a levegő; megtérés, változás; idő, mulandóság.

Érdemes lenne egyszer azt is megvizsgálni, a kötet szabad versei miért keltik a kötött versek fegyelmének a hatását.

A fentiek összefoglalásaként és szemléltetéseként a kötet egyik nagy versét, a Mexikói apokrifot teljes egészében idézem:

 

A guadalupéi Szent Szűz imádja a fekete

csokoládét. Jézusból gourmand lesz.

A hacienda örökké hűvös konyháján

tanul meg járni, beleesik egy földre

letett forró fazék levesbe, és a leves lehűl.

Az indián szakácsnőtől megtanulja,

hogyan készíthet guacamolét

skorpióból, kaktuszból, kolibriből,

vagy a sivatag köveiből hogyan süthet

tortillát, hogyan főzhet hamis hallevest.

A nemzet első szakácsa lesz,

főztjével politikát csinál.

32 éves korában egyik napról a

másikra nem érez többé ízeket.

Nyelve az Úré lesz, tanítani kezd.

 

De azért is idéztem zárásként ezt a verset, hogy megmutassam, mennyire túlnő ez a költészet az értelmezésein.