Álhírinvázió

A kis lábú nők cipőboltjának tulajdonosa nyilatkozik a Népszabadság újságírójának (1999. július 29.). A szakma titkairól beszél, hajdan volt hölgyek lábikóiról, s bár régen volt, de soha nem felejti el, ma is tudja: Bajor Gizinek 38-as lába volt, Ruttkai Évának 37-es…

Lapalji apró szösszenet a napilapban: nehéz eldönteni, vajon a nyilatkozó ilyen fennkölten magabiztos, vagy az újságíró kedveli az igehirdető stílust – íme, az igazság, vegyétek és egyétek.

Ruttkai Évának 38-as lába volt. Lehetett volna 37-es is, mindegy, említésre sem érdemes tény, csak éppen sokak által olvasott napilapban olvasom a téves, de megkérdőjelezhetetlen állítást.

A Kisalföldben (1996. április 15.) azt nyilatkozza egy pszichiáter főorvos, hogy az általa létrehozott telefonos lelkisegély-szolgálat nagyon fontos; például ha tíz évvel ezelőtt már lett volna ilyen, a beteg, magányos és kétségbeesett Ruttkai Éva felhívhatta volna, és akkor talán nem lett volna öngyilkos. („Marilyn Monroe és Ruttkai Éva is telefonált közvetlenül az öngyilkosságot megelőzően egyik ismerősének.”)

A főorvos úr felelőtlenül állít valótlant és ostobaságot. Ez társaságban, pohár bor mellett sem erény. De újságban? Vagy az újságíró nem figyelt oda, és ami csak úgy az eszébe jutott, leírta? Valami rémlett neki (a Latinovits az a vonat elé vetette magát?), lapzárta volt, be kellett fejezni a riportot, és az mindig jól hangzik, ha egy színész öngyilkos lesz.

Szép nagy csont, lehet rágcsálni.

Olvasom (Szuper Pszt, 1992. június 26.), hogy Latinovits Zoltán élete „utolsó napjaiban már senkivel sem beszélt, órák hosszat ült maga elé meredten…”.

Négy nappal a színész halála előtt készült fénykép: barátja kertjében üldögél Ruttkai Éva társaságában, derűsen süt a nap, a házigazda két gyereke sertepertél körülöttük, aztán nagy asztalnál, barátok között láthatóan jóízű ebéd. Halála napján délelőtt még két alkalommal is beszélt telefonon Vámos Lászlóval, kereste a rádió főrendezőjét (néhány nappal korábban dolgoztak együtt a stúdióban), reggel öccse, Bujtor István vitte le Szemesre, délután édesanyjával csevegett, Cserhalmi Györgynek levelet írt („tornázom, gyógyulok, jövök…”); minden tény épp az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit az újságíró meggondolatlanul és felelőtlenül leírt, de…

Az újság azt írta, hogy Latinovits szótlanul ült napokon át maga elé meredten, és aztán a vonat elé vetette magát…

Nem igaz, de jól hangzik.

Mindez azért jutott eszembe, mert újságírónő keresett telefonon, s Latinovits Zoltánról írott könyvem kapcsán akart rövid interjút készíteni velem. Megállapodtunk az időpontban, vártam. Pontosan érkezett. Bemutatkoztunk, letelepedtünk, elővette jegyzetfüzetét, ceruzáját, rám nézett: Hallgatom! Nyeltem egyet: Mire kíváncsi?

Most ő nyelt egyet, mint aki nem érti, mi bajom van. Szeme picit megszűkült (Jó, hát akkor kérdezek én!), matatott a ceruzájával, mintha gondolkozna, aztán rám nézett: Maga életrajzokat szokott írni?

Rondán nézhettem rá, szobámban megállt a levegő. Néhány pillanatig néma csend. Na, most kellene abbahagyni – igyekeztem nagyon fegyelmezni a hangomat.

Ezt komolyan gondolja? – az újságírónő hangjában a legingerlőbb a bájosan együgyű értetlenség volt: azt hitte, viccelek. Egy pillanatra elvesztettem a fejem, és valami olyasmit morogtam, hogy igen, életrajzokat szoktam írni.

Leírta.

Na, akkor fölálltam.

Tőlem telhető mértékben udvarias hangnemben kioktattam, hogy az újságírás erkölcsi minimuma a tájékozódás, szakmai minimuma a fölkészülés, legalább Latinovits Zoltánról illenék valamit tudnia, mielőtt írni óhajt róla, és megmutattam a kijáratot.

A hölgy sértődötten szedelődzködött. Kétségtelen: kirúgtam. Ő úgy gondolta, azért, mert nem tudta, mivel foglalkozom. Nem magyaráztam el neki, hogy az a kisebbik nagy baj, hogy tudatlan, és fogalma sincs az újságírás erkölcsi és szakmai alapelemeiről. A nagyobbik nagy baj, amitől nagyon-nagyon megijedtem: ül velem szemben egy álmos szemű, buta nő, Latinovits Zoltánról is csak annyit tud, hogy színész volt, de öngyilkos lett, jegyzetelgeti, amit mondok, leírja, amit ő fontosnak gondol (életrajzokat szokott írni), aztán az újságban megjelenik az „interjú”, és az én számba adja azt a sok ostobaságot, amit – tökéletes tudatlansága következtében gond nélkül – ő gondol Latinovits Zoltánról.

Rozzant újságíró faggatta feleségemet nemrég Ruttkai Éváról. Aztán megjelent az interjú (Story, 1999. július 29.), és minden mondattól égnek állt minden hajunk szála. Arról talán nem tehet az újságíró, hogy színvak, s a rózsaszín-szürke-fekete-fehér ruhát csak szürkének látja. De tényeket illik pontosan leírni. Gábor Miklós édesanyja nézőtéri felügyelő volt. A Storyban jegyszedő. Hasonló tévedések, elírások a cikkben tucatszám. De nem ez a nagy baj. A nagy baj az, hogy az újságíró nem azt írta le, amit hallott, hanem azt, amit hallani akart. A szamárságok, amelyek az interjúban olvashatóak, nem hangzottak el. Azokat az ostobaságokat az újságíró találta ki. De az olvasó joggal hiheti: amit olvas, azt a nyilatkozó gondolta így, mondta így.

Ez jutott eszembe, amikor a bánatos szemű, buta újságírónő ült velem szemben a szobámban, és azt kérdezte: Maga életrajzokat szokott írni?

Kirúgtam. Nem szép dolog, de hasznos: Latinovits Zoltánról most nem jelent meg ködös legendáriumát gazdagító újabb hazugság.

Elutaztam, hazajöttem, üzenet várt. A Blikk újságírója kéri, hívjam vissza, szeretne velem néhány perces telefoninterjút készíteni, mert összeállítást közölnek nagy szerelmespárokról, s az elképzelhetetlen Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán nélkül. Mire hazaérkeztem, már megjelent a Blikkben az „összeállítás” (1999. augusztus 16.), este barátom nyomta kezembe a lapot: Nézd, miket írnak ezek!

„Két végletesen… érzékeny művész kapcsolata… ért véget 1976. május 30-án, Latinovits Zoltán halálával.” Akármilyen buta vagy felületes egy újságíró, olvasni csak tud. Minden lexikonban olvasható, hogy Latinovits Zoltán 1976. június 4-én halt meg.

„Szerelmük hajnalán Ruttkai Éva már elvált első férjétől, Gábor Miklóstól.” Kíváncsi vagyok, ezt a szamárságot vajon hol olvasta a cikkíró. Vagy csak hallotta valakitől? A néhány soros cikkecske utolsó bekezdése azt sejteti: olvasni sem tud a Blikk újdondásza. 1988-ban jelent meg a Latinovits-album, az előszóban idéztem Ruttkai Éva kézírásos üzenetét: „Pikikém! Elmentem sétálni. Gyönyörű idő van…” Latinovits Zoltán családi beceneve Piki volt, Ruttkai Éva is így szólította. A Blikkben ez olvasható: Pipikém! Még csak nem is Picikém!

Néhány soros írás: ahány mondat, annyi tévedés, badarság, hiba.

És biztos akad olvasó, aki azt hiszi: a Ruttkai Pipikémnek szólította a Latinovitsot. Megírta az újság!

Az újságírónőt kirúgtam. A Blikk újságíróját nem hívtam vissza. A Storyban lefetyelő tollforgatót, amikor felhívott telefonon, s érdeklődött, tetszett-é az írása, gorombán letoltam.

És szorongva várom azt a pillanatot, amikor a Ruttkai Éva-emlékszoba valamelyik látogatója majd kedvesen érdeklődik: Mondja, és tényleg Pipikémnek szólította Ruttkai Éva Latinovits Zoltánt?

Szigethy Gábor