Szepesi Attila

Két kerub

Csokonai és Weöres

Kétség nem férhet hozzá: költészetünknek két apollói, ha úgy tetszik: mozarti alkatú nagy poétája volt. Csokonai Vitéz Mihály és Weöres Sándor. Az már talán kevésbé világos, hogy e két költő, kinek omló versmuzsikája, ritmusvarázslata egyedülálló, a szellem legmélyebb pokolbugyrain és legéteribb tartományaiban megtett barangolása mellett végrehajtotta irodalmunk két legfontosabb, legelhatárolóbb lépését.

Egyikük, a debreceni mester a hanyatló klasszika és a korai romantika szélvizein hajózva személyessé tette a lírát, másikuk pedig, a csöngei Orpheusz ezt a személyességet – Babits kezdeményét továbbfejlesztve – összetörte.

A tüdőbeteg, korai halálba sorvadó Csokonai versében szólal meg először az alanyi költő: az egyszeri ember, a hányt-vetett lélek szeszélyes sorsán való kesergése formájában. A koldusszegény, ragyás képű, kórósovány vándorköltő a Dunántúlon barangolva hallja meg a benne megszólaló, sosemvolt új hangot.

Riasztó külseje és baráber-sorsa persze lényegtelen. Életrajzi adalék. Volt épp elég igricelődje a múltban, megannyi kósza lélek, csavargó, nyaklott dalnok Moldovai Mihálytól Szilva Albertig, Mankóczy Istvántól a beszédes nevű Trágár Balázsig s főképp a ma is közismert Tinódiig, akik a kóbor kutyák, éhenkórász lantverők életét élték. Ez a tény önmagában érdektelen. Szociológiai adalék, hisz ezek a korai versfaragók önmagukról szinte semmit sem árulnak el, talán csak éhezésük-szomjúhozásuk mindenkori komisz tényét s versük születésének helyét. Amúgy a közös emberi sors személytelen hírhozói és a költészet mindenkori kollektív eszköztárát jól-rosszul felhasználó dalnokai.

Amikor Csokonai Vitéz – keserű sorsába merülve – megírja nagy versét a „magányossághoz”, az első strófákban jellegzetes korabeli tájat fest. Erdő, tó és alkonyat, nádas és csobogó patak. S mindezt, ahogy illik, elönti a fellegek közt bujkáló holdfény. Kusza árnyak szövevénye lepi a színt, a verssorok között szellő lengedezik, s mindezek hatására olvadó rokokó táncmuzsika járja át a dalt.

Az olvasó belefeledkezik az andalító szómágiába. Aztán – valahol az ötödik strófa táján – hirtelen megérzi a szellem jelenlétét. Csönd támad, lidérces hűvösség önti el a korábban idilli díszleteket, s a metafizika acélos, ezüstszürke fénysugarában egy sosem hallott hang szólal meg.

Ha a hirtelen csönd beállt, a görögök megborzongtak, és azt mondták: Hermész toppant be. A vándorok ura, a lélekvezető. A láthatatlan, étertestű isten. A tudást közvetítő, a hírhozó, akinek váratlan jelenléte a teret sejtelemmel, az időt pedig a szellem fényével árasztotta el.

Csokonai hirtelen beállott kisasszondi – e falucskában írta a nevezetes verset – csöndjébe is mintha maga Hermész toppant volna be. A mindenütt otthonos vándor, a szellem szárnyas zarándoka. A baráber-istenség, akinek talányos helyváltoztatásai mögött a szellem legnagyobb kalandjai sejlenek föl. A hermészi némaság megajándékozta költő pedig ekkor lép túl a témamegverselésen. Kilép a közös sorsból, elveti a klasszikus költői kelléktár untig ismételt limlomjait, s a maga egyszeri és megismételhetetlen keservét szólaltatja meg. A közös, évezredek óta megszentelt poétai kacatokat elhajítja, és helyettük egyszerieket, csak rá jellemzőeket keres és talál. Nem a közös és mindenkori emberi szenvedést mondja, hanem a maga megalázottságát és külön-nyomorúságát. Vádol, sóhajtozik és bölcselkedik. És teszi mindezt azzal a különös gesztussal, hogy a még romantikus kellékkel berendezett környezetet háttérré mélyeszti, s erre a közeggé tett tájképre odarajzolja a maga egyszervolt önarcképét. Összetéveszthetetlen, görbült és emberszagú árnyékát. Azt a bizarr sziluettet, melyet korabeli ábrázolások nyomán ismerünk. A verse pedig csak az ő sorsának lenyomata immár. A Csokonai Vitéz Mihályé. A költészet alanya többé nem téveszthető össze. Nem a mindenkori poéta nevében szólal meg, hanem egy szubjektív költő nyilatkozik meg általa: a Lilla kiebrudalta, éhenkórász és szerelemittas Vitéz, akinek látjuk a holdfényben meghajolt árnyékát (mintha a sugarak ereje alatt roppanna magába).

Ül a táj előtt, mely csupa festett díszlet és színpadi kacat, miközben a sorsát mondja, szinte érezzük nyomorult teste kipárolgását. Lehetetlen nem látnunk az arcát, összetört vonásait, ék alakú, ragyavert portréját, mely minden korábbi igricéétől különbözik. Hogy milyenek voltak a költőelődei, lényegtelen. Önportréjuk nem tartozik hozzá a versükhöz. Ám itt, Kisaszszond estéjében tudomásul kell vennünk, hogy az álmatagnak induló idill, a szeszélyes árnyak lepte táj csak egy, csak egyetlen meghasonlott költő sorsának háttere. A magánosság pedig nem is olyan áldott, mint hihettük volna, s muzsikával és bölcs beletörődéssel elkendőzött fragmentumai a halál balsejtelmével viselősek.

A költői szubjektum megszületett. A vers átlép a klasszika kollektivitásából a közeli, sugallataival immár jelenvaló romantikába, amely nem az általánosan érvényeset, a közös élményt, az egyetlen rend dicséretét mondja, hanem az egyszerit-egyedit. Nem az egyetlen időt, hanem a számolatlan egyéni idők valamelyikét. A fellázadt, a teremtéssel szembeforduló, a maga komor körvonalait a mindenkori háttérből kiemelni és megkülönböztetni kívánó egyetlen személyt. Nem a misztika nagybetűs Énje dalol többé, hanem a kisbetűvel írott én, melynek születési évszáma, testmérete és saját sorsa van. A nagybetűvel írott Én elnémult, csak a vers hátteréből küldi olykor – a személyes poéta álarcát kikölcsönözve ideig-óráig – a maga távoli és az újkori szeszélyek iránt gyanakvással teli üdvözletét.

Míg aztán Weöres Sándor, a huszadik század szómágusa – a Babits taposta ösvényen továbblépve – fölöslegessé teszi, untan maga mögé hajítja a csaknem kétszáz esztendeig érvényes és elevenen ható poétai metódus megsárgult kódexét. Fellázad a kisbetűvel írandó én ellen, melynek szeszélyei egyre elviselhetetlenebbek, hasfelmetsző buzgalma egyre tébolyítóbb. A költőnek vissza kell térnie a klasszika megtartó erejéhez.

A gesztus persze csak látszólag „visszatérés” a hajdanvolt klasszikába. Nem gyanútlan hátrálásról, nosztalgikus rákmenetről van itt szó, hanem az érvényes szót a maga hóbortjaival és sehova sem nyújtózó iszalag-indáival megbéklyózó, egyre tűrhetetlenebb, egyre mohóbban morbid és bugyuta poétai egyéniség elbúcsúztatásáról. Béke poraira.

Az egyszeri lélek, a kontúros önarckép, a sebzett személy nyavalygása és önreflexiós mániája érvényét veszítette. Hogy ki volt, miféle görbült madárijesztő, hektikás balek és mákonyfaló kocsmatöltelék, mindegy. A szubjektív poéta-mór megtette a kötelességét, most aztán mehet. Elég volt a rigolyáiból, önpuffasztó szerénységéből és hónalja bűzéből. Elég volt keresett szófacsarásaiból és orrfacsaró szépelgéseiből. Elég volt tárgyiasságnak álcázott materializmusából. Nehezen búcsúzik szegény bolond, időnként azért vissza-visszamászik az ablakon, és súg ezt-azt a költőnek. Megteheti. De immár nem ő diktál.

Igaz, ami igaz, eleget kesergett és vájkált a lelkében, eleget építgette roskatag gerendákból és tűzveszélyes papírfecnikből a maga szűkös és rigolyákkal aládúcolt, roskadó falakkal szegélyezett kis különvilágát. A tartalékait fölélte. Mögötte ezernyi különös lárva hever a porban. Egy kicsit mind reá hasonlít, az egyszeri poétára, az alanyi költőre, ám mindegyik különbözik is tőle. Mindegyik fájdalmas és torz maszk, a periférikus gigantománia és a makacs önimádat, a mániákus világmegváltás és a bizánci szerepjátszás szemétdombra került lárvája.

El kellett immár hajítani a történelem bornírt farsangjában, hiszen az egyén szeszélyei csak fokozzák a zűrzavart, s alig mondanak már valamit arról a közös sorsról, közös reménységről és eredetről, melyet egyre jobban elkendőz és köddel borít az egyetemes rémület, a lélek sorstalansága.

Csokonai és Weöres: két megjelölt kerub áll a modern magyar poézis kapubejáratának két oldalán.