Zalán Tibor

Jegyzetlapok egy verseskönyvhöz

András Sándor: Emberpassió

András Sándort előbb ismertem meg, mint költői munkáit. Ez azért fontos körülmény, mert egy időszakra világít rá, és egy helyzetre. Az emigrációban élő költőkkel könnyebb volt találkozni a hetvenes évek végén, természetesen külföldön, mint műveikkel, természetesen itthon. Eddig ez meg is maradna magánközleménynek. A dolog azonban ott és úgy érdekesebbé válik, hogy elkerülhetetlen a szembesülés: a művek mennyiben felelnek meg az embernek, aki írta őket, és aki már előbb megismerve volt. Az átfedés döbbenetes és izgalmas, ahogy az András Sándor-recepció is az. Ugyanis az emberi szerénységgel, csöndes és feszített munkával, ugyanakkor szigorral és állandóan magasra állított mércével telő élet és írói lét minden ízében a mű pontos tükröződése. András keveset ír, indulatai nem látványosak, mozgásirányai nem csatlakoznak mozgalmakhoz, de amit leír, azon a véglegesség finom vonalai rajzolódnak ki, csöndességéhez és visszahúzódó hajlamához képest könyörtelen és következetes az ítéleteiben, és tudjuk jól, a halkan elmondott vád, a makacs következetességgel végigvitt tiltakozás, csöndes protestálás mindig erősebb, mint a harsogó színekbe öltöztetett ágálás. Ezzel függhet össze, hogy az utóbbi időkig a kritika sem kényeztette el a mestert, hiába jelent meg nagyszerű esszékötete, verseskötete – jelenkorunk közérdeklődése a zajosabb megnyilvánulásokra, illetve a mozgékonyabban irodalmi közéletet élő közfigurákra figyel oda. Ahogyan annak idején Az ASAK beadványa az ENSZ-hez című versében egy egész világgal szemben nyilvánítja ki függetlenségét, pontosabban önálló hatalmiságát (fontos megszorítás: nem hatalmasságát), úgy leíratlanul a maga emberi-művészi autonómiáját jelenti be azzal, hogy vállalja a magányos alkotó dolgozószoba-csöndjét, annak minden hátrányával és veszélyével.

olykor olyat mondok
amit nem lehet mondani
olykor olyat is mondok
amit lehet nem mondani

– írja egy helyütt, címetlen verse elején, és az ironizáló-önironizáló-nyelvöltögető játék több fontos dologra is rámutat. A szerző nyilván tudja, hogy közlései borotvaélen táncolnak. Ez természetesen nemcsak azokra a munkáira vonatkozik, melyek az emigrációban születtek, és amelyek miatt meglehetősen erős szűkölésbe kezdtek az országra és ideológiára ügyelő irodalomértők, de azokra is, amelyek ma sem szalonképesek nyelvhasználatunkban, irodalmi közízlésünkben. Ugyanakkor szerényen annak a lehetőségét is fölveti, Wittgenstein után szabadon, hogy talán nem is kell mindent mondani, van, amit az elmondás helyett elmutatni lehet. Vélhetően az se szebb.

De nem csak a kijelentések kettősségére utal az ártatlannak tetsző, paradoxonnal érintkező kijelentéspár, a módszerből és a lélekből is felmutat árulkodó részleteket. A módszerből, mellyel a versek építkeznek, a lélekből, mely a verseket építi. Az András Sándor-i líra egyik módszeres alaptendenciája, leszámítva a direkten politizáló, tehát eleve alkalmi, többségében régebbi verseket, a kételkedés. Kételkedés a kijelentésben, a kijelentés módjában, a kijelentés helyében, helyességében, a kijelentés idejében stb. A filozófus elme óvatossága ez mindennel szemben, ami a nyelv közegén keresztül valósul, valósulhat meg. Minden állítás mögött meghúzódik nem csupán az ellenkezője, de a sokféle lehetséges variánsa is. Nézőpont kérdése, hogy melyik kerül épp fölülre a közlés megteremtődésekor. András akkor is filozofikus, amikor megejtő (és városi, nagyvilági költőről lévén szó: meglepő) hűséggel beszél felnevelő közegéről – mit is tudjátok / flaszterozott képzeletű emberek mi az a / nyárhizlalta por bokán felül érő / langyos por amelyre / csak hártyát húz a zápor / és vártam a csordát –, gyermekkora élményeit szőve bele a versbe; akkor is, amikor ars poetica-szerű vallomásban érzékíti meg kor és költője egymásnak adott lehetőségeit – miért kerül annyi szar a mondolatokba? [a Mondolatok egyik könyve András Sándornak – megjegyzés tőlem, Z. T.] / kérdezi idülten. / Nem jut jobb dolog a szájamba, / felelem csecsemő türelemmel. / Akárhova nyúlok, / hacsak ki nem nyúlok, / minden nagy dolog büdös, / kis dolgokkal pedig nem bíbelődöm. / De ne törődjék vele, vigasztalom, / nem igazán nagy dolog, / katonadolog egy szaros csatatéren. / Ha egészségét félti / gargalizáljon időnként Mallarméval –, és akkor is, amikor a nyelvkritikus megformálási módokkal érintkezik, igaz, azokkal csínján bánva, utalhatnék most megint szerzőnk szemérmességére és jó ízlésére; dicsérendően pontosan tudja, alkati lehetőségei meddig terjedhetnek. Megjegyzem, időnként azért nagy kedvvel lubickol a botrányos megszólalásokban, ezek túlpartján a létezési merengésekben s a még-túlparton az élt élettől való megérintettsége okán föltámadt reflexiókban.

Mostani könyve, úgy látom, megnyugtatóan teljes képet ad a szerző útjáról, s ha nem is fejlődéséről, irányváltásairól mindenképpen. A kezdeti politikai és önfeltáró versek, az emigrációs lét kínjait megszólaltató munkák után a fogalmak másvilágába lép a szövegek írója, fel kell lázadnia a téridő ellen, meg kell szoknia a helyét, magyar állampolgárból előbb hontalanná lesz, utóbb világpolgár, aki a világ s világa lehetőleg lehetetlen rendjét éli meg. A parabola szára ezen a ponton fordul meg, és kezdi a visszamozgását. A tájban és felnevelő közegben és védett-támadott-korholt-bírált-szeretett nemzetben gondolkodó költőből vált filozófus, nyelv- és létbírhatatlant kutató költő ismét közeget keres, majd közeget fog. Előbb ő érkezik meg a földre, majd arra a földre is, ahonnan elment valamikor, utóbb pedig, azaz most, szépen sorban, de már hadrendbe állíthatóan, a versei is. Az Emberpassió utolsó ciklusa, mely a szerző újabb munkáit tartalmazza, szemléletében, formavilágában is szintetizáló törekvéseket mutat föl. Az emberi tisztesség és becsület megkövetelte bátorságot a költői munka követelte, nem kevesebb bátorság váltotta föl. Természetesen utóbbi létezett eddig is, de ahogy a legtöbb, közéleti lírát is művelő művészünk esetében, András Sándornál is most vált szét, válhatott szét végérvényesen a kettő. Újabb munkái megint zártabbak, telítettek, a kesernyés hang mellett humorral, iróniával, szarkazmussal szólalnak meg. És valami töprengő szeretettel. A filozófus, aki eddig keresett és megoldásokat kívánt, jóllehet azok napi használatra teljesen alkalmatlanok voltak, rezignált megértéssel, némi füstölgéssel figyeli, amit eddig indulattal és számonkéréssel: az emberekből álló, igen-igen gyarló világot.

Én nagyon bízom abban, hogy a magyar kritika azt teszi, ami a dolga lenne: észreveszi, milyen jelentős és izgalmas, sok szempontból hiányzó költészet épült fel csöndben – és nem is olyan csöndben – az elmúlt negyven év alatt András Sándor műhelyében, és demonstrálódik az Emberpassió lapjain. (Kortárs Kiadó, 1999)