Álhírinvázió
A kis lábú nők cipőboltjának tulajdonosa nyilatkozik a
Népszabadság újságírójának (1999. július 29.). A szakma titkairól beszél,
hajdan volt hölgyek lábikóiról, s bár régen volt, de soha nem felejti el, ma is
tudja: Bajor Gizinek 38-as lába volt, Ruttkai Évának 37-es…
Lapalji apró
szösszenet a napilapban: nehéz eldönteni, vajon a nyilatkozó ilyen fennkölten
magabiztos, vagy az újságíró kedveli az igehirdető stílust – íme, az
igazság, vegyétek és egyétek.
Ruttkai
Évának 38-as lába volt. Lehetett volna 37-es is, mindegy, említésre sem érdemes
tény, csak éppen sokak által olvasott napilapban olvasom a téves, de
megkérdőjelezhetetlen állítást.
A
Kisalföldben (1996. április 15.) azt nyilatkozza egy pszichiáter főorvos,
hogy az általa létrehozott telefonos lelkisegély-szolgálat nagyon fontos;
például ha tíz évvel ezelőtt már lett volna ilyen, a beteg, magányos és
kétségbeesett Ruttkai Éva felhívhatta volna, és akkor talán nem lett volna
öngyilkos. („Marilyn Monroe és Ruttkai Éva is telefonált közvetlenül az
öngyilkosságot megelőzően egyik ismerősének.”)
A
főorvos úr felelőtlenül állít valótlant és ostobaságot. Ez
társaságban, pohár bor mellett sem erény. De újságban? Vagy az újságíró nem
figyelt oda, és ami csak úgy az eszébe jutott, leírta? Valami rémlett neki (a Latinovits az a vonat elé vetette
magát?), lapzárta volt, be kellett fejezni a riportot, és az mindig jól
hangzik, ha egy színész öngyilkos lesz.
Szép nagy
csont, lehet rágcsálni.
Olvasom
(Szuper Pszt, 1992. június 26.), hogy Latinovits Zoltán élete „utolsó napjaiban
már senkivel sem beszélt, órák hosszat ült maga elé meredten…”.
Négy nappal
a színész halála előtt készült fénykép: barátja kertjében üldögél Ruttkai
Éva társaságában, derűsen süt a nap, a házigazda két gyereke sertepertél
körülöttük, aztán nagy asztalnál, barátok között láthatóan jóízű ebéd.
Halála napján délelőtt még két alkalommal is beszélt telefonon Vámos
Lászlóval, kereste a rádió főrendezőjét (néhány nappal korábban
dolgoztak együtt a stúdióban), reggel öccse, Bujtor István vitte le Szemesre,
délután édesanyjával csevegett, Cserhalmi Györgynek levelet írt („tornázom,
gyógyulok, jövök…”); minden tény épp az ellenkezőjét bizonyítja annak,
amit az újságíró meggondolatlanul és felelőtlenül leírt, de…
Az újság azt
írta, hogy Latinovits szótlanul ült napokon át maga elé meredten, és aztán a
vonat elé vetette magát…
Nem igaz, de
jól hangzik.
Mindez azért
jutott eszembe, mert újságírónő keresett telefonon, s Latinovits Zoltánról
írott könyvem kapcsán akart rövid interjút készíteni velem. Megállapodtunk az
időpontban, vártam. Pontosan érkezett. Bemutatkoztunk, letelepedtünk,
elővette jegyzetfüzetét, ceruzáját, rám nézett: Hallgatom! Nyeltem egyet: Mire
kíváncsi?
Most ő
nyelt egyet, mint aki nem érti, mi bajom van. Szeme picit megszűkült (Jó, hát akkor kérdezek én!), matatott a
ceruzájával, mintha gondolkozna, aztán rám nézett: Maga életrajzokat szokott írni?
Rondán
nézhettem rá, szobámban megállt a levegő. Néhány pillanatig néma csend. Na, most kellene abbahagyni – igyekeztem
nagyon fegyelmezni a hangomat.
Ezt komolyan gondolja? – az újságírónő hangjában a legingerlőbb
a bájosan együgyű értetlenség volt: azt hitte, viccelek. Egy pillanatra
elvesztettem a fejem, és valami olyasmit morogtam, hogy igen, életrajzokat
szoktam írni.
Leírta.
Na, akkor
fölálltam.
Tőlem
telhető mértékben udvarias hangnemben kioktattam, hogy az újságírás
erkölcsi minimuma a tájékozódás, szakmai minimuma a fölkészülés, legalább
Latinovits Zoltánról illenék valamit tudnia, mielőtt írni óhajt róla, és
megmutattam a kijáratot.
A hölgy
sértődötten szedelődzködött. Kétségtelen: kirúgtam. Ő úgy
gondolta, azért, mert nem tudta, mivel foglalkozom. Nem magyaráztam el neki,
hogy az a kisebbik nagy baj, hogy
tudatlan, és fogalma sincs az újságírás erkölcsi és szakmai alapelemeiről.
A nagyobbik nagy baj, amitől
nagyon-nagyon megijedtem: ül velem szemben egy álmos szemű, buta nő,
Latinovits Zoltánról is csak annyit tud, hogy színész volt, de öngyilkos lett,
jegyzetelgeti, amit mondok, leírja, amit ő fontosnak gondol (életrajzokat szokott írni), aztán az
újságban megjelenik az „interjú”, és az én számba adja azt a sok ostobaságot,
amit – tökéletes tudatlansága következtében gond nélkül – ő gondol
Latinovits Zoltánról.
Rozzant
újságíró faggatta feleségemet nemrég Ruttkai Éváról. Aztán megjelent az interjú
(Story, 1999. július 29.), és minden mondattól égnek állt minden hajunk szála.
Arról talán nem tehet az újságíró, hogy színvak, s a
rózsaszín-szürke-fekete-fehér ruhát csak szürkének látja. De tényeket illik
pontosan leírni. Gábor Miklós édesanyja nézőtéri felügyelő volt. A
Storyban jegyszedő. Hasonló tévedések, elírások a cikkben tucatszám. De
nem ez a nagy baj. A nagy baj az, hogy az újságíró nem azt írta le, amit
hallott, hanem azt, amit hallani akart. A szamárságok, amelyek az interjúban
olvashatóak, nem hangzottak el. Azokat az ostobaságokat az újságíró találta ki.
De az olvasó joggal hiheti: amit olvas, azt a nyilatkozó gondolta így, mondta
így.
Ez jutott
eszembe, amikor a bánatos szemű, buta újságírónő ült velem szemben a
szobámban, és azt kérdezte: Maga
életrajzokat szokott írni?
Kirúgtam.
Nem szép dolog, de hasznos: Latinovits Zoltánról most nem jelent meg ködös
legendáriumát gazdagító újabb hazugság.
Elutaztam,
hazajöttem, üzenet várt. A Blikk újságírója kéri, hívjam vissza, szeretne velem
néhány perces telefoninterjút készíteni, mert összeállítást közölnek nagy
szerelmespárokról, s az elképzelhetetlen Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán
nélkül. Mire hazaérkeztem, már megjelent a Blikkben az „összeállítás” (1999.
augusztus 16.), este barátom nyomta kezembe a lapot: Nézd, miket írnak ezek!
„Két
végletesen… érzékeny művész kapcsolata… ért véget 1976. május 30-án,
Latinovits Zoltán halálával.” Akármilyen buta vagy felületes egy újságíró,
olvasni csak tud. Minden lexikonban olvasható, hogy Latinovits Zoltán 1976.
június 4-én halt meg.
„Szerelmük
hajnalán Ruttkai Éva már elvált első férjétől, Gábor Miklóstól.”
Kíváncsi vagyok, ezt a szamárságot vajon hol olvasta a cikkíró. Vagy csak
hallotta valakitől? A néhány soros cikkecske utolsó bekezdése azt sejteti:
olvasni sem tud a Blikk újdondásza. 1988-ban jelent meg a Latinovits-album, az
előszóban idéztem Ruttkai Éva kézírásos üzenetét: „Pikikém! Elmentem
sétálni. Gyönyörű idő van…” Latinovits Zoltán családi beceneve Piki
volt, Ruttkai Éva is így szólította. A Blikkben ez olvasható: Pipikém! Még csak nem is Picikém!
Néhány soros
írás: ahány mondat, annyi tévedés, badarság, hiba.
És biztos
akad olvasó, aki azt hiszi: a Ruttkai
Pipikémnek szólította a Latinovitsot. Megírta az újság!
Az
újságírónőt kirúgtam. A Blikk újságíróját nem hívtam vissza. A Storyban
lefetyelő tollforgatót, amikor felhívott telefonon, s érdeklődött,
tetszett-é az írása, gorombán letoltam.
És szorongva
várom azt a pillanatot, amikor a Ruttkai Éva-emlékszoba valamelyik látogatója
majd kedvesen érdeklődik: Mondja, és
tényleg Pipikémnek szólította Ruttkai Éva Latinovits Zoltánt?
Szigethy Gábor